Katerina Forest: Mire vársz

Még most is erőlködsz a semmin,
pedig a ma minden reményt elvitt,
vitte az álmaid, a mindig változót,
sosem volt akaratod, lebénított.
Mire vársz?
Mikor meséltem neked esténként,
melléd ülve egy végtelen sorsmesét,
mindig kinevettél, rémeket látsz,
azt mondtad nekem... és lazán
és fölényesen rágyújtottál.
Most mire vársz?
A lendület megtört, a kedved halott,
a lelked soha senkire nem hallgatott.
Nehezen veszed a levegőt, de még
nevetsz, gurul a tablettára a sör...
- Még kéne egy rövid, vodka talán,
felejtőnek, menj, hagyj engem, anyám!
Mire vársz?
Belül, magamban megértelek, mert
az élet, mint a hordalékot partra vetett.
Próbáltál menni, társakat lelni,
gyenge hiteddel kapaszkodni valakibe.
De mindig feladtad.
Most mire vársz?

Katerina Forest: Vándor

Egy vándor.. járja a sáros utakat,
céltalan magányban, szomorúságban.
Az úton meg- megállították,
beszéltek hozzá, idegen emberek.

Kínálták szíves éjszakai hellyel,
tábortűz mellett esti vacsorával.
Lobogott a tűz, pattogott szikrája,
a vándor a bölcs öregeket hallgatta.

Tanácsot is kapott, minden alkalommal,
hogy védje magát hidegtől, melegtől,
hóviharban a jeges szelektől.
Szomját hogyan oltsa, kikben ne bízzon,
hogy túlélje az utat, mi előre mutat.
A vándor megköszönte és elindult újra.

Magas hegygerinc előtt fejét lehajtotta,
úgy érezte, élve nem jut fel a csúcsra.
A félelemtől erősebb volt kíváncsisága,
ami felfelé a vándort, elindította.

Hegytetőre érve, a Csoda elé tárult,
a végtelen horizont előtte kitárult,
ott erdők mellett bújó lankás mezőkön
vadak legelésztek édeni békében.

Csobogó patakhoz ért, ahol mesés
hangok zenéltek. A szűrt fény ölelte, szálló
virágszirom arcát érintette. De a vándor
ment tovább. Már látta a tündöklő
magasságot. Lefelé ment, le a lankákra,
erdők mélyére, kavicsos ösvényekre.

A tenger zúgómoraja megállította, vizébe
lépve, kezét imára kulcsolta.
Érezte, hogy itt van az útjának vége.
Istenhez fordulva, szava szállt az égig.

- Köszönöm Uram, hogy velem voltál végig,
etettél, itattál, hegycsúcsra felvittél.
Köszönöm, hogy éreztem a szépet,
patak partján hallhattam bódító zenédet.
Köszönöm Neked, hogy utam mentén
bölcsek szavával segítettél.
Köszönöm, hogy megmutattad a természet
erejét, hatalmas tenger dübörgő zenéjét.

Már értem e földre miért születtem,
vándorbotom már ezennel leteszem,de
engedd, hogy fiamnak emlékbe eltegyem.
Járja végig ő is az én utamat. Ideérve
ragyogd át, mutasd meg neki is a Te világodat.

Isten nem válaszolt, csak a szél ereje gyengült,
a tenger vize az ég kékjébe lassan elvegyült.

Katerina Forest: Volt idő

Volt idő, mikor reménykedtem,
álmokat szőttem csendben.
Lelkemben egymás mellé raktam
mindent, mi kedves volt nekem.

De már nem álmodok, csak megy
az idő, néha utazok vele,
távoli, messzi csillagok közé,
ahol lila ködben úszik a végtelen.

Ott nincs múlt, jelen, se jövő.
Mit mondjak neked fiam,
ha kérdesz egy reggelen,
hogy itt az idő, most már tied,

járni akarod az ösvényemet?
Választ ne várj, mert nem tudom.
Már régen nem megyek az úton,
amiben bíztam, hogy célba visz,

eltűnt előlem, semmivé lett.
Ott úszik fenn, ott a végtelenben.
Kijózanodtam az élet mámorából,
már semmi nem olyan, mint rég volt.

Én már látom a jövőt, a romokon a
véres lábnyomokat, mik előttem járnak.
Mégis csendben hallgatok. Higgyél
fiam, a jövő küldi feléd az égi zenét.