De hát tesók vagyunk

 

Mire hazaért elhatározta, kikéri karácsonyra az átmenetiből a két gyereket. Elférnek az autóban, leviszi őket is vidékre. Majd rájön közben a válaszokra az ünnep alatt. Ha Zsuzskát ezzel boldoggá tudja tenni, hát legyen. Nem sokat teketóriázott, felhívta a befogadót. Az otthonvezető hangján érződött a meglepetés, de nem utasította vissza az ajánlatát.

– A gyerekeknek kell írni egy kérelmet a hivatásos gyám felé, hogy elfogadják és szeretnének elmenni önnel az ünnepekre. Ha megkapják a rendkívüli kapcsolattartásra az engedélyt, akkor elutazhatnak. Mindenesetre szép gesztus a felajánlása.

– Az ötlet nem tőlem származik, hanem a két kislánytól. Nekik is szeretnék ezzel örömet szerezni. Zsuzska lelkét kiváltképp bántja, hogy a másik kettőért nem megy senki, hogy kivigye őket az ünnepekre.

– Igazat mondtak. Felmértük ki marad bent az ünnepek alatt. Sajnos ők is köztük vannak.

– Ennyi! – mondta ki hangosan mikor letette a telefont – Ennél többre nem vagyok képes Zsuzska, ennyire képes a ti angyalotok.

Az otthonvezető elindult a felső emeletre, kezében már ott volt két üres papírlap, vitte Flórihoz és Zitához.

– Gyere csak fiam, de előbb kopogj be Zitához, egyforma dolgom van veletek!

Megvárta türelmesen, hogy megjelenjen Zita is az ajtóban.

– Üljetek az asztal mellé, nyilatkozatot kell írnotok, diktálok.

A két gyerek ijedten ült le, forgatták a kezükben az üres papírlapot.

– Mit kell erre írni? – nézett Zita kérdőn Marika nénire.

– Nektek kéne megfogalmazni, de segítek, hogy érthető legyen.

Zita mikor leírta az első mondatot, letette a tollat.

– A rosseb megy innen ki, sehova nem dugnak el innen! Mit tanált mán ki a vezetés? – kezdte el a méltatlankodást.

– Nem akartok elutazni az ünnepekre Zsuzskával és Mónikával? Az más. Akkor tárgytalan! – húzta el az üres papírlapot előlük Marika néni.

– Na, még egyszer, mert nem értem! Te Flóri érted? Ki mondta, hogy visznek?

– Závori Sára nemrég telefonált, hogy szívesen lát benneteket a vidéki házukban. Azért döntött így, mert szeretné Zsuzska és Mónika, ha velük mennétek karácsonyozni.

– Azta! Hát így kéne mondani az elejétől. Írom mán, csak mongya! – örült meg a hírnek Zita és buzgón nekifogott az írásnak. Flóri sovány arcában is kezdett ragyogni a két fekete szembogár.

– Kimegyünk családho' karácsonyra? – kérdezte hitetlenkedve.

– Igen, ezt próbálom veletek megértetni már mióta! – nevetett fel az otthonvezető – Szerencsések vagytok, hogy a két kislány annyira megkedvelt benneteket.

Zita kissé zavarba esett, de gyorsan fordított a gondolatmenetén.

– Hát ez igaz, de hát tesók vagyunk, igaz Flóri?

Flóri vigyorogva rábólintott – Igaz, azok hát!

Mikor az otthonvezető elvette tőlük a megírt kérelmeket és magukra maradtak, összenevettek, összecsapták a tenyerüket.

– Na de jó mán Flóri, nem maradunk itt a porfészekbe. Mán megijedtem, hogy valamit ránk akarnak kenni! – vihogott boldogan Zita, aztán egész délután még a fenekén se tudott ülni, annyira várta, hogy előkeveredjen a két kislány az óvodából

Nem is tudta előttük titkolni egy pillanatra sem az örömét.

– Micsoda firmák vagytok, he, igazán megmondhattátok volna, mire készültök! – támadta le őket jóformán az ajtóban.

– Mi bajod van Zita? Nem csináltunk semmit! – nézte meglepődve Mónika.

– Az igaz, nem csináltatok. Csak titkolóztatok. Ha nem kellett vóna nyilatkozni, most se tudtuk vóna meg az igazságot!

– Mondjad már, miről beszélsz?

– Miről, miről? Ne add itt az ártatlant, hát arról, hogy megyünk veletek karácsonyozni.

Mónika és Zsuzska lassan felfogta miről karattyol Zita összevissza, összenéztek és hangosan elnevették magukat. Zsuzska körbe- körbe táncikálva szajkózta jó darabig:

– De jó, de jó! Az Angyal ezt találta ki. De jó, de jó! – aztán odasúgta Mónikának – Látod, jó, hogy szóltunk Angyalnak!

– Miért? Nem kereste meg az angyalukat.

– Lehet, hogy nem is akarta, mert ő volt az angyal, aki végig kereste Zitát és Flórit, csak szólni kellett neki, hogy ők is itt vannak.

Ezután a négy gyereket, ha volt egy kis szabad idejük, összebújva látta mindenki.

Flóri is kezdett a külvilág felé alakulni, a sebek elhalványultak a bőrén, a haja is kinőtt, már nem volt holdvilág buksija, sűrű fekete tüsis haja lett. A lelkében is hegedtek a sebek, bizonyára annak a csodálatos hírnek köszönhetően, hogy nem tölti magányosan a szeretet ünnepét. Az meg külön egy fantasztikus érzést jelentett számára, hogy rájött, hogy van ezen a kerek világon olyan, akinek fontos mi történik vele. Ez volt a legnagyobb gyógyír a lelkére, és vele egy meg nem fogalmazott reménysugár, ami ott ólálkodott szégyenlősen attól a naptól kezdve a lelkében... hogy egyszer ő is családra találhat, ahol szeretve érzi majd magát örökre.

Elengedés

Mikor odaértek az épület elé, a párja szembefordult vele és kérdőn nézett rá.
– Jól átgondoltad, vigyük most fel a gyerek dolgait, csak úgy mindenfajta előzetes megbeszélés nélkül?
– Igen, vigyünk mindent! – összeszorított foggal, gyors mozdulatokkal pakolt kifelé az autóból az asszony. Nem akarta meggondolni magát, csak legyen túl rajta minél hamarabb, mielőtt megszakad a szíve. Felcipelte párjával a harmadik emeletre a táskákat, és letette az iroda ajtajában, aztán beköszönt.
– Jó napot! Itt van minden hiányzó cucca Pistinek, keresni kell neki olyan helyet, ahonnan nem szökik el! – mondta határozottan az elébe siető ügyintézőnek.
– Hogy képzeled Nóri, ez nem így működik, most haza kell vinned! Majd kivizsgáljuk rendesen, akkor jöhet el tőled csak, ha döntés születik róla.
– Nem gondolom, hogy ki kell vizsgálni, a gyerek folyamatosan életveszélyben van, gyalog vagy biciklivel a sötét autópályán mindig úton van. Indok és ok nélkül. Nem bántja senki, nem félelmében szökik. Nem várom meg, hogy baja legyen! Itt a helye, szakemberek között, meg kell találni a viselkedésének okát. Egy másik család, talán segít, nekem nem nyílik meg, félek, hogy rossz vége lesz, ha sokáig halogatjuk a döntést. Már rég meg kellett volna oldani, hisz folyton kértem a segítséget.
A lelkiismeretét vették célba – Úgy akarsz elmenni, hogy el se köszönsz tőle? – tették fel azt a kérdést, amitől a leginkább félt.
– De, elköszönök… – válaszolt csendben.
 Megpróbálok erős lenni – gondolta magában – ha már válunk, ne lássa a fájdalmam. Könnyebb lesz neki máshol élni.
Érezte, hogy nehéz pillanatokat fog átélni, hisz szívébe zárta már a mindig tágra nyitott kék szemeket.
Mikor találkozott Pistivel, annak felragyogott a szeme, az övé hegyi patakká vált. Csak sírt, nem tudott megszólalni sem. Pisti megértette, hogy baj van, az ő szeme is könnybe lábadt. Már tudta, hogy nem viszi haza Nóri.
– Ne haragudj rám, ne gondolj rám gyűlölettel, nem fogadsz nekem szót, nem tudom miért vagy ilyen? – mondta Nóri bocsánatkérőn – talán valaki jobban megért, mint én.
Átölelte a síró fiút és sírtak már mind a ketten. Sírva hagyta el a befogadót is. A dolgozók ledöbbentek, nem értették, ha ilyen nagy a lelki kapocs Nóri és Pisti között, miért nem megbocsájtó a nevelőszülő. Nóri sem értette magát, szíve mélyén szeretetet érzett Pisti iránt, de meggyőzte magát, hogy ez a helyes út, ha más kezd a fiúval foglalkozni.
Jóformán le se pakoltak otthon, mikor telefonáltak az Intézetből, Pisti eltűnt mindjárt utána, hogy ők elmentek.
Tomi belerúgott a székbe, mérgesen nézett Nórira, majd sírásba csuklott a hangja.
– Nnem hhoztaad hhaza mama, mmostmár öörökre vvilágá mmegy!
Nóri megértette és elfogadta Tomi dühkitörését. Akkor abban a pillanatban értette meg Pisti viselkedésének az okát is. De már elkésett a felismeréssel.

Menj vissza a lepra telepre!

Lilike és Nóri élték az összeszokás az együttélés időszakát. Lili rendszeretete a nullával volt egyenlő. Szerencsére nem az a típus volt Nóri, aki epilepsziás görcsrohamot kapott, ha a csipketerítő egy centiméterrel arrébb volt leterítve. Sőt, kimondottan szerette, ha látszott a lakásban, hogy élnek benne. A józan ész határain belül voltak elvárásai, soha nem hagyta másnapra amit aznap meg tudott csinálni. Az este mindig úgy érte, hogy rend volt a konyhában, fürdőszobában. Ismerte Lili múltját, nem volt felkészületlen, mégis a szívbajt kerülgette eleinte. Lili boldog volt, folyton rohant ki az udvarra, aztán be a házban, dübörgött utána a becsapódó ajtó, amit mindig nyitva hagyott. Nóri türelmesen tanította az élet fontos dolgaira. Hogyan kell fogat mosni, miért kell mindennap fürödni, illő a sötét hajzuhatagot megfésülni. Lili boldogan rendezgette kicsi szobáját, amiben egyre több kincset gyűjtött össze. Játszott, de mindent széthagyott maga után, Nóri meg kénytelen volt pakolt utána, amikor már az ajtón se tudott bemenni hozzá.
Lilinek nem voltak nagy igényei, egyszerű dolgok tették napról napra boldoggá. Amikor a papa kenyérért ment a pékségbe, neki külön vett egy illatozó friss cipót. Ilyenkor elvonult, senkivel se tárgyalt, míg mind meg nem ette az egészet. Ha megkérdezték tőle, mi legyen az ebéd, sokáig mondta csillogó szemmel:
– Csirkeláb pörkölt.
Nóri ezért sokáig még szülinapra is megfőzte a sok finomság mellé, míg egy nap Lilike figyelmeztette – Jól van már anyu, elég a kirántott husi magában, ne főzz csirkelábat!
Ferenc örült a legjobban a hírnek, nem kellett a továbbiakban a húsboltban magyarázkodni.
– Sok a cica, kezét csókolom, van csirkeláb?
Az otthoni élet nagyon megváltozott Lili érkezésével, sokszor volt különleges nap ami színessé tette a hétköznapjaikat. Nóri és Ferenc órákat duruzsoltak, hogyan segítsenek a kis kelekótyán úgy, hogy ne érezze tehernek a sok útmutatást.
Egyben rájöttek arra is, hogy a figyelem középpontjába kerültek: a falu felfigyelt rájuk, ki az a kislány, akit mindennap kísérgetnek az iskolába?
Figyelniük kellett minden részletre, jobban mint az édes családoknál. Sok segítséget kaptak az Intézettől, kiváltkép Lili kijelölt hivatásos gyámjától, ő volt számukra a biztos pont, akire mindenben lehetett számítani. Eljött az a nap is, hogy Lili bejelentette, nem kell kísérgetni az iskolába.

Lilinek az anyák napi őszintesége, nem várt hatást váltott ki.
Szegény kislány akkor még naivan azt hitte, bízhat a frissen szerzett barátokban. De nem így történt. Lilitől elfordultak az osztálytársai, akiket eddig barátoknak hitt, összesúgtak a háta mögött.
Megérezte, hogy baj van, megpróbálta visszahódítani őket. Sok cukorkát vett a zsebpénzén, osztogatta. Somfordált utánuk, mint egy kiskutya. Rájött idővel, hogy ki az aki ellene hangolja a többit. Bezzeg gyerek volt az osztályban és természetesen osztályelső, a rajz tanár lánya.
Az anyák napja után egyik napról a másik napra lett Liliből célpont. Szövetkeztek ellene Bezzegke hívei, mindennap borsot törtek az orra alá. Lilike jegyei romlottak, már nem volt olyan lelkes. Otthon sokat panaszkodott.
– Fáj a gyomrom anyu, nem akarok iskolába menni!
Nóri elvitte orvoshoz. Egy hétig otthon pihent. Újra elindult iskolába, újra beteg lett. Nóri felhívta az osztályfőnököt, hogy nézzen utána, valami nincs rendben Lilike körül, nem tudja mire vélni ezt a nagy változást.
Lili segített megoldani a gordiuszi csomót. Egyik nap sírva ment haza.
– Engem már nem szeretnek, mert megmondtam az igazat! Ma azt kiabálták utánam, hogy leprás vagyok, menjek vissza a lepratelepre! – kiabálta, közben hullottak a könnyei – Minden gyerek gonosz, nem akarok ebbe az iskolába járni!
Vigasztalni se lehetett, elhárított minden közeledést. Nóri felhívta az egyik szülői munkaközösségi tagot, akit jól ismert, hogy tud-e valamit a gyerekekről, mi zajlik most az iskolában? Az értetlenül hallgatta Nóri kétségbeesését. Végül megígérte, hogy megpróbál utána járni a dolognak.
Másnap hívta is telefonon.
– Holnap este rendkívüli szülőértekezlet lesz Nórikám, szülőkkel, gyerekekkel. Megbeszéljük közösen, mi a baj, mi történt köztük, ez így lesz tisztességes. Már leszerveztük a tanító nénivel.
Lili félve indult a szülői értekezletre. Nóri meggyőzte, hogy fontos ott lennie, nem alázhatják olyanért, amit nem ő követett el. Ő nem hibás a sorsáért, ő még gyerek.
Mindenki ott volt, szülők, gyerekek. A tanító néni megkérte őket, hogy üljenek le körbe, hogy lássák egymást. Elmondta, hogy miért hívta össze a rendhagyó szülői értekezletet, azután a gyerekek felé fordult.
– Addig nem megyünk innen haza, amig nem látunk tisztán. Addig amíg nem mondjátok el, hogy hírtelen mi bajotok lett Lilikével? A nevelőanyukája jelezte, hogy kiközösítettétek.
Bezzegke talpnyalói sorra elkezdték a vádakat.
– Hazudott nekünk! – szólt be az egyik cigány kislány.
– Affekta! – kiabált a másik.
– Mindenkinél okosabbnak tartja magát! – hallatszott hátulról.
– Tudálékos majom, pedig részeges az anyja – röhögött fel egy másik hang mellette.
– Játssza a fejét, pedig csak egy állami gondozott! – szólt be egy fiú, nem akart kimaradni a brancsból.
Ez már sok volt Nórinak, már szólni akart, de Lili megelőzte. Felállt a székéről és körbenézett a vádlóin, mindent egy lapra tett fel. Már nem érdekelte, hogy örökre elveszíti mindnek a barátságát.
– Lehet, hogy játszom a fejem, de ez csak azóta baj, mióta tudjátok az igazat! Én nem tehetek róla, hogy állami gondozott vagyok. Az anyám tehet róla! Ti nem vagytok igazi barátok, már sohase lesztek! El akartam menni ebből az iskolából, de nem megyek, azért se, csak hagyjatok békén! – a hangja a végén már sírásba csuklott.
A szülők szomorúan hallgatták, volt aki lehajtotta a fejét, volt aki szúrós szemmel nézte a saját gyerekét, hitetlenkedve, képtelen volt elhinni hogy  gyermeki gonoszság uralkodik benne.

A teremben végül kivétel nélkül minden szülő elítélte ahogy Lilivel bántak. A tanítónő felkérte az osztályt, hogy aki benne volt a kiközösítésben egyenként kérjen bocsánatot.
– Szégyelljétek magatokat, hogy a bizalomra ilyen reakcióval válaszoltatok. Megértelek Lili, hogy el vagy keseredve, én is el lettem volna a helyedben. A barátság nem csak a jó helyzetekben erős, hanem a rosszban is, sőt akkor mutatkozik meg igazán, ki is az igaz barát. Na, rajta, ki lesz az első?
Kényszeredett bocsánatkérés után vége lett a találkozónak. De ez már Lili lelkét nem tette helyre, eltört, kettétört a kapocs köztük kijavíthatatlanul.
Lili elhúzódott tőlük, egyedül maradt. Még ha közeledtek felé, akkor se bízott meg egyikben sem, mosolyogva hárított és nem avatkozott az osztály mindennapi életébe. Minden erejét a tanulásra összpontosította, eldöntötte, hogy sokra viszi az életben. El akart jutni az egyetemig.