Gyász

 

Sajnálom 

 

A kórház folyosóján végig lebegett a fertőtlenítő szag. Tudta, hogy nem mehet be az intenzívre, mégis kinyitotta a kórterem ajtaját egy pillanatra. Meglátta az apját, ahogy rá volt kapcsolva az életfunkciókat ellenőrző gépekre. Egy negyvenes éveiben járó orvos közeledett feléje, Sára gyorsan becsukta az ajtót és elindult az orvos felé.

-- Kérem, bocsánat... Závori Mihály, az apám... megtudhatom, hogy van most, segítene? -- akadozott az idegességtől a szava.

-- Az ön apja? Súlyos az állapota. Ha itt akar maradni, van egy váró a folyosó végében! -- szánta meg a lányt az orvos, barna szemeiben részvét csillant. -- Itt nem tartózkodhat!

Engedelmesen elindult arra, amerre mutatta az orvos a várót. Egy család ült még ott rajta kívül. Úgy értelmezte a beszélgetésükből, hogy a hozzátartozójukat műtik éppen. Behunyta a szemét, gondolatai vadul kergették egymást. -- Hitelt vettek fel, hogy tanuljak -- suhant át rajta már századjára. Aztán eszébe jutott az előző éjszaka a kávézóban. Az apját közben vitte a mentő. Gyűlölte önmagát a vaksága miatt. - Vége! Pont. Befejezi a piálást, csak gyógyuljon meg az apja! Az utóbbi időben érezte, hogy valami változik körülötte. Mintha átléptt volna egy ismeretlen ajtó küszöbén, és ahová jutott, ott csak félelem várt rá. Megmagyarázhatatlan emlékek törtek rá a múltból. Talán ezek az elfeledett emlékek jelenthettek valamit, figyelmeztetést, hogy nézzen a tükörbe, ki is valójában. Az anyja szerint egy elvetemült, érzéketlen teremtés. De szegény keresztapja mindig azt mondta  „Te Isten ajándéka vagy, okkal születtél le a Földre."  Rengeteg minden jutott eszébe, ki volt az agya teljesen, már tisztán látta, hogy minden volt addig, csak Isten ajándéka nem. Összegörnyedve, kezébe temetett arccal ült, elmerült a gondolataiban, megszűnt a külvilág körülötte. Képeket látott maga előtt, a huncut mosolyt az apja arcán, mikor dugta a pénzt a kezébe, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, elapadhatatlan pénzforrásból merítene hozzávalót. „Kislány csak vigyázz magadra, szóljál, ha kell még."

Zenélt a telefonja, a barátnője hívta.

-- Hellóka, mizujs? -- hallotta Kíra vidám hangját. -- Készülsz már a hosszú útra?

-- Én nem megyek veletek, apám szívinfarktust kapott -- suttogta idegesen a telefonba.

-- Na, ezek az ősök, megrendelésre betegszenek le! Mindegy. Bocsi, azt akartam mondani... szóval sajnálom az öreged, félre ne értsd... pedig összejönnek a dolgok, előbb, mint egy hónap, most tudtam meg pár perce, két hét múlva indulunk = újságolta izgatottan Kíra, mint akihez semmi komoly információ nem jutott el a barátnőjétől.

-- Én maradok, az én részemre ne intézzetek semmit. Véglegesen elhatároztam. Jobb lenne, ha te is maradnál!

-- Nem ment el az eszem. Ha azt hiszed, rá tudsz beszélni, hogy itthon maradjak, nagyon nagyot tévedsz aranyom. Akkor te egy idióta vagy, már ne haragudj! Az ősökről csak annyit, nem értenek a mostani élethez, olyanok, mint a legyek a ragasztóban. Csak vergődnek.

-- Nem akarok erről vitatkozni! Túltárgyaltuk!

Feldühítette Kíra lekezelő modora, ingerülten kinyomta a telefonját.

A folyosó felől gyors lépésekre lett figyelmes, felállt, hogy megnézze, mi történik. Oda sietett két nővér, ahol az apja feküdt. Önkénytelenül indult megnézni, mire az a nagy sietség. A tiltás ellenére újra benyitott az intenzívre, lebénulva nézte, ahogyan próbálják odabent újjáéleszteni az apját. Szédült, levegő után kapkodott, mikor látta, hogy a szív ritmusa egy végtelenbe nyúló vonal lett a monitoron. Furcsa gyengeséget érzett, lehűlt a levegő körülötte, mégis mint a harmatcseppek, megjelentek a homlokán az izzadság gyöngyei. Visszalépett az ajtóból és megállt a folyosó közepén. Úgy érezte örökkévalóság óta áll egyedül, teljesen elhagyatottan. Valaki átölelte a vállát.

-- Sajnálom... 

 Felismerte az orvos hangját.

 -- Figyelmeztettem, hogy ide nem jöhet be!

A szó, hogy „sajnálom", lassan eljutott a tudatáig, a lábaiból minden erő kiszállt, hogy össze ne essen egész testével ránehezedett az orvos mellkasára. Az orvos átölelte.

-- Nincs igazság a földön, még el sem köszönhettem tőle... -- suttogta kétségbeesve maga elé. Az orvos visszakísérte a váróba, közben próbálta megnyugtatni.

-- Részvétem. Tudom, mit érez most. Nemrég veszítettem el én is a nagymamámat, akit a legjobban szerettem, aki felnevelt. Higgye el, mindent elkövettünk, hogy megmentsük az édesapját. Sajnos, a mi tudományunk is véges. Kér egy nyugtatót?

Sára ingatta a fejét, nem tudott beszélni, a torkát belülről folytogatta egy láthatatlan kéz. Szédelegve ment lefelé a lépcsőn, úgy érezte, bármelyik percben összeeshet. Nem hívta fel az anyját. Majd ha hazaér, csak akkor mondja el neki, nem lehet egyedül, mikor megtudja. A kijárathoz érve valaki megszólította.

-- Kedveském, mi a baj? -- Meglepődve ismerte fel az öreg kiflis hölgyet. Milyen öreg, gondolta gyűlölködve, az apja meg milyen fiatal volt, mégis ő halt meg.

-- Megyek az unokámhoz, megnézi a szívem. Ne felejtse el a meghívást, érvényes most is... tudom, hogy eljön hozzám nemsokára.

-- Hagyjon engem békén! Nincs valami sok közünk egymáshoz! -- kiáltott dühösen utána Sára.

Az öregasszony nem állt meg, ment tovább, de Sára hallotta, ahogy továbbra is hozzá beszélt.

-- Ugyan, kedvesem, ezen ne vívódjon. Semmire nem tudunk biztos választ, erre sem. Találkoztunk, ezért közünk van egymáshoz. Igaza van, tényleg fiatal volt a halálra, de ne sajnálja az apját, neki már könnyűek a léptei. Inkább önmagát sajnálja, maga maradt apa nélkül. Mondtam, hogy elkezdődik... nem hitt nekem.

Sára döbbenten látta, milyen furcsán elmosódott az öreg hölgy körvonala, ahogy belépett a liftajtón. Mint egy kísértet. És honnan tudja, hogy meghalt az apja? Mégiscsak jó lett volna az a nyugtató a dokitól, gondolta és még jobban összezavarodva indult a kijárat felé.

nagyi halála

Két rokon család tartotta Lilikével a kapcsolatot, két nagynéni, egyik közülük Lili keresztanyja volt. A keresztanyja is iszogatott, de ő nem merült el teljesen az ingoványban, a családja mindig kirángatta, ha mélyrepülésbe kezdett. A másik nagynéni egy „ kivagyok - mi vagyok”, dicsekvő típus, aki azt hitte magáról, hogy ő a tökély. De dicséretére legyen mondva, egyedül ő tette meg azt, hogy néhányszor elvitte Lilit nyaralni magához. Volt egy lánya is, aki ha ott volt Lili, mindig úton volt, vagy kosarazott, vagy lógott a barátjával, abban az időben nem igazán alakult még ki köztük mély barátság.
Nóri, ahogy közeledett a ballagás ideje, sokszor gondolkodott azon, mennyire foglalkoztatja Lilit, hogy az édesanyja még csak nem is érdeklődik felőle.
Néha tudta, kérdezés nélkül is beszéltek Lilinek az anyjáról a nagynénik. Sok jót nem tudtak mondani róla, mindig csak rosszat, azt, hogy ugyanúgy iszik azóta is.
Egy alkalommal megkérdezte tőle – Szeretnéd az anyukádat látni?
Lili sokáig hallgatott, aztán megszólalt.
– Nem szeretnék vele beszélni, de az jó lenne, ha megállnánk autóval az utcában, és addig ülnénk ott, míg ki nem jön a házból. Csak látni szeretném.
Nóri arra gondolt, majd Lilike ballagására összehívja a családot, hogy újra nyissanak egy tiszta lapot, egy próbálkozás, mit veszíthet vele?
Közeledett mindenszentek napja, Lili előtte való napokban, egy nagy kéréssel állt elő.
– Szeretném az apukám sírját meglátogatni, és ha él még apai nagymamámat, őt is.
Nóri akkor szembesült először, milyen nagy a vágy a kislányban a vérszerinti családja iránt. Kicsit fájt neki, azt hitte, képes pótolni őket, de belátta, ha azt akarja, hogy szeresse Lili, neki is el kell fogadni minden embert, akit ő szeret.
Felhívta a tudakozón keresztül a falu jegyzőjét, kérte, segítsen neki. Onnan jött a válasz, hogy az öreg mama az Idősek Otthonában van. Mindenszentek előtti napon indultak el, előtte felhívta az otthonvezetőt, hogy viszi a nagyihoz az unokát. Várták őket.
Először a temetőbe mentek ki. Bolyongva keresték a sírt. Sokan voltak a temetőben, egy öregasszony mutatta meg a gondnokot, ő se tudta, hol van a keresett sírhely. Végül kihozott egy térképet, szólt, hogy menjenek utána. Egy bozótos részen megállt, félig kidőlt fakereszt előtt.
– Itt nyugszik édesapád kedvesem! – mondta megelégedetten, örült, hogy végre megtalálta.
Csak álltak a magas fűvel benőtt kis földkupac előtt, nem tudták, most mi legyen. Lili tágra nyílt szemmel, szinte kétségbeesve. Nóri kezdte a korhadó keresztfán az elmosódott betűket összerakni, végül megszólalt.
– Tényleg itt van eltemetve az apád, ez az ő sírja. Átjárta őt is a fájdalom, lehajolt, elkezdte kihúzgálni a füvet. Lili is csatlakozott. Egy órán keresztül dolgoztak szótlanul. Amikor már szépen kitakarították, elhelyezték a koszorút, meggyújtották a mécseseket. Lili sápadt arca nagyon komoly volt végig. Nem sírt, csak álldogált, és bizonyára emlékezett. Az édesapjára, akinek a fényképét őrizgette, amin mosolyogva ölel magához egy pár hónapos kislányt. Nóri némán álldogált mellette, nem zavarta meg a csendes emlékezést.
Innen indultak az idősek otthonába. A vezető előre szólt, hogy hangosan kell beszélni a nagyival, mert nem hall jól, menni is alig tud, csak két bottal. Mikor találkoztak, boldogság volt mindkettő arcán, Lili kiabált neki, úgy ahogy megkérték rá.
– Én vagyok Lili, emlékszel rám?!
– Emlékszem, nagyon megnőttél, hol van anyád? – ölelte magához az öregasszony az unokáját.
– Itt van – mutatott Nórira –, voltunk a temetőben apunál!
Az öregasszony Nórira nézett, de nem firtatta, miért ő az anyja.
– Jaj, ne haragudj rám, de már évek óta nem tudok kimenni – sajnálkozott Lilinek.
– Nem baj nagyi, kipucoltam a sírját, fogok neki rendes sírt csináltatni, megígérem! – nyugtatta a kislány a sírdogáló öreg mamáját.
Ezután sűrűn csengett náluk a telefon. Nem a nagyi beszélt olyankor, hanem a gondozója. Tolmács kellett neki, hogy kommunikálni tudjon az unokájával. Egyik nap szomorú hír jött a vonal másik végéről, nagyi meghalt. De köszönik Nórinak, hogy elvitte a kislányt, utolsó napjaiban csak róla beszélt egyfolytában a nagymama.
– Megint egy veszteség, ugyan mennyi jön még ennek a törékeny kislánynak az életben? – sajnálkozott Nóri magában. Lili erős volt, megnyugtatta a nevelőanyját.
- Jó, hogy láttam a nagyit, tudok rá emlékezni. Köszönöm Anyu.
Nóri meglepődött a tárgyilagos, komoly kijelentésen. Lili nem siratta el az öregasszonyt, találkozni akart vele, de nem okozott a lelkében kínzó ürességet a halála, csak egy emlékképet vitt el róla a jövőbeli életébe.

Katerina Forest: HA ITT AZ IDŐ

Ha itt az idő és szól fentről egy angyal,

- Készülj, már az óra lassan lejár!

Megkérem én az angyalom, ne siessen

oly nagyon, mert sok munka vár még rám.

 Földi emlékeim, itt nem hagyhatom.

Készülődök és pakolgatok mindent,

mi  szebbé tette földi életem.

Gyűjtök a patakból gyöngyös csobogást,

Szél hátáról zizegő levelet, virág szirmát,

 illat kavalkádból pihe párnát.

Felkeresem a régi szép helyeket.

Elteszem a fényképeket, leveleket,

a laptopom, a szemüvegem, hogy lássam

ott fen a halhatatlan világban

mi történik életem nyomában.

Viszem a tollat és a naplóm, a székem az

asztalom, a kedvenc bögrém, a reggelt,

a kávém illatát, az éjszakát a kedvest.

Ha szólít az angyal, akkor sietnem kell,

hogy még egyszer átöleljelek,

kérjelek,  bocsáss meg nekem,

hogy elmegyek. Nekem könnyű lesz már,

de  te sírón magadra maradtál.

Vigasztalón súgom, szárítom a könnyed,

Emlékeim rólad mind –mind elviszem,

Ne sírj hát kérlek, értem kedvesem.