Van valaki a börtön rácsain túl

 

Benjámin is elérzékenyült, szemei könnyfátyolossá váltak. A nevelőtiszt újra megjelent.

– Itt van... csomagot kapott! És még van más is, a nagyfőnök engedélyezte magának is a tízperces telefonkészüléket, ezt is elhoztam. Benne van a kapcsolattartó mobilszáma. Tud a gyerekeivel most már mindennap beszélni pár szót.

Benjamin meglepetten nyúlt a csomagért és a telefonért.

– Köszönöm!

– A kinti példás határmunkáért. Boldog karácsonyt!

A tiszt megveregette Benjámin vállát és felállt mellőle, előre ment a pódiumhoz. Követte egy darabig tekintetével a távolodó tisztet. Kedvelte ezt a férfit, a tanár után őt a legjobban. Széles vállú, zömök testalkatú negyven körüli férfi volt, a feje tar kopaszra borotválva. Megjelenése komolyságot, kimértséget sugárzott az elítéltek felé, de nem volt szigorú. Csodálkozott is rajta sokszor, hogy ad az Isten ilyen türelmet egy embernek, ha ennyi lelki sérült közé keveredik. Ha beszélgettek mindig olyan érzése volt, hogy igazán a lelkén viseli az ő sorsát is. Minden kérdésére a megfelelő válaszokat adta, nem kertelt, nem beszélt mellé. Akkor kedvelte meg igazán, mikor arról kérdezte, hogy őszintén mondja el, hogyan jutott el odáig, hogy felgyújtsa a bankot és a lakását is. Ő se beszélt mellé, őszintén válaszolt, mert már tudott róla beszélni. Nem volt benne az alkohol miatti kiszabadult agresszió, elbújt a lelke mélyére. Helyébe ennél is rosszabb telepedett, a reménytelenség a jövőtlenség érzése. De az rendesen otthonra talált nála, mint egy rákos sejt, először kis területet zabált fel benne, aztán kinyújtotta polip csápjait és végig fonta az egész testét, még a csontjaiban is érezte, hogy végzi a pusztítást. Ez rosszabb volt mindennél.

A tiszt hallgatta, aztán megcsóválta a fejét.

– Igazságtalan az élet odakint sok esetben, azoknak kéne itt ülni, akik miatt ide jutott. Ez az én véleményem. De ezzel nem azt mondtam, félre ne értsen, hogy a legjobb megoldást választotta, mert nem. De nem tudom, ha ebbe a helyzetbe én kerülnék, és elborulna az agyam egy időre a sok traumától, milyen reakciókat váltana ki belőlem. Nem könnyű jó tanácsot adni, nem is akarok. Nincs értelme elferdíteni a valóságot. De ha innen kikerül egyszer... okosabban éljen. Meg kell tanulnia először tízig számolni, mielőtt bármit is tesz. A cselekedetének a várható következményeit is átkell  ugyanis gondolnia!
Forgatta a dobozt. A díszes csomagoló papír összehajtva a felnyitott fedél alá volt tolva. Tudta, hogy minden csomagot átvizsgálnak, mielőtt eljuttatják az elítéltekhez. Érezte, hogy a várakozás izgalma átjárja a testét. Arra gondolt, hogy Sára küldhette a csomagot, hálából azért, hogy aláírta a beleegyező nyilatkozatot. Ki más? Nincs senki kint, akinek eszébe juthat karácsonykor egy ilyen gesztus.

Nem merte kinyitni. Ült ölében a papírdobozzal, úgy tett mintha figyelné az előadást. Sára arca jelent meg a lelkében. Megidézte és elmerült a kékeszöld szemek tengerében, mert képtelen volt elfelejteni, átégette a retináját és leköltözött a lelkében a lány szemeiből áradó különös fény, ott volt hívatlanuk, kéretlenül, beengedésre várva döngetett a lelke kapuján.

Tudatalattijában már érzékelte, hogy Sára az, aki előtt kitárulnak azok a kapuk, amik mögött az igazi énje, sebezhető, síró lelke lakik, amit próbált eddig elzárni a külvilágtól.

Csak pár dolgot tudott róla, például azt, hogy nem hord ékszereket és nincsenek undorító műkörmei sem, amit majom módra utánoztak egymásról a való világban a vele egykorú nők. Felfedezte, hogy kitartó, hogy őszinte, akkor sem hazudik, ha abból kellemetlensége származik. Azt is, hogy harcias és megvédi mindenáron az igazát. És azt is, hogy szép... nem csak kívülről, valami megfoghatatlan belső szépség árad belőle. Magához ölelte a papírdobozt, lehunyta a szemét. Szeretett volna egy darabig ebben a látomásban ringatózni, ebben a különös érzésben elmerülni, ami végigfutott az egész testén, egy hihetetlen, felfoghatatlan felismerés: van valaki a börtön rácsain túl, aki gondol rá, akinek talán mégis fontos.

A próbának vége lett, a tanár odament hozzá és fáradtan lehuppant a mellette lévő székre.

– Kivagyok ezektől, de alakul azért. Mit gondolsz?

– Jó lesz. Vannak kimondottan tehetségesek köztük – felelt halkan Benjámin.

– Naná, hogy vannak! Van, aki ötödik éve ünnepel idebent. Mit kaptál? – nézett a dobozra a tanár.

– Nem tudom – vallotta be őszintén Benjámin.

– Nem nézted meg? Na, bontsd ki gyorsan!

Benjámin kelletlenül hajtotta szét a doboz fedelét, egyedül akarta, de szót fogadott, úgy gondolta mégis jó, hogy ott van a tanár mellette, erősebb lett mindig a társaságában. Félt a csalódástól, mi van, ha mégsem igaz semmi abból, amiről előtte ábrándozott, mi van, ha kinyitja a dobozt és ami benne van, csak a fájdalmát fokozza, még a mostaninál is jobban.

Férfi büszkeség

A tanárnak feltűnt, hogy mennyire megváltozott Benjámin. A mosodában, ahol addig munka közben folyton diskuráltak az élet dolgairól, egyoldalú társalgás alakult ki. Benjámin szótlanná vált, hallgatta ugyan türelmesen a tanárt, de semmiről sem alkotott véleményt.

– Mi történt veled, beteg vagy? Furcsán viselkedsz.

– Nincs semmi bajom – jött a kurta válasz és dolgozott tovább, mint egy robot.

– Na, ne etess, látom rajtad, hogy valami nincs rendben. Mondd el nekem mi bánt, könnyebb lesz, majd meglátod.

Benjamin felnézett a tanárra, egy darabig gondolkodott, végül vontatottan megszólalt.

– ...Azon gondolkodtam az utóbbi időben, hogy... milyen nagy senki vagyok. Mondjuk, kiengednek innen pár év múlva. Kimegyek a nagy semmibe. Érti? Kimegy egy senki egy nagy semmibe! Ott állok majd az utca közepén, se otthonom, se családom, se egy fedél, ahol lehajthatom a fejem. Ha munkát keresek, úgy néznek rám majd, mint egy leprásra, mert börtönviselt vagyok. Tehát munkám se lesz. Ki ad bizalmi munkát egy sittesnek? Szakadna le az a magasságos ég, az egész nyomorult életre! Értve vagyok?! Csak ez a kis semmiség nyomaszt, nincs más.

A tanár bólintott.

– Így van, ahogy mondtad. Te tényleg egy nagy senki vagy, ha csak ennyire értékeled magad.

– Ha lehet, most kíméljen meg, nem érdekel az elvont okfejtése az emberi nagyságomról. Nevetséges ebben a helyzetben, maga is tudja. De köszönöm, hogy meghallgatott! – válaszolt gúnyosan a tanárnak.

– Nem vitatkozom veled, főként nincs kedvem meggyőzni, de annyit még hozzáfűznék ha nem haragszol, hogy a te problémád nem egyedi probléma, nehogy azt hidd.

Benjamin most mégis érdeklődve nézett a tanárra, aki észrevette a figyelmét, és gyorsan folytatta az eszmefuttatását.

– Tudod, az a baj a mostani világgal, hogy nincs az embereknek kapaszkodója. Az igazi hit, ami régen volt, a múlté, nem létezik. Amiért érdemes élni, arról nem ejtettél szót, legalábbis nem éreztem ki a szavaidból.

– Pedig mindent elmondtam. Nem létezik más.

– Nem hallottam azt a vágyad, hogy boldog akarsz lenni, hogy szeretetre vágysz.

Benjamin felegyenesedett és hideg tekintettel a tanár szemébe nézett.

– Én már örökre boldogtalan maradok, úgyhogy nincs értelme a szájtépésnek!

– Már megint butaságot beszélsz... a boldogságot nem is fogod meglelni soha, ha csak az anyagi javak hiányán jajongsz. Csak akkor találod meg, ha szeretve érzed magad, és ha szereted önmagadat. Ki volt az a csinos kishölgy a kapcsolattartásin? – tette fel a tanár váratlanul a kérdést.

– Az a hölgy volt itt, akiről meséltem. Magához akarja venni a lányaimat. Sajnálatból, vagy ki tudja, lehet csak feltűnési viszketegségben szenved. Nem tudok rajta eligazodni, hogy mi hajtja, nem tud kilépni az életemből.

– Biztos, hogy annyira akarod, hogy kilépjen? Régen tudom, hogy nem közömbös számodra.

– Az előbb mondtam, hogy ha innen kimegyek, nem lesz semmim, egy senki leszek. Majd ott alázkodjak előtte, köszöntgessem a jóságát? Mert biztos, hogy az lenne, nem akarom átélni.

– Hát ez a baj, a férfibüszkeséged nem engedi, nem tud meghajolni. Mi történik, ha átéled? Mi történik, ha alázattal megköszönöd, amit érted és a lányaidért tesz? Nem fogod majd magad jól érezni a bőrödben? Értem. Sértené a férfibüszkeségedet. Mire fel, megmondanád? Ép ész érvet tudsz felsorakoztatni, vagy semmit!? – emelte fel a hangját a tanár – Te itt nyalogatod a sebeid, itt rohadsz a börtönben, míg ő kint a való életben próbálja helyetted is helyére tenni azt, amit rohadtul elszúrtál a saját életedben! Mondhatnám csúnyábban, de nem az a célom, hogy sértegesselek. És te csak ennyit fogsz fel belőle, hogy ő megaláz a segítő szándékával? Mondtam már ezerszer, önmagad élete, nem a más élete, az a tied! A lányaid élete nem a te életed! Az csak az övéké, és most kaptak rá egy esélyt, hogy elkezdjék élni a saját életüket valaki mellett, aki odafigyel rájuk.

– Azért, jött, hogy aláírjak egy beleegyezést...

– Aláírtad?

– Nem. Nem írtam alá... elküldtem, ... elég csúnyán. – Benjaminon látszott, hogy a barátja minden szava szíven találta – Igaza van, jól elszúrtam mindent – vallotta be végül őszintén.

Egy darabig némán dolgoztak. A tanárt elkeserítette, hogy csalódott a fiatal barátjában. Erősebbnek, jellemesebbnek gondolta. De most teljesen megváltozott a véleménye. Mégse bántotta meg egy szóval sem.

Csak a munka végeztével szólt oda halkan a férfinak.

– Gondolkodj el rajta, hogyan tudnád elrendezni a hölggyel a nézeteltérésed. A gyerekeid mindenhogy elviszik onnan máshová, akkor már inkább hozzá, ne egy vadidegenhez.

– Őt se ismerem. Igazából semmit nem tudok róla. Úgyhogy számomra ő is idegen – válaszolt egykedvűen Benjamin.

– Azért gondold át még egyszer. Ha nem ismered, akkor pláne nem ítélkezhetsz felette.

– Ez igaz.

– Én láttam őt akkor, helyes, szimpatikus kishölgy. Talán az Isten küldte az utadba, te meg mindenáron menekülsz előle.

– Innen ugyan hova tudok menekülni? – nevetett fel gúnyosan Benjámin.

– Nem fizikai menekülésre gondoltam, te is tudod. A lelkedet zártad el előle. Ha nyitottabb lennél feléje, megismerhetnéd az ő lelkét is. Választ kapnál a kérdésekre, amik miatt kétségeid vannak. Ilyen egyszerű az egész.

A tanár nem tudhatta, hogy Benjamin előtt folyton ott van Sára arca, az a kép, ahogy a méregtől összeszorította ajkait és zöldeskék szemeivel könyörögve nézi. Lassan letisztultak benne az érzelmek, már nem volt benne annyi indulat, mint közvetlen a találkozásukkor. Megpróbálta Sárát más szemszögből érteni, ami nem ment könnyen, hisz nem tudta hol a helye a nőnek az életében. Elővillantak újra a régi találkozásaik, a bankban, a kórház folyosóján, Karola halottas ágya mellől. Nem értette, hogyan vonzotta be Karola, Sárát az életükbe ilyen elemi erővel, hogy nem tud szabadulni belőle. Vagy nem is akar? Kezdett a kíváncsisága felerősödni, szerette volna tudni miért ilyen állhatatos és kitartó. Úgy gondolta semmi köze nem lehet semmihez, csak a gyerekek miatt történik minden. De legbelül, ha rágondolt, vágyott arra, hogy bárcsak tévedne.

Egy nappal később a nevelőtiszt egy iratot tolt elébe, hogy ideje lenne aláírnia. Nézte az iratot és rájött, hogy ugyanaz, ami Sáránál volt a látogatáskor.

– Mi ez? – adta az ártatlant.

– Még a kapcsolattartáskor a látogatója, azt kérte, egy pár nap múlva próbáljuk magával aláíratni, mert akkor állítólag nem volt beszámítható állapotban. Mi történt?

– Semmi különös. Félreértettem pár dolgot. – mondta megkönnyebbülten és aláírás után visszaadta a nevelőtisztnek az iratot.

– Köszönöm. Ez a hölgy neveli kint ezután a lányaimat, ha minden igaz.

– Ez jó hír – mosolygott a nevelőtiszt.