Már nem sminkeltem ki magam reggelente, mert rájöttem, hogy az izzadság az első órákban úgyis leolvasztja rólam a sminket, a szemceruzát sem használtam, mert elmosódott és az arcom olyanná vált tőle, mintha zombi lennék. Folyamatosan ki voltam merülve, nem volt energiám odafigyelni a külső megjelenésre. Talán csak az vigasztalt, hogy Londonban az se volt feltűnő, ha pizsamában megyek ki az utcára, vagy a kiszakadt cuccból ki van a fenekem. Ott senki nem volt feltűnő, mert minden utcán kóborló egyedi, különleges teremtménye volt a földnek. Én is beolvadtam a hömpölygő tömegbe, eltűntem benne észrevétlen. Mint egy kis szürke porszem egy homokviharban, hullámzott velem a tér és az idő egész nap. Végül tudatosan én kezdtem kerülni Viktort. Se hangulatom, se erőm nem maradt romantikázni. Láttam pedig többször mikor hazaért a szállóra, néha ott várt a parkolóban az autóban ülve, de úgy tettem, mint aki észre sem veszi. Húztam a csíkot befelé a szállóra. A szobámba nem mert bejönni, még akkor úgy tudta párost alkotok Zotyával. Egyhangú napok, hetek jöttek, az időjárás is hozta a formáját folyton szitált az eső, kellemetlen hűvös, nyirkos volt a levegő. Így telt el három hónap és még egy fontot se tudtam spórolni. Mikor kifizettem az albérletet, feltöltöttem az utazási kártyát, a telefont, vásároltam egy két haszontalanságot, amire semmi szükségem nem volt, és vásároltam olyat, amire igen, mert kellett a mindennapokhoz, már csak a kajára maradt pénzem. Az se sok. Ehhez az élethű filmvetítéshez, amiben éltem a mindennapjaimat, besorakozott a félelem, soha nem tudhattam milyen élethelyzetbe kerülök nyilvános helyeken, boltokban, vagy az utcákon. A bűnözés virágzott a városban, amin nem lehet csodálkozni, hisz olyan nagy vallási, faji kavarodásban éltük a napjainkat. Ahogy teltek a hónapok úgy hűlt le a város, kellemetlen, örökké ködös és esős napok következtek. Egyfolytában náthás voltam, néha lázasan mentem dolgozni. Véglegesen eldöntöttem, hogy lelépek, hazajövök. Nem kötött oda semmi. Zotya jól el volt nélkülem. Viktort alig láttam, vagy ha láttam leléptem előle. Az egésznapi munka egyhangú kíméletlen robot volt. Hányingerem lett Londontól. Egyik este nem tudtam Viktor elől kitérni. Hamarabb értem haza a szokásosnál, kihasználtam, hogy nem volt senki a fürdőszobában, lezuhanyoztam, hajat mostam. Viktorra gondoltam akkor is, hogy még csak esélyt sem adtam magamnak, hogy megtudjam, milyen lenne vele a szerelem. Mikor kiléptem az ajtón, szembe találtam magam vele. A hátát a folyosó falának támasztva álldogált, vállán egy zöldszínű törölközővel.
– Azt hittem lehúztad magad a lefolyón, maradt belőled valami? – Mosolygott, furcsa fények vibráltak a szemében, én meg majd kiestem a fürdőköpenyemből. Örültem, hogy láttam, sőt szerettem volna kicsit sírni a vállán. De nem, én már ilyet miért is tennék? Minden szarság eszembe jutott, aztán váltottam, mert arra gondoltam, hogy itt a vége annak, ami el sem kezdődött. Eszembe jutott miről suttogott Julcsi az egyik magyar csaj a többieknek, mikor Viktor volt a téma. Akkor tudtam meg, hogy nem én vagyok a magányos cédrus, minden szingli belezúgott a pasiba. Úgy látszik nem csak engem kapott el a gépszíj, talán ezért is figyelték a csajok minden mozdulatát. Nem sok eredménnyel, mert titok maradt számukra, hogy miért nem hajt senkire. Szabadidejében behúzódott a szobájába, vagy a két román sráccal lógott esténként, állítólag egy pub-ot látogattak sűrűn a szomszéd utcában.
Láthatta rajtam, hogy bánt valami, azonnal rákérdezett mi bajom. Én meg a fejére akartam zúdítani a sok pletykát amit hallottam róla – Mióta érdekel téged a csajok lelkivilága? Azt beszélik... – aztán mégsem mertem kimondani, ami a nyelvemen volt. Pedig arra készültem, hogy vérig sértem.
– Mit beszélnek? Mesélj, rengeteg időm van – már nem nevetett rám.
Próbáltam visszakozni -- Hagyjuk, csak pletyka. Két férfival élsz együtt, nem csajozol, csak ezt akartam mondani.
