Papírhulladék

 

Lassan kezdte a doboz fedelét széthajtani, felül egy borítékot talált, alatta egy papírmappát. A borítékot félre tolta, a mappát bontotta ki, rajzok voltak benne. Legalább tíz darab rajz, Mónikától, Zsuzskától. Megjelent az arcán egy halvány mosoly, végre megbizonyosodott, hogy Sára küldte a csomagot. Ezzel párhuzamosan a feszültsége egyre fokozódott, már reszketett, amit próbált titkolni nehogy a barátja észrevegye.

– Olvasd el az üzenetet – szólt rá a tanár –, a boríték! – közben elkezdte nézegetni a gyerekek rajzait.

Benjamin kinyitotta a borítékot, egy karácsonyi képeslap volt benne, a hátuljára írt üzenettel.

– Olvasd már, persze csak ha akarod, ha nem titok! – türelmetlenkedett az öreg barátja. Benjámin olvasni kezdte az üzenetet.

„Kedves Benjámin!

Tudom, hogy nehéz lehet magának karácsonykor távol lenni a családjától. Talán enyhíteni tud ezen a rossz érzésen az ajándék, amit itt küldök: a lányai őszinte szeretettel készítették a rajzokat, és üzenik, hogy visszavárják. Részemről is van egy kis ajándék. Csak egy meggondolásból választottam. A lányai szerint mikor a mindennapjai része volt ez a tevékenység, Ön jó ember volt, és nagyon szerethető apa. Talán még nem késő visszafordulni erről az útról amire rálépett, a gyermekei érdekében. Kérem, kezdjen el újra festeni, hogy visszataláljon az út elejére. Mivel megkaptam a jóváhagyását, amit remélem őszinte lélekkel írt alá, leviszem a két kislányt a vidéki otthonomba az ünnepek alatt.

Boldog karácsonyt!

Sára"

A tanár csendben figyelte a férfit, majd megszólalt.

– A boldogság kék madara, íme, itt csapkodja gyenge szárnyait. Erről beszéltem neked. Nem történt nagydolog, nincs tűzijáték, se csinnadratta, mégis ünneplőbe öltözött a lelked és jól érzed magad. Mert valaki elküldte feléd a szeretetét az odafigyelését. Ez az, drága barátom, amit értékelni kell! Ez az, amit nem lehet megvásárolni, kierőszakolni! Érted már? Egy kis csomag, papírhulladék, ha úgy nézzük... és te reszketsz a boldogságtól, a várakozástól!

– Nem tagadom, most ebben a pillanatban úgy érzem... lehet, hogy most igaza van... – válaszolt zavartan Benjámin.

– Nézd csak, a lányok rajzait. Ezt például. Mit látsz? Bizony mindent lerajzolt ez a csöppség, ami fontos most az életében. Ez itt, látod, a két gyereked, és ez a hölgy, akinek a kezét fogják...

– Ő Sára, csakis az ő kezét foghatják.

– Igen, csakis ő lehet. Esik a hó, látod? De őket valami kupola védi, nem éri őket a hóesés, védve vannak. Ez itt mögöttük ki lehet? Bizonyára te, kicsit távolabb, de ott vagy a rajzon. Fontos nekik a jelenléted. Van még egy alak a papírlap szélén, mint egy angyal. Talán a feleséged, aki már fent van az égben. Mit kaptál még? Hadd nézzem!

– Ceruzákat, rajzmappát, festékeket – nézett szét Benjamin a dobozban.

– Te ezek szerint tudsz festeni?

– Tudok. De már régen festettem. Nagyon rég.

– Jól van, erről írt a kishölgy! Tudod mit, segítek neked, hogy újra elkezd a festést. Ne nézz rám így, nem őrültem meg! Attól, hogy börtönben vagyunk, még nem lehetetlen minden. Van a folyosó végén a másodikon egy ilyen kreatív helyiség, most csak egy önjelölt szobrász dolgozgat benne. Biztos kijöttök egymással idővel, azt beszélik eléggé agyas a fickó.

Mi az a háború?

 Sára készült az utazásra. Megvásárolta az ajándékokat, gondosan összecsomagolt mindent. Az anyjának is sikerült megvennie a tésztakészítő kisgépet, amiről áradozott a telefonba. Fejébe vette ugyanis, hogy bizony ő minden télen legyártja a száraztésztát maguknak.

Az időjárás aggasztotta, szeszéjessé vált, minden napra jutott meglepetés, vagy köd lepte el a várost, vagy esett a hó, ami betakart vastagon mindent egy hideg délután.

Elérkezett az indulás napja. A gyerekek olyanok voltak, mint a rakoncátlan kiscsikók, hangos csiviteléssel mentek Sára két oldalán lefelé a lépcsőn. Beköszöntek az otthonvezetőnek, majd Böbe nénitől is elbúcsúztak.

– Boldog karácsony gyerekek! – hallották maguk mögött, ahogy kiléptek a nagy ajtón.

– Boldog karácsonyt! – válaszolták vissza szinte egyszerre.

Flóri mellé ült az autóban. Sára most nézte meg először alaposabban a cigányfiút, ahogy bajlódott a biztonsági övével. Amig nézte a fáradt koravén arcot arra gondolt, ez volt a legjobb ötlet, hogy őt és Zitát is elviszi magával. Jár nekik is egy kis boldogság. Bizonyára erre gondolt Zsuzska is, mikor megkérte, hogy szóljon az érdekükben az angyaloknak. Zsuzska ráérzett a két cigánygyerek jó lelkére, és arra is, hogy mennyire magányosak.

 Mire kiértek a városból kisütött a nap, beragyogta körülöttük a vidéket, fénykarjával végig simogatta a zúzmarával megrakott útmenti fákat. Flóri büszkén, nagyfiúsan ült mellette, csendben figyelt kifelé. Néha önkéntelenül felemelte a kezét, ha valami érdekeset látott, a havas mező közepén élelmet kereső őzeket, vagy az úttesten átfutó mezei nyulakat. De hiába, mert hátul a három hölgy nem figyelt rá, mással voltak elfoglalva, összehordtak hetet-havat, önfeledten kacarásztak. Amikor leértek az autópályáról, már elmúlt dél.

– Éhesek vagytok? Ott van a táskám, van benne szendvics, egyetek! – nem akart megállni. Beborult az ég és nagy pelyhekben esni kezdett a hó. Egyik kanyar után, gyalogló emberek jelentek meg az autóúton. Legalább húszan, vagy még többen is lehettek. Még véletlenül se úgy közlekedtek, ahogy a KRESZ előírja, vonalban egymás mögött, hanem szétszóródva, elfoglalva az egész úttestet.

Önkéntelenül lassított, majd megállt. A gyerekek is elcsendesedtek, bámultak kifelé az autó ablaküvegén.

Legelöl egy család jött velük szemben, lassan lépegettek a hótól csúszós úton. Egy középkorú férfi egyik karjába egy elcsigázott kislány kapaszkodott, a másikkal egy idős nőt támogatott.

– Talán az anyja – gondolta Sára. Hátul egy fiatalabb nő bandukolt felmálházva. Mögöttük több fiatal férfi gyalogolt fejükre húzott takarókkal, meggörnyedve a hátukon cipelt málhától. Nem egy vidám menet volt, hisz mindnek az arcán látszott a kimerültség. Sára türelmesen várta, hogy elhaladjanak mellette.

– Kik ezek? – kérdezte ámulva Flóri – Miért kell nekik ilyen hidegben gyerekkel az úton menni?

– Menekültek. Elindultak, hogy menedéket találjanak más országokban, mert az otthonuk elpusztult.

– Úgy, mint a miénk? Nekik is felégett? – kérdezte szomorúan Zsuzska.

Nem éppen úgy. Az ő hazájukban most háború van.

– Mi az a háború? – értetlenkedett tovább a kislány.

– Mint a filmekben, ne tudd már milyen a háború! – világosította fel Zita.

– Csak ez a való élet és nem film sajnos – sóhajtott fel Sára és azonnal indított mikor az utolsó is elhaladt mellettük. Egy szakállas férfi teljesen közel ment az autóhoz, benézett hozzájuk. Szúrós fekete szeme volt. Vigyorgott, közben felemelte a karját és az ujjaiból, V-é alakot formált.

– Mit mutatott? – érdeklődött Mónika

– Azt mutatta, hogy győzelem! – válaszolt Flóri – De nem értem mikor győztek, ha most meg menekülnek?

– Érdekes ez a fajta reakció igazad van. Talán azért mutatta, hogy végre eljutottak Európába – válaszolt Sára és visszakanyarodott az autóval a sávba.

Ideje is volt hisz feltámadt a szél és elkezdte felhordani az útra a havat. A viháncolásnak végeszakadt, meg kellett beszélni a látottakat. A reakció egyforma volt mindnél: sajnálták a hóesésben gyalogolókat.

– Mi is hajléktalanok vagyunk ott Pesten, néha még az utcán is hál a családom, de így még nem kerekedtünk fel, ilyen messzire! – elmélkedett Flóri.

– Na, 'isz, min agyalsz tesó, ne cseréld mán össze magad ezekkel. Te más eset vagy, te itthon fagysz meg, mert nincs lakásod, ezek meg otthon is... meg itt is.

– Na, jól megmagyaráztad. Minek jönnek ide, itt is nagy a szegínység, nincs hova menni, dolgozni. Nálunk egy családtag se dolgozik! – okoskodott a roma fiú tovább.

– Azért csak- csak akad. Azé van anyád mindig börtönbe. Nagyapád is kereskedő, ott árul a Keleti aluljáróba, te mondtad.

– Hagyjuk, lopott szajrét árul. Nem tisztességes az se, amit csinál a papám. Anyám meg megint csak nem dolgozik, sohase dolgozott, ő csak elveszi a másét.

Sára figyelmesen hallgatta az eszmecserét, ha akarták, ha nem, a két cigány fiatal tudatukon kívül szép lassan bemutatkozott. Kik is ők valójában, honnan pottyantak az életébe. Zita vallomása nagyon meghatotta. Arról beszélt, hogy miért indult el a vakvilágba.

– Én mán mindent tudok Sára néni, bele is keseredtem ebbe a nagy életbe –mondta nagyon komolyan a cigánylány. – Mán hat kistestvérem vót, mindre én vigyáztam. Etettem őket, pelenkáztam. Se haverok, se rendesen iskola... mongyuk, azt nem annyira bántam. De apám mindig elvert a többi miatt, ha elestek azé', ha beárultak azé'. Aztán anyám mondta, hogy megint terhes, hogy az ég szakagyon apámra! Én akkor nap leléptem. Isten lássa a lelkem, nem megyek haza többet! Sajnálom a tesóim, de elvették az életem. Ugye érthető? – nézett Sárára, várva a megértést, talán kicsit a feloldozást is.

– Megértelek Zita, tényleg nem neked kellett volna gyerekként felnőttet játszani – nyugtatta meg Sára. – A gyermekek felnevelése a felnőttek gondja.

– Jó gondoltam akkor, nem élet az, ami otthon vót, csak a segélyt várták. Nem dógoztak. Apám se.

– Neki kéne legalább! – nézett hátra Flóri.

– Beteg. Le van százalékolva. Mán nincs tüdeje.

– Annyira azért nem vót beteg! – vigyorgott Flóri – Hazamész te majd meglátod, mert csak az a családod.

– Lehet. Ki tudja... csak addig élek egy kicsit.

Mikor beértek az első faluba egyenesen a benzinkúthoz kanyarodtak. Tankolás után bementek a kiszolgáló részbe. Sára kávét ivott a gyerekeknek üdítőt vett. Időzött kicsit a kirakott újságoknál, nézelődött. Azt vette észre, hogy Flóri minden lépését követi, mint egy kis testőr, aztán rájött, hogy igazat gondolt.

– Csak nincs valami baj Flóri?

– Nincs Sára néni, csak jobb az óvatosság, láttam a tévében, hogy mindenütt vannak már terroristák.

– Hát itt csak nem?

– Ki tudja, figyelni kell, a terroristák bárkik lehetnek. Nehéz felismerni őket.

Megakadt a szeme az egyik újság címoldalán: Egész Európában fokozódik a terror veszély.

– Nagyon igazad van, legyünk mindig figyelmesek! – simogatta meg a fiú haját. – Legalább mi ketten, rendben?

– Rendben! – mondta nagyon komolyan Flóri – Rám az életben mindig számíthat.

Mit tudsz te ott csinálni?

 

Tehát ön Sági Benjámin gyerekeinek a gondviselője? Fogunk küldeni értesítést a jóváhagyásról, de van ideje kivárni, az elítélt pár napig még külszolgálaton van, jelenleg nincs bent a körletben. További szép napot hölgyem! – búcsúzott el tőle a férfi barátságosan.

Rózát egyre jobban bosszantotta Sára viselkedése, a bankban is felületesen végezte a munkáját, nem járt el a megbeszélt találkozókra sem .Nem bírta sokáig szó nélkül megállni, felelősségre vonta Sárát.

– Mi van veled, nem hiszem el, hogy nincs időd a haverokra? Legalább esténként összejöhetnénk, itt is olyan vagy, mint ha itt se lennél, nem koncentrálsz. Egyik hibát a másik után csinálod!

– Ne izgulj miattam, hamarosan lelépek, legalább könnyebb lesz az elválás tőlem. Amúgy, bocs, tényleg igazad van. Eléggé elástam magam. Vagy a tanfolyamra megyek, vagy a gyerekekhez.

– Elment az eszed kisanyám! Hogy elmész innen, az világos, de a haverokat szemét dolog tőled emiatt dobni. Kapd össze magad, ajánlom. Jól kijössz a gyerekekkel?

– Igen, azzal semmi gond, de pár nap múlva találkoznom kell az ősükkel, ő még keresztbe tehet. Ideges is vagyok tőle... tudod.

– Nem tudom. Mitől vagy ideges? Mit árthat neked az ürge, ott ül a dutyiban bezárva!

– Ettől függetlenül keresztülhúzhatja minden elképzelésemet. De más is bánt.

–Hallgatlak!

– Anyám telefonált, furcsa idegen csoportok mennek át a mezőn, a kanális mentén. Bizonyára menekültek. Aggódom értük. Megígérték, hogy nem állnak szóba velük, és azt is, hogy rendőrt hívnak telefonon, ha veszélyt észlelnek.

– Lezárták az országhatárokat, aki meg bejutott az úgy tudom, mind nyugatra indult, csak a sok hulladék maradt utánuk. Nem csodálom, hogy félsz, rémhírek keringenek róluk az interneten, a médiában. Nem elég szerintem, hogy elkerülik őket... zárkózni kell ezerrel. Fosztogatnak úgy hallottam, faluszéli házakból, tanyákból.

– Haza megyek hétvégén, féltem őket.

– Mit tudsz te ott csinálni, ha mondjuk, megjelenik az ajtóban egy fekete csávó, bozótvágóval a kezébe? Semmit kisanyám! Kipakolod a padlásról a levegőt is félelmedben.

– Na, nem hiszem. Egyetemen tanultam önvédelmet, jobb, ha tőlem tudod. A napokban vettem pár dolgot, paprika sprayt például.

– Ügyfelem jött, bocsi. Gyere le estére, folytatjuk az eszmecserét – hagyta félbe a társalgást Róza.

– Nem ígérem biztosra.

Sára pakolgatott a monitorja körül, közben azon morfondírozott, hogy rátrafált Róza, tényleg csak a kényszer miatt járt be dolgozni, csak azért, mert szüksége van a pénzre. Szerencsére a hitelük már nem kötötte oda mióta eladták a lakást. Átlátta mit művel az emberi életekkel a teljes eladósodás, amiből nincs kiút. Nincs jó megoldás, segítség részükre. Ha nem fizetnek, legfeljebb felkínálnak részükre alternatívákat, például hosszabb futamidőt, vagy a deviza forintosítását, de egyik se ügyfélsegítő megoldás. Minden esetben még többet kell visszafizetniük az eredeti szerződés induló összegénél. Már annak sincs semmi értelme, hogy bevigyék a bankba a megtakarításaikat, hisz már a negatív kamat felé tolódik a betett pénz hozama. Úgy ahogy van az egész egy büntetőper anyaga. Ez a fogyasztói társadalom mókuskereke, ami forog, egyre gyorsabban forog, míg ki nem szakad a tengelye.

Ha anyu szól neki a Mennyországban.

 

Egyik meglepetésből a másikba esett a három felnőtt, de komoly arcuk nem tükrözte, hogy hihetetlen számukra a válasz. Marika néninek eszébe jutott az a fiatal nő, aki segített a gyerekek keresésében azon a napon mikor megszöktek.

– Igazatok lehet! – válaszolt a lányoknak – Ő tényleg eljöhet értetek. Utána fogok érdeklődni, mi van most vele. De addig semmi rosszat ne csináljatok, elég volt a csínytevésből. Rendben?

– Nem biztos, hogy utána lehet nézni, ő csak akkor jön el, ha akar, ha például anyu szól neki ott fent a Mennyországban.

– Mégis meg kéne próbálni elérni valahogy – vett erőt magán a vezető, nem akarta elárulni még akkor sem, hogy mennyire hihetetlen számára a két gyerek meséje.

– Hát meglehet éppen próbálni – hagyta jóvá Zsuzska –, de akkor meg kéne neki azt is mondani, hogy siessen kicsit jobban.

– Miért... miért csak őt várjátok? – kérdezett tovább a pszichológus.

– Mert aranyos...– hajtotta le a fejét Mónika.

– Mert ő a védelmezőnk... anyu mondta... meg vigyáz a pillangómra is, már régóta – fejezte be az indoklást bőbeszédűbben Zsuzska.

Aranka néni mellett szótlanul bandukolt visszafelé a két kislány a beszélgetés után. A folyosón még akkor is fojtogató füstszag terjengett.

– Lehet, már tudja a barna angyal, hogy nagyon sok rosszat csináltunk, még megharagszik igazándiból és soha többet nem jön el! – súgta Mónikának a húga – Te találtad ki az egészet – nézett vádlón a nővérére.

– Megmondom neki, hogy én találtam ki, nyugodj meg! – felelte határozottan Mónika – Rád nem fog haragudni.

Aranka néni hallotta a susmust, de úgy tett, mint aki süket.

Elvira merőn nézett a vezetőre mikor magukra maradtak.

– Hallottad mit mondott a kislány? Azt mondta eljön értük a barna angyal, mert az anyukája megmondta nekik. De az anyukájuk nem beszélhetett velük egyáltalán... hiszen halott.

– A hölgy, akiről gondolatom szerint beszéltek, azon az éjszakán találkozott velük amikor megszöktek. Segítettek a keresésükben, kimondottan neki köszönhető, hogy a két gyerek szökéséből nem lett tragédia. Tehát van igazságtartalma annak, amit mondtak. Azt tudom, hogy a fiatal hölgy, érdeklődött, hogyan vehetné fel a jövőben velük a kapcsolatot. De csak ennyi információm van. Azon a napon találkoztam vele én is, de azóta nem hallottam felőle semmit. Talán meggondolta magát. Felhívom a gyámügyet telefonon.

– Hihetetlen, talán a kicsi lány még látja a szellemeket, még tudott kommunikálni a halott anyjával – morfondírozott a pszichológus. – Jól van, csak elmélkedek. Ennyi. Ne vedd komolyan! – nevetett a másikra mikor meglátta milyen hitetlenkedve nézi.

Mikor visszaért Zsuzska és Mónika a szobájukba, Aranka néni úgy hagyta ott őket, hogy utoljára még rájuk borított egy csomó intelmet.

– Melegen ajánlom, hogy húzzátok most már meg magatokat! Ennyi elég volt mára a feszültségből, de lehet egész évre is!

Zita se maradt ki a véleménynyilvánításból, nagy patáliát csapva

hozta a formáját.

– Hé', má' megint körülöttetek forog a világ? Mikor lesz má' itt nyugalom? Piromániáztok legújabban? Leég a hajam tőletek... a végén.

Az otthonvezető felhívta a gyámügyi előadót, hosszan beszélgettek a gyerekekről. Arra a döntésre jutottak, hogy elhalasszák a kihelyezésüket a kijelölt nevelőszülőhöz. Megpróbálják előtte felkutatni és szóra bírni azt a bizonyos „barna angyalt," akit annyira vár a két kislány.

Eljön értünk a barnahajú angyal

 

Aranka néni, az aznapi gondozó jajveszékelve rohant a két gyerekhez, felráncigálta őket a földről és húzta kifelé mindkettőt a füsttel megtelt helyiségből.

– Gyorsan, gyorsan, oltani kell! – kiabált közben, a hangjával szerencsésen össze is csődített mindenkit. A karbantartó felkapott egy plédet az egyik ágyról, letépte a karnisról a lángoló drapériát és rádobta a takarót. A lángokat megfékezte, de a textíliának a fojtó füstje, kiüldözött mindenkit az épületből a kisudvarra.

Aranka néni szorosan fogta a két gyerek csuklóját, el ne szökjenek. Egyenesen az irodába tartott velük az otthonvezetőhöz. Útközben megállás nélkül nyomta a szentenciát.

– Mi volt ez lányok? Elment az eszetek? Mi van, ha leég az egész ház? Nagyokosok, na, jó kis firmák vagytok, mondhatom!

Nem kellett az ajtó nyitásra várni, már ott állt a kitárt ajtóban Marika néni az Otthon vezetője, idegesen tessékelte őket beljebb.

– Mi történt már megint?

– Na, itt vannak... megvannak! – mondta elfúló hangon Aranka néni – Biztos ők ténykedtek délelőtt is! – tolta maga előtt befelé az irodába a két gyereket – Nem volt elég nekik, hogy ronggyá vagdalták a függönyöket több helyen, most meg fel is gyújtották! Eloltottuk, de két napig szellőztethetünk a hidegben. Istenem, ördög bújt ezekbe! Higgye el, megátalkodott gonoszság lakik a lelkükben. Nézzen csak rájuk... a szemükbe... nincs semmi bűnbocsánat bennük.

Az otthon vezetője leült az íróasztala mögé, törékeny alakja még kisebbnek tűnt, nézte a vele szembe leültetett két gyereket, majd telefonált.

Mónika egyáltalán nem lepődött meg, mikor meglátta a megérkező pszichológust.

A vezető félre hívta Elvirát.

– Azért hívtalak ide sürgősen, mert nagyon fontos lenne megtudni mi vitte rá ezeket a gyerekeket erre a meggondolatlanságra.

Elvira odaült a gyerekek mellé.

– Figyeljetek rám, nagyon fontos, amit most mondani akarok nektek. Mónika, és te is Zsuzska elfelejtettétek, amit megígértetek nekem, igaz?

A két gyerek értetlenül nézett rá, nem jutott eszükbe mit ígértek Elvira néninek.

– Segítek. Azt mondtam nektek, hogy azért vagyunk itt mi felnőttek, hogy mindent megbeszélhessetek velünk, és mi mindenben segítünk nektek. Emlékeztek ugye? – Az igenlő bólintásra tovább folytatta.

– Tudjuk, hogy nagyon nehéz feldolgoznotok, ami veletek és a szüleitekkel történt. Bármilyen indokból gyújtogattatok, nem oldottatok meg vele semmit sem. Szerinted Mónika, ez a helyes megoldás mindenre, amit csináltok most?

– Nem – suttogta megtörten maga elé a kislány –, de nem vagyunk elvetemültek, bárhogyan is állítja Aranka néni.

Zsuzska, mint mindig, ha veszélyes helyzetbe került sírásba menekült. Hüppögve ücsörgött a nagy széken, amiről nem érte el a padlót a lába, de szokásához híven most mégse himbálta őket, csak ült mozdulatlanul, lemeredve a félelemtől. Eleinte jó ötletnek tartotta a gyújtogatást, de Mónika nem világosította fel, hogy ilyen felfordulás lehet belőle.

– Jó lenne, ha most megbeszélnénk, mi történt. Nagyon jó lenne. Segíteni akarunk nektek – folytatta a pszichológus. – Mi volt ez a gyújtogatás? Mit akartál ezzel elérni Mónika?

A kérdésre válasz nem érkezett a gyerekektől, Mónika összevont szemöldökkel nézett maga elé továbbra is.

– Nem tudok segíteni, ha nem válaszolsz Mónika, még egyszer kérdezem, miért gyújtottad fel a függönyöket?

– Csak. Mert rossz vagyok, meg Zsuzska is rossz! – jött az ideges halk válasz a kislánytól.

– Dehogy vagytok rosszak, ki mondott ilyen butaságot? – szörnyülködött Elvira néni.

– Nem is igaz, hogy mindenben segítenek... nem szabadna bennünket családhoz vinni! – mondta ki végre az okot Mónika.

A három nő egymásra nézett.

– Nem akartok elkerülni innen, ez az oka? – kérdezett tovább a pszichológus.

– De, el akarunk. De nem oda. Majd jön értünk magától...

– Ki jön értetek? Jó lenne nekünk is tudni, nem gondoljátok, hogy segítsünk, ha titkolóztok? – érdeklődött kíváncsian Marika néni.

Zsuzska és Mónika összenézett és megértették, hogy muszáj elmondani mindent, különben nagyon messzire elkerülhetnek, vagy ki tudja még annál is rosszabb történhet velük.

– Az jön értünk, aki a parkban volt, aki eljött megkeresni bennünket. Anyu mondta, hogy várjunk rá. Eljön értünk a barna angyal! – mondta ki határozottan Zsuzska az igazságot, és tágra nyílt szemmel várta a hatást, ami nem is maradt el.

Egy fontot sem tudtam spórolni

 

Már nem sminkeltem ki magam reggelente, mert rájöttem, hogy az izzadság az első órákban úgyis leolvasztja rólam a sminket, a szemceruzát sem használtam, mert elmosódott és az arcom olyanná vált tőle, mintha zombi lennék. Folyamatosan ki voltam merülve, nem volt energiám odafigyelni a külső megjelenésre. Talán csak az vigasztalt, hogy Londonban az se volt feltűnő, ha pizsamában megyek ki az utcára, vagy a kiszakadt cuccból ki van a fenekem. Ott senki nem volt feltűnő, mert minden utcán kóborló egyedi, különleges teremtménye volt a földnek. Én is beolvadtam a hömpölygő tömegbe, eltűntem benne észrevétlen. Mint egy kis szürke porszem egy homokviharban, hullámzott velem a tér és az idő egész nap. Végül tudatosan én kezdtem kerülni Viktort. Se hangulatom, se erőm nem maradt romantikázni. Láttam pedig többször mikor hazaért a szállóra, néha ott várt a parkolóban az autóban ülve, de úgy tettem, mint aki észre sem veszi. Húztam a csíkot befelé a szállóra. A szobámba nem mert bejönni, még akkor úgy tudta párost alkotok Zotyával. Egyhangú napok, hetek jöttek, az időjárás is hozta a formáját folyton szitált az eső, kellemetlen hűvös, nyirkos volt a levegő. Így telt el három hónap és még egy fontot se tudtam spórolni. Mikor kifizettem az albérletet, feltöltöttem az utazási kártyát, a telefont, vásároltam egy két haszontalanságot, amire semmi szükségem nem volt, és vásároltam olyat, amire igen, mert kellett a mindennapokhoz, már csak a kajára maradt pénzem. Az se sok. Ehhez az élethű filmvetítéshez, amiben éltem a mindennapjaimat, besorakozott a félelem, soha nem tudhattam milyen élethelyzetbe kerülök nyilvános helyeken, boltokban, vagy az utcákon. A bűnözés virágzott a városban, amin nem lehet csodálkozni, hisz olyan nagy vallási, faji kavarodásban éltük a napjainkat. Ahogy teltek a hónapok úgy hűlt le a város, kellemetlen, örökké ködös és esős napok következtek. Egyfolytában náthás voltam, néha lázasan mentem dolgozni. Véglegesen eldöntöttem, hogy lelépek, hazajövök. Nem kötött oda semmi. Zotya jól el volt nélkülem. Viktort alig láttam, vagy ha láttam leléptem előle. Az egésznapi munka egyhangú kíméletlen robot volt. Hányingerem lett Londontól. Egyik este nem tudtam Viktor elől kitérni. Hamarabb értem haza a szokásosnál, kihasználtam, hogy nem volt senki a fürdőszobában, lezuhanyoztam, hajat mostam. Viktorra gondoltam akkor is, hogy még csak esélyt sem adtam magamnak, hogy megtudjam, milyen lenne vele a szerelem. Mikor kiléptem az ajtón, szembe találtam magam vele. A hátát a folyosó falának támasztva álldogált, vállán egy zöldszínű törölközővel.

– Azt hittem lehúztad magad a lefolyón, maradt belőled valami? – Mosolygott, furcsa fények vibráltak a szemében, én meg majd kiestem a fürdőköpenyemből. Örültem, hogy láttam, sőt szerettem volna kicsit sírni a vállán. De nem, én már ilyet miért is tennék? Minden szarság eszembe jutott, aztán váltottam, mert arra gondoltam, hogy itt a vége annak, ami el sem kezdődött. Eszembe jutott miről suttogott Julcsi az egyik magyar csaj a többieknek, mikor Viktor volt a téma. Akkor tudtam meg, hogy nem én vagyok a magányos cédrus, minden szingli belezúgott a pasiba. Úgy látszik nem csak engem kapott el a gépszíj, talán ezért is figyelték a csajok minden mozdulatát. Nem sok eredménnyel, mert titok maradt számukra, hogy miért nem hajt senkire. Szabadidejében behúzódott a szobájába, vagy a két román sráccal lógott esténként, állítólag egy pub-ot látogattak sűrűn a szomszéd utcában.

Láthatta rajtam, hogy bánt valami, azonnal rákérdezett mi bajom. Én meg a fejére akartam zúdítani a sok pletykát amit hallottam róla – Mióta érdekel téged a csajok lelkivilága? Azt beszélik... – aztán mégsem mertem kimondani, ami a nyelvemen volt. Pedig arra készültem, hogy vérig sértem.

– Mit beszélnek? Mesélj, rengeteg időm van – már nem nevetett rám.

Próbáltam visszakozni -- Hagyjuk, csak pletyka. Két férfival élsz együtt, nem csajozol, csak ezt akartam mondani.

Katerina Forest: Gender Jézus!

Kint szürke köd mocska ragad az utca kövén,
fekete varjak károgását szórja a szél.
Harang kondul, halottnak zenél,
érces ritmusa belsőnkben remeg.

Ma Jézus megszületett.

Vitát nyit róla a sok agyhalott  Senki,
ki is volt Ő, férfi vagy nő? Íme, itt az új gender lobbi!
Összegörnyedt pénzeszsákok tologatják a zsetont,
zsebünkből most forgatják ki a Holnapot.
Minek nekünk Szabadság, Fény, és Öntudat?
Az életünk a legvidámabb barakk, ahol 
a Közöny ágyán a lelkünk térdepelve sír. 

Ma Jézus megszületett!

A Félelem púpos, torzszülött gyermeke,
benéz az ablakunkon, ajtónkhoz oson.
Csendben időz, majd ököllel rácsap, ordítva
követel, engedjük be, hozzánk tartozik!
S mi lehajtott fejjel, ajtót nyitunk neki.

Már Jézus megszületett!

Kint szürke köd mocska ragad az utca kövén,
fekete varjak károgását szórja a szél.
Harang kondul, halottnak zenél,
érces ritmusa belsőnkben remeg.

Várjuk Jézust! Valahol már megszületett!

Mit keresel még most is az életemben?

 Szavak nélkül telt el az egész este, pihenőre is úgy tértek, szó nélkül. Benjámin széles vállát a hideg falhoz nyomta, a vaságy rugója felnyögött a mozdulatától. Lehunyta a szemét, próbált megnyugodni. De hogyan lehet ebben a helyzetben nyugalomra lelni? A semmiből elővillant a nagyobbik lánya szomorú arca mikor valami miatt felriadt az álmából. Hallotta a saját hangját, ahogy beszélt hozzá, vigasztalta a lányát. Nincs semmi baj, kislányom. Feküdj csak nyugodtan, és közben gondolj valami szépre! Majd meglátod, hogy minden rossz átváltozik gyönyörű álommá.

Igen, mindig ezt tanácsolta a lányainak, ha féltek valamitől, vagy szomorúak voltak. Valami szépre kéne gondolni neki is, hogy ne őrüljön bele a valóságba – gondolta, önmagának is tanácsot adva. Lassan kúszott az álom a tudatára, ritkultak, lassultak a gyötrelmes gondolatai. Az álom hatalmába kerítette, és elvitte egy másik világba. Egy ezüstös levelű erdő közepére, ahol nem volt madár dal, se nesz. A csend olyan üressé tette a tájat, hogy félelemmel telt meg tőle a lelke. Aztán végre hangokat hallott, mintha valaki, vagy valakik közelítettek volna felé. A hangok közeledtek, visszhangzott a síri csendben. Meglátta az alakokat az ösvény végén, két magasabbat, két kisebbet. Felismerte őket. Karola és Sára közeledett feléje. Karola áttetsző fehérben, lebegve járt az ösvényen, hófehér arcából csak a mélykék szempár ragyogott felé, ugyanolyan tágra nyílt pupillákkal, mint mikor elhagyta a lélek a kórházi ágyon. Sárát beragyogta a fény, barna hosszú haja a vállára omlott, farmerben volt és világoskék blézerben. Kétoldalt ott ment mellette a két kislánya, Zsuzska és Mónika. Mindkettő Sárára figyelt.

Benjámin próbált összpontosítani, de nem értette meg a hangfoszlányokat. Amikor mellé értek intenzíven érezte Sára parfümjének az illatát, ugyanazt az illatot, amit a hideg kórházfolyosón érzett, mikor szorosan átölelve tartotta. Karola nem beszélt senkihez, áttetsző árnyékként kísérte őket. Hirtelen feléje fordult. Lemaradt a csoporttól, kitárta a karjait, amitől az arcát hűvös légáramlat simította át. A belső haragja, hogy mit keres ott Sára, annak ellenére, hogy szólt neki, nincs több szerepjátszás, lassan megenyhült benne.

– Értelek Karola, te akartad, hogy így legyen! – alázkodott meg a jelenség előtt. – Nincs hatalmam feletted.

Az árny megfordult, távolodott tőle, majd feloszlott a fák alatt. Akkor meghallott egy kétségbeesett sikolyt, ami abból az irányból jött, amerre eltűnt Sára a két kislánnyal. Futni akart utánuk, hogy segítsen rajtuk, de nem tudott, mintha kőbe zárta volna valami a testét.

– Haver, tudtam, hogy nem hagysz aludni, mi bajod? – riadt fel álmából a zárkatársa hangjára. Nem haragudott rá, még hálás is volt, hogy felébresztette. Érezte, hogy az egész teste nyirkos az izzadságtól.

– Kösz, jól vagyok.

– Nagyon csúnya hangokat produkáltál, csak azért, haver.

– Nincs semmi baj, mondtam már, ne idegeskedj... rosszat álmodtam. Veled még nem történt meg? – a fejére húzta a takarót – Aludjál!

Egy darabig az álmán tépelődött, próbálta megfejteni. Az, hogy álmodik a feleségével, természetesnek tartotta, hisz intenzíven minden percét kísérte az emléke. Eszébe jutott újra, mit mondott a felesége a halála előtt: „Sára fogja megvédeni és felnevelni a lányainkat."

– Akkor mi volt az a kétségbeesett sikoly, amit hallottam? Sára... Závori Sára... mit keresel még most is az életemben?

Ha csak ez a sorsunk

 

Hazafelé már újra köd lepte el a várost, a nyirkos levegő az arcára tapadt mikor kiszállt az autóból. Arra gondolt, hogy jó, hogy nem kell már gyalog járnia az esti kietlen utcákat, nem szorong úgy, mint azelőtt. A beszélgetés fonalát gombolyította tovább magában. Talán eltúlozta Zalán, persze változni kell a rendszernek, ez így nem folytatható tovább. Minek élünk, ha csak ez a sorsunk, félni a sötétben, félni nappal a fényben? A bizonytalansággal harcolni reggeltől estig. Valaminek történnie kell, az biztos.

Jó ötletnek tartotta, hogy anyja vidékre költözik. A két tyúkanyó megérezhette a veszélyt.

Hazaérve belenézett a postaládájába, volt egy levél a sok reklám mellett.

Érdeklődve nézte a feladó nevét a borítékon. Megkapta a levelet a gyámügyesektől.

Várta a levelet, meg nem is. Annyi minden történt az életében, hogy rendezetlen halmazzá vált tőle a lelke, úgy érezte, mintha nem is ő irányítaná a sorsát. Csak történtek vele a dolgok napról napra, nem tudott tervezni előre. Mint egy dzsesszzongorista, improvizált az élet vele, nem volt leírt kotta előtte, csak áradtak a hangok a billentyűk alól, amiket az érzelmei a lelke diktál, egy-egy adott pillanatban.

A levelet figyelmesen elolvasta, majd visszacsúsztatta a borítékba. Megkapta az együttműködési hozzájárulást. Látogathatja a gyermekeket. Kapott időpontot a hivatalos papírok aláírására, és a további teendők megbeszélésére. Jó, akkor ez is meg van. – remélte, hogy nem jön közbe semmi, és fel tudja keresni a megadott időpontban a gyámügyet.

A lelkesedése mégse lett a levéltől egetverő, szorongott attól a felismeréstől, hogy egyre közelebb sodorja az élet a két kislányhoz. Azt is tudta, hogy már nem tud visszalépni egy kézlegyintéssel: --Mese volt lányok, itt a vége, huss el véle! Meggondoltam magam, mégsem nyerő nálam ez a pótanya szerep.

Hétvégén, ahogy megígérte az anyjának, elindult Pestre. A város végén befordult a Shell kútra tankolni. Türelmetlenül várakozott az autósorban, ami nagyon lassan mozgott előre. Hirtelen harci repülők jelentek meg az égen, összerezzent a hangrobbanástól. Ijedten nézett kifelé az autó ablakán, majd kíváncsian kiszállt. Akkorra már többen néztek az ég felé, ahol egymás után több vadászgép repült a fejük felett, fülsüketítő zúgással.

– Nem értem – szólt a feleségéhez egy idősebb férfi. – Mióta jött szokásba mi felettünk a gyakorlatozás? Nem volt ilyen azelőtt.

– Igaza van a fazonnak – gondolta Sára –, mióta itt vagyok, én sem láttam őket felettünk gyakorlatozni.

Tele tankolta az autót és ráfordult a hazafelé tartó útra. Álmosítóan surrogott a levegő a szélvédőn, bekapcsolta a rádiót. Zenét keresett, de megállt a keze a keresőn, feszülten figyelt. Egy közleményt hallott, az a szomszéd országban eszkalálódott helyzetről.

– Erről beszélt Zalán. Most mi fog következni? – eszébe jutott az elmúlt esti beszélgetés. Félrehúzódott az út mellé, telefonált.

– Anya, nem lehetne már holnap költözni a Pálos-tanyára? Segítenék, most van rá időm. Amíg hazaérek gondold át!

Lehet, örökbe mentek

Böbe néni gondoskodott róla, hogy mindenki értesüljön arról, hogy milyen szerencsétlen sorsa lett a két kislánynak. Suttogva mesélt a köréje gyűlt gyerekeknek, mikor felfelé mentek a lépcsőn a szobájukba.

– Szegény kislányok, se anyjuk se apjuk! Biztos azért is mentek világgá, ki tudja? Csak a jó Isten.

– De hát az apukájuk nem halt meg, Böbe néni! – ellenkezett Flóri, aki már készülődött aznap lakásotthonba, nem szívesen hagyva ott a megszokott társaságot.

– Nem halt meg, de mit érnek vele Flóri, nyolc évre is börtönbe kerülhet az apjuk, olyan kárt tett. Az anyjuk meg halva fekszik.

– Akkor cseszhetik, biztos örökbe vágják őket, igaz? – biggyesztette le a száját Zita – Tudtam én mindig, hogy nagy a gáz velük.

– Na, csak azért mondtam, kíméljétek őket, meg figyeljetek rájuk, nehogy megint megszökjenek.

– Mán nem szöknek meg, minek? – legyintett Zita – Hova szöknének? Én se szökök, pedig nekem van hova mennem. Jó itt. Van cigi meg kaja. Otthon nincs semmi, csak az örökös ordibálás. Jobb is, hogy tudnak mindent, csak felérik ésszel most mán, hogy nincs nekik hova szökni.

Egyszerre kapták fel a fejüket, de már rohantak is felfelé a lépcsőn, ahonnan sikoltozást hallottak. Mikor felértek, Mónikát összegörnyedve találták a földön, fölé hajolva az aznap bevitt fiú, aki koszos tornacipőjével rugdosta a sikoltozó kislányt. Zita ért oda legelőször. A cigánylány lendületből ütött, majd hegyes körmeivel végigszántott a fiú arcán, amitől kicsordult a vére azonnal.

– Kikaparom a szemed, te rohadék! Hogy maradtál vóna anyádba! Még egyszer merjed bántani a tesóm, szétkenlek, mint a lekvárt. Te anyaszomorító drogos! – kiabált a fiúra gyűlölködve.

A fiú elkapta Zita kezét, csavart rajta egyet, próbálta ellökni magától a lányt. De Zita még durvábban támadt, pillanatok alatt a földön hemperegtek. Flóri szedte szét őket nagy nehezen. Flóri nagyon erős volt, mégis alig bírt el az agresszív gyerekkel, pedig vasmarokkal csavarta hátra a dühöngő karját. Böbe nénit elérte a pánikroham, levegő után kapkodott, de végül legyőzte a belső félelmét, és kétségbeesve telefonált segítségért. Lentről lépések dübörögtek felfelé a lépcsőn. Hamar odaért a férfinevelő, kivette Flóri kezéből a kapálódzó fiút.

– Mit csináltál, te szerencsétlen? – ordított dühösen.

– Én? Nem csináltam én semmit Józsi bá', csak mentem volna lefelé, ez meg elállta az utamat! – mutatott Mónikára, akit már többen körbe vettek, vizsgálgatták lett-e valami baja.

– Nem igaz, hazudik! – szipogott Mónika, az oldalát fogva. – Ő volt, aki nem engedett feljönni, ugrált előttem jobbra-balra, mint egy idióta!

– Azért nem kellett volna meglökni, kis hernyó! – sziszegett vissza a fiú, akit karjánál fogva vezetett lefelé a lépcsőn a nevelő.

– Elmegyünk gyerek a gondolkodóba!

– Hova?

– Tudod te nagyon jól, hol töltöd az éjszakádat.

Mikor lenyugodtak a kedélyek, csak akkor tűnt fel mindenkinek, hogy Zsuzska eltűnt. Mónikán eluralkodott az aggodalom, mert emlékezett rá, milyen pánik volt Zsuzska szemében, mikor elkezdte ütni a fiú. Aztán bevillant, hogy a húga továbbfutott a folyosón. Indult arra bizakodva, de hiába szólongatta, sehonnan nem kapott választ.

– Szerencsétlen gyerek! – szólta el magát Böbe néni.

Mónika visszafordult és ingerülten visszaszólt a gondozónak.

– Nem kéne neki itt lenni, nem neki való hely ez! Nem egy kisgyereknek való ez az élet.

Flóri találta meg végül Zsuzskát, a legutolsó szobában, a sarokheverő melletti asztal alá bekucorodva. Mónika anyásan átölelve vigasztalta.

– Ne sírj, látod, nincs semmi bajom. Zita megvédett.

– Zita? – kerekedett ki Zsuzska szeme és hátra nézett a cigánylányra.

– Igen Zita. Nem is olyan... mint gondoltam. Azt mondta, hogy mindig megvéd ezentúl, mert már a tesóm.

– Az jó. Jó, hogy már testvérünk lett Zita – felelte kicsit nyugodtabban Zsuzska.

De azért még sokáig reszketett, szipogott mikor visszamentek a saját szobájukba.

– Ne majrézz Zsuzska, majd nemsoká nem kell félnetek semmitől, kivisznek innen benneteket! – próbálta megnyugtatni Zita.

Mónika kérdőn nézete, mit tud olyat, amit ők nem tudnak.

– Lehet, örökbe mentek. Még szerencsétek is lehet, megkedvel benneteket valami gazdag család. Én is elmennék, de én mán nem kellek, öreg vagyok... meg hát, cigány – vágott egy fintort Zita. – Tisztességes család nem vinne ki innen. De a húgod miatt téged még elvihetnek, mert testvéreket nem adnak ki külön.

Mónika elkomolyodott.

– Miért mondasz ilyet Zita? Mi majd haza megyünk, nem örökbe.

– No, hisz. Hova haza? Ébreggyél! Apád a sitten, anyád halott, Isten nyugosztalja. Csak nevelőszülőhöz mehettek, vagy örökbe. Lehet, külföldre, Olaszba vagy Amerikába.

– Honnan tudod?

– Nincs itt titok. Ide csak akkor kerül gyerek, ha gázos a család. Na, meg, ha összeszedik a sok strichelőt az út széléről, meg a drogosokat. Hogy nyuvadjon meg mind!

– Mi biztosan nem megyünk ilyen helyekre Zita! Tudom biztosan – ellenkezett Mónika.

– Tudod? Honnan tudod?

– Tudom. Mert eljön értünk valaki, aki hazavisz...

Zsuzska kis kezével húzgálta Mónika ruháját, ijedten nézett a nővére szemébe, az ujját a szája elé téve figyelmeztette, hogy nem szabad elárulni a titkot.

– Jól van, tudom...– hagyta rá a nővére. – Nem vagyok dedós, hogy folyton figyelmeztess!

Mónika akkor este sokáig fent volt, félálomba ringatta magát, közben gondolkodott. Azon, hogy milyen veszélyes lett az életük. Mi lesz, ha a húgát úgy bántják majd, mint őt? De mi lesz akkor, ha nem lesz ott ő sem meg Zita sem, de még Flóri sem? Hisz Flóri itt hagyja őket végleg. Végig gondolta, hogy mik történtek velük az utóbbi napokban és a végén rájött, hogy egyáltalán nem biztató a helyzetük.

– Azt ígértem anyunak, mindig vigyázok rá. De magamra se tudok. Mit csináljak, hogy ne vigyenek örökbe, olaszba, vagy Amerikába? – meditált sokáig magában. – Csak az angyal menthet meg bennünket, csak ő lenne képes rá. De hogyan kellene neki üzenni, hogy siessen, mert elvisznek innen bennünket messzire, olyan messzire, hogy még ő se talál meg bennünket a végén.

Aztán eszébe jutott, mit mondott egyszer az apukája.

–„Tudod, kislányom, minden álmod teljesül, ha nagyon akarod. Csak annyit kell tenned, hogy legalább hússzor mondd el magadban minden este a kívánságodat. És a gondolataid életre keltik a vágyálmaidat."

– Ez az, ezt kell csinálni! – örült meg a felismerésnek.

– Zsuzska, figyelj! – súgta oda a húgának – A két kezeden van tíz ujj, így sorba görbítsd be, minden ujjadra mondd el magadba minden este, hogy eljön értünk a barna angyal. Jó? Én hússzor mondom.

– Te miért hússzor?

– Mert már tudok számolni.

– Rendben – hagyta rá Zsuzska.

Lefeküdtek. Zsuzska összeszorította a szemhéját és görbítette sorba az ujjacskáit.

– Elmondtam – nézett Mónikára.

– Minden este kell!

– Minden este mondom, ugyan ennyiszer.

Zsuzska sűrűn álmodott a barna angyallal. Az első álomképnél legelőször mindig megérezte az angyal illatát, még nem látta olyankor, csak érezte, hogy ott van már mellette. Az angyal minden alkalommal elhozta a tarka pillangót magával. Zsuzska már nagyon nagy bizalommal volt felé, hisz már tudta, hogy nem csapta be, tényleg vigyáz a pillangójára úgy, ahogy megígérte neki a legelején. Az angyal mindig nagyon szép volt és mindig mosolygott rá.

Félelem

 Az éjszaka gyors, sötét lovai bevágtattak a park fái közé, fent az égen fekete rongyos szélű felhők között bujkált a telihold, néha nappali világosságot küldve rájuk, néha vak sötétséget.

A park varázsütésre megelevenedett körülöttük, kezdett kísértetiessé válni a két gyerek számára. Felerősödött minden nesz, minden mozgás zaja. A félelem beköltözött a lelkükbe, a szívük vadul kalapált a mellkasukban, mint aki szűknek találja a benti világot, és szabadságra vágyik.

– Mi volt az? – súgta reszketve Zsuzska, mert a közelükben megzörrent az avar, mintha járna rajta valaki.

– Nem tudom, talán az lenne a legjobb, ha elbújnánk. – válaszolt vissza suttogva Mónika – Nézd, ott a kis tisztáson van egy pad, jól összebújunk és senki és semmi nem tudja meg, hogy ott vagyunk, ha nem mocorgunk.

– Jól van! – egyezett bele könnyen Zsuzska.

A pad fölé bokrok hajoltak, elbújtatták a hidegtől és a félelemtől összefonódott, reszkető két kislányt. De a hangok ott is megkeresték őket. A fák és bokrok beszélgettek egymással. Néha csak a hűvös szél nyikorgatta a fák ágait, azok meg ijedten elengedték a sárguló leveleiket, hadd szálljanak a bokrok közé. A levelek surrogása, zizegése, folytonos háttérzajjá vált. Az ágak közt tanyázó madarak méltatlankodtak egy- egy erősebb fuvallat miatt. Néha felrikoltott egy éjszakai madár közülük, az avarban sündisznók indultak portyára, kicsi lábuk alatt sercegett a száraz avar. A sötétséget hirtelen felváltotta a holdfény, bevilágítva a tisztást. De ez rosszabb lett, mint a sötétség, mert valami kitakarta a telihold ragyogását, nagy árnyék mozdult a tisztás felett és alábukott suhogva. Iszonyodva sírtak fel a félelemtől, pedig csak egy éjszakai bagoly csapott le a zsákmányára. Szorosan átölelték egymást, reszkettek a félelemtől, nem mertek hangosan sírni, csak folyt a könny az arcukon. A szél egyre erősödött körülöttük, táncra kérte a liget fáit, bokrait. Először a vékony ágú bokrok ringtak az ütemére egyre sebesebb ritmusban, majd meghajoltak a magas füzek is, megrengették a szoknyájukat. A nyárfák még délcegen álltak, mint a szálfa termetű legények, akik még gondolkodnak, kit kérjenek fel a táncparketten egy lassú keringőre. Végül ők is derékba törtek egy erős fuvallattól. A két kislányt a félelem teljesen lebénította, egyre jobban fáztak. Ekkor vették észre az árnyakat az úton, a hajladozó bokrok között.

Szinte boldogok voltak, mikor felismerték, hogy emberek mennek feléjük. Könnyelműen elfeledkeztek az egymásnak tett ígéretükről, hogy nem mozdulnak, nem beszélnek.

A sötét árnyalakok hamar felfedezték, hogy mozog valami a padon, kíváncsian feléjük indultak. Mikor rájöttek, hogy két megszeppent gyerek csak, hangosan felnevetett az egyikőjük.

– Mi ez? Na, ezekből nem tudunk pénzt kihozni!

– Tévedsz aranyapám, dől értük a lóvé zsákszámra, értesíteni kell a ragyást gyorsan, bukni fog az árura! – válaszolt a másik izgatottan.

Mónika hamar rájött, hogy a gonosz arcú emberek nem a megmentésükre érkeztek. Megszorította Zsuzska kezét, jelzett, hogy nagy baj van, majd lendülettel húzta a húgát magával, el akart futni. Erős kezek kapták el, visszanyomták a padra.

– Hova ilyen sebesen, galambocskám? Felejtsd el, hogy tudsz repülni. Jobb, ha szót fogadtok a bácsinak, ha jót akartok magatoknak! – szólt rájuk erélyesen a magasabb, akinek az arcát nem lehetett látni a szemébe húzott kapucnitól. Ahogy közel hajolt hozzájuk, érezték a kellemetlen bűzös leheletét. A másik telefonált.

– Jó az áru, ne bosszants. Mikor csaptalak én be? – győzködött valakit halk, ideges hangon.

Jelenés

 

Besötétedett, mire felszállt a távolsági buszra. Nem látott már mást, csak a fényeket, amiket a suhanó busz csíkká húzott össze, dobálta őket le-fel, végül maga mögött hagyta az összeset. Hirtelen szűnt meg a fény, mikor kiértek a városból. Csak az autóúton kapaszkodtak össze a szembejövő autók lámpáinak fénycsóvái. Elfáradt, néha úgy érezte, nem tud ébren maradni, lehunyta a szemét és gondolatban végig pergette az elmúlt órák eseményeit. Benjámin körül időzött el a legtöbbet. Felzaklatta a férfi emléke. Nem tudott szabadulni attól az érzéstől, amikor ott álltak a hideg kórházfolyosón összeölelkezve. Próbálta, de nem sikerült megtagadni önmagát, kedves és felkavaró élményként élte át újra azokat a pillanatokat.

Érthetetlen, hogy miért vonzó számára a pasi. A józan ész szerint nagyon elítélendő volt az a jelenet, hisz egy ajtó választotta el őket a haldokló feleségétől. Miért érzi mégis, hogy nem álszent, hogy szereti azt a nőt, és miért érzi, hogy vele sem az. Nehéz összekapcsolni logikusan ezt a történetet.

Örült, hogy hazaért az albérletbe, bekapcsolta a tévét, elnyújtózkodott a foteljában. – Végre itthon, jó lenne egy forró tea – gondolta, de a fáradtsága miatt inkább átadta magát a megnyugvásnak, próbált ellazulni. Nem emlékezett rá, hogy mikor aludt el. Hogy egyáltalán elaludt- e vagy sem? Csak arra emlékezett, hogy furcsa feszültség  uralkodott el rajta. Nem tudta megmagyarázni az okát. Valami történt, és változott körülötte. Lélegzetvisszafojtva figyelt. – Valaki lekapcsolta a tévékészüléket – állapította meg riadtan, hisz nem hallotta a hangját, csak a szíve dobogását a csendben, és még valami furcsa neszt. A szemben lévő fotel felől. Már fulladozott, alig kapott levegőt a félelemtől. –Valaki, vagy valami ott van a fotelben! – Tágra nyílt szemmel figyelt, megbénult a teste. Lassan oszlott a sötétség és meglátta tisztán az alakot. Karola sziluettjét ismerte fel, ott ült vele szemben, viaszfehér arccal. Számon kérőn nézett feléje.

Próbált felállni, de ijedten tapasztalta, hogy nem tud megmozdulni. Kiáltani akart, de egy hang sem jött ki a torkán.

– Megígért nekem valamit, ne feledkezzen el róla! – hallotta az asszony hangját, de olyan távolról, mintha csak visszhangot hallana. – A gyermekeim veszélyben vannak... megígérte, hogy vigyáz rájuk! Ne késlekedjen!

Karola teste felegyenesedett és furcsán közeledett felé. Nem a földön járt, csak kúszott előre az alak a semmiben, mintha a levegőben járna. Érezte, mikor mellé ért az asszony, hogy a félelemtől gyöngyözni kezd a homloka. Az elsuhanó alak először hideg légáramlattal borította be, majd intenzív kórházszagot érzett. Nem tudott utána fordulni, nem engedelmeskedtek az izmai. Nem látta, hová tűnt. De eltűnt, mert oldódott benne a félelem görcse. Levegőért kapkodott, míg lassan megnyugodott.

– Az asszony meghalt a kórházban! – suttogta maga elé. – Eljött hozzám, hogy figyelmeztessen az ígéretemre.

Sára reszketett a félelemtől, a tévében elkezdődött egy amerikai akciófilm. Idegesen lehalkította a készüléket, amiben egy autós üldözés miatt kellemetlenül felerősödtek a zajok.

Egész éjjel égette a lámpákat, nem mert sötétben maradni. Hajnal felé már szúródott a szeme a kialvatlanságtól. Nem mert elaludni, mindig úgy érezte, nincs a szobájában egyedül.

Végül felkelt, összegömbölyödve ült a fotelba, lábait maga alá húzta, és figyelt, mint egy eszelős. Közben arra gondolt, hogy bizonyára elment a józan esze, mert normális ember nem élheti át azt, amit ő valóságként átélt órákkal előtte. Győzködte magát, hogy mind csak álom lehetett, hisz előtte való nap a gondolatai szüntelen a haldokló asszony körül forogtak. Hiszen emiatt rágódott végig, hogy idiótán megígérte egy haldoklónak, hogy teljesíti az utolsó kérését. Bizonyára csak ezért álmodhatott ilyen ijesztő képeket. Majdnem sikerült meggyőzni magát, de eszébe jutott az az éjszaka, mikor kórházban eszméletlenül feküdt az apja, és ennek ellenére látta őt benyitni a szobájába. Megjelent nála, valamit közölni akart vele, de ő csak aludt tovább. Ezer százalék, mikor felriadt, őt látta az ajtóban. Az árnyék akkor is valós volt. – Valami nincs rendben vele, nem értette az egészet. Mi változott meg körülötte? Vele? Mi a fene ez, hogy érzékeli, látja a halott lelkeket? – tépelődött, majd eldöntötte, ilyen ramaty állapotban nem megy be dolgozni. Felhívja reggel a főnökét, kér még egy napot.

A nap felfénylett a kis erkélyre nyíló ablakból, körbe simogatta a szobát, megkereste Sára arcát. Megpihent rajta. Fáradtan elindult a konyhába kávét főzni. – Végre, vége ennek az éjszakának! – suttogta maga elé, míg kivette a filtert a dobozából.

Összerezzent a telefon zenéjére, megállt a mozdulat kellős közepén, aztán rohant, hogy felvegye. Már semmi jóra nem számított az éjszakai rémálom után.

– Igen! – szólt türelmetlenül a telefonba.

– Ne haragudjon, tudom, hogy nagyon korán van... bocsánat! – hallotta Benjámin hangját a vonal túloldaláról.

– Maga az? Hallgatom. Nincs semmi baj, fel vagyok... már rég.

– Csak el szerettem volna mondani... nem tudom... miért gondolom, hogy magát érdekli... – halkult el bizonytalanul a férfi hangja, majd folytatta – Karola, a feleségem az éjszaka eltávozott. Az ígéretét, amit tett neki, így már teljesen elfelejtheti. De még egyszer köszönöm, hogy olyan kedves volt, hogy bejött tegnap a kórházba. A feleségem lelki békéje miatt... és magam miatt is... megmondom őszintén, kellemesen csalódtam önben. Szerettem volna ezt is elmondani, és még azt is, hogy... nekem is jól esett a jelenléte. Akkor... többet nem zavarom. Ég önnel!

Benjámin letette a telefont.

– Ennyi? Megint hamar lerázott. Micsoda stílusa van, belehalok!

Aztán idegesen kikereste Róza telefonszámát.

– Figyelj, szeretnék a haverokkal beszélni ma este, muszáj, hogy segítsetek, mert megbolondulok!

Róza megígérte, hogy összehozza őket annak ellenére, hogy nem volt estére megbeszélt találkozójuk. Furdalta a kíváncsiság, mi baja lehet a kolléganőjének, de végül legyőzte magában a kíváncsiságot. Próbálta inkább Sárát megnyugtatni.

– Jól van aranyom, majd hívlak, mindenhogy összefutunk dumcsizni, ha jönnek, ha nem. Bármi történt veled, vegyél mély levegőt, az segít, nyugi!

Nézte a telefonján a híváslistát, visszakereste az előző számot, amin Benjámin hívta. Látta, hogy az nem mobiltelefon volt, hanem egy nyilvános vonal. Talán a kórház folyosó végén, ott látott sarokban telefont a falon – emlékezett vissza. – Szegény pasi, min megy most keresztül? Nem tudta elképzelni sem, hogy bírja ki agyilag. Tényleg pszichológusra szorul, mert elkezdett aggódni érte. Vagy komplett hülye, az előbb mondta a férfi, hogy nincs tovább szüksége rá, elhúzhat...

Végkép összezavarta a tudatát az éjszakai jelenés és a férfi reggeli telefonja. Az összefüggés a két dolog közt nyilvánvalóvá vált számára. Az asszony szelleme meglátogatta az éjjel, az már biztos. A férje csak megerősítette a tényt, mikor felhívta és közölte, hogy az éjjel meghalt a felesége.

Tehát nem álmodta, valóságos volt a találkozás. Felejtse el, arra kért, de hogyan tehetné meg, hogy elfelejtse? Hisz még halálában is felkereste a felesége, hogy számonkérje az ígéretét! Megőrül az egésztől. Valaki csak tud rajta segíteni!