Haza, ahol még sohasem járt

Szeptembertől magunkra maradtak, kihasználták az időt, meglátogatták Nóri testvéreit. Először a betegeskedő két bátyjával akart találkozni, egyik Pesten, a másik Tatabányán élt. Egyiknek a bánya, a másiknak a martinkemence tette tönkre a tüdejét. Ferenc nem ivott, nem dohányzott, kapott is ezért fejmosást a pesti bátyájától.– Nem jó embert választotált hugi, nem lehet vele egy jót inni, se egy jót dohányozni. Legalább szegény elhunyt Sógorommal inni tudtam, bár ki sem állhattam a komcsi párttitkárját. Isten nyugosztalja szegényt.
– Neked se kéne testvér, már feketébb a tüdőd a földalatti feketeszénnél. Mikor hagyod már abba a dohányzást az ivást? – szólt vissza mérgelődve, nem jól esett neki, hogy még halála után is bántja a férjét.
– Minek erre a kis időre hugi? Mocskos komcsivilág tönkre tette az életem! Ha iszok, nem érdekel semmi. Mire vittük az életbe, na, mondj csak egyet! Na, nem tudsz megszólalni? Te is csóró maradtál, hiába taníttatott ki anyánk. Nem haragszok én már a Sógorra, ő is csak bedőlt ennek a hazug világnak. Erre inni kell! – és ivott, mert hirtelen nyomós oka lett rá.
Reggel ébredéskor viccből elszólta magát a párja.– Na mi van, itt nincs reggeli pálinka?Abban a pillanatban nyílott az ajtó, a tálcán a poharakkal megjelent a testvére. – Már azt hittem itt szobrozok estig. Itt vagyok Sógor, Isten, Isten! Egészségünkre!
Nem lehetett megsérteni. Búcsúzáskor átölelték egymást, ugyanolyan érzésekkel mint kiskorában ölelte. Ő volt aki mindig felkapta kislánykorában a karjaiba és vigasztalta türelmesen, ha eltört valamiért a mécsese.
– Jól van hugi, ne félj, minden rendbe jön, majd meglátod – mondta mikor látta, hogy a könnyeivel küszködik.
Ez volt az utolsó találkozásuk, igaz telefonon sokszor beszéltek még, ilyenkor azonnal észrevette a hanghordozásából, ha épp a sarki kricsmiből ért haza.
– Hol van az a gyökér Sógor, jól bánik- e veled hugi? Mert ha nem, hazamegyek, lerendezem!
Jókat nevetett rajta, volt ideje megszokni a városi proli stílusát, soha nem haragudott meg a különleges aggódásért. Nem telt egy hónap és elmaradt a telefonhívása. Ott álltak a Duna parton a családdal, nézték a hullámok hátán távolba úszó virágszirmokat. A testvérei halálával egyre magányosabbá vált, ilyenkor egy-egy darabot szakított ki a sors a lelkéből, aminek a helye nem gyógyult be soha.
November közepén felhívták a Gyermekvédelemtől.
– Jó lenne, ha bejönnél hozzánk minél előbb, szeretnénk, ha megismerkednél Lilikével.

Lili

Mikor letette a telefont érezte, hogy gyorsabban ver a szíve, izgatott kíváncsisággal telt el az egész napja. Megpróbálta elhitetni magával, hogy ez a kislány nem csak átutazó lesz nála, mint Kata és Béci. Nem tudta önmagának se megfogalmazni azt a különleges szorongást, ami úrrá lett rajta. Hogy oldja a feszültségét hozzá fogott süteményt sütni, ez mindig bevált. Csomagolt belőle az ismeretlen kislánynak is. Reggel a legkorábbi busszal indult a megyeszékhelyre. Vele utazott egy ismerős asszony, aki mindenáron el akarta mondani az összes búját, baját. Máskor vevő volt rá, szerette az embereket hallgatni, de most összemosódtak a szavak, olyan távolról hallotta őket, mintha tengernyi víz lenne köztünk. A gondolatai egy nyolc éves kislány körül forogtak.
Istenem, de lassan megy ez a busz! – türelmetlenkedett végig az úton. Hosszú lépcsősor vitt fel a központi épülethez, elfáradt mire felért. Végre itt vagyok – mondta ki hangosan, amikor bekopogott a gyámügyesekhez.
– Szia! – Nelli a gyámügyes mosolygott ki az ajtón – Gyere, menjünk át a befogadóba. Legyél természetes, ne izgulj, aranyos kislány. Mint minden hozzánk kerülő gyermek ő is sok lelki sérülést hordoz. Beszélgessetek, ismerkedj meg vele. Az előzményekről csak annyit, az apja meghalt, az anyja alkoholista.
Akit elé vezettek, törékeny volt, zöld szemekkel, sötétbarna hajjal, sovány, vékony arcocskával. Egy darabig csak nézték egymást, és Nóri tudta, hogy ez a kislány lesz az első igazi nevelt gyermeke. Nézte és kommunikált vele a gondolataival :Jó leszek hozzád, vigyázni fogok rád... csak most hirtelen nem tudom, hogyan kezdjem el, hogy elfogadj engem.

Lili oda sétált hozzá, leült mellé. Nyugodt volt, nem volt benne semmi félelem.
– Te leszel az én nevelőanyukám? Mondták, hogy ma eljössz hozzám. Szívesen elmegyek veled – kicsi kezét bátorítóan rátette Nóri kezére, és egyenesen belenézett a szemébe.

– Mikor viszel el innen?
– Nem olyan egyszerű az, hogy elvigyelek. Előbb meg kell ismerkednünk, meg sok papír kell hozzá, nagyon sok.
– De már ismerjük egymást! – nézett rá kérdőn a kislány – már egy egész félórája.
Az öreg Ladájukkal leparkoltak a befogadó előtt, amikor vitték haza Lilit. A reggeli köd még tartotta magát, hömpölygött az utca felett, még a nap se tudta áttörni. Bizakodtak, hogy mire mindennel végeznek, a hazafelé vezető útjuk már könnyebb lesz, nem kell félni a rossz látótávolság miatt.
Lilike a szobájában ült az emeletes ágy alsó részén, mellette egy reklámszatyor. Két kis kezét ölébe ejtve, nézte az ajtót kora reggel óta. Nem érzett félelmet, csak kíváncsiságot. Már este összepakolt, nem volt sok mindene, de voltak kis ajándékai, amiket a nevelőktől kapott. Gondosan elpakolt a reklámszatyorba, amit Erzsi néni adott neki. Erzsi néni kicsit sírdogált is amikor odaadta.

 – Ebbe pakolj, angyalkám, holnap hosszú útra mész, jó helyre, ne félj.
A többi gyerek már iskolába ment, csak egy tizennyolc éves hangoskodott lent az ebédlőbe. Mióta a rendőrök bevitték közéjük, megszűnt a nyugalom. Egyszerre nagy csend lett, még a konyhai munka zaja is elnémult – Talán elment mindenki, és őt ott hagyták egyedül – elkezdte a szipogást. Az ablakhoz lépett, lenézett az utcára az emeleti szobából. Minden kihalt volt, csak a szürke köd ragadt a madárpiszkos párkányra. Meglátta Nórit kilépni a ködfelhőből, ott beszélgetett az autó mellett egy férfival. Mint a szélvész szaladt le a lépcsőn, és megállt a bejárati ajtóval szemben.
Lilike elbúcsúzott a nevelőktől. Kényelmesen elhelyezkedett az autóban, és tudálékosan megkérdezte – Ferenc bácsi hány kilométeres a sebességed, milyen hamar érünk haza?
Nóri elfordult a szemében összegyűltek könnyek. Ki ismeri a gyermeki lelket, az alkalmazkodási képességüket, a gyermeki megérzéseiket? Azt mondta Lili, „haza". Hol is volt ennek a kislánynak az otthona, ha most haza tart. Haza, ahol még sohasem járt.

Sorrendiség

Csikorgott a februári hideg amikor váratlanul meglátogatta Nórit a gyermekvédelemtől az igazgató. Rutin ellenőrzésre gondolt amikor meglátta. Kedves mosolyú magas középkorú nő volt, először Lilivel beszélgetett, aztán Nórihoz fordult és elmondta a jövetelének az okát. 

– Arra gondoltunk a kollégákkal, hogy alkalmas lennél hivatásos nevelőszülőnek. Mit szólsz hozzá? Elvállalod? 

Ferenc elkomorodott. Nem leplezte az aggodalmát.
– Akkor már nem mi döntjük el, hogy ki kerül a családba? Bárki, akinek hely kell gyorsan, mondjuk cigánygyerek is?
Az igazgató értette a kérdés súlyát, őszintén válaszolt rá.
– Igen, nyolc gyermeklétszámig lehet befogadni, ha gyorsan kell elhelyezni, elsősorban a hivatásoshoz kerülnek. Ne felejtsük el, hogy ezért jár is valami, tisztességes fizetés és a végén nyugdíj. A kérdésére válaszolva, igen kihelyezhetünk roma származásút is. De nincs ugye diszkrimináció a családban? Mert az nem tudjuk tolerálni.
– Nincs a részemről kizáró ok a cigányság ellen, akik dolgoznak becsületesen, azok ellen nincs, de... jól van... nem én döntök! Idegesen felállt az asztal mellől, elnézést kérve kiment a szobából.
Nóri sem tudott válaszolni azonnal a felkérésre, megköszönte a bizalmat, de gondolkodási időt kért. Már akkor abban a pillanatban átvillant rajta, ha elvállalja a megszerzett nyugodt élete fenekestől fel fog fordulni. Nyolc gyerek nagy kihívás.
Sose jutott eszébe addig, hogy több gyereket hozzon ki az Intézetből, úgy gondolta, elég egy, legfeljebb kettő, hisz tudta, hogy minden gyermek egy felnőtt törődését igényli. Ahhoz, hogy meg tudja érteni a megbolydult lelküket idő és türelem kell. Nem darabolhatja ezer felé magát. Na, meg ott volt a saját családja, velük is törődni kellett. Elhúzták előtte a mézesmadzagot. Biztos megélhetés és nyugdíj. Reggelig gondolkodott, azután másnap délután felhívta az Igazgatót, igent mondott. Nyugdíj, varázsszó, ami elgyengítette. Nem volt falun munkahely és a hagyományos nevelőszülőknek dolgozni kellett, mint egy normális családban. Ferenc nem örült a döntésnek.

-- Annyi terhet cipelsz a válladon és most még rakod a többit a tetejére. Mást kell kitalálni, nem igaz, hogy nincs más megoldás, hogy öregségedre jogosult legyél az ellátásra. 

Tudta, hogy igaza van. Féltette Lilit is, mert olyan időszakban volt, amikor teljes figyelmet igényelt az iskolai problémái miatt. Mégis másként döntött, a jó ég tudja miért, nem csak az öregkori nyugdíj motiválta, valami nagyszerű életcélt látott maga előtt kibontakozni. Egy csodálatos képet, amiben ő egy angyal, aki megmenti, segíti a bajba jutott kis árvákat. Ferenc végül kényszeredetten jóváhagyta a döntését.

 – Te tudod, mit bírsz el, na meg a nyugdíj, az jó lesz ha megöregszel. 

Aláírta a hivatalos papírokat. Egy hónap se telt el, amikor szóltak, menjen be az Intézetbe és ismerkedjek meg két fiúval, akiket hozzá szeretnének kihelyezni. Lilivel megbeszélte, hogy elképzelhetően bővül a család két fiúval. Nem látszott boldognak. Amikor az első látogatásról hazament, Lili kíváncsian kérdezgette. 

– Na, milyenek a fiúk, meséljél már!

– Hát nem is tudom, csodabogarak, – sóhajtott fel eléggé bizonytalanul. – Emlékszel a filmre, amit néztünk, Az Istenek a fejükre estek- re, abban volt egy busman, aki végig rohangálta a filmet egy kólásüveggel. Ilyen kis busmant ismertem meg ma. Nem tud beszélni, csak klappog... csak a szemei... – elhallgatott, mert félt elmesélni mit látott. 

– Folytasd már, mi a baj? – követelődzött Lili.

 – A tejfogai feketére ki vannak rohadva, nagy hasa van, ceruza lábai, a fekete haja összevissza nyirkálva, mit mondjak, csodabogár. Valami nagyon nem stimmel körülötte. A testvére is érdekes, fura szerzet. 

– És mégis haza akarod hozni őket? – ámult el Lili.

– Ez nem kérdés, igen, haza. Itt a helyük. Már holnap készítem a szobájukat. Eleget szenvedtek, érzem, hogy nagy a baj náluk. 

Öröm helyett mély szomorúságot érzett legbelül ahogy visszagondolt rájuk. Lili aggódva figyelte mert észrevette, hogy nehezen hozta meg Nóri a döntést. – Nekem muszáj őket szeretni?

Elcsodálkozott a kérdésen. Mielőtt felelt, önmagának is feltette ugyanazt a kérdést. Tényleg, hogy is van ez a szeretettel? Egy nevelő tud úgy életteret adni a saját otthonában, ha nem alakul ki benne szimpátia, szeretet? Ez itt nem lakásotthon, ez itt, az ő otthona, a magánszférája, ami tele van kiskorától gyűjtögetett emlékekkel, a kis csipketerítők, a hímzett párnák, a könyvei, a rajzai, hóbortjai emléktára. Holnaptól ez a világ megszűnik, átvonul rajta egy tornádó, ami szétbontja az idillt. A ház csendje megszűnik, a meditációk elmaradnak, át kell értékelni a sorrendiséget, a fontossági sorrendet. Átértékelte. Látta a lelki szemeivel, hogy ott kullog a sor végén a családja. Rájuk jut e majd elég ideje? – Majd megoldja, hogy ne legyen baj! – nyugtatta magát, mert erősen élt benne, hogy Isten erre a feladatra tartotta életben.

– Nem muszáj Lilike, szeretni sose muszáj, de elfogadni, segíteni őket igen. Lehet, hogy csak megkedveled őket, nekik az is elég most. Lili elvonult a kuckójába, de elő-előjött újabb kérdésekkel.

– Nagyon buták, anyu, milyen a hajuk színe? Miért kerültek be, azért amiért én? Alig győzött válaszolni. Elmondták neki a bekerülésük előzményeit, de a két gyerek jellemét nem volt idje megismerni. Az első találkozás élt benne elevenen. A két fiú, mint a tűz és víz, a kicsi sötét, tépett hajú, az idősebb csigába göndörödő, szőkés barna hajú, nagy kék szemekkel. Ültek az ágy szélén, mint két megriadt veréb a rőzsecsomó tetején.

– Keresek én itt két nagyfiút, Pistit meg Tomit, hozzájuk jöttem látogatóba – próbálta megtörni a várakozó csendet ami fogadta amikor belépett hozzájuk a szobába.

Összenéztek a tekintetükkel kommunikáltak egymással, talán arról, hogy ez az asszony akiről beszélt a gondozó. Tomi billegett izgatottan az ágy szélén.

– Mi vagyunk azok, asziszem... – szólalt meg tétován Pisti.

Tomi idegesen felugrott, elkezdett fel-alá rohangálni közben érthetetlen hangokat adott ki magából. Nézte egy darabig, hátha elfárad és lenyugszik. De nem fáradt el. Pistivel kezdett el beszélgetni, vagy helyesebben beszélt hozzá. A fiú némaságba burkolódzott, nagy kék szemeivel pislogás nélkül figyelt rá. Felmondta a kötelező mantrát, hogy honnan utazott oda, hol lakik, mesélt a családról. Tomi rohangált, mint egy eszelős. Kellemetlen perceket élt át, kinyitotta a táskáját, odaadta nekik az édességeket. Nem nyúlt egyik sem a csokihoz. Nem kísérletezett tovább, felállt, elbúcsúzott tőlük. Az ajtóhoz érve még visszaszólt.

– Vigyázz magadra Tomi, ne olyan sebesen futkározz, még összetöröd magad!

Mielőtt elhagyta a befogadó otthont bement az otthonvezetőhöz

.-- Nagyon sajnálom Mariann, de nagy ellenállást közvetítenek felém.

-- Adj nekik időt Nórika. Legyél türelmes.

Két nap múlva újra meglátogatta őket. Angéla az egyik gondozó elébe ment és odasúgta.

– Jó hogy itt vagy, úgy látszik mégis várnak a fiúk. 

-- Nagyon jó hír. Köszönöm.

Tényleg örült, egész úton azon hezitált, hogy értelmetlen erőlködés ez az ismerkedés. Az első benyomás mindent eldönt, azután vagy működik vagy nem.

– Na, ugye, nem hívtatok, de én eljöttem! – köszönt rájuk nevetve mikor belépett a szobájuk ajtaján. – Remélem, jól vagytok?
Aznap elkezdődött köztük egyfajta kommunikáció. Vitt sok fényképeket, magyarázta melyiken mit láthatnak. Jó ötletnek bizonyult, segítettek a képek oldani a bizalmatlanságukat. Tomi is lelassított a körözésben, sandán meg-megnézett egy fotót, de mintha kiszabott kilométert kellene teljesítenie, újra és újra kezdte a maratoni keringést a szobába.
Sürgette az idő, nem tudott velük sokáig lenni.

– Nagyon sajnálom, de most mennem kell. Szeretném, ha hozzám költöznétek arra az időre míg anyukátok helyzete jóra fordul. Jövő héten találkozunk az elhelyezésin. Ott lesz anyukátok is, tudtok vele is találkozni. Majd ott megbeszélünk mindent. Rendben? – mosolyogva megcirógatta Tomi kócos fejét.– Egyedi frizurád van, ki a fodrászod?

– Az anyám – morgott Pisti halkan – nincs nekünk fodrászunk. Sose tellett rá.

Bizalom

A beszélgetés lelket öntött Nóriba, egyben furdalta a lelkiismerete miért volt erre szüksége. Miért pont ezt az embert hívta fel, és nem a nővérét, a legkedvesebbet, aki mindig nyitott volt felé és segítőkész. A miértek amúgy is sorban álltak benne, mint az autópályán a dugóban elakadt autók. Volt, amelyik csak halk volt, volt, amelyik türelmetlenül szirénázott, hogy indulni kéne valamerre. Nem tudott és nem is akart magyarázatot adni önmagának se, miért akarja lerázni magáról hisztérikusan a jelenéhez oda ragadt múltját.A tehetetlenség olyan, mint az árvíz, ha elébe kerül egy földbe kapaszkodó erős fa, azt is képes gyökerestől kimosni a földből. Nórit már vitte a víz, kapaszkodót keresett, egy kezet, ami kihúzza az árból. Minden fájdalmát, minden képet, ami visszahúzta a fájó emlékeibe, elzárta egy képzeletbeli ládikába, és egy szombat reggel elindult az első találkozóra a véletlenül megismert idegen férfihoz. Amikor leszállt a távolsági buszról, meglátta, hogy ott áll diplomata táskával, szürke öltönyben a férfi. Még elmehetett volna más irányba, még inthetett volna, hogy „hagyjuk", de ment felé akaratlanul, mosolyogva.

– Menjünk el egy kávézóba, ha lehet, ott beszélgethetünk. -- Nehéz volt lepleznie, hogy szorong a találkozástól.

– Azt hittem eljön hozzám, autóval vagyok... de jól van, majd máskor – egyezett bele kényszeredetten a másik.-– Ha kérhetem, akkor tegeződjünk, és szólíthatna a keresztnevemen, vagy nem tudja a nevem, csak azt, hogy Balogh Úr? – kérte nevetve.

– De tudom, ott van a névjegykártyán, tudom, hogy Ferencnek hívják – nevetett vissza most már felszabadultan Nóri. Beültek egy kávézóba, Ferenc rendelt kávét, süteményt. Nagyjából ismerték egymás gondolkodását az életről, jók voltak erre a találkozás előtti hosszú telefonbeszélgetések. Nóri figyelte magát, milyen érzéseket hoz ki belőle a személyes találkozás. Tudta, hogy tizennégy évvel idősebb nála, de fiatalos mozgása, külsője nem árulkodott a koráról. Nóri nem győzte hallgatni, megállás nélkül beszélt, mint aki évek óta egy lakatlan szigeten élt volna, és ma találkozott az első emberrel, akinek mindent el kell mondania, mi történt vele az évek alatt. Kilenc magányban le élt évről mesélt, hogy keres egy társat szüntelenül.

– De mikor veled találkoztam, attól a naptól már nem kerestem senkit – fonódott a tekintete Nóriéba.

– Nocsak , miért gondoltad, hogy mi összejöhetünk? – csodálkozott el Nóri.

– Erre nem tudok válaszolni, de azóta csak várok – mondta Ferenc komoly arccal. Nóriban végig suhant az emlék, milyen nehezen döntött, hogy felhívja, nem is sejtette, hogy várta a hívását. Milyen véletlenek vannak az életben, hogyan futnak össze életutak. Vagy semmi se történik véletlenül? Miért ragaszkodott Laci annyira, hogy hívja be az utcáról az idegent? Miért beszélt minden tabu nélkül a halálos betegségéről,? Miért ígérte neki, hogy egyszer visszamehet oda nyaralni? Annyi miért van. És most itt ül vele egy kávézóban, megbeszélik az élet dolgait, habos kávét isznak, mintha Laci akarta volna, hogy igy történjen minden. Talán érezte, hogy gondoskodnia kell róla. Mintha ráérzett volna a jövőre.

– Mi a baj Nórika, hol jár a gondolatban? – hallotta Ferenc hangját.

– Bocsánat, elkalandoztam, emlékek, meg furcsa, hogy nemrég vesztettem el a férjem, mégis eljöttem. Szorongok miatta – vallotta be őszintén. 

 Meleg májusi nap volt amikor első alkalommal utazott le Ferenc vidékre. Nóri izgatottan készült a fogadására, ebédet főzött. Még a kételyek akkor is gyötörték, hogy most már megtudja az egész falu, hogy kapcsolata lett, beszédtéma lesz, hisz nem várta ki a kötelező gyász időt. Tisztában volt vele, hogy elítélik miatta, de azt nem sejtette, hogy a két fia lesz az első, akik ítéletet mondanak felette. A fiuk reakciója, hogy ilyen hamar felejt az anyjuk, csak később oldódott, mikor rájöttek, a választás Nórinál nem a felejtés, az életben maradás miatt történt. Csak akkor enyhültek, amikor megtudták, hogy együtt járnak ki a temetőbe is, együtt rendelik meg a méltó síremléket az apjuknak. Akkor már megértették a legfontosabbat, hogy Nóri párja tiszteletben tartja és ápolja az elhunyt emlékét. A vidéki élet más, mint a városi, de örömmel látta, hogy idősödő férfi jól érezte magát a falusi portán, sétált a kertben sokat, meg megállva gondolataiba mélyedt, szemrevételezett mindent, végül összegezte amit látott.  

– Olyan itt minden, mintha nem lett volna gazdája soha, sok munka van. Először lombtalanítunk.

 Nóri beleegyezően rábólintott. Megjött ezután a teherautó, később még egy lovas szekér is, hogy minden felesleges holmi kikerüljön a portáról. Vitték a rossz Trabantot, az összerozsdásodott Barkasbuszt, a javíthatatlan motorokat, Babettákat, a sok-sok gyűjteményét Lacinak, aki még egy csavarért is lehajolt az út porába –„jó lesz valamire" megjegyzéssel.

– Ha turizmust akarsz, mindenütt rendnek kell lenni – győzte meg Ferenc Nórit, mit miért tesz. Nóri akkor érzett rá a sok közös munka alatt, a fáradtan bográcsban főtt egytálétel mellett, hogy egy szekér elé vannak befogva. Nincs már fordítva bekötve a ló, mind a ketten egy irányba húznak. Ferenc nem mosolyogta ki, amikor elmerte mondani a céljait, azt is, hogy van egy álma, kitalálta mivel szeretne foglalkozni hátralévő éveiben. Félve mondta el, hogy nevelő szülő szeretne lenni. Magyarázkodott, hogy ő is szegény volt, hogy tudja, milyen az, ha nem rendes, odafigyelő a családi élet, de most otthon maradna, gazdálkodna, nagy a kert...

 – Tudod, nem félek a munkától, de nem akarok közmunkán utcát seperni. Itt falun nincs más munkahely. Reggeltől estig oda vagy, ez miatt nem lehet gazdálkodni sem. A pénz amit adnak, éhenhalásra elég. Az én lehetőségem csak ennyi, azokat a munkahelyeket ahol dolgoztam, mind privatizálták. 

Ferenc leintette, hogy nem kell magyarázkodnia.

 – Ha ezt akarod, segítek. Én már idős vagyok, én is itt hagyhatlak bármikor, ha a kaszás szólít, ha ezt a munkát szeretnéd, kezd el. 

Nóri boldogan megírta a kérelmét a Hivatalnak, azután mindennap várta a postát. A válasz egy hét múlva megérkezett. Megköszönték a jelentkezésüket, de a végleges választ csak akkor tudnak adni, ha megfelelnek a pszichológiai vizsgálaton, ha rendben lesz az erkölcsi bizonyítványuk, és végül a környezettanulmány is pozitív eredménnyel zárul. Egy hónap múlva autóba ültek, hogy részt vegyenek az első felkészítő tanfolyamon. Az új életcél nem csak munkalehetőség volt Nóri számára, ez segítette a legnagyobb mértékben, hogy kilépjen az addigi életéből. Amikor véget ért az oktatás, elmondták nekik, hogy várniuk kell türelmesen, ha olyan gyermek kerül be az Intézetbe, aki hozzájuk való, azonnal szólnak. Igazából nem gondolt minden percben arra, hogy mikor csörren meg a telefonja, elfoglalták magukat, szokták egymást is, hisz a kapcsolatuk is fiatal volt még. Mivel hagyományos tanfolyamot végzett, itt még elfogadtak tőle kritériumokat, hogy milyen gyermeket szeretne nevelni. Hány éveset, fiút vagy leányt, fogad e romagyermeket? Azt válaszolta, hogy szívesen nevelne egy kislányt, csak gondolatban tette hozzá, csak azért mert az övé meghalt. Megérkezett a várva várt hívás.

– Gyere, Nórika, hazavihetsz három gyermeket, és van köztük egy tündéri kislány is, testvérek.

 Akkor még nem tudta, hogy Isten feladta a legnagyobb leckét, az első próbatételt, a megmérettetést, mennyire erősödött meg a kihívásokkal szemben, amik ezután besorakoztak az életébe. 

Katerina Forest: Virtuális randevú :)

Futnak a betűk a klaviatúrán,
El. Vissza. Hozzák a hírt.
Szerelmet keresek, s találok
macsó bonvivánt, nagy Őt.

Tolja szájából a jó szöveget,
vágyom rá, és látom őt.
Pezsdül már a vérem, nem fékezem,
átölel a kék felhő.

Randevúra hívott hamar,
és jaj,áll előttem egy tar kopasz.
Néz rám, az eszem megáll.
Néz rám, az eszem megáll!

2017.05.31.

Feladványa:
„Gyakoroljuk a költői eszközöket, azok közül is a szinesztéziát mégpedig ekhós versben! A téma a ciber-, avagy online- vagyis virtuális élet.