Mit tudsz te ott csinálni?

 

Tehát ön Sági Benjámin gyerekeinek a gondviselője? Fogunk küldeni értesítést a jóváhagyásról, de van ideje kivárni, az elítélt pár napig még külszolgálaton van, jelenleg nincs bent a körletben. További szép napot hölgyem! – búcsúzott el tőle a férfi barátságosan.

Rózát egyre jobban bosszantotta Sára viselkedése, a bankban is felületesen végezte a munkáját, nem járt el a megbeszélt találkozókra sem .Nem bírta sokáig szó nélkül megállni, felelősségre vonta Sárát.

– Mi van veled, nem hiszem el, hogy nincs időd a haverokra? Legalább esténként összejöhetnénk, itt is olyan vagy, mint ha itt se lennél, nem koncentrálsz. Egyik hibát a másik után csinálod!

– Ne izgulj miattam, hamarosan lelépek, legalább könnyebb lesz az elválás tőlem. Amúgy, bocs, tényleg igazad van. Eléggé elástam magam. Vagy a tanfolyamra megyek, vagy a gyerekekhez.

– Elment az eszed kisanyám! Hogy elmész innen, az világos, de a haverokat szemét dolog tőled emiatt dobni. Kapd össze magad, ajánlom. Jól kijössz a gyerekekkel?

– Igen, azzal semmi gond, de pár nap múlva találkoznom kell az ősükkel, ő még keresztbe tehet. Ideges is vagyok tőle... tudod.

– Nem tudom. Mitől vagy ideges? Mit árthat neked az ürge, ott ül a dutyiban bezárva!

– Ettől függetlenül keresztülhúzhatja minden elképzelésemet. De más is bánt.

–Hallgatlak!

– Anyám telefonált, furcsa idegen csoportok mennek át a mezőn, a kanális mentén. Bizonyára menekültek. Aggódom értük. Megígérték, hogy nem állnak szóba velük, és azt is, hogy rendőrt hívnak telefonon, ha veszélyt észlelnek.

– Lezárták az országhatárokat, aki meg bejutott az úgy tudom, mind nyugatra indult, csak a sok hulladék maradt utánuk. Nem csodálom, hogy félsz, rémhírek keringenek róluk az interneten, a médiában. Nem elég szerintem, hogy elkerülik őket... zárkózni kell ezerrel. Fosztogatnak úgy hallottam, faluszéli házakból, tanyákból.

– Haza megyek hétvégén, féltem őket.

– Mit tudsz te ott csinálni, ha mondjuk, megjelenik az ajtóban egy fekete csávó, bozótvágóval a kezébe? Semmit kisanyám! Kipakolod a padlásról a levegőt is félelmedben.

– Na, nem hiszem. Egyetemen tanultam önvédelmet, jobb, ha tőlem tudod. A napokban vettem pár dolgot, paprika sprayt például.

– Ügyfelem jött, bocsi. Gyere le estére, folytatjuk az eszmecserét – hagyta félbe a társalgást Róza.

– Nem ígérem biztosra.

Sára pakolgatott a monitorja körül, közben azon morfondírozott, hogy rátrafált Róza, tényleg csak a kényszer miatt járt be dolgozni, csak azért, mert szüksége van a pénzre. Szerencsére a hitelük már nem kötötte oda mióta eladták a lakást. Átlátta mit művel az emberi életekkel a teljes eladósodás, amiből nincs kiút. Nincs jó megoldás, segítség részükre. Ha nem fizetnek, legfeljebb felkínálnak részükre alternatívákat, például hosszabb futamidőt, vagy a deviza forintosítását, de egyik se ügyfélsegítő megoldás. Minden esetben még többet kell visszafizetniük az eredeti szerződés induló összegénél. Már annak sincs semmi értelme, hogy bevigyék a bankba a megtakarításaikat, hisz már a negatív kamat felé tolódik a betett pénz hozama. Úgy ahogy van az egész egy büntetőper anyaga. Ez a fogyasztói társadalom mókuskereke, ami forog, egyre gyorsabban forog, míg ki nem szakad a tengelye.

Égjen el minden!

 A két üres üveget feltöltötte először félig benzinnel, utána színig gázolajjal. Elővette a fáslit, három darabra vágta. A maradék gázolajba beáztatta egyenként, aztán óvatosan becsúsztatta az üvegek szájába. A két kannát összeöntötte, abba is belelógatott egy fáslidarabot. Szétnézett, a környék már teljesen elcsendesült, csak a néha felélénkülő szél zörgetett meg egy közeli kuka mellé dobott kólás dobozt.

Imbolyogva elindult a bank felé. Mikor átért az úton, gondolt egyet, és csak úgy letette az üvegeket a szemeteskuka mellé. Még szüksége volt valamire.

Erőlködve kutatott a szemével a szürke homályban. Végre meglátott valamit az egyik konténer mellett. Átsétált a lámpafény alatt. Nyugodt kimért léptekkel ment, összpontosított minden lépésre. Szüksége is volt rá, az alkohol miatt kezdett szétesni a tudata és az érzékei is folyton félrevezették.

Lehajolt. Az volt ott, amit szeretett volna találni, egy jó nagydarab beton. Lenyúlt érte, magához vette.

– Ez igen, jó nehéz.

Boldog lett a felismeréstől, új lendülettel indult vissza az üvegekhez.

– Minden jó lesz most már. Tökéletes – motyogta részegen.

Még otthon eltette a hátizsákjába a flexet, amire felszerelte a fémvágó korongot. Dolgozott. Úgy ahogy megszokta, pontosan, higgadtan. Nem volt benne veszélyérzet, csak egy dolog érdekelte, hogy porig égesse a bankot. Égjen úgy el, mint az otthona. Mikor leszedett annyi vasrácsot, hogy mögötte szabaddá vált az üvegfelület, minden erejét összeszedte és betörte a betondarabbal. Fogta a borosüveget, meggyújtotta a kilógó ruhadarabot. A gázolaj belobbant és vészesen égni kezdett. Égette a kezét, de nem törődött a fájdalommal. Egymás után dobta be az előre kitört üvegen.

A műanyag kannában lévő kócot már nem gyújtotta meg, csak az üvegek után dobta.

Azután, mint aki jól végezte dolgát, megállt a bankkal szemben, hallgatta a riasztó vijjogását, nézte a benti lángnyelveket. Felnézett a biztonsági kamerába, gúnyosan elmosolyodott.

– Szelfizgetünk? Mi van, mindent láttál nagy testvér? Kúrvára nem érdekel!

Visszasétált a parkba és leült a padra. Onnan nézte, ahogy megjöttek a rendőrök és a tűzoltók. Rezignáltan figyelte mi történik a túloldalon. Aztán emberek jöttek elő a semmiből, a kihalt utca megtelt bámészkodókkal. A bank belső terét megvilágították a lángnyelvek. Látta, ahogy égtek a függönyök, mint a fáklyák.

– Idejutottunk, borzasztó milyen világban élünk! – kiáltotta egy szakállas férfi, akinek az utcai kabátja alatt pizsamanadrág volt, bizonyára ott lakhatott a közelben.

– Beletrafáltál öregem, rohadt egy világban élünk! – adott neki igazat Benjámin.

Két rendőr hajolt fölé.

– Figyelj, kolléga az ürge benzinszagú! Na, velünk jön, semmi meggondolatlan mozdulat! – kiáltott rá a fiatalabbik, szétfolyt nagydarab rendőr.

Benjámin nyugodtan felkelt a padról.

– Csak nyugodtan! – intett részeg mozdulattal feléjük. – Ha úgy gondolják... indulhatunk uraim, már nincs semmi dolgom itt... egyelőre.

A rendőrautóban kényelmesen elhelyezkedett, csak azt érezte, hogy bármelyik percben el fog aludni, képtelen tovább figyelni az eseményeket. Azt még hallotta mikor az egyik rendőr odaszólt a másiknak.

– Micsoda egy balek ez, meg se próbált lelépni!

A részeg bódulat oltalmazóan átölelte a tudatát, belökte mély alvásba.

Itt az idő!

Bement egy áruházba. Sétált a pultok között, először nézelődött, aztán leemelt a polcról két üveg bort, betette a kosarába, majd átsétált a másik sorra, fáslikat keresett, vett még két darab ötliteres műanyag kannát. Fizetett és kiment a boltból. Sétált vagy ötven métert a benzinkútig. Teletöltötte benzinnel az egyik kannát, gázolajjal a másik kannát. – Minden megvan. – nézte meg a szerzeményeit – Remélem ennyi elég lesz.

Bizonytalan léptekkel elindult a bank felé. Tudta, miért megy oda, igaz nem józanul döntötte el, de úgy gondolta az első dolga, hogy bosszút kell állnia azokon, akik miatt tragédiába torkollott az élete.

Leült a bankkal szembeni parkban egy padra. Látszatra egykedvűen nézelődött és ivott, közben egyre sűrűbben törölgette az izzadó homlokát. Az alkohol oldotta ugyan a feszültségét, de egyben felfokozta a belső érzelmi viharát, amit megpróbált önmagában elnyomni. Az emlékképek úgy vonultak át a képzeletén, mint egy forgó körhinta, suhantak, távolodtak, közel kerültek hozzá. Nem akart már küzdeni ellenük, azt akarta, hogy átélje újra minden pillanatát, hogy a gyűlölet, ami benne izzott, lángra lobbanjon. Látni akarta újra a kórházi paravánt, ami mögött fehér arccal feküdt Karola a fejére takart lepedő alatt. Besorakozott mögé Zsuzska ragyogó kék szeme, sírós szája. Babaszag, amit úgy imádott minden este. Szinte hallotta a nagylánya rémült sikolyát:– Ne, apu, ne!! Ne engedj elvinni!!

Látta az iszonyatot, a félelmet a lányai szemében, mikor kivonszolták őket a gyámügyesek az ajtón.

Összeroskadva ült, mint akinek a hátára évezredes fájdalmat rakott az idő. Ott érezte a súlyát a vállain, minden izma megfeszült görcsösen alatta.

A második üveg után, már csak a lakástűz fénye izzott a szemében. Minden kép elsodródott, távolodott és eltűnt az idő mély bugyraiba, csak a tűz világított, égetett benne kifelé minden érzelmet, kegyelmet, megbocsájtást. A gyűlölet, mint egy tűzkígyó úgy vonaglott a lelkében.

– Nincs már nekem semmim, mindent elvettek tőlem. Legyen átkozott ez a világ! – kiáltott az ürességbe, ami körbe ölelte.

A városra ráborult az éjféli sötétség, az utcákon elvétve ment csak járókelő. Az autóforgalom is elcsendesedett. A házak ablakaiban a fények sorban kialudtak, a kihalt utcán csak a hivalkodó reklámok neonfényei tartották az éji orgiát. Nem messzire tőle az utcai világítás fénycsóvájában berebbent a szitáló eső pókhálója. Érezte, hogy hullik az arcára is finoman permetezve, mintha parfüm lenne.

– Itt az idő! – gondolta.

Egy nagy senki vagy

Az ablakból nézték a panelház előtti járdaszigetet.Odalent legalább hét-nyolc ember álldogált. Pár méterre a csoporttól megállt egy autó, az hozta a végrehajtót. Később leállt egy ponyvás teherautó az utca kanyarjában, majd besorakozott mögé egy rendőrautó is.
Karola kivett a táskájából egy halom iratot, idegesen szorongatta a kezében. Megállt az ajtóval szemben, és várt.
Benjamin megfogta a felesége kezét.
– Jól van, nyugodj meg! Most kimegyünk hozzájuk. Kimegyünk azokhoz, akik segíteni jöttek, előttük fogjuk elmondani, hogy nincs még válasz a beadványokra, ezért kár volt törni magukat.

Az ajtót gondosan bezárták. Szorosan egymás mellett mentek le a lépcsőn. Mielőtt kiléptek a házból, még egyszer összefonódott a tekintetük, mintha egymásból akarnának erőt meríteni.
Egyenesen a végrehajtóhoz mentek. Karola odanyújtotta az iratokat.
– Nem lehet elkezdeni a végrehajtást, még folyamatban van az ügyintézés, a beadványokra semmilyen formában sem kaptunk még válaszokat!
A férfi elvette tőle a papírokat, felületesen belenézett, csóválta a fejét.
– Kilakoltatási végzéssel jöttünk, mára szól. Kérem, ne akadályozzák a munkánkat! – mondta lekezelő hanghordozással.
– Mi innen nem megyünk sehová! – fordult szembe velük Benjámin – Maguk tűnnek innen el, de nagyon gyorsan!

A rendőrautóból a hangoskodásra kiszálltak a rendőrök, odasétáltak a végrehajtó mögé, közömbös, semmitmondó arccal figyelték az eseményeket. A végrehajtót nem hatotta meg semmi, figyelembe sem vette Benjámin kijelentését, átnézett rajta, mint a levegőn. A rendőrökhöz fordult, akik egy mondatváltás után elindultak a ház felé. Az emberek lassan a házaspár köré álltak, nem csak az otthonvédők, egyre többen gyűltek köréjük a közeli házakból. A hangzavar egyre erősödött, durva bekiabálások, sértő megjegyzések kíséretében álltak egymással szemben.

Egy fiatal férfi odalépett a végrehajtóhoz.
– Azt mondta, végzést hozott! Megnézhetném? Gondolom, jogerős bírósági végzés, igaz?
A végrehajtó nem válaszolt, hallgatott.
– Nocsak, nem bírósági? Akkor jogalap nélküli a kilakoltatás, na, menjenek csak szépen haza, de előbb hívja vissza vérebeit!
A végrehajtó ismerte a férfit, megjelent több kilakoltatásnál. A fiatal férfi ügyvéd volt, végsőkig elment minden esetben a kiszolgáltatottak érdekében, kihasználva minden jog adta lehetőségét. Nem vitatkozott vele, nem volt bírósági végzés nála. A hangzavar átment dühös káromkodásba, fenyegetődzésbe, már legalább ötvenen állták körbe, véletlenül, vagy készakarva meglökték: – Húzzál innen míg lehet, csicskabérenc!

– Nincs végrehajtás, értse meg, hívja vissza a zsarukat! – A férfi erélyesen követelte a leállítását a jogalap nélküli kilakoltatásnak. Mikor a végrehajtó és a rendőrök elmentek, Karola és Benjámin hálálkodva köszönte meg mindenkinek a segítséget.
– Ne köszönjék, itt még nincs vége. Ez csak annyi időre volt elég, hogy levegőhöz jussanak. A bank kiadja ezeknek a hiénáknak a becsapott hiteleseket, ők meg degeszre hizlalják magukat a nyomor hátán. Jogtalan minden intézkedésük, ha nem előzi meg bírósági tárgyalás. Itt a névjegyem, holnap jöjjenek be hozzám az összes banki szerződéssel! Ügyvéd vagyok.
Mikor elmentek a lakásvédők, visszaindultak ők is a házba.
– Istenem, mégsem vagyunk egyedül! – sóhajtott fel megkönnyebbülten Karola, míg mentek felfelé a lépcsőn. Amikor felértek és meglátta a megrongált ajtójukat, amit feszítővassal próbáltak a rendőrök feltörni, újra elhagyta minden ereje.

– Nincs könyörület ezen a földön! – kiáltott fel hisztérikusan – Képesek lettek volna mindenünket kidobálni, velünk együtt. Nem értek semmit, képtelenség, ami velünk történik!

Bent leült az ágy szélére és üres tekintettel bámult maga elé. Benjámin az első keze ügyébe kerülő tárgyat a szemközti falhoz vágta.
– A kurva életbe! – mordult fel és tiszta erőből belecsapott ököllel a ruhásszekrénybe.
A szekrény ajtaja hangos reccsenéssel ketté tört.
– Mi értelme tönkre tenni azt, amink van? – nézett megszeppenve a férjére Karola.
– Szerinted mink van? Nincs semmink! Ez, amibe kerültünk, ez egy feneketlen kút... ha tudtam volna festeni tovább, egy képemmel kisöpörtem volna a szegénységet az életünkből! De ez egy megátalkodott világ, amiben élünk. Még az se tud érvényesülni, akiben őstehetség van. És ezt nem azért mondtam, hogy önmagam dicsérjem! Csak a véleményemet mondtam el, mert tudom, hogy a legrosszabb irány felé haladtunk már jó ideje.
– Tehetséges vagy. Én tudom, hogy egyszer kitörsz ebből a helyzetből. Képes leszel rá. Remélem, nem gondolod azt, hogy én és a gyerekek miatt kellett feladni az álmaidat? Ugye nem?
Benjámin nem felelt, bizonytalanságba hagyta kis ideig a feleségét, aztán egyenesen a szemébe nézett, úgy válaszolt.
– Nem! Nyugodj meg. Minden akadályoz, minden, ami körül vesz. Mintha egy betonfal előtt állnék. Nincs rajta ablak, se ajtó. Érted? Nincs rajta átjáró. Nagyon sokat átgondoltam merre keressem a kiutat, de... ne haragudj rám, nem találom, és ehhez neked és a gyerekeknek nincs semmi köze – válaszolt szomorúan.
– Kell, hogy legyen ajtó is, ablak is. Keresnünk kell a kijutást ebből a helyzetből – felelt megkönnyebbülten a választól Karola, de önkénytelenül a gyomra fölé húzta a kezét, amiben a fájdalmas görcs nem akart oldódni, sőt mintha egyre erősebbé vált volna az utóbbi órákban. Mégis el kell mennie orvoshoz... de előbb elmegy a bankba újra... és újra... addig megy, ha kell mindennap, míg meg nem adják a halasztást! – gondolta magában, és nem szólt a férjének milyen kínok gyötrik, hisz tudta, hogy még annyi mindent el kell rendeznie. Később... majd csak utána, el kell, hogy mondja neki is, hogy nagyon beteg.
Öltözni kezdett. Kifésülte a haját, magához vette a táskáját.
– Hová mész? – szólt rá a férje, aki nyitott szemmel feküdt a heverőn és látszatra egykedvűen nézegette a mennyezetet.
– A bankba – válaszolt Karola színtelen hangon. Ott állt lehajtott fejjel az ágy előtt, mint aki utolsó útjára készül elmenni.

– Én is megyek! – kelt fel hirtelen Benjámin és magára kapta a kabátját – Induljunk!

A város hangos volt, a sétáló utak tömve emberekkel. Mint a kirekesztettek, úgy mentek egymás mellett, még egymástól is tisztes távolságot tartva, nagy ívben kerülgetve a járókelőket.
Régen Benjámin szeretett a feleségével sétálni, nevetgéltek, sugdolóztak, átölelte a Karola derekát, vagy a kezét fogta, de most, mint egy amnéziás, aki elfelejtette még azt is, hogy kihez tartozik, zsebre dugott kézzel sétált a felesége mellett. Karola úgy érezte mintha valaki a hátára ragasztott volna egy szégyencédulát.
–„ Nézzétek emberek, kik ezek?! Nézzétek csak, csóró senkik, akik még a gyerekeiket se tudják felnevelni! Micsoda szégyen...!!"
Néha felemelték a lehajtott fejüket, ilyenkor kis időre engedték, hogy arcukba röhögjön a hivalkodó giccses reklámáradat, ami ott volt mindenütt, szinte levegőt se lehetett tőlük venni, ott voltak oldalt, mellettük, felettük, a kirakatok üvege mögött, a hirdető oszlopokon, rikítottak tolakodón, szemtelenül, rikácsoltak, mint a színes tollú kakaduk értelmetlenül, egy betanult szöveget:
„Biztosítás..! Akciók...! Grillcsirke...! Utazás Törökországba...! Vegye, mert megérdemli...! Árvarázs...!
Minden jelzés, ami elért hozzájuk közelebb vitte őket a reménytelenséghez, mert minden a pénzről küldte feléjük a stimuláló gondolathullámokat.
„Látod, ez az élet, csak így vagy valaki, ha megveszed, megeszed, felveszed, használod, élvezed!!!"
Odaértek a bankhoz.
Beléptek az elektronikus kapun, Karola kereste a régről ismert ügyintézőt. De nem ő volt a monitor mögött, egy fiatal nő ült mögötte. Karola sorszámot húzott, és amikor a kijelzőn megjelent a száma, lekuporodott az ügyintéző előtti székre, és bocsánatkérő szemekkel nézett rá. Olyan szemekkel, mint egy kutya, aki a gazdája papucsát szétrágta és most megalázkodik, mert érzi, hogy bűnt követett el. Kiszolgáltatottnak és nyomorultnak érezte magát, de még reménykedett a megbocsájtásban.
– Tessék mondani, mit tehetek önért? – nézett Sára az előtte ülő nő sápadt arcába.

( Sára már három hónapja önállóan végezte a bankban a munkáját. Ez alatt az idő alatt, mindent megtanult, berágta magát az aktakukacok legmélyebb bugyraiba. Margitka, aki mindezért felelősséget vállalt, folyamatosan gondoskodott róla, hogy soha ne unatkozzon. Nem sokáig ült egy asztalnál, vagy személyi hitelezőként, vagy lízingelőként dolgozott. De a fő profilja a lakáshitelezés maradt.)
– Vissza akarom kapni a gyerekeim – suttogta Karola, de elcsuklott a hangja és ijedten elhallgatott, mert maga sem értette, miért mondta ki a legfájóbb indokot, miért könyörög a nőnek.
Sára értetlenül nézett rá – Nem értem, mi a probléma?
– Tudja, a banki hitelem miatt ma elvitték a gyerekeimet a gyermekvédők. És ma megjelentek a végrehajtók is nálunk – kezdte lassan a történetét Karola.

Egy bankban nem illik mesélni, tudta ő nagyon is jól, mégis megkockáztatta, mert reménykedett, hogy a banktisztviselő megkönyörül az elesettségén.
– Adtam be kérelmet, hogy segítsenek rajtam, de eddig nem kaptam rá választ.
– Nagyon sajnálom, ami önnel történt. Mondja a nevét asszonyom... milyen hitele van? – döbbent le Sára az őszinte szavakon.
Karola gyorsan kapkodva válaszolt minden kérdésre, mint egy kisgyerek, aki, ha jól válaszol, ajándékot kap. Egy belső hang folyton azt súgta, hogy jó emberhez került, hogy segíteni fog rajta. Ez a nő más, mint az előző, akinél járt. Nem villant meg egyszer sem a szemében a lekezelő gúnyos fény, nem utasította rendre, nem szólt rá, csak érdeklődő szemekkel türelmesen hallgatja.
Benjámin a háttérben ácsorgott.
Sára megtalálta az adatokat, de nem látta az említett beadványra milyen intézkedés történt. Azaz semmit sem talált, csak a tetemes fizetés lemaradást. Ránézett az asszonyra, majd önkénytelenül túlnézett rajta, és összevillant a tekintete Benjámin szúrós tekintetével. Egy pillanatra összerezzent a férfi nézésétől.
– Mikor adta be a kérelmet?

– Talán egy hónapja – súgta halkan Karola, de már kevésbé bízott, furcsának találta, hogy a hölgy nem találta meg a pontos időpontot. Annak pedig ott kell lennie, tisztában volt vele.
– Személyesen hoztam be, már több mint egy hónapja, nem létezik, hogy nem találja! –  kezdett szétfoszlani a hite, mint a felkelő Naptól a köd

Atyamanus

 

Hűvös légáramlat járta át a szobát, felállt, hogy visszazárja az ablakokat. Arra gondolt, hogy félnie kéne ezektől a furcsa történésektől, az öreg hölgy lakásától, az egész hihetetlen sztoritól. De semmilyen félelmet nem érzett. Nézett egy darabig még az ismerős szemekbe, aztán elkezdett kipakolni a bőröndökből. Hajnalban felébredt, utána már nem tudott visszaaludni. Izgatottan gondolt az első munkahelyi napjára. Mikor már megunta a forgolódást, felkelt, gondosan öltözködni kezdett. Tudta a hivatali etikett szabályait, hogy a bankban nem lehet megjelenni csak kosztümben. Ezt utálta a legjobban, a formaruhát. Mindig a hanyag elegancia híve volt, egy jó felső, hozzá egy koptatott farmer, sportcipővel. Kiegészítőnek, sálak, övek. Most meg mindennap kosztüm. Keserves élet vár rá. Mikor kész lett, pózolt egyet a tükör előtt. -- Így jó leszek! -- nyugtázta a látottakat. Sűrű, barna haját kontyba tűzte, kevés sminket tett fel. Nézte magát a tükörben, a nőt, aki visszanézett rá, komoly arccal, zöldeskék szemekkel, sápadt arccal.

-- Szia, öreglány, legalább te itt vagy! Izgulok egy kicsit, de hát ezt te nagyon jól tudod, igaz? - intett a vitrinben lévő fényképnek, és már zárta is az ajtót maga után.

A város felébredt, mire kilépett a tömbház kapuján. Nyikorgott, súrlódott, sóhajtozott a reggeli forgalom. A buszra alig fért fel, olyan sokan voltak a reggeli járaton. A különböző dezodorok illat-kavalkádjában kevés reggeli kisüsti szag keveredett. Megkönnyebbülten szállt le a második megállónál. A buszmegállóval szemben, a túloldalon ott volt a bank, úgy ahogy elmondták az utolsó telefonbeszélgetés alkalmával. Kis szorongással lépett be a bank ajtaján, ácsorogva nézelődött kis ideig, az egyik biztonsági őrnek feltűnt a tétovasága.

 -- Itt fogok dolgozni, ha minden igaz -- válaszolt hálásan az érdeklődő kérdésre.
Az őr a pulthoz lépett, halkan beszélt egy szőke alkalmazottal, majd intett Sárának.
-- Jöjjön, ott balra a folyosón, harmadik szoba, már várja a főnök.
Sára mielőtt benyitott az iroda ajtaján, megigazította a frizuráját, túlzottan nem volt ideges, de egy enyhe megfelelési kényszer átbizsergett a rajta. A tágas irodában minden bútor azt sugallta a belépő felé, hogy ott egy tekintélyes ember tartózkodik. Tömör fából, nehéz barna pácolt szekrények közt hatalmas íróasztal terpeszkedett. Az íróasztal mögött ülő férfi az ajtónyitásra felpillantott, majd az egyik fotelra bökött. Egy árva szóra se méltatta ezután, gépelt tovább a laptopján, halkan dünnyögött hozzá, később telefonált. Sára ült és várt. A férfi a telefonbeszélgetésben még a hangját se vette halkabbra, így pillanatok alatt rájött, hogy nem hivatalos diskurzust folytat.

Talán már elfelejtette, hogy valaki van még rajta kívül az irodában = gondolta egyre idegesebben. Végre ránézett a férfi.

-- Első munkahelye ugye? Ez esetben sok a tanulnivalója. Kovácsné Margitka mellé osztom be, ingatlan hitelezéshez. Hogy is hívják? Ja, igen, itt van, Závori Sára. Próbaidős, a másik irodában alá írhatja a papírokat!
Laza mozdulattal intett a kezével, mintha egy szemtelen legyet hajtott volna el az arcáról.
Sára elképedve felállt és elindult az ajtó felé, dühös volt, nehezen tartotta vissza magát, hogy hangosan ne mondja ki mit gondol az arrogáns fickóról. Munkahely, erről szól? Van felsőbbrendű és vannak a senkik, akiken átlehet nézni? Ennyi volt? Semmi nézzen a szemembe, ismerkedjünk, vagy ehhez hasonló baromság? Ki ez a seggfej, se isten hozta, meg legyen szíves? Ő az atyamanus?
A másik irodában már kedvesebbek voltak, az alacsony, barna hajú alkalmazott mosolyogva fogadta.
-- Szólíts csak Idának! Ülj le, mindjárt készen vagyunk.
Ida kísérte el Margitkához, aki a terem utolsó barikádjában dolgozott. Vele szemben egy középkorú nő ült és hallgatta reménykedve a banktisztviselő szavait.
-- Itt van a segítséged! -- mutatott Ida Sárára.
-- Oké, én Kovácsné Margit vagyok, nemsokára végzek az ügyféllel, utána tudunk beszélgetni.
Sára leült mögé. Önkénytelenül bekapcsolódott az ügymenetbe. Nézte a szemben ülő asszony megviselt arcát, aki tovább mondta a félbeszakított mondatát.
-- Csak halasztást kérnék. A férjem meghalt. Egy hónap haladékot, vagy átütemezést szeretnék kérni...
-- Erre is gondolni kellett volna, mikor felvették a kölcsönt, sajnálom, próbálják összeszedni a törlesztő részletet!
-- De hát...
-- Nincs itt semmi de hát, törvények vannak, szerződésben foglalt követelmények, amiket illik betartani! -- mondta gúnyos, lekezelő hangon Margitka, mintha terhére lenne az ügyfél és szabadulni akarna tőle.
Margitka gúnyos hanghordozása, határozott elutasítása meggyőzte az asszonyt arról, hogy hiába könyörög. Megtörten felállt, és elindult a kijárat felé.
Sára hosszan nézett utána. Újra furcsa érzése támadt, mintha nem is a nő lépett volna ki az ajtón, az apja görnyedt alakját látta egy pillanatra, ahogy megalázva, kiszolgáltatottan átlép az elektronikus kapun.
Pont egy ilyen munkahelyre jöttem, ahol az ember a legkevésbé fontos. Mit mondott ez a némber, hogy gondolni kellett volna arra, hogy a férje meghal? Az agyam eldobom, ilyen nincs! -- döbbent rá most már istenigazából, hová is ment dolgozni.
Margitka hangjára visszazökkent a valóságba.
-- Helló, itt vagy, kedveském? Ne törődj ezekkel, majd megszokod idővel! -- villogtatta Sárára tökéletes műfogsorát a nő. -- Hadd nézzelek!

ÓMEN

 

Barna, az egyik volt egyetemi barátja ígérte, hogy elfuvarozza a másik városba. A magas, szőke hajú srác reggel ott volt a megbeszélt időben, egy mozdulattal összeszedte a két bőröndöt, meg a kézitáskáját. Az anyja búcsúzáskor minden szavára közömbösen bólogatott, mint aki nem törődik semmivel, azzal sem, hogy végképp magára marad.

Sára figyelte az ébredező tájat az autó ablaküvegén keresztül, közben azon töprengett, hogy nem jó ötlet volt magára hagyni az anyját. Ahogy távolodott a várostól úgy könnyül rajta a teher, ami mázsás súlyként nyomta addig a vállát. Ott maradt mögötte, bent rekedt a város reggeli szmogjában. Végig beszélgették az utat, Barna eleinte kerülte Sára családi drámáját, mindig más témával hozakodott elő.

-- Mit gondolsz, kiértek már Londonba a barátaid? Mikor hívnak legközelebb, mit tudsz róluk? -- kérdezte, közben szigorúan figyelte az utat, mellettük kamion húzott el őrült tempóval. Az út mellett rendőrök álltak.

-- Vámosok! -- nézett hátrafelé Sára -- Biztosan fülesre jöttek. Amúgy, semmit nem tudok Kíráról, nem normális egyikőjük se, tele dumálták egymás fejét. Félek, hogy nem gondolták át jól ezt a londoni utat. Sok átverésről lehet hallani. Én is mentem volna, de az apám...

-- Tudom, részvétem! -- bólintott Barna.

-- Egy külföldi bankfiókba vettek fel. A bank fizet a legjobban, nekem meg kell a lóvé, megörököltem a hitelt.

-- Jó helyre mész, nyugis megélhetést biztosít, a bank profitál a legjobban, annak sosincs vesztesége. Maffiózók. Ha adós vagy olyan, mint egy tengeri szörny, ha a közelébe kerülsz, véged van. Lehúz a mélybe.

-- Akkor rám is haragszol mert bankos leszek? -- nevetett Sára.

-- Idő kérdése, és te is szolgálod minden lelkiismeretfurdalás nélkül a pénzt. Nem lesz fontos számodra, mennyi ember élete megy tönkre. Ha nem lenne ez a nagy lehúzás, elfogadható, szükséges intézmény lehetne. De a profitra hajt, és a legcsóróbbakat hálózza be. Téged is csak a pénz érdekel most is... az előbb mondtad, ne tagadd le!

--Tudom. Az apámat is ez vitte a sírba, a nyomorult hitele! De tudod mi az oka, hogy mégis egy bankba megyek dolgozni, az előbb nyögtem ki! Nem vagyok oda a melóért, de ott kapom a legtöbb fizut, szükségem van rá! Különben elúszik a lakásunk Pesten. Inkább ne is beszéljünk erről! -- fejezte be a témát ingerülten Sára. Már látták a várost.

-- Ne beszéljünk róla, érezd jól magad, nincs semmi gáz. Csak a véleményemet mondtam el. Figyelj, jelez a GPS, pár perc múlva megérkezünk! - figyelmeztette Barna. Mikor a megadott utcába befordultak, Sára meglepődve látta, hogy milyen szép, tiszta a környék. Az autóból kiszállva megcsapta ugyan az ismerős városi szag, de nem olyan intenzíven, mint Pesten. A komplett kislakást az első emeleten a házfelügyelő nyitotta ki. Barna segített pakolni, majd egy futó ölelés után elbúcsúzott.

-- Telefonálj, ha baj van tesó, sietek vissza. Érezd jól magad!

Sára lekísérte az autóig. Mikor egyedül lépegetett felfelé a lépcsőn, furcsa déjà vu érzése lett, mintha járt volna máskor is azon a lépcsőfeljárón. Talán a bejárati ajtótól felfelé futó graffiti volt az oka. Megállt és visszalépett, hogy újra megnézze. Angyalszárny lebegett a falon felfestve, alatta egyetlen szó: ÓMEN. Még szerencse, hogy nem babonás, nyugtatta meg magát, ezerszázalék, hogy visszafordulna ha az lenne, nem költözne be a házba, mert rossz előjel. Mintha valaki direkt figyelmeztetni akarná valamire, talán arra, hogy valami történni fog az életében. Belépett a lakásba, bezárta maga mögött az ajtót. Szétnézett. Hát itt vagyok, tök egyedül! -- sóhajtott fel. Mondhatna neki bárki, bármit, nem tudná feldobni, rendesen szarul érezte magát. Ott állt a szoba közepén, megmagyarázhatatlan érzéseivel, amibe belekeveredett az egyedüllét a bizonytalanság. Furcsa szag csapta meg az orrát, egyszer érzett már ilyet, mikor a barátaival egy hegyoldalba vájt pincében mulatoztak. Áporodott dohos szagot érzett, mélyről jövő földszagot. Az ablakhoz sietett, hogy kiszellőztessen. Különös atmoszféra van, fáradt is - próbált megnyugodni. A graffiti miatt érzett nyugtalansága még nem múlt el teljesen. Arra gondolt, milyen sok furcsaság történt vele az utóbbi időben, és mind egy nappal az apja halála előtt kezdődött. Nyúlt a telefonja után, hívta az anyját.

-- Megérkeztem. Nyugi anya, nagyon szuper a kéró. Hogy mi van benne? Mondom! - elindult, mint egy idegenvezető kezdte a bemutatót. -- Egy franciaágy, olyan régi módú, két fotel. Láttam már valahol ilyen fotelhuzatot. Egy dohányzóasztal, egy szekrény... jó ez a kis konyha is. Zuhanyzó van -- lépett be a fürdőszobába. -- Te mit csinálsz? Pihenjél! Holnap hívlak, hogy milyen a bankban a meló. Vigyázz magadra!

Elköszönt és kikapcsolta a telefont, mert látott valami furcsát, nem odaillő dolgot a vitrinben. Visszalépett a vitrin elé. A poharak közt egy régi fénykép volt. Ezüstös, flancos kis keretben, egy borospohárhoz igazítva. Egy középkorú nőt és egy hat év körüli fiút ábrázolt. Eltöprengett, honnan olyan ismerős mindkettőnek az arca. Zenélt a mobilja.

-- Üdvözlöm! Remélem nem zavarom. Megfelel a hely? Nem fogunk sűrűn találkozni, a munkám a fővároshoz köt. A bérleti díjat a bank fizeti, de ha gondja van a lakással, ezen a számon mindig megtalál.

-- Rendben. Van itt egy fénykép a vitrinben, az öné gondolom. Egy hölgy van rajta, meg egy gyermek.

-- Áh, ott hagytam? Az a nagymamám fényképe, ő költözött ki onnan, azért is adtam ki a lakást. Majd beugrok egyszer érte. Tudja, nagyon siettem legutóbb is, ezért is hívtam, ha talál személyes dolgokat gyűjtse össze, ha megkérhetem.

-- Nagyon szívesen, bár engem nem zavarnak. Milyen idős volt a nagymamája? Ez itt egy középkorú hölgy.

-- Ezeréves! -- nevetett a férfi -- Kilencvenegy.

-- Kiköltözött? Nem azt akarta mondani véletlenül, hogy meghalt?

-- Azt is mondhatom. Igen meghalt... de nem ott, hanem itt Pesten, két hónapja. Itt élt már jó ideje a közelemben... de nem velem. Mindig független életet élt.

-- Nagyon ismerős a hangja. Ha nem sértem meg, megkérdezhetem, hogy hol dolgozik? Talán találkoztunk valamikor...

-- Meglehet, kórházban dolgozom, kardiológus vagyok. Mond önnek valamit?

-- Igen. Közel egy hónapja meghalt az apám szívinfarktusban. Azt hiszem, ismerjük egymást. A hangja... soha nem felejtem el.

-- Elképzelhető. Tegye el a fényképet, majd elmegyek érte valamikor.

-- Az előbb említettem, hogy nem zavar.

-- Rendben.

-- Megkérdezhetem mi volt a foglalkozása a mamának? Gondolom, ő is orvos volt, mint maga -- kérdezte Sára bizonytalan hangon.

-- Igen, a pszichológia doktora. Utolsó napjáig végzett a tanulmányaihoz kutatómunkát. Egyik kedvenc területe a parapszichológia. Mindig büszke voltam rá, nagyon nagy tudással rendelkezett. Legutolsó munkájának a témája talán a legérdekesebb, hogyan lehet mások tudatmezejébe belépni.

Sára maga elé tette a képet a kis asztalra, miután elbúcsúzott az orvostól. Nézegette a nő vonásait.

Felismerte kit ábrázol a kép, az öregasszonyt a boltból és aki mellette áll, az orvos akivel az imént beszélt. Amikor legutóbb látta a kórház folyosóján, a dokihoz igyekezett... hát ő az orvos nagyanyja, akit annyira sajnált azon az estén. Az öregasszony, akinek hullaszaga volt. Hogy is van ez? Meghívta, hogy látogassa meg egyszer. Levágta magát a fotelba és hangosan beszélni kezdett: - Hát itt vagyok mamus, ülök a fotelodban. És te hol vagy? Nem tisztességes, hogy nem fogadod tárt karokkal a vendéged. A fenébe, a doki azt mondta, már két hónapja halott vagy!