Nincs semmi földöntúli flanc

  

Hazafelé végig érzékelte az apja jelenlétét. Úgy érezte, ott megy mellette, széles vállával, örök mosolyával. Emlékképek villantak a gyermekkoráról, a suhanó hintáról, az önfeledt kacagásáról. -- Még, apu, még, magasabbra! -- A rohanásról az éjszakában, mikor torokgyulladás miatt nem kapott levegőt, a kórházról mikor jobban lett, maga előtt látta a megkönnyebbült könnyeket a szemében, amit nem szégyellett az apja senki előtt. És most nincs többé az, aki a világon a legjobban szerette őt. Aztán előjött az önvád. Miért nem figyelt jobban, miért nem látta a jeleket? Az anyjának teljesen igaza volt. Lélekben elszakadt tőlük. Csak a maga életét élte, amibe ők nem fértek bele. Azzal is tisztában volt, hogy tudatosan fordult el tőlük, nem szerette a hétköznapi, pitiáner dolgaikat, nem akart az időfaló szerencsétlenségeikkel azonosulni. Bezzeg az anyját nem érdekelte, hogy nem kíváncsi semmi hétköznapi dologra, reggeltől estig megállás nélkül szórakoztatta magát, hogy mi mennyibe kerül, hol kell venni olajat, cukrot, hol olcsóbb. Na, meg miért nincs összehajtva, helyére téve bármi. Meg csukd le a villanyt, ne villogtasd, fogyaszt! Pedig oka volt rá, hogy így adja a tudtára, nincs rendben valami. A süket füleibe hiába beszélt... de már ennek vége, minden másként lesz ezután. Mikor belépett az ajtón, az anyja ott várta a konyhában.

-- Bocsáss meg anyu! -- kinyújtotta ölelésre a karját. -- Apu itt hagyott bennünket... elment az angyalokkal...

-- Elment az angyalokkal...  ismételte meg kétségbeesve az anyja az elhangzott szavakat.

Gyertyákat gyújtottak, csendben ültek egymás mellett, nem érzékelték az idő múlását. Még nem tudtak egymással osztozni a fájdalmon, ott volt köztük a távolság, ami addig taszította a lelküket. Úgy érezték mindketten, mintha Isten ítélőszéke előtt térdepelnének, bocsánatért esedezve, önmaguknak felmentést várva a kínzó lelkiismeret-furdalásuk miatt. Mindkettő bűnösnek érezte magát. Az anya az örökös veszekedés miatt, Sára a közönyös viselkedése miatt. Csak néha tört fel belőlük egy-egy sóhaj, ami elszállt a kórházban fekvő halottjukhoz. Virrasztottak.

A temetésre csak a közeli hozzátartozókat hívták meg, de sokan elmentek hívás nélkül: barátok, ismerősök, az apja volt munkatársai. A házból is többen megjelentek, még olyanok is, akikkel addig még köszönésig se jutottak el. A gyors halál mindig tragikus, fájóbb és megmagyarázhatatlan, a sokat szenvedők halálánál. A gyors halálnál nincs idő, hogy felkészítse a hozzátartozók lelkét, hogy kezdjenek edződni az elmúlás fájdalmának elviseléséhez. Egy idős vagy súlyos beteg halálát kísérheti egy megkönnyebbült sóhajt: Nem szenved már többet ezen a földön, Isten megkönyörült rajta. A gyors halált sokként éli át a család és a környezete. Nincs feloldozás, nincs búcsú, nincs megnyugvás. Értelmetlen és érthetetlen mindenki számára. Sára keresztanyja nagyon vallásos volt, rendíthetetlen hite a Megváltóban mégsem enyhített a fájdalmukon, pedig egyfolytában ismételgette, hogy a halott lelke már megnyugodott, mert az Úr kegyelmébe fogadta.

-- Higgyétek el kedveskéim, nem ez az igazi életünk, amit itt a földön, mint gyarló ember végig küzdünk. Az igazi életünk akkor kezdődik, mikor a lelkünk a mennybe száll. Ott találjuk meg az igazi boldogságot, mikor eljutunk a fényességbe, Isten közelébe.

Sára hitetlenkedve hallgatta a keresztanyját, aki pont úgy beszélt, mint régen a keresztapja a fényről és a csillagokról  „Nem halunk meg, csak fénnyé változunk."

Próbált megnyugodni, de egyre fokozódott a keserűség benne. Úgy érezte, a sors nagyon kegyetlen lett hozzá, hiába nyomja a szövegét a keresztanyja, ő már csak tudja, hogy semmi nem igaz belőle. Hisz most végzett az egyetemen, tudja, hogy nincs túlvilág, hogy nincs fény, meg semmi földöntúli flanc odaát. Mese a habbal, tömeghipnózis, az emberiség agymosása. Aki meghal, az meghal, leáll a vérkeringése, eldugulnak a nyirokvezetékei, a szív utolsót dobban, a tudat még rákérdez, hogy biztos-e a szív döntése, és kész! Jobb esetben a kegyelet, égetéssel végződik, és nem kísérti a hozzátartozókat az a borzalmas kép, hogy az elhunyt földi maradványait épp a földlakók emésztik fel.  Humusszá válunk, ez az igazság. Minek ez a sok hókuszpókusz a túlvilágról, a mennyországról, meg Istenről? A halál az egyszerűen halál. De igazságtalan mint az apja halála, igazságtalan és megmagyarázhatatlan. A nyár eleji nap szikrázva ontotta a melegét, a természet ezer színben pompázott, míg ők gyászoltak és temettek. Nem illett az üde ragyogásba a gyász feketéje. Sára fájdalmát még fokozta az aggódás az anyja miatt, aki a temetés után órákig ült a sötét szobában, nem evett, nem ivott, szemei egyre beesettebbekké váltak. Egy hét se telt el, mikor megkapták az első felszólítást a banktól, már négy hónap volt a lemaradásuk. Az anyja kezében reszketett a levél.

-- Ne félj, dolgozni fogok, a hiteled lesz az első, amit kifizetek! -- rázta meg az anyja vállát, próbálta kizökkenteni a letargiából.

-- Te ezt nem érted, a lakásra adták, ha nem fizetek, utcára kerülünk! Oda van apád, nincs senkim, aki segítsen rajtam! -- és már sírt is a félelemtől. -- Ha találsz munkát, mire fizetnek az új munkahelyeden, az is egy hónap, akkor már késő. Hajléktalan leszek. Jobb lett volna meghalni nekem is!

Legyen a neve Helena

 

Az orvos pár nap múlva meglátogatta.

- Üdvözlöm! A Nevem dr. Siraki Gábor. Egyszer már találkoztunk, hogy érzi magát hölgyem?

Eliza hosszan szemlélte a férfit, akinek akkor is hanyagul a vállára volt dobva a fehér köpenye. Úgy nézett ki mint aki siet valahová, csak kötelességből bekukkantott hozzá. Kétségbeesve kutatott az emlékeiben, mint a vakok egy ismeretlen tárgyat a kezükkel, részletekben tapogatta le a szemével a férfi mélyen ülő kék szemeit, az amerikai szakálltól kissé elhanyagoltnak tűnő arcát. A szemei, mint két fagyott esőcsepp, már az első találkozáskor megérintették a lelkét. A tudatalattija azt súgta, hogy ismeri valahonnan az orvost.

A professzor leült mellé és türelmesen várta a választ.

Megpróbált felé fordulni, de a mozdulattól fájdalom hasított végig a fején, alig halhatóan feljajdult magyarul.

- ...a francba...

A professzor odahajolt közvetlen az arcához.

- Mit mondott hölgyem?

- Semmi...bocsánat- válaszolt akadozva most már franciául, majd zavartan vissza kérdezett - De ha annyira kíváncsi rá, elmondhatom... kérdés, csak az, hogy hisz e majd nekem?

A professzor tisztában volt vele mit jelent a kétségbeesése. A kiürült memória miatti félelme, bizonytalansága. Mégis úgy vélte, nagyon szerencsés a beteg, hogy nem került hosszadalmas kómába az ütés miatt. Nagyon szerencsés, ezért is lehet bízni a gyors felépülésben.

- Megpróbálok hinni. Hallgatom.

-- Olyan, mintha bezártak volna... -- motyogott halkan Eliza maga elé.

-- Mégis hová? Itt nincs bezárva, bármikor felkelhet, elmetet.

-- Nem vagyok, mégis úgy érzem... mindenki elmegy, csak én nem tudok...-- Eliza beszéde egyre érthetetlenebbé vált.

-- Folytassa kérem -- kérte türelmetlenül a professzor. -- Ha megmondja hol lakik, ha felgyógyul szívesen hazaviszem.

Eliza hálása felnézett az orvosra -- Megtenné, hazavisz?

- Igen. Hol lakik?

Eliza szemében összegyűltek a könnyek, kétségbeesve megfogta az orvos kezét.

-- Hát nem érti, ez a bajom, elmehetek azt mondta az imént, de hova? Nem emlékszem... semmire!

Sírt. Csukladozva, eltorzult arccal sít, közben szorongatta az orvos kezét, mint a fuldokló a hozzádobott mentőkötelet. Csak el ne szakadjon!

A professzor nyugtatóan megsimogatta a görcsösen szorító kezet.

-- Nem kell megijednie, türelem, minden rendbe jön. Idővel feloldódik a blokk, higgyen nekem. Előbb vagy utóbb visszatér az emlékezete és csak egy rossz emlék lesz, amit most átél. Szeretném megkérni valamire. Figyel rám?

-- Igen, figyelek - nézett a szemébe könnyein keresztül Eliza.

-- Arra szeretném megkérni, hogy ne találjon ki magáról más személyiséget, még ha most nem is emlékszik arra, hogy kicsoda valójában, akkor sem. Sok esetben a betegek képesek elhitetni magukról másoknak, hogy ők önmaguk által kitalált személyek. Ért ugye, azt bizonygatják, amit kitaláltak, például arról, hogy hol dolgoztak, hol laktak addig. Agyrém, az orvosnak is, aki segíteni akar, a betegnek is. Összezavarodik mindkettő, nem tudják felmérni mi valós és mi a hamis. Várjon türelmesen, egyik percről a másik percre előjön majd a semmiből egy emlékfoszlány. Egy illat, egy kép, egy hang előidéz majd önben egy emléket... és mint egy dominósor meglökött első kockája, végig söpör és feloldja a blokkolt emlékeit. Addig is mi ketten találjunk önnek ki egy nevet. Ennyit engedélyezek... de csak ennyit.

-- Rendben van. -- Eliza megnyugodott az orvos szavaitól. Továbbra is fogta az orvos kezét, félt elengedi, mi van, ha elillan mellőle, köddé válik. Mióta a kórházban volt egymást váltották az orvosok az ágya mellett. Kedves, segítőkész volt mind. Velük ellentétben ez az orvos távolságtartó. Furcsán néha elkalandozott a tekintete, mintha nem is hozzá beszélne. Mosolytalan. Mégis úgy érezte, hogy benne megbízhat.

-- Én is kérek öntől... egy szívességet.

-- Csak bátran, legyünk túl rajta. Most az ígéretek napja van -- válaszolt komoly arccal az orvos.

-- Addig amíg nem tér vissza az emlékezetem, ígérje meg... hogy figyelni fog rám... hogy nem hagy magamra... nagyon félek... érti? Ez a bizonytalanság megőrjít... -- suttogott maga elé.--Nem tudom elmondani... milyen kegyetlen érzés... itt belül nincs semmi...üres.

-- Azt hittem valami teljesíthetetlen kéréssel áll elő... jól van, megígérem. Néha kihagyok egy - egy napot, de figyelem magát és segítek mindenben. Megígértem, rendben? Túl vagyunk a nehezén, most már koncentráljon. Szóval, hogyan is szólíthatom ezután?

-- Segítene? Nem jut eszembe egy normális név sem.

-- Még ezt is nekem kell kitalálni. Tessék dolgoztatni a memóriát odabent. Legyen mondjuk Heléna, megfelel önnek?

-- Igen. Nagyon szép név.

-- Az eredeti bizonyára szebb, de most ez is megfelel. Szóval Heléna... Zeusz és Léda lánya a görög mitológiából. Akkor kedves Heléna, holnap is találkozunk, addig is pihenjen sokat és nyugi, semmi idegeskedés. Egyelőre mindent megbeszéltünk.

A professzor sietve kiment a kórteremből. Bosszankodott a könnyelmű ígéretén, de azt is tudta, hogy milyen gyors gyógyulásra képes az agy, ha újra biztonságban érzi magát a beteg. Heléna ma kiválasztotta őt biztonságnak. Ez lépés lehet a gyors gyógyulása felé. Elmosolyogta magát, nem is olyan rossz szereposztás a hölgy részéről.

Élni vagy halni

Három hét se telt el, Laci egyre többet panaszkodott, fáradékony lett. Egy napon sárgaság jelent meg a szemén. A vizsgálatok után a legrémisztőbb hírt közölték velük, rákot diagnosztizáltak nála az epevezetéken. A férjének akkor eszébe jutott az anyósa utolsó szavai.
– Azt mondta, nemsokára megtudom, mi a fájdalom. A mama már megint megálmodott valamit előre... az én halálomat. Mit gondolsz? Az anyád sohasem tévedett.

 Már hitt az anyósának, és eluralkodott rajta a félelem.
Laci három évig harcolt a rémmel, kétszer műtötték, kemoterápia, kórház, rosszullétek, remények, aztán újra elölről kezdődött minden az elkeseredett viaskodásban. Ebben a hatalmas szerencsétlenségben talpon maradni olyan volt, mintha egy erős szélviharral menne szembe, kikerülni, elfutni előle nem lehetett. A tornádó pedig söpört, ízekre szedett mindent, az ő idegeit is szaggatta, hitét a világban, az emberekben. Az önmagával szembeni erős hite is darabokra hullott, mintha egy turmixgép köpte volna ki. A világából kiveszett az otthon melege, kiveszett a remény. Helyébe befurakodott a tébolyult kétségbeesés.
Saját halálára vágyott, hogy ne élje meg azt a napot, amikor a párja lelke elszáll. De nem tehette meg, nem volt lelkiismerete, hogy a könnyebb utat válassza, és azon menjen tovább. Rakódott a vállaira az elviselhetetlen teher minden nap. Mintha azért született volna a földre, hogy fájdalmat hordozzon. Temetett egyfolytában, sírtól sírig vánszorgott. Apát, anyát, testvéreket, sógorokat, sógornőket. És most temetni készült újra, a legkedvesebbet.
Amikor a fiai megtudták a hírt, hogy milyen súlyos beteg az apjuk, eleinte bizakodtak. A kisebb fia az első műtét után, hogy hitet adjon apjának az élethez, bejelentette, hogy megnősül, nem kér segítséget hozzá, de azt akarja, hogy az édesapja ott üljön az első sorban, mikor összeadják a kedvesével. Ezzel a bejelentésével a további élethez való remény rózsaszirmait hintette szét a beteg apja köré. Laci tényleg gyógyult, büszkén ölelte magához a fiát és a kedvesét, szeméből törölgette a könnyeket a szertartás alatt.
Nóri nem vette észre, hogy a kemoterápia után Laci titokban újra inni kezdett. Az állapota egyre rosszabb lett, kezdődött minden elölről.
Látogatóban volt a kórházban aznap is, amikor késő este a kisebbik fia a barátjával megérkezett. Szomorúan szállt ki az autóból, ment befelé, ölelte Nórit.
– Én is voltam apámnál, beszéltem az orvossal, azért jöttem, hogy személyesen mondjam meg neked, kimegyek Izraelbe. Sok pénzt kell keresnem, apám így nem gyógyul meg. De ha nem sikerül a gyógyulás, akkor is küldöm, hogy adjál meg neki mindent, amit megkíván.
Hazavitte a férjét a második műtét után. Tudta, hogy vége mindennek, a rákos sejtek szétszóródtak benne. Morfiumot adott a háziorvos, amitől különleges víziókat látott. Már nem a való világban élt. Amikor egy este a fürdőszobából támogatta kifelé, megkérte Nórit, hogy szedje össze az üveggolyókat, még mutatta is őket, hol gurulnak.
Nóri hitetlenkedve hallgatta – Honnan jöttek ezek a golyók? – közben szófogadóan szedte a nem létező üveggolyókat a folyosó kövéről.
Laci mutatta a fejét, hogy onnan.
– Néha kinyílik és nem tudom bezárni, ne haragudj – válaszolta természetes nyugodt hangon.
Ült a betegágy mellett és beszélt hozzá. Reményt akart adni, éreztetni, hogy minden rendbe jön, eljön a nap, mikor nevetve építik és tervezik újra a jövőjüket.
A betegség bele rugdosta a mély szegénységbe. Nem tudott dolgozni az ápolás miatt, a kezelések, az ingázás az otthon és a kórház között, minden idejét, erejét elvette.
Jött a hideg tél és vele együtt Murphy törvénye, hogy ami elromolhat, az el is romlik, valósággá vált. Egymásután, szinte egy napra, a kazán, a bojler, a televízió.
Nem volt már anyu, akihez odamehetett volna sírni.
– Jöjjön! Segítsen! Mert nem bírom a terhet!
A lakást, ha kórházban volt a férje, nem fűtötte, dupla harisnyában, ruhákban járkált, örökké mozgásban volt, hogy ne fázzon. A legnehezebb időben kapott a fiától külföldről pénzt, nem sokat, de nagy segítséget jelentett számára. Második kemoterápia után, a férje megkérte , hogy vigye haza.
– Otthon akarok meghalni. Tegnap is kitoltak egy nőt a paraván mögé, amikor meghalt. Reggel kéken, zölden támolygott a mosdóba. Nem akarok úgy meghalni, mint egy kutya.
Nóri rábólintott.
– Menjünk haza.
Folyamatosan romlott az állapota, napokkal később már alig kapott levegőt. Nóri hívta a főorvost telefonon, aki készségesen segített.
– Holnap viszi a futárszolgálat az oxigénpalackot – nyugtatta –, az majd segít rajta.
Akkor érezte, hogy szédül, hogy már talán gyengébb, mint a férje, nem aludt, nem evett. Egyik éjszaka mikor Laci elcsendesedett mégis elszenderedett.
Ajtónyitásra eszmélt fel, az ajtóban ott állt az anyja, szomorú volt, mégis az egész megjelenése szeretetet sugárzott. Ott állt, sötétzöld barhét kendőjében, török mintás selyem ruhájában, görbebotjára támaszkodva. Aztán szó nélkül megfordult, elindult a folyosón a másik szoba irányába.
Nóri ment utána.
– Anyu, anyu! – szólongatta, de az anyja nem fordult hátra, csak ment előre, kopogott a bot vége a mozaiklapokon. A folyosó végtelenné vált, a sok zöld növény tengerré, és az anyja eltűnt benne. Másnap a férje meghalt. Csendben, békével.
A futárszolgálat délután odaért az oxigénpalackkal, de látták rajta a fekete ruhát, csak annyit mondtak.
– Részvétünk, asszonyom – és visszaültek az autóba.
Mikor hazaért a fia, csak annak mondta el, hogy előre tudta, mikor hal meg az apjuk.
– Tegnap este eljött érte mamád, elvitte magával.
A fia sírva ölelte át a vállát.

Katerina Forest: Még nem hagyhatsz el!

Még döbbenten álltam s néztem arcod,
mi márványként szoborrá változott.
A fekhelyen egy elkínzott test feküdt,
de lelked már könnyű szárnyakon repült.
Még éreztelek.

Mert ott voltál velem, még nem hagytál egyedül,
tudtad, hogy fáj, hogy nem értem, ezernyi kérdés
bennem szétfeszült, mondd, mi lesz most velem?
Mi lesz nélküled velem?

A Veled reggelek, az elkortyolt kávé, a csendes szavak,
a hiányod már benn ordított, mint bölcsőben síró gyermek,
követeltelek - Még nem hagyhatsz magamra, még ezernyi perc,
ami még közös, még ezernyi mosoly, simogatás,
várj kicsit még! Várj! Még elmondom neked,
tegnap akartam… hogy mennyire szeretlek.

Eső esett, arcomon legurultak a cseppek,
közé folyt a keserű könnyem.
Mellettem csobogó patak futott tova,
miben már fürdött a Halál madara.
Láttam, hogy nyílott az ég kapuja,
tündöklő fényben átszállt a lelked rajta.

Gyertyafény lobban, kormozza a keresztet,
hideg kőlapon bevésve a neved,
Született… Meghalt…, Örök emlékezet.
De én tudom, hogy nem vagy itt!
Virágot viszek, a sírhelyedre teszem,
aztán mosollyal arcomon,… elsétálok Veled.

Katerina Forest : Egy nap

... ébredés, lassan kortyolt kávé,  feszült remegés,

sírós kedély, telefon, most nem beszélek, omlik a tér

és a tudat, de ne félj fiam, csak múló hangulat, mert

fáj a lét, és nincs jövő,  zsibbad a kéz és a fej, mi enyém,

  rabol tőlem az idő,  feladatok sorban, ajtó előtt, nem,

nem tudom, de keresem, nem találom,  jön az ellenőr, kéri,

 romok a szobában, telefonálok, hol van? végre válasz, - nézd

 az ajtóval szemben,  szekrény,  polc! sírok, remegek, bennem

a szteroid röhög, nemsoká múlik, jön a fájdalom, meg az orvos

 ... papírok, szívhang, szomorú mosoly, baj van, kérdés.- mi lesz?

válasz. soha, szepszis, vények, műtét megint. Kezek, kezeim,

isten veletek, még nem!... megyek, hallgatom, kinn a kertben.

tavasz varázsol, dorombol Kormi, Balu énekel, egy méhecske

köröz, keres, talál...  virágszirom. fenyő alatt hóvirág, bennem

képregény, valami átvált...  minden kép remény.