Nagyon sajnálok mindent!

 

Amikor belépett a presszó ajtaján, a kinti hűvös levegőt felváltotta az alkoholszagú langyosság. Nem ült le az asztalhoz, a pulthoz ment, ahol fiatal pincérnő öblögette a söröspoharakat, közben félszemmel figyelte a kávégépet. Kis díszes főkötő volt betűzve a vörösre festett hajába. Az egész nő természetellenesnek tűnt első ránézésre. Tetovált, magas ívű szemöldöke miatt az arca torzóvá vált, műkörmeiről már leázott a csillogó berakás java része. – Lehet, hogy a bankos múmia ikertestvére, pont olyan elfuserált szegényke, sajnálta meg magában, míg odatámaszkodott a pulthoz.

– Mit adhatok? – nézett kérdőn Benjáminra a nő, az orrában a piercing, mint egy strassz csillant egyet az ablakon átszűrődő fényben.

– Vodkát, és viszek egy üveg bort, abból! – mutatott az üvegek felé.

Már a harmadik pohár italt hajtotta le, gyorsan csak nyomta le egyiket a másik után, gondolkodás nélkül. Várta a fejében a jól ismert zsibbadás, várta, hogy oldódjon a görcs a gyomrából. A negyediknél már fizetett, talán csak azért, mert a nő lebiggyesztette a száját, úgy tolta elé a poharat. Fizetett és undorodva fordult a kijárat felé. Lehet, hogy beletrafált, a bankos is ilyen lenézően biggyesztette a rúzsos száját. Mit tud ez a cafka róla!

Kint az utcán jólesett a hűvös szél, az italtól felmelegedett, apró izzadságcseppek jelentek meg a homlokán. Elindult haza.

Körbenézett mikor hazaért, tekintete végigsiklott a dobozokon, az egymás hegyén-hátán összehalmozott régi életén.

– Itt a vége! – mondta ki hangosan, és kereste a dugóhúzót a borosüveghez.

Úgy gondolta, ha iszik, könnyebb lesz átgondolni, hogyan tovább. Ingerülten szétdobálta, ami az útjába került, aztán leült a heverő szélére. Színig töltött egy vizespoharat. Felemelte az ablakból beszűrődő fény felé, mintha ott állt volna valaki, akivel koccintani lehet.

– Egészségünkre!

Ivott. Kimérten, figyelmesen öntötte egymás után színig a poharát. Mikor az utolsó csepp is kicsurrant, mint egy vércsepp, hanyagul ledobta a földre az üveget, dühösen belerúgott. Az üveg a csendben nagy zajjal gurult a sarokba. Végig feküdt a heverőn, a testét átjárta az alkohol okozta jótékony zsibbadás, gondolatai is lenyugodtak egy időre. Úgy érezte, tud gondolkodni az életén. A féltve őrzött álmaira gondolt.

Karola ismerte az álmait, a legkisebbeket is. Leginkább azt, hogy mindig festő szeretett volna lenni. Csak annak élni, amiben megtalálta az élete értelmét. Élni a szenvedélynek, ahol az ecset és a vászon küzd egymással az időtlen időben, hogy megszülethessen a nászukból a remekmű. Már fiatalon befutó tehetségként tartották számon, mert nagyon jó eredményeket ért el egy képzőművészeti körben. Mikor megszületett az első gyermekük, mindent otthagyott, igaz akkor még úgy, hogy csak egy kis időre, nemsokára visszajár közéjük. Karola tudta, milyen lelki kínt élt át attól a naptól kezdve, amikor végleg letette az ecsetet. Sokáig még az álmait is csak a festés töltötte ki, legalább virtuálisan alkothatott. A nappalok már csak arról szóltak, hogy miből fizetik ki a rezsit, miből élnek meg.

Aztán az álmaiban festett képek színei is megfakultak, szürkévé váltak.

Az összecsomagolt festőfelszerelését feltette a szekrénysor tetejére, biztonságos magasságba a gyerekek elől, mert még jó volt rágondolni, hogy bármikor amikor akarja, leveheti onnan. Későbbi időtöltése a presszók hangos zajában telt el, vagy csak cél nélküli bolyongással a közeli sétányon. Kiégett belül, olyan nagy volt a nyomás rajta.

– Ne haragudj rám Karola, hidd el, már nagyon sajnálok mindent!

Felkelt a heverőről és bizonytalan lépésekkel közeledett a szekrény felé. Nyugodt mozdulatokkal elkezdte bontogatni a dobozokat, nézegette a mappában a rajzait.

Egyetlen lábmozdulata alatt reccsenve tört ketté a festőállványa. Köré halmozta a papírokat, tubusokat. Még nézte egy darabig, álldogált felette, szédelegve az alkoholtól. Majd óvatosan meggyújtotta.

Magára vette a dzsekijét, megnézte a pénzét és kiment az ajtón. Kétszer fordította meg a kulcsot a zárban, aztán még leellenőrizte, hogy jól van e bezárva.

Mikor leért a ház előtti utcára, megállt és visszanézett. Látta az ablaküveg mögött nagyra nővő fényeket, majd hallotta, ahogy kipattannak a hőtől az üvegek és elkezdtek hullni az udvar kövezetére ropogva, csörömpölve. Elégedetten figyelte egy darabig. Aztán sietve nekilódult az éjszakának, még volt valami, amit el kellett intéznie. Idegesen kotorászott a zsebében, csak akkor nyugodott meg, amikor megtalálta az összegyűrt pénzét. Megszámolta. Már túl józannak érezte magát, pedig húzott a feje a föld felé, hasogatott benne a fájdalom. – Még innom kell! – döntötte el magában.

Ezért kirúgnak kisanyám!

Sára kinyomtatott egy oldal iratot, felállt, intett az asszonynak, hogy várjon.

A főnöke ajtaja résnyire nyitva volt, mint általában mindig, most is telefonált. Kopogott.

Türelmetlenül várt, hátha befejezi a beszélgetést. Megunta az egy helyben topogást, benyitott az ajtón.
– Elnézést, van egy ügyfelem, nem értem mi a teendő ilyen esetben, a hitel átütemezési kérelme nincs sehol, de ő állítja, hogy személyesen beadta egy hónapja.
– Nincs semmi dokumentáció? Mi a gond? Úgyse tud fizetni, ha kap haladékot, akkor sem... ezek semmit nem fizetnek. Küldje el valamivel! – válaszolt arrogánsan a fiókvezető.
Sára hite az emberi jóságban végérvényesen megszakadt. Még állt egy darabig farkasszemet nézve a főnökével, de az nem változtatta meg a véleményét, szúrós kék szemeivel állta Sára dühös tekintetét.
– Mire vár? Ez nem szociális vagy jótékonysági intézmény. Ez egy kereskedelmi bank, amibe nem fér bele az érzelgőség. Ha nem fizet majd behajtjuk. Ne rabolja az időm! – utasította ki végül Sárát az irodából és már nyúlt a telefonja után.
– Hogy ragadna a seggedbe, az a hülye telefonod! – sziszegte Sára mikor behúzta maga mögött az ajtót. – Lehetne az anyám vagy apám is abban a székben, ahol most az a szegény asszony ül! – gondolt a sápadt arcú asszonyra, aki reménykedve várta. – Mi a fészkes fenét mondjak most neki? „ Bocsánat, de most még nem tudok felvilágosítást adni, az ügye folyamatban van ... még egy kis türelmet kérünk" ... – Na, ne..., hazudni, azt már nem! Még ha fizetnek érte, akkor sem!
Benjámin türelmetlenül álldogált a háttérben egy boltíves oszlopnak dőlve. Figyelte mi történik. Féltette a feleségét, aki sápadtan ült egyedül, míg várta vissza az ügyintézőt.
Talán mégis történik valami jó velük aznap. Bizakodott. Elkalandozott a tekintete a bank elegánsan kialakított belső terén, majd érdeklődése a másik asztalnál ülő banki alkalmazottra irányult.
Furcsa szerzetnek találta, mintha egy kirakati baba ülne ott, jobban illene szállodai recepciósnak, mint egy banktisztviselőnek – állapította meg magában.
A nő, akit nézett, műkörmei élével ütögette a számítógép billentyűit, göndör lángvörös haja minduntalan az arcába hullt, olyankor idegesen hátrasimította a rakoncátlan fürtöket. Az arcát életidegen múmiaszerű smink takarta, amit bekeretezett a tetovált szemöldöke, az ajkán lángvörös rúzs rikított.
Benjamin nézte a nőt, közben arra gondolt, hogy alapjába véve szép nőt takarhat a festékréteg. De így, ennyire kifestve, nincs benne semmi természetes szépség. Míg meditált magában, meglátta a visszatérő Sárát, őt is jól megnézte. Önkénytelenül, hisz festő volt, mindent, ami a látómezöjébe került, lefényképezett a szeme. Értékelte, összerakta, rekonstruálta.
Sárát az első pillanatban nagyon szépnek látta, komoly, megfontolt nőnek. Olyannak, akire rá merné bízni az életét, nem látott benne hamisságot. A nő a dús barna haját feltűzött modern kontyba hordta. Ismerte ezt a fajta hajviseletet, és megállapította, hogy nagyon jól áll neki. Figyelte, ahogy leült a feleségével szemben és egyenesen Karola szemébe néz. Túlságosan gondterheltnek látta, szerette volna hallani, miről beszél a feleségével. De túl távol voltak tőle, ezért átnézett újra a múmiára, ahogy magában már elnevezte a másikat. Észrevette, hogy az is pont őt nézi. Mikor a tekintetük összetalálkozott, a nő lebiggyesztette a vörösre festett ajkait, majd oldalra nézett, a feleségét mustrálgatta. Majd újra felé nézett. Mint aki azt akarná tudatosítani, hogy ők ott senkik, feleslegesek, értéktelenek. Testbeszéd egy cseppnyi mimikával fűszerezve, Benjámin megértette, átért hozzá az üzenet.
– Ribanc! – küldött a nő felé egy elismerést, amit halkan ki is mondott, közben összehúzta a szemhéját résnyire. Az egész kóceráj olyan, mint ez a nő, álszent, és hivalkodó. Csak kifelé ragyog, belül rohad elfelé. Legszívesebben köpött volna egyet Róza felé, de meggondolta magát, mégiscsak egy hivatalos helyen álldogált.
Sára nehéz szívvel ült vissza az íróasztala mögé. De nem azt mondta, mikor ránézett az asszonyra, amit a főnöke tanácsolt. Nem tudott hazudni, a szavak akaratlanul hangzottak el a szájából.

– Ne várjon semmi jót asszonyom, a bank nem segít, a beadványát figyelembe se vették! – mondta ki határozottan az igazságot – Sajnos ez már végrehajtás stádiumába van, a szerződés felbontásra került, csak két lehetőség adott. A bank viszi a lakást, vagy egy összegben ki kell fizetni a hátralékot. A kérvényét nem vették figyelembe... sajnálom.
A szomszéd asztaltól Róza tágra nyílt szemmel nézett rá.
– Meg vagy zavarodva? Ilyet nem mondhatsz – súgta át – Elment az eszed? Ezért kirúgnak kisanyám!
– Nem én mondtam, a főnök egy perce – válaszolt vissza Sára.
Karola lassan fogta fel a mondatok súlyát, belülről elindult megint a belső remegés a gyomrában. Kezdett foszlani a kép a szeme előtt, először eltűntek a reklámok a falról, majd Sára is eltűnt a semmiben. Homlokán hideg veríték gyöngyözött alá, tehetetlen teste lecsúszott a székről.
Sára ijedten ugrott fel, hogy segítsen, de akkorra már Benjámin átölelve tartotta a feleségét, hangos szitkozódást zúdítva az ott lévőkre.
– Hogy az Isten verje meg ezt a megátalkodott világot, ha meghal a feleségem, felrobbantom ezt a kurva helyet! – kiáltott fel ijedten és dühösen, mikor látta Karola márvány fehér, élettelen arcát.
A biztonságiak is odaszaladtak, emelték felfelé a földről az asszony testét, közben próbálták megnyugtatni az egyre vadabbul dühöngő férfit.
– Nyugodjon már meg, hallja? Vagy hívjuk a rendőrséget? – fenyegette meg az egyik Benjámint.
Odabent egy pillanat alatt mindenki elcsendesedett, riadtan figyelték az eseményeket. A biztonságiak hívták a mentőt, közben újra lefektették Karolát a földre, aki továbbra is eszméletlen maradt.
Sára könyökét lökdöste Róza: – Látod, mit csináltál? Nem lehet így ezekkel...