Isten őrizz!

 

A következő hetek zsúfolásig megteltek programmal, nem panaszkodhatott, hogy megöli az unalom. Intézte a hivatalos iratokat, amit kért tőle a gyámügy, akik két héttel hamarabb beindítottak egy nevelőszülői kurzust. Az első részvétel alkalmából rájött, hogy nem nagy ördöngösség az egész, hiszen közvetlen beszélgető stílusban zajlott az előadás.

A teremben a hölgyek mellett ott ültek a férjek is, egy kört alkotva a székeikkel. Mikor helyet foglalt köztük, minden figyelem ráirányult.

– Ismerkedjünk meg az új nevelőszülővel! – köszöntötte a tanfolyam vezetője széles mosollyal – Légy szíves mutatkozz be!

Sára tisztelettudóan fel akart állni, de leintették, maradjon csak ülve.

Röviden bemutatkozott, azt hitte megússza annyival. De miután a többiek is bemutatkoztak, csak úgy záporoztak felé a kíváncsi kérdések. Legalább félóráig válaszolgatott, legfőként egy kényes kérdésnél ragadtak le.

– Neked még nem volt gyermeked, sem férjed. Miért döntöttél úgy, hogy nevelőszülő leszel?

Megpróbálta elmagyarázni, az elmagyarázhatatlant, többek közt azt, hogy soha nem akart az lenni, csak a véletlennek köszönhetően van köztük. Furcsán néztek rá, nem értették.

– Mégis itt vagyok, mint látjátok. Hogy megértsétek miért, azt is elmondom. Két árva kislány miatt döntöttem így, a haldokló anyukájuknak ígéretet tettem, hogy vigyázok rájuk. De nem tudom a törvények és az előírások kikerülésével az ígéretem betartani. El kell végeznem ezt a tanfolyamot hozzá.

Megkönnyebbült mosoly kísérte Sára szavait.

– Szép tőled, amit vállaltál! – mondta a mellette ülő nő.

– Igen, nagyon szép! – hallotta másoktól is.

– És csak ezt a kettőt, több gyermekre nem is gondoltál? – érdeklődött egy duci mosolygós hölgy, aki pont szemben ült Sárával.

– Isten őrizz! – csúszott ki meggondolatlanul az igazság a száján, aztán próbált enyhíteni rajta – Gondolom, idővel lesznek saját gyermekeim is. Még fiatal vagyok.

– Igazad van, nagyon fiatal vagy – helyeselt a duci nő.

– Akkor most kezdjük el a mai témánkat – állt fel a tanfolyam vezetője – neked is mondom Sára, amit a többi már tud, engem Anikónak hívnak, és itt mi mindnyájan tegeződünk. Így közvetlenebb hangulatban tudjuk átvenni az előírt anyagot.

Megfigyelte, hogy csak ő mellette, és egy cigánynő mellett nem ült férj. Már az első ránézésre megállapította, hogy a csoport legfeltűnőbb tagja a roma asszony. Nem lehetett több harmincnál. Az első benyomásként egy jelzőt ragasztott rá, hogy túlöltözött. Később már nem csak azt, hanem azt is, hogy személyiség zavaros is lehet szegény.

Az agyonkozmetikázott arcot kihívóan keretezte a fülében lévő két hatalmas aranykarika, hadonászó műkörmös ujjain legalább húsz gyűrű csillogott, ruháján bross, nyakában kétsoros arany nyaklánc, az egyiken nagy kereszt medállal. Rengeteget beszélt és minden alkalommal, ha befejezett egy témát, megkérdezte.

– Igazam van, ugye?

Ezért kirúgnak kisanyám!

Sára kinyomtatott egy oldal iratot, felállt, intett az asszonynak, hogy várjon.

A főnöke ajtaja résnyire nyitva volt, mint általában mindig, most is telefonált. Kopogott.

Türelmetlenül várt, hátha befejezi a beszélgetést. Megunta az egy helyben topogást, benyitott az ajtón.
– Elnézést, van egy ügyfelem, nem értem mi a teendő ilyen esetben, a hitel átütemezési kérelme nincs sehol, de ő állítja, hogy személyesen beadta egy hónapja.
– Nincs semmi dokumentáció? Mi a gond? Úgyse tud fizetni, ha kap haladékot, akkor sem... ezek semmit nem fizetnek. Küldje el valamivel! – válaszolt arrogánsan a fiókvezető.
Sára hite az emberi jóságban végérvényesen megszakadt. Még állt egy darabig farkasszemet nézve a főnökével, de az nem változtatta meg a véleményét, szúrós kék szemeivel állta Sára dühös tekintetét.
– Mire vár? Ez nem szociális vagy jótékonysági intézmény. Ez egy kereskedelmi bank, amibe nem fér bele az érzelgőség. Ha nem fizet majd behajtjuk. Ne rabolja az időm! – utasította ki végül Sárát az irodából és már nyúlt a telefonja után.
– Hogy ragadna a seggedbe, az a hülye telefonod! – sziszegte Sára mikor behúzta maga mögött az ajtót. – Lehetne az anyám vagy apám is abban a székben, ahol most az a szegény asszony ül! – gondolt a sápadt arcú asszonyra, aki reménykedve várta. – Mi a fészkes fenét mondjak most neki? „ Bocsánat, de most még nem tudok felvilágosítást adni, az ügye folyamatban van ... még egy kis türelmet kérünk" ... – Na, ne..., hazudni, azt már nem! Még ha fizetnek érte, akkor sem!
Benjámin türelmetlenül álldogált a háttérben egy boltíves oszlopnak dőlve. Figyelte mi történik. Féltette a feleségét, aki sápadtan ült egyedül, míg várta vissza az ügyintézőt.
Talán mégis történik valami jó velük aznap. Bizakodott. Elkalandozott a tekintete a bank elegánsan kialakított belső terén, majd érdeklődése a másik asztalnál ülő banki alkalmazottra irányult.
Furcsa szerzetnek találta, mintha egy kirakati baba ülne ott, jobban illene szállodai recepciósnak, mint egy banktisztviselőnek – állapította meg magában.
A nő, akit nézett, műkörmei élével ütögette a számítógép billentyűit, göndör lángvörös haja minduntalan az arcába hullt, olyankor idegesen hátrasimította a rakoncátlan fürtöket. Az arcát életidegen múmiaszerű smink takarta, amit bekeretezett a tetovált szemöldöke, az ajkán lángvörös rúzs rikított.
Benjamin nézte a nőt, közben arra gondolt, hogy alapjába véve szép nőt takarhat a festékréteg. De így, ennyire kifestve, nincs benne semmi természetes szépség. Míg meditált magában, meglátta a visszatérő Sárát, őt is jól megnézte. Önkénytelenül, hisz festő volt, mindent, ami a látómezöjébe került, lefényképezett a szeme. Értékelte, összerakta, rekonstruálta.
Sárát az első pillanatban nagyon szépnek látta, komoly, megfontolt nőnek. Olyannak, akire rá merné bízni az életét, nem látott benne hamisságot. A nő a dús barna haját feltűzött modern kontyba hordta. Ismerte ezt a fajta hajviseletet, és megállapította, hogy nagyon jól áll neki. Figyelte, ahogy leült a feleségével szemben és egyenesen Karola szemébe néz. Túlságosan gondterheltnek látta, szerette volna hallani, miről beszél a feleségével. De túl távol voltak tőle, ezért átnézett újra a múmiára, ahogy magában már elnevezte a másikat. Észrevette, hogy az is pont őt nézi. Mikor a tekintetük összetalálkozott, a nő lebiggyesztette a vörösre festett ajkait, majd oldalra nézett, a feleségét mustrálgatta. Majd újra felé nézett. Mint aki azt akarná tudatosítani, hogy ők ott senkik, feleslegesek, értéktelenek. Testbeszéd egy cseppnyi mimikával fűszerezve, Benjámin megértette, átért hozzá az üzenet.
– Ribanc! – küldött a nő felé egy elismerést, amit halkan ki is mondott, közben összehúzta a szemhéját résnyire. Az egész kóceráj olyan, mint ez a nő, álszent, és hivalkodó. Csak kifelé ragyog, belül rohad elfelé. Legszívesebben köpött volna egyet Róza felé, de meggondolta magát, mégiscsak egy hivatalos helyen álldogált.
Sára nehéz szívvel ült vissza az íróasztala mögé. De nem azt mondta, mikor ránézett az asszonyra, amit a főnöke tanácsolt. Nem tudott hazudni, a szavak akaratlanul hangzottak el a szájából.

– Ne várjon semmi jót asszonyom, a bank nem segít, a beadványát figyelembe se vették! – mondta ki határozottan az igazságot – Sajnos ez már végrehajtás stádiumába van, a szerződés felbontásra került, csak két lehetőség adott. A bank viszi a lakást, vagy egy összegben ki kell fizetni a hátralékot. A kérvényét nem vették figyelembe... sajnálom.
A szomszéd asztaltól Róza tágra nyílt szemmel nézett rá.
– Meg vagy zavarodva? Ilyet nem mondhatsz – súgta át – Elment az eszed? Ezért kirúgnak kisanyám!
– Nem én mondtam, a főnök egy perce – válaszolt vissza Sára.
Karola lassan fogta fel a mondatok súlyát, belülről elindult megint a belső remegés a gyomrában. Kezdett foszlani a kép a szeme előtt, először eltűntek a reklámok a falról, majd Sára is eltűnt a semmiben. Homlokán hideg veríték gyöngyözött alá, tehetetlen teste lecsúszott a székről.
Sára ijedten ugrott fel, hogy segítsen, de akkorra már Benjámin átölelve tartotta a feleségét, hangos szitkozódást zúdítva az ott lévőkre.
– Hogy az Isten verje meg ezt a megátalkodott világot, ha meghal a feleségem, felrobbantom ezt a kurva helyet! – kiáltott fel ijedten és dühösen, mikor látta Karola márvány fehér, élettelen arcát.
A biztonságiak is odaszaladtak, emelték felfelé a földről az asszony testét, közben próbálták megnyugtatni az egyre vadabbul dühöngő férfit.
– Nyugodjon már meg, hallja? Vagy hívjuk a rendőrséget? – fenyegette meg az egyik Benjámint.
Odabent egy pillanat alatt mindenki elcsendesedett, riadtan figyelték az eseményeket. A biztonságiak hívták a mentőt, közben újra lefektették Karolát a földre, aki továbbra is eszméletlen maradt.
Sára könyökét lökdöste Róza: – Látod, mit csináltál? Nem lehet így ezekkel...