Ezért kirúgnak kisanyám!

Sára kinyomtatott egy oldal iratot, felállt, intett az asszonynak, hogy várjon.

A főnöke ajtaja résnyire nyitva volt, mint általában mindig, most is telefonált. Kopogott.

Türelmetlenül várt, hátha befejezi a beszélgetést. Megunta az egy helyben topogást, benyitott az ajtón.
– Elnézést, van egy ügyfelem, nem értem mi a teendő ilyen esetben, a hitel átütemezési kérelme nincs sehol, de ő állítja, hogy személyesen beadta egy hónapja.
– Nincs semmi dokumentáció? Mi a gond? Úgyse tud fizetni, ha kap haladékot, akkor sem... ezek semmit nem fizetnek. Küldje el valamivel! – válaszolt arrogánsan a fiókvezető.
Sára hite az emberi jóságban végérvényesen megszakadt. Még állt egy darabig farkasszemet nézve a főnökével, de az nem változtatta meg a véleményét, szúrós kék szemeivel állta Sára dühös tekintetét.
– Mire vár? Ez nem szociális vagy jótékonysági intézmény. Ez egy kereskedelmi bank, amibe nem fér bele az érzelgőség. Ha nem fizet majd behajtjuk. Ne rabolja az időm! – utasította ki végül Sárát az irodából és már nyúlt a telefonja után.
– Hogy ragadna a seggedbe, az a hülye telefonod! – sziszegte Sára mikor behúzta maga mögött az ajtót. – Lehetne az anyám vagy apám is abban a székben, ahol most az a szegény asszony ül! – gondolt a sápadt arcú asszonyra, aki reménykedve várta. – Mi a fészkes fenét mondjak most neki? „ Bocsánat, de most még nem tudok felvilágosítást adni, az ügye folyamatban van ... még egy kis türelmet kérünk" ... – Na, ne..., hazudni, azt már nem! Még ha fizetnek érte, akkor sem!
Benjámin türelmetlenül álldogált a háttérben egy boltíves oszlopnak dőlve. Figyelte mi történik. Féltette a feleségét, aki sápadtan ült egyedül, míg várta vissza az ügyintézőt.
Talán mégis történik valami jó velük aznap. Bizakodott. Elkalandozott a tekintete a bank elegánsan kialakított belső terén, majd érdeklődése a másik asztalnál ülő banki alkalmazottra irányult.
Furcsa szerzetnek találta, mintha egy kirakati baba ülne ott, jobban illene szállodai recepciósnak, mint egy banktisztviselőnek – állapította meg magában.
A nő, akit nézett, műkörmei élével ütögette a számítógép billentyűit, göndör lángvörös haja minduntalan az arcába hullt, olyankor idegesen hátrasimította a rakoncátlan fürtöket. Az arcát életidegen múmiaszerű smink takarta, amit bekeretezett a tetovált szemöldöke, az ajkán lángvörös rúzs rikított.
Benjamin nézte a nőt, közben arra gondolt, hogy alapjába véve szép nőt takarhat a festékréteg. De így, ennyire kifestve, nincs benne semmi természetes szépség. Míg meditált magában, meglátta a visszatérő Sárát, őt is jól megnézte. Önkénytelenül, hisz festő volt, mindent, ami a látómezöjébe került, lefényképezett a szeme. Értékelte, összerakta, rekonstruálta.
Sárát az első pillanatban nagyon szépnek látta, komoly, megfontolt nőnek. Olyannak, akire rá merné bízni az életét, nem látott benne hamisságot. A nő a dús barna haját feltűzött modern kontyba hordta. Ismerte ezt a fajta hajviseletet, és megállapította, hogy nagyon jól áll neki. Figyelte, ahogy leült a feleségével szemben és egyenesen Karola szemébe néz. Túlságosan gondterheltnek látta, szerette volna hallani, miről beszél a feleségével. De túl távol voltak tőle, ezért átnézett újra a múmiára, ahogy magában már elnevezte a másikat. Észrevette, hogy az is pont őt nézi. Mikor a tekintetük összetalálkozott, a nő lebiggyesztette a vörösre festett ajkait, majd oldalra nézett, a feleségét mustrálgatta. Majd újra felé nézett. Mint aki azt akarná tudatosítani, hogy ők ott senkik, feleslegesek, értéktelenek. Testbeszéd egy cseppnyi mimikával fűszerezve, Benjámin megértette, átért hozzá az üzenet.
– Ribanc! – küldött a nő felé egy elismerést, amit halkan ki is mondott, közben összehúzta a szemhéját résnyire. Az egész kóceráj olyan, mint ez a nő, álszent, és hivalkodó. Csak kifelé ragyog, belül rohad elfelé. Legszívesebben köpött volna egyet Róza felé, de meggondolta magát, mégiscsak egy hivatalos helyen álldogált.
Sára nehéz szívvel ült vissza az íróasztala mögé. De nem azt mondta, mikor ránézett az asszonyra, amit a főnöke tanácsolt. Nem tudott hazudni, a szavak akaratlanul hangzottak el a szájából.

– Ne várjon semmi jót asszonyom, a bank nem segít, a beadványát figyelembe se vették! – mondta ki határozottan az igazságot – Sajnos ez már végrehajtás stádiumába van, a szerződés felbontásra került, csak két lehetőség adott. A bank viszi a lakást, vagy egy összegben ki kell fizetni a hátralékot. A kérvényét nem vették figyelembe... sajnálom.
A szomszéd asztaltól Róza tágra nyílt szemmel nézett rá.
– Meg vagy zavarodva? Ilyet nem mondhatsz – súgta át – Elment az eszed? Ezért kirúgnak kisanyám!
– Nem én mondtam, a főnök egy perce – válaszolt vissza Sára.
Karola lassan fogta fel a mondatok súlyát, belülről elindult megint a belső remegés a gyomrában. Kezdett foszlani a kép a szeme előtt, először eltűntek a reklámok a falról, majd Sára is eltűnt a semmiben. Homlokán hideg veríték gyöngyözött alá, tehetetlen teste lecsúszott a székről.
Sára ijedten ugrott fel, hogy segítsen, de akkorra már Benjámin átölelve tartotta a feleségét, hangos szitkozódást zúdítva az ott lévőkre.
– Hogy az Isten verje meg ezt a megátalkodott világot, ha meghal a feleségem, felrobbantom ezt a kurva helyet! – kiáltott fel ijedten és dühösen, mikor látta Karola márvány fehér, élettelen arcát.
A biztonságiak is odaszaladtak, emelték felfelé a földről az asszony testét, közben próbálták megnyugtatni az egyre vadabbul dühöngő férfit.
– Nyugodjon már meg, hallja? Vagy hívjuk a rendőrséget? – fenyegette meg az egyik Benjámint.
Odabent egy pillanat alatt mindenki elcsendesedett, riadtan figyelték az eseményeket. A biztonságiak hívták a mentőt, közben újra lefektették Karolát a földre, aki továbbra is eszméletlen maradt.
Sára könyökét lökdöste Róza: – Látod, mit csináltál? Nem lehet így ezekkel...

Atyamanus

 

Hűvös légáramlat járta át a szobát, felállt, hogy visszazárja az ablakokat. Arra gondolt, hogy félnie kéne ezektől a furcsa történésektől, az öreg hölgy lakásától, az egész hihetetlen sztoritól. De semmilyen félelmet nem érzett. Nézett egy darabig még az ismerős szemekbe, aztán elkezdett kipakolni a bőröndökből. Hajnalban felébredt, utána már nem tudott visszaaludni. Izgatottan gondolt az első munkahelyi napjára. Mikor már megunta a forgolódást, felkelt, gondosan öltözködni kezdett. Tudta a hivatali etikett szabályait, hogy a bankban nem lehet megjelenni csak kosztümben. Ezt utálta a legjobban, a formaruhát. Mindig a hanyag elegancia híve volt, egy jó felső, hozzá egy koptatott farmer, sportcipővel. Kiegészítőnek, sálak, övek. Most meg mindennap kosztüm. Keserves élet vár rá. Mikor kész lett, pózolt egyet a tükör előtt. -- Így jó leszek! -- nyugtázta a látottakat. Sűrű, barna haját kontyba tűzte, kevés sminket tett fel. Nézte magát a tükörben, a nőt, aki visszanézett rá, komoly arccal, zöldeskék szemekkel, sápadt arccal.

-- Szia, öreglány, legalább te itt vagy! Izgulok egy kicsit, de hát ezt te nagyon jól tudod, igaz? - intett a vitrinben lévő fényképnek, és már zárta is az ajtót maga után.

A város felébredt, mire kilépett a tömbház kapuján. Nyikorgott, súrlódott, sóhajtozott a reggeli forgalom. A buszra alig fért fel, olyan sokan voltak a reggeli járaton. A különböző dezodorok illat-kavalkádjában kevés reggeli kisüsti szag keveredett. Megkönnyebbülten szállt le a második megállónál. A buszmegállóval szemben, a túloldalon ott volt a bank, úgy ahogy elmondták az utolsó telefonbeszélgetés alkalmával. Kis szorongással lépett be a bank ajtaján, ácsorogva nézelődött kis ideig, az egyik biztonsági őrnek feltűnt a tétovasága.

 -- Itt fogok dolgozni, ha minden igaz -- válaszolt hálásan az érdeklődő kérdésre.
Az őr a pulthoz lépett, halkan beszélt egy szőke alkalmazottal, majd intett Sárának.
-- Jöjjön, ott balra a folyosón, harmadik szoba, már várja a főnök.
Sára mielőtt benyitott az iroda ajtaján, megigazította a frizuráját, túlzottan nem volt ideges, de egy enyhe megfelelési kényszer átbizsergett a rajta. A tágas irodában minden bútor azt sugallta a belépő felé, hogy ott egy tekintélyes ember tartózkodik. Tömör fából, nehéz barna pácolt szekrények közt hatalmas íróasztal terpeszkedett. Az íróasztal mögött ülő férfi az ajtónyitásra felpillantott, majd az egyik fotelra bökött. Egy árva szóra se méltatta ezután, gépelt tovább a laptopján, halkan dünnyögött hozzá, később telefonált. Sára ült és várt. A férfi a telefonbeszélgetésben még a hangját se vette halkabbra, így pillanatok alatt rájött, hogy nem hivatalos diskurzust folytat.

Talán már elfelejtette, hogy valaki van még rajta kívül az irodában = gondolta egyre idegesebben. Végre ránézett a férfi.

-- Első munkahelye ugye? Ez esetben sok a tanulnivalója. Kovácsné Margitka mellé osztom be, ingatlan hitelezéshez. Hogy is hívják? Ja, igen, itt van, Závori Sára. Próbaidős, a másik irodában alá írhatja a papírokat!
Laza mozdulattal intett a kezével, mintha egy szemtelen legyet hajtott volna el az arcáról.
Sára elképedve felállt és elindult az ajtó felé, dühös volt, nehezen tartotta vissza magát, hogy hangosan ne mondja ki mit gondol az arrogáns fickóról. Munkahely, erről szól? Van felsőbbrendű és vannak a senkik, akiken átlehet nézni? Ennyi volt? Semmi nézzen a szemembe, ismerkedjünk, vagy ehhez hasonló baromság? Ki ez a seggfej, se isten hozta, meg legyen szíves? Ő az atyamanus?
A másik irodában már kedvesebbek voltak, az alacsony, barna hajú alkalmazott mosolyogva fogadta.
-- Szólíts csak Idának! Ülj le, mindjárt készen vagyunk.
Ida kísérte el Margitkához, aki a terem utolsó barikádjában dolgozott. Vele szemben egy középkorú nő ült és hallgatta reménykedve a banktisztviselő szavait.
-- Itt van a segítséged! -- mutatott Ida Sárára.
-- Oké, én Kovácsné Margit vagyok, nemsokára végzek az ügyféllel, utána tudunk beszélgetni.
Sára leült mögé. Önkénytelenül bekapcsolódott az ügymenetbe. Nézte a szemben ülő asszony megviselt arcát, aki tovább mondta a félbeszakított mondatát.
-- Csak halasztást kérnék. A férjem meghalt. Egy hónap haladékot, vagy átütemezést szeretnék kérni...
-- Erre is gondolni kellett volna, mikor felvették a kölcsönt, sajnálom, próbálják összeszedni a törlesztő részletet!
-- De hát...
-- Nincs itt semmi de hát, törvények vannak, szerződésben foglalt követelmények, amiket illik betartani! -- mondta gúnyos, lekezelő hangon Margitka, mintha terhére lenne az ügyfél és szabadulni akarna tőle.
Margitka gúnyos hanghordozása, határozott elutasítása meggyőzte az asszonyt arról, hogy hiába könyörög. Megtörten felállt, és elindult a kijárat felé.
Sára hosszan nézett utána. Újra furcsa érzése támadt, mintha nem is a nő lépett volna ki az ajtón, az apja görnyedt alakját látta egy pillanatra, ahogy megalázva, kiszolgáltatottan átlép az elektronikus kapun.
Pont egy ilyen munkahelyre jöttem, ahol az ember a legkevésbé fontos. Mit mondott ez a némber, hogy gondolni kellett volna arra, hogy a férje meghal? Az agyam eldobom, ilyen nincs! -- döbbent rá most már istenigazából, hová is ment dolgozni.
Margitka hangjára visszazökkent a valóságba.
-- Helló, itt vagy, kedveském? Ne törődj ezekkel, majd megszokod idővel! -- villogtatta Sárára tökéletes műfogsorát a nő. -- Hadd nézzelek!

Hogyan tovább?

Beérve Lyonba elfeledkezett az addigi kissé kínos beszélgetésről, szépnek találta a várost. Tiszta volt, sok zöld felülettel, feltűnően sok kerékpárossal. Leparkoltak a Hotel előtt. A professzor előre ment intézkedni a recepcióhoz.

Mikor beléptek a lakosztályba enyhe pánik uralkodott el rajta. Biztosan ezt akarta? Együtt egy légtérben ezzel a mindent jobban tudó alakkal. Levente körbe szaladta a helyiségeket. Amikor visszatért a társalgóba, mutatta melyik szobában fog aludni.

– Nem az a tiéd. Velem fogsz aludni, az egy ágyas a Heléna szobája lesz. Elpakolunk és kimegyünk a városba. Ahogy ígértem, veszünk pár dolgot. Később elmegyünk egy vendéglőbe.

Elizának nem okozott meglepetést a határozott utasítgató hangnem: A világ így kerek, a professzor irányít, ők meg szót fogadnak. A bevásárló központ fúllra volt emberekkel, Eliza alig kapott levegőt, a baleseti tünetei újra előjöttek, szédült, hányingere lett. Kivételesen észrevette a professzor, hogy küzd a rosszulléttel.

– Karoljon belém. Kénytelen végig járni velem a szinteket, több mindent meg kell vennünk. Maga nélkül nem tudok vásárolni.

Tudott volna. Fejből mondta a méretet, darabszámot mindenütt. Fehérnemű, fürdőruha, felsők, nadrágok.

Felpakolva hagyták el az áruházat. Eliza a biztonság kedvéért továbbra is belekarolt a professzorba, had higgye, hogy még nincs rendben. Pedig nagyon is rendben volt, csak az érzést nem akarta elengedni, az érintés és a hozzád tartozom érzését. Küzdött ellene mert nem akarta, ugyanúgy mint mindig az addigi életében. Siraki Gáborba kapaszkodva sétálni, mit nem adott volna ezért a pillanatért hat évvel ezelőtt! Ha most látná őket Zita, sikoltozna a meglepetéstől. Siraki sokat változott, kész rejtély lett számára ez a férfi, de egyáltalán nem baj, hogy nem ugyanaz akit megismert. Azzal biztosan nem sétálna így. Megváltoztak mindketten, teljesen más a felállás. Ha nem lenne néha arrogáns és visszautasító, tovább lehetne gondolni ezt a kapcsolatot.

A professzor megállás nélkül magyarázott, a városról az emberekről a helyi szokásokról. Olyan volt mint egy idegen vezető. Kellemes halk hangját Eliza a világ végéig elhallgatta volna most is, ugyanúgy mint egyetemista korában. Felnézett lopva az arcára, a férfi azonnal észrevette, feléje nézett, hogy jobban lássa Elizát, feltolta a homlokára a napszemüvegét.

-- Hogy érzi magát, jobban van?

-- Igen, köszönöm.-- Elengedte a professzor karját.

-- Karoljon csak nyugodtan, nincs terhemre, becsapom legalább magamat, hogy valakinek szüksége van rám.-- Kényszeredetten felnevetett. -- Nagyon régen sétáltam így egy hölggyel, ilyen meghitten, ha látnak bennünket az jön le rólunk mindenkinek, hogy összetartozunk.

Eliza elengedett egy halk sóhajt, közben keserűen arra gondolt, hogy ő még soha nem sétált így hozzásimulva senkivel. Kibujt mindenféle hülye kifogással ha randira hívták. Nem akart időt pocsékolni olyanokra akik nem érintették meg a szívét. Zita mindig azt szajkózta, ha beindul a kémia nálad ne habozz, csapjál a közepébe. Lett volna olyan srác, de elnyomta a kémiát a lelki üresség amit közvetített felé. Ez a férfi teljesen más, ismeri milyen művelt, milyen intelligens, és még most igy idősebben is vonzó és kellemes vele a társalgás.

Betértek enni egy kis kávézóba a Bule-be. Siraki Gábor ismerte a helyet, míg várták a pincért, folytatta a régi emlékek felidézését.

– Itt minden egészséges, elvitelre is elkészítenek mindent. azt hiszem mi is viszünk a Hotelba a salátájukból. Télen nagyon jók a forró leveseik, koralllencsére épülnek. A desszertek mindegyike finom blanc-ból vagy kompótból granolával, juharsziruppal, mézzel készítik. Nézze csak, a pulton lévő sütemények is nagyon csábítóak, csokoládé brownie, sárgarépatorta.

Eliza keveset evett, hallgatta a férfit, aki egyre szabadabban beszélt, folyamatosan mosolygott, néha megérintette minden ok nélkül a kezével. Felfedezte újra az érzéki nézését, ami évekkel azelőtt rabul ejtett sok lányt az egyetemen. Másként csillogtak a férfi mélykék szemei, mint mikor a kórházban mindennap meglátogatta. A zavart, kissé szégyenlős mosolya is arról árulkodott, hogy jól érzi magát a társaságában. Mikor fizettek, az orvos nyújtotta a karját feléje. Eliza természetes mozdulattal fogadta el a felkínált támaszt. A Hotelban folytatódott a szerepjáték. A szokatlan, rendhagyó összezártságot, próbálta az orvos feloldani. Kedves, kicsit modoros beszélgetés alakult ki köztük, de a komoly témákat mindketten kínosan kerülték. Egyikőjük sem akar vitába keveredni. Amikor Levente fáradságra hivatkozva bevonult a fürdőszobába, a professzor elővett az egyik utazótáskából egy díszes whiskys üveget. A bárszekrényről leemelt két poharat és Eliza felé nyújtotta.

– Hoztam magammal, néha jól esik egy korty. Arra gondoltam, megihatnánk a pertut. Nem jó ez a magázódás, elvégre egy közös nyaraláson vagyunk.

Eliza elvette tőle a poharat.

– Nem rossz ötlet... néha téveszteni fogok, előre is elnézést kérek. Hogyan hívhatom?

– Gábornak. Adhatok egy puszit? A franciák ötnél alább nem adják én kiegyezek a felével.

A professzor nem várta meg a beleegyezést, magabiztosan átölelte, de nem puszilta meg Eliza arcát, csak odasimult hozzá, arcát a hajába temette. Eliza értetlenül tűrte a mozdulatlanságot, arra gondolt olyan a jelenet, mint a filmszakadás a moziban. Ijedten tapasztalta, hogy újra elönti a forróság a férfi testi közelségétől. Lehunyta a szemét és próbálta élvezni a pillanatot, de csak addig a pontig, míg megérezte, hogy remeg a kezében a whiskys pohár.

-- Gábor a puszi... -- figyelmeztette a professzort.

-- Bocsánat -- hallotta a férfi suttogását, majd megérezte a lágy ajkait az arcán. Siraki hosszan csókolta az arcát, mintha a száját csókolta volna meg.

–Te következel! -- figyelmeztette Elizát kissé rekedtes hangon.

Eliza gyorsan visszaadta a puszit. Míg kiitták a pohárból az italt az orvos addig sem engedte el magától, szabadon lévő karjával még szorosabban ölelte magához.

-- Ne haragudj rám, de maguk alá gyűrtek az érzések, egy pillanatra azt képzeltem Hédit ölelem.

Eliza erőszakosan kifordult az öleléséből. Össze volt zavarodva. Minden elképzelését felülmúlta a férfi viselkedése. Még jó, hogy nem gondolta tovább ezt a love storyt, nincs itt semmi keresnivalója. Dadogva elnézést kért: nagyon fáradtnak érzi magát, lehet a whiskyt sem kellett volna meginnia. Nem nézett a professzor szemébe, megfordult, elindult a szobája felé. Az ajtóból még visszaszólt, hogy nyugodtan mehet, ha akar Levente után a fürdőszobába, ő kicsit pihen, ne törődjön vele és jó éjszakát kívánt.