Önhipnózis

 

Az angol házaspár vette észre a magányosan álldogáló Elizát. Szofi azonnal felismerte.

-- Heló! Mi történt kedvesem? Nem kirándulásra való idő ez. És miért egyedül kószál ilyen ítéletidőben? Jöjjön csak, jöjjön közelebb. Kagylókat gyűjtöttünk, de rém hideg van. Talán ha kitisztul az ég, újra elindulunk portyázni, most sietünk haza, nézze már megint kezdi.

Nagy csattanással villám csapódott a sziklás part fölött és mint egy jelre, újra megeredt az eső.

-- Szofi, annyira örülök maguknak! Nem tudom mit tegyek. Hová menjek. Van egy kis gubanc az életemben -- vallotta be Eliza.

-- Hallod John, micsoda véletlen, hogy ilyen rossz idő van és ezzel együtt rengeteg felesleges időnk is. Eljössz kedvesem hozzánk, egy forró teára és közben ránk borítod a túlterhelt lelked. Mit szólsz hozzá? Pár percre van az apartmanunk, nézd csak, ott van, ide látszik -- mutatott a parti házak felé.

Eliza örült a meghívásnak. Szofi az apartmanba érve azonnal a fürdőszobába parancsolta Elizát.

-- Egy forró zuhanyra van szüksége kis doktornő, itt van egy meleg köntös, papucs. Csurom víz mindene. Meg kell szárítani valamennyi ruhát ami magán van.

Amikor kilépett a fürdőszobából a forró tea ott gőzölgött az asztalon. Szofi türelmetlenül várta.

-- Ugye tegeződhetünk. Sokkal jobban megy a beszélgetés. Ne kímélj bennünket, jöhet a sztori!

-- Jól van, talán segít, ha elmondom, mert össze vagyok zavarodva. Nem tudom, hogyan tovább. Nektek sok mindenről meséltem a strandon, csak kerültem az igazságot. Mi nem voltunk Gáborral egy pár, szóval az idilli kép, amit láttatok, az nem valóságos. El kell mondjam elejétől az igaz történetünket, hogy megértsétek.

John kicsit távolabb ült tőlük egy kényelmes gyékényfotelban. Nem kapcsolódott be a beszélgetésbe, lehunyt szemmel hallgatott.         A vörös hajú, zöld szemű férfit, átlagos külsővel áldotta meg a természet, összeillettek Szofival, aki alacsony kissé molett külsőjével teljes mértékben passzolt hozzá. Talán Szofi kissé kihívóbb volt, tetovált szemöldökével, hegyes műkörmeivel, mégis átlag, a máz nem tudta eltakarni az egyszerűségét. Eliza ezért is volt bizalmas hozzájuk, nem érezte felőlük a mesterkélt kivagyiságot. Attól a naptól, hogy sikerült Szofit kimentenie a tengerből, barátok lettek. Sokszor találkoztak és beszélgettek a strandon. Nem hagyott ki semmit, nem akarta szépíteni a Gábor és közte lévő történetet. Őszintén elmesélte mi volt az oka, hogy velük utazott Korzikára, hogyan változott bensőségessé a kapcsolatuk és hogyan lett vége.

-- Segítünk -- törte meg a várakozás csendjét John. Most nincs jobb ötletem, pihend ki magad, eléggé zaklatott vagy. De... ha engem kérdeznél, ha az én véleményemre kíváncsi volnál, elmondanám szívesen.

-- Hallgatlak -- fordult felé érdeklődve Eliza.

-- Én nem hagynám magára az orvost. Még nincs lejátszva ez a parti. Se nála, se nálad. Te is hibás vagy, hogy így alakultak a dolgok. Adni kellene mindkettőtöknek a másiknak esélyt. Én így gondolom. A történeted azt igazolja, hogy ez az orvos nem csapong, mint egy pillangó a lámpafényben. Ha megszeret valakit, haláláig hűséges hozzá. Megszeretett téged, szent meggyőződésem. Én nem passzolnék el egy ilyen biztonságos kapcsolatot. Sokat ivott, elkeseredett volt. Volt oka rá? Igen, hiszen csalódott benned.

***

Az eső megállt de hátrahagyta a hullámokat korbácsoló szelet. Gábor nem aludt egész éjjel. nem zárta be az ajtót, várta, hogy Eliza visszatérjen hozzájuk. Előző nap mikor kis időre megállt az eső, végig mentek a tenger parton, érdeklődött ismeretlen emberektől, hogy láttak e egy magányos fiatal nőt a viharban sétálni. Tudta, hogy meg kell találnia, hisz felelősséget vállalt érte, az est folyamán értesítette a rendőrséget. Ha megtalálják, ki tudja mit fog róla mondani, lehet minden rossz előérzete beigazolódik. Vége a karrierjének egy pillanat alatt. Autó zúgásra figyelt fel, kinyitotta az ajtót, hogy megnézze ki érkezett. Egy középkorú házaspár állt a teraszon.

-- Elnézést Professzor Úr, Elizához a megmentőnkhöz jöttünk. Szeretnénk tőle elbúcsúzni, mivel két nap múlva vissza térünk Amerikába. Engem Szofinak hívnak, a férjem John.

Kezet fogtak. Gábor beszélte az angol nyelvet, mégis úgy gondolta nem jól értelmezi a hölgy szavait.

-- Eliza nincs jelenleg az apartmanban, tegnap itt hagyott bennünket. Mondhatjuk úgy is, hogy lelépett. Honnan ismerik? És miért hívják megmentőnek? Tudják mit, jöjjenek beljebb, egy kávét ha elfogadnak...

-- Szívesen elfogadjuk. Tudja nagyon sajnáljuk, hogy nem tudunk tőle elköszönni, meg szerettem volna hívni hozzánk az Egyesült Államokba. Pennsylvaniában lakunk, gyönyörű vidéken.

-- Értem, azaz mégsem. Azt nem értem, hogy miért hívják őt megmentőnek?

Szofi Levente haját simogatta, majd helyet foglalt ő is az asztal mellett. Gábor beindította a kávégépet, közben várakozóan nézte őket.

-- Levente nagyon klassz srác, Eliza sokat mesélt róla. Csodálkozom, hogy nem tud semmit, kimentett a tengerből és újra élesztett a doktornő. Visszaadta az életem. Nagyszerű teremtés, vigyázzon rá nagyon, egy kincs ha én mondom.

-- Eliza itt hagyott bennünket -- mondta szomorúan Gábor -- bizonyára elmondta, hogy mint betegemet hoztam magammal, baj volt a memóriájával.

-- Hihetetlen. Hisz a balesetem után sokat találkoztunk és úgy beszélt a kapcsolatukról... mintha tökéletes lenne az összhang maguk között. Bocsásson meg, de soha nem gondoltuk, hogy a betege, mi azt hittük, hogy...

-- Tévedtek. Nem volt más, csak beteg orvos kapcsolat. Előszeretettel flörtölt más férfiakkal a parton ha egyedül ment ki a fiammal.

-- Csak nem arra pimasz Bertoldra gondol drága Professzor Úr? Más ugyanis nem volt. Ráakaszkodott minduntalan Elizára, folyton követte, olyankor odajött hozzánk, ha a fickó nem hagyta békén, mi meg magyon örültünk a társaságának, hisz nagyon bölcs vilagszemléletű hölgy, jó volt vele társalogni mindenről. Áh, az nem volt flört, Eliza magát szerette. Már nagyon régóta, csak sajnálattal hallom, hogy egyoldalú volt ez a rajongása, egy egyetemista diák plátói szerelme, amiről magának halvány fogalma se volt ezek szerint. Nekem elhiheti, elmesélte az életét elég részletesen.

-- Miről beszél, milyen egyetemről?

-- Az orvosi egyetemről ahol maga tanította...Magyarországon. Emlékezzen csak vissza...

Szofi megállás nélkül beszélt Eliza filmsztár kinézetű tanárjáról, aki olyan szépen énekelt és zongorázott, hogy minden lány bolondult érte. Beszélt a visszatérő álomairól ami miatt Párizsba utazott.

-- Hát igen, azt is tudjuk, hogy mikor már jól alakult a kapcsolatuk és úgy érezte, hogy ön is megszerette, félelmek kezdték gyötörni. Nem tudta felmérni a reakcióját, hogy milyen lesz ha majd megtudja ki ő valójában. Reméltük, hogy mára már minden rendeződött. Annyira összeillenek.

-- Hogyan hívták, milyen Eliza? -- Gábor elképedve hallgatta Szofit. Kezdett benne összeállni valamiféle kép, mégse tudta azonosítani vele Elizát.

-- Dékán Eliza.

-- A név talán bejön, de Elizát nem tudom hozzáképzelni a névhez.

-- Nem csodálom -- mosolygott Szofi -- azt mesélte nem volt szép lány, a csúnya horgas orra miatt. Mindig önértékelési zavarban szenvedett miatta. Viszont nagyon jól tanult, kitűnően vizsgázott és több nyelven anyanyelvi szinten beszél mára.

-- Ennek az Elizának szép arca van, ön is tudja.

-- Plasztika, ha valaki akkor önnek nem kell felvilágosítás, a mai világban mindent helyre lehet hozni. De ne haragudjon, még el akarunk menni egy számunkra kedves helyre. Ha Eliza visszajön, kérem adja át neki az üzenetünket és egyben a meghívásunkat is. Itt a névjegykártyánk, hívjon fel bennünket.

Szofi és John felálltak, hogy búcsúzzanak.

-- Ha mi találkozunk vele előbb, mit mondjunk neki. Üzen valamit?

Gábor széttárta a karját -- Nem tudta az agyam még feldolgozni Szofi, amit az imént hallottam Öntől. Ha találkozik vele? Őt már nem érdekli mi történik velem, velünk. Végérvényesen vége, úgy érzem. Oltári féltékeny lettem, nem gondolkodtam, csak a keserűség motivált. Ennek ellenére vissza kell jönnie, felelős vagyok érte. A rendőrség már keresi... nincs kizárva, hogy van hol vigasztalódjon. Ennek ellenére velem kell visszautaznia Párizsba.

-- Féltékeny? Ezek szerint szerette őt?

-- Igen. Úgy gondoltam vele mindent újra tudok majd kezdeni. Ő is ezt akarta...mégis... hagyjuk.-- Gábor keserűen legyintett a levegőbe.

-- Elkérhetem a telefonszámát, hátha szükségem lesz rá. Tartozunk Elizának, ha tudunk segítünk. Még egyszer átkéne beszélniük a történteket, nem gondolja?

Gábor kikísérte őket, mikor visszatért szembe találkozott Levente kérdő tekintetével.

-- Nem értettél semmit a beszélgetésből. Meg kell tanulnod az angol nyelvet is. Ez a két ember Elizát kereste, meg akarták hívni az Államokba. Olyan dolgokat mondtak, hogy még most sem tudom felfogni. Eliza megmentette a nő életét, tudják ki ő. Velem miért nem beszélt meg semmit?

Levente írt a noteszába. -- Engem is megkért, hogy ne mondjak semmit.

-- Szóval te is mindent tudtál. Ki kell innen mennem, szét szakad a fejem!

Ingerülten felvette az esőkabátját, indult az ajtó felé. Levente kapkodva öltözött, szaladt utána.

A tengerparton állva nézték a háborgó tengert. Moszatok, algamaradványok, vergődő halak, kagylók ezrei hevertek szanaszét a fehér homokon. Levente megszorította az apja kezét, elindultak a parton a móló felé. Gábor emlékeiben felderengett a kis sovány tizennyolcéves diák alakja, hosszú összefogott barna hajjal, laza sportos szerelésben. Egyszer a kollégája megjegyezte: a kis Dékán Eliza mibe fogadjunk betéve tudja a budapesti telefonkönyv összes adatát. Ez a lány egy zseni, vagy nagyon tud magolni, nincs rajta fogás. Ő sem talált rajta, úgy mondta fel a vizsgaanyagot mintha olvasná. Tartózkodó volt, kis különc. Szerelmes lett ő is mint a többi lány? Sok levelet kapott, üzeneteket, némelyik lány fogadást kötött a többivel, mennyire sikerül megközelíteni, beszélgetni vele. Fárasztó volt, udvariasan, de határozottan visszautasítani őket. Emlékezett a tavaszi fesztiválra, amikor Eliza a színpadon Radnótit szavalt. Végig őt nézte, meglepően átéléssel mondta a verset. Később ő is fellépett, kereste a kis remegőhangú Elizát, neki énekelt. Ajándék volt a versért. Semmi több. Ő nem volt szerelmes egy diáklányba sem, még gondolatban sem. A mostani Eliza... ő már teljesen más, nőies, kimondottan karakteres arcával, nagyon szép nő. Ezt az Elizát szereti... aki előre szólt, hogy addig halogatja, tologatja a döntést önmagában, hogy mindent elveszíthet. Hogyan mondja meg Leventének, hogy Eliza már nem szereti őt, elmúlt belőle minden addigi érzelem a tegnap éjszakával. Már mindent tisztán látott, mindent megértett. Saját magára volt végig féltékeny... ő volt az a férfi, aki olyan gyönyörűen énekelt, hogy teljesen odavolt érte. Ő volt az a férfi, aki ha beszélt hozzá, ezer pillangó csapdosott a gyomrában és kiment az erő a lábából. Ismerős érzések, az utóbbi napokban hasonlót érzett ő is Eliza közelében.

A mólónál észrevette, hogy nemrég jártak ott emberek. az eső simára mosta a homokos fövenyt de egy helyen közeledő és távolodó lábnyomok még megmaradtak a vizes homokba. Legalább három ember lábnyoma. Mi történt itt, itt volt Eliza? Ha itt volt, kikkel ment el? Idehívott valakit. Talán mégis a strandon megismert alakot és szépen elment vele. Csakis így lehet. Gondolni sem mert rá, hogy baja eshetett, mégis legbelül remegett a gyomra a félelemtől. Elhagyta Eliza örökre, úgy mint Hédi. Lesétált a tengerpartra, egyre közelebb a csapdosó hullámokhoz. Még egy lépés, még egy, és minden semmivé válik. Nem lesz több gyötrődés, nem lesz több elérhetetlen vágy.

Csukott szemmel és csukott füllel járt eddig. Képtelen volt érzékelni, hogy Eliza miatta utazott Párizsba, az ő szenvedő lelkének a szomorú dalait érzékelte. Kódolt üzenetek, amit elküldött nap mint nap, hogy nagyon fáj az élet, hogy nagyon egyedül van a világban. Eliza, egyedül Eliza volt képes befogadni az üzenetet. Végig itt volt vele, tisztán és őszintén. Minden számítás képmutatás nélkül. Figyelt rá, minden napját beragyogta a mosolya. Lassan lépegetett előre, már a térdéig ért a tenger vize. Egy egy vad hullám felkúszott a melléig. Nem érdekelte. Önhipnózisba került. Meg akart szabadulni mindentől, nem akart már gondolkodni sem.

Egy éles kiáltás hasította ketté a tenger és a szél zúgását. Az orvos megállt a következő lépés előtt, majd hitetlenkedve hátrafordult. Mögötte a vízben állva eltorzult arccal ordított utánna a fia:

-- Apuu, gyere visszaaaa!

Abban a percben kitisztult a tudata, kitaposott a vízpartra, magához ölelte Leventét. Sokáig ölelték egymást, végül elindultak visszafelé. Levente szorosan fogta a kezét, nem engedte el egy pillanatra sem. Nem csak azért, mert Eliza megkérte, hogy vigyázzon rá. Maga miatt is. Neki csak ő maradt egyedül a világon.

Kiviszünk innen

 

Közelében folyó beszélgetésre ébredt fel. Nem nyitotta ki a szemét, úgy tett mintha aludna. Felismerte a professzor hangját, valakivel társalgott. Érdekes módon nem hallotta a válaszokat.

– Azt hiszem Levi, a legjobb lesz, ha elmegyünk és hagyjuk pihenni. Sok mindent el kell még intéznünk.

Eliza feszülten figyelt, az éjszaka folyamán megfontoltan kidolgozott terve szemvillanás alatt foszlani kezdett. Rájött, hogy az orvos a kisfiával ül a betegágya mellett. Annyira szerette volna megnézni a fiút, de nem merte kinyitni a szemét. Megérezte, hogy Siraki az ágyszélén nyugvó kezét búcsúzásnál megsimogatja. Nem értett semmit, sem az orvos reakcióját, sem azt, hogy miért ment vissza hozzá az üzenete ellenére. Bizonyára valami dolga volt és csak véletlenül keveredett be hozzá. Nem kell ebből nagy ügyet csinálnia. Mindenesetre ezt az élethelyzetet nem kalkulálta be. Görcsösen arra gondolt, hogy nem tudhatja meg, hogy visszatért az emlékezete, hagy legyen lelkifurdalása, ha rendelkezik egyáltalán ilyen tulajdonsággal. Hiszen magára hagyta, ígérete ellenére.

– Majd a nővér megmondja Heléna, hogy itt voltunk. Ég önnel! – az orvos enyhén megszorította a kezét. Eliza kinyitotta a szemét, rámosolygott az orvosra, aztán azonnal elkomolyodott.

– Nagyon kedves öntől, hogy meglátogatott. Nem kellett volna az idejét rám pazarolnia. A nővér mondta, hogy mai naptól szabadságon van.

A professzor visszaült mellé.

–Telefonált a nővér, hogy rosszul lett. Ami azt illeti elég rosszul néz ki most is.

Azt a tényt, hogy tudja, hogy azután lett rosszul, hogy közölték vele, hogy nem találkoznak többé, nem említette meg. A hirtelen látogatása pedig ez miatt történt, egyrészt lelkiismeretfurdalása lett, másrészt kíváncsivá tette Eliza elkeseredett ragaszkodása. Nagyon szeretett volna rájönni ki valójában a nő, mi az a láthatatlan kapocs, ami összeköti őket.

– Ne törődjön velem, csak egy női hiszti volt, nincs semmi jelentősége. A kisfia? – figyelmesen megnézte az orvos fiát. Kereste rajta a maradandó sérülést. De nem látott a fiún semmit. A szemei ugyanolyanok, mint az anyjáé – állapította meg Eliza magában.

– Igen, Siraki Levente, kilenc éves.

Eliza a fiú felé nyújtotta a kezét.

– Szia! Nagyon örülök, hogy megismerhettelek. Érezd magad nagyon jól a nyaralás ideje alatt. Nagyon szép szemed van...– gyorsan elharapta a mondat végét, majdnem elszólta magát.

A professzor mosolyogva válaszolt a fia helyett.

-- Köszöni a bókot. Sajnos szóban nem kommunikál senkivel. Bocsánat. Ketten fogunk nyaralni az idén, én is nagyon remélem, hogy jól fog sikerülni.

Eliza visszafeküdt, lehunyta a szemét. Gondolkodnia kellett. Az orvos egyedül utazik el a fiával, tehát nincs kapcsolatban. Odament ma hozzá, odavitte a fiát. Búcsúzni akar tőle.

Elérzékenyült, az utóbbi időben simán ment nála sírás.

– Már megint mi a baj Heléna? – a professzor elővett egy papír zsebkendőt, hogy letörölje az arcáról a könnyeket.

Eliza idegesen eltolta a kezét és dühösen rászólt.

– Mondja meg miért jött ide, miért érdekli a sorsom?

Az orvos nem válaszolt azonnal, visszaült a székre és elgondolkodott kis ideig. Levente feszülten figyelt hol az apjára, hol Elizára.

– Nem tudom -szólalt meg halkan - tudja, első perctől fogva mióta megláttam Önt, úgy érzem valahonnan ismerem. De nem tudok rájönni. Mit gondol, hol találkoztunk?

Eliza hosszan nézett a férfi szemébe. Ugyan mi maradt meg az emlékeiben róla? Nem csodálkozott rajta, hogy nem ismerte fel, hisz rengeteget változott. Ő már nem a Radnótit szavaló nyakigláb orvostanhallgató, akire biztos tudna most emlékezni. Ő egy másik Eliza, aki az utolsó évfolyam alatt teljesen átalakult. Az apja segítségével, mert az anyja hallani sem akart róla, bejelentkezett a plasztikai sebészetre. Csinos egyenes orra lett. Teljesen átalakult az arca. De nem csak az arca, a teste is. Keményen elkezdett sportolni. Igaz az anyja azt hitte örökké könyvtárba vagy előadáson lóg. Aztán a barátnője Zita, egy délután elvitte kozmetikushoz. A haját is levágatta. A sűrű barna haj hullámokban omlott azután a vállára. A nadrág a póló maradt, mindentől azért nem vált meg.

– Nem tudok segíteni, nem emlékszem. Sajnálom.

Levente elővett a hátizsákjából egy kisnoteszt. Előre görnyedve írt valamit. Majd odaadta az apjának, aki elolvasta, és írásban válaszolt. Eliza figyelte a jelenetet.

– Erre csak Heléna tud válaszolni, add oda, amit írtál.

Levente odasétált Elizához, átadta a noteszt, látszott rajta, hogy izgatottan várja a választ.

Eliza olvasta a magyarul írt kérdést: Mi volna apu, ha Kata helyén elvinnénk nyaralni Helénát? – olvasta a választ is – Mi van, ha megtalálják és haza tudják vinni, vagy ha visszatér az emlékezete? Nem kérhetsz tőlem sem, és tőle sem ilyet.

Eliza gyorsan kapcsolt, visszaadta a noteszt a fiúnak.

– Sajnos nem tudom elolvasni – kérdőn az orvosra nézett. – Mit írt a fia?

– Azt szeretné, ha velünk jönne nyaralni. Azt hiszem megsajnálta önt, amiért itt marad egyedül a kórházban. A fiam a nevelőnő hiánya miatt kéri, hogy csatlakozzon hozzánk, aki sajnos váratlan családi ok miatt nem tud velünk tartani, de mindenütt le van foglalva a hely számára, amit már nem tudtam visszamondani. Furcsa kérés, kicsit gyerekes, de őszinte.

– És maga mit gondol erről. Miért nem mondja meg a fiának, hogy nincs értelme, hisz egy vadidegen vagyok, akit még ön sem ismer. Nem tudja milyen a természetem, még az is lehet veszélyt hozok magukra. Nem értem. Olyan okosnak és határozottnak ismertem meg, a fiának mégsem tud józan választ adni. Miért nem?

– Igaza van. Felejtse el.

A professzor idegesen felállt és indulni készült. Levente csalódottan nézte Elizát. Nem értette miért nem örül a felkérésnek, miért utasította olyan durván vissza. Eliza megsajnálta a fiút.

– Ne haragudj rám Levente. Amit kitaláltál számomra nagyon kedves ötlet és hidd el mennék szívesen veletek, ezerszer szívesebben minthogy itt maradjak a kórházba. De meg kell értened, csak a teher lennék, nincsenek irataim, nem emlékszem sok mindenre, csak lógok a levegőben. Egy olyan potyautast vinnétek magatokkal, mint aki az útszélen lestoppol egy kedves családot és azt mondja csak pár kilométert utazik velük. A végén kiderül, hogy örökre velük akar utazni, mert nincs hova menjen, nincs célja, nincs otthona. Én most ilyen potyautas vagyok. Amint látom, apukád se rajong az ötletért, csak rád hagyta, nem akar szomorúságot okozni.

Levente végig hallgatta Elizát. Komoly kis arcán látszott, hogy erősen gondolkodik, ránézett az apjára. Újra a notesza felé görnyedt, megint írt valamit. Siraki Gábor odahajolt a fiához, olvasta, amit ír. Visszaült Eliza mellé.

– A fiam nem haragszik, azt írta mindenben igaza van. Ennek ellenére mégis szeretné, ha velünk tartana, mert tudja, hogy nem gonosz. Nem lesz semmi baj. Azt írta elfér velünk az autóban egy potyautas... és ha kíváncsi az én véleményemre, én sem félek a társaságától. Legalább az ígéretem sem szegem meg, hogy vigyázok önre. Ha kedve van velünk tartani, kivisszük innen. Jön velünk Heléna?

A professzor és a fia türelmetlenül várta a válaszát.

Eliza gondolkodási időt kért. Lehunyta a szemét, próbált logikusan gondolkodni. Össze volt zavarodva, a régi konok énje azt parancsolta, hogy ne menjen velük. A hat évvel idősebb Siraki Gábor nem ugyanaz, mint aki tanította az egyetemen. Nem sugárzik belőle az érzékiség, ridegebb, kimondottan távolságtartó. Eszébe jutott az éjszakai álma: a sápadt arcú zongorista, akit nem tudott megmenteni, de a szerencsétlen nem is akarta, hogy bárki megmentse. Mi van akkor ha Siraki Gábor volt a zongorista? Magányos, hisz most is egyedül megy nyaralni. Mióta meghalt a felesége nincs az életében társ. Bizonyára ezért vált ilyen megkeseredett, befelé forduló emberré. Mielőtt a mélybe vetette magát abban a hidegverítékben úszó álomban, elmondta, hogy mi gyötri: képtelen új kapcsolatra, csak a régire vágyik. De hát az egész csak egy álom volt, bár kísérteties volt az egész éjszakája, ahogy a memóriája vissza száguldott a múltba és talán előre is szaladt, hogy végül egységbe rendeződjön benne minden emlékkép. Ha nem megy velük, soha nem fogja megtudni az igazságot. A tűzgyújtó azt kiabálta a zongorista felé: "lehet csak egy nap, és találkozol valakivel" Mi van, ha pont erről a napról beszélt? Mi van, ha ő küldte a segélykérő dalokat felé?

És itt van Levente, a fiú megérdemli, hogy igent mondjon. Furcsa ez a gyermek, mintha olvasna a gondolataiban. Szavak nélkül kommunikál, kifinomult ösztönnel reagál mindenre. Talán megérezte, hogy közeledik az életében egy másik tragédia és végkép egyedül marad. Érzékel valamit amire ők felnőtként nem képesek.

– Azt hiszem, nagyon jó ötlet... szóval, ha kivisznek innen...örömmel tartok a családdal.

Levente elvigyorogta magát, felemelte a kezét. Eliza megértette a mozdulatot, mint két cinkos pajtás, összecsapták a tenyerüket.

A professzor felállt és minden lelkesedést mellőzve azonnal a tárgyra tért.

– Rendben van. Holnap dél körül indulunk. Reggel eljövünk magáért. Addig le kell rendezzem a kikérését. A rendőrségtől és a kórháztól is kérnem kell az ön részére igazolást, hogy elhagyhatja velem Párizst. Az úti célunk Korzika, több óra autóút és körülbelül négy órát vesz igénybe a kompátkelés. Még meggondolhatja magát, egy hónap összezárva velünk...ha közben visszatér a memóriája, azonnal gondoskodom róla, hogy visszatérhessen Párizsba.

-- Már eldöntöttem... ennél rosszabb biztos nem lesz az életem, mint itt, bezárva egy kórterembe.