Amikor megérkezik

 

Gyorsan gyógyult. Az emlékezetében furcsa szelekciók történtek, például az az éjszaka mikor majdnem halálra verték, kitörlődött az emlékeiből. Sára mindennap megjelent, igaz már nem a barna lován és a fodros fehér ruhájában, hanem farmerben, pólóban, széles mosollyal az arcán.

Elkezdődött a rehabilitációja. De hiába kapta meg a kezeléseket, hiába tornázott lelkiismeretesen, nem tudott lábra állni. Az orvos széttárta a karját, mikor megkérdezte, hogy meddig tart ez az állapot.

– Sági úr, őszintén mondom, nem tudom... talán idővel jön változás, de egyelőre az a legfontosabb, hogy tudunk beszélgetni, hogy haza tud menni a családjához.

Benjámin nem keseredett el, harmónia uralkodott a lelkében, végtelen szeretet az élet felé, Sára felé, akiben teljesen megbízott és hitt a kettőjük szerelmében.

Sára tartotta a kapcsolatot a barátaival, leginkább Zsolttal beszélt sűrűn telefonon. Elmesélt minden, amit tudott Benjámin gyógyulásáról.

– A barátod hihetetlenül jól emlékszik a túlvilági élményeire. Szívesen beszélgetnék vele, míg ki nem törlődik végleg a tudatából. Sok mindent nem tudunk mi ezekről a dolgokról. Látod megcáfolhatatlan bizonyíték mind, amit most elmondtál. Hisz nem látott, nem tudott semmit, hogy mi történik a kinti világban. Mégis érzékelte, sőt látta, ami fontos volt a számára. Ami furcsa, az időt is érzékelte, azt is, hogy mikor mész hozzá látogatni. A jövőt is látta az elbeszélésed alapján. Fantasztikus. Örülök, hogy visszatért. Kevésnek sikerült ilyen jó állapotban az ébredés. Csak azért, ha senki nem mondaná neked, sokat segítettél rajta. Légy büszke magadra. Akik kómából felébredtek, egytől egyik mind érzelmi motivációra tért vissza, így van ez a barátodnál is, erős impulzust jelentett számára a jelenléted. Lemegyünk hozzátok nemsokára, tervezzük legalábbis Zalánnal és Gergővel.

Sára boldogan újságolta el a családjának a jó hírt, hogy nemsokára hazaviszi Benjámint.

– Örülök, hogy végre férfiember lesz a házban kislányom. De ahogy hallom, sokáig nem fogja meg kint a gazdaságban a lapátnyelét! – ingatta a fejét Terka mama szomorúan – Vele a teher a válladon még nagyobb lesz. Hisz, egy beteg ember nagy gond egy családban.

– Meggyógyul hamar a te felséges főztödtől, keresztanyám. Nem egy mimóza ember majd meglátod. Szeretni fogod! – válaszolt Sára az öregasszonynak, de annak nem örült, hogy még most sincs megbékülve, hogy kivel akar élni.

– Legyen úgy! – kötött csomót a kendőjére Terka mama, jól megszorítva az álla alatt – Bízzunk a Megváltóban, hogy okkal hozta vissza közénk ezt az embert.

– Ne aggógya mán agyon magát mama, eddig is én voltam a családba' a férfi, még egy darabig vállalom, csak nyugodjon le! – szólt az öregasszonyra Flóri.

Sára anyja közben jól szórakozott rajtuk, végre ragyogni látta Sára fáradt szemeit. Neki ennél fontosabb nem is kellett. Nem érdekelte egyáltalán Terka pesszimizmusa.

A családban a várakozás miatt eluralkodott egyfajta feszültség. Zsuzskát lehetett a legnehezebben visszafogni, ment volna folyton a kórházba látogatni az apukáját. Nehezen értette meg, hogy legyen türelmes, nemsokára mindennap találkoznak. Mónika a visszahúzódó természetét meghazudtolva járt kelt a házban. Serényen segített ahol csak tudott, látszott rajta, hogy a csepp szívébe beköltözött az elveszettnek hitt remény. Egyedül Amira vált egyre csendesebbé, de a nagy nyüzsgésben nem tűnt fel senkinek a kislány szótlansága.

Sára sok időt töltött a kórházban, lehetőséget adva ezzel az otthoniaknak a tervezésre, hogyan is élnek majd ezután, ha megjelenik a „család feje" köztük. Mert még mindig az volt falun a megrendíthetetlen szemlélet, hogy csakis egy férfi lehet, aki irányíthat egy családot. Jelen esetben ez a valaki, már mindenkiben tudatosult, Sági Benjámin lesz, aki a börtön bezárt világából kerül nemsokára hozzájuk a tanyagazdaságba.

A két roma fiatal elmélkedett a legtöbbet azon, hogy mi fog változni az életükben, ha odakerül a férfi.

– Szegény csávó, tolókocsiba van – húzta el a száját Zita. – Nekem nem kék ilyen pasi, aki nem tud akkor se elszaladni, ha kergetik.

– Ájj le, többet ne hajjak tőled ilyet! – parancsolt rá Flóri – Régen tudott szaladni, ha idekerül, meggyógyul... majd megint tud.

– Hah, gondolkozz, megyünk ősszel a városba, felsőbb iskolába, összeszakad a tanya nélkülünk. Mi lesz itt, ne tudd meg!

Flóri gondba esett Zita szavaitól.

– Mi nélkülünk biztos... – helyeselt végül.

Szótlanul üldögéltek egy darabig. Gondolkodtak. Sajnálták Sárát, aki mostanában már vidámabban járt kelt köztük, de az elmúlt időszak nagyon megviselte. Aggódtak érte, mert már ezer szállal kötődtek a szép fogadott anyukájukhoz.

– Én lehet, halasztok egy évet...– szólalt meg Flóri. – Megvár az iskola.

– Inkább férhe' mennék, mint az iskola, tudok én mán mindent... én is maradok... de anya nem engedi.

– Még most ne mondjuk meg neki – csillant fel Flóri szeme – várjuk meg, hogy idejöjjön az az ember, ki tudja milyen változást hoz az élet.

Zolival ment Sára Benjáminért. A két férfi barátságosan üdvözölte egymást.

– Hoztam egy két ruhadarabot. Sára mondta, hogy minden, ami rajtad volt, tönkre ment. Egyforma a méretünk azt hiszem.

Benjámin, Sára segítségével nehézkesen öltözködni kezdett.

– Na, hadd segítsek! – állt be Sára mellé segíteni Zoli – Majd megy ez jobban is, ne idegeskedj barátom.

– Még szédülök egy kicsit, de végre megengedték, hogy hazamehessek – mondta zavartan Benjámin. – Vissza kell járni sűrűn rehabilitációra, de akkor se kell mindennap itt feküdni.

– Jobban is gyógyulsz otthon a családban, teljesen más lesz, mint ebben a kórházszagban – helyeselt Zoli.

– Otthon, azt mondtad? – mosolyodott el Benjámin – Nem hiszed el, mennyire kedves számomra ez a szó. Már lemondtam róla egy életre, hogy egyszer újra szeretet vesz körül. És most megyek haza a családomhoz, a szerelmemhez! Elérzékenyült, de nem szégyellte a gyengeségét, boldog volt, tele várakozással.

Mikor befordult a terepjáró a tanyaház elé, egyszerre jött elő a ház népe. Mindenki arcára fel volt festve a várakozás pírja. Benjámin is szorongott. Hozzászokott a magányhoz az utóbbi időben. Hiába volt körülötte annyi ember, mégis egyedül érezte magát köztük, hisz nem kötötte hozzájuk semmilyen érzelmi szál. Kíváncsi volt önmagára, hogyan tud majd beilleszkedni, befogadja e Sára családja. Mikor mesélt az életükről, sokszor elképzelte, hogy ő is ott él majd velük egyszer. Hallja az öreg Terka mamát zsémbelni, Sára anyját is elképzelte, ahogy beszél hozzá, és úgy szólítja majd „Fiam". Szinte látta maga előtt a kis Amirát, Zitát és Flórit a két roma gyereket, akiknek Sára oltalmat adott a tanyán. És most ott állnak mind, a két kislányával és várnak rá. Végignézett rajtuk még az autóból, mielőtt kiszállt volna. Ugyanolyannak látta a gyerekeket, mint ahogy Sára jellemezte őket. Meglátta Zsuzskát, aki idegességében most is táncikált, ugrált, nem bírt magával. Vele ellentétben Mónika komoly arccal álldogált, rajta látszott leginkább a feszült várakozás.

– Itthon vagyunk! – figyelmeztette Sára. – Úgy látom mindenki kijött a fogadásodra.

– Kicsit izgulok – súgta oda Benjamin, míg belekapaszkodott Zoli karjába.

– Gyere barátom, csak nyugodtan, itt van a tolókocsi.

Flóri a világ legtermészetesebb mozdulatával ugrott a férfi mellé a másik oldalon, hogy segítsen.

– De jó már, hogy hazajött – nézett rá hódolattal. Benjámin rámosolygott Flórira.

– Úgy tudom te vagy itt az egyetlen férfi a családban.

– Hát... igen, de mán ketten leszünk mától... – nevetett vissza megilletődve Flóri. – Ha meggyógyul, átadom az elsőbbséget, én megyek ugyanis a városba tanulni!

Benjáminnak szüksége is volt Flóri és Zoli támogatására, mert a két kislánya majd fellökte örömében.

– Apu, apu! Hogy vagy? – jött Zsuzskától az elmaradhatatlan első kérdés.

– Jól kislányom, most már nagyon jól vagyok, hogy végre látlak benneteket. 

Benjámint beültették a tolókocsiba. Onnan nézett fel Terka mamára, egyenesen a szúrós szemébe. Ártatlan, gyermeki mosoly jelent meg az arcán, az öregasszony zavart lett a nézésétől.

– Nem tudom, hogyan köszönjem meg önnek azt a segítséget, amit értem tett!

– Ugyan, mit tettem én? – válaszolt meglepve az öregasszony.

– Láttam, amikor imádkozott értem éjt nappallá téve, és maga köré gyűjtött valami földöntúli erőt, hogy visszatérjek Sárához és a gyermekeimhez.

– Sára miatt tettem! – igazgatta a kendőjét még nagyobb zavarban az öregasszony – Honnan is láthattál engem fiam? De jól tudod, a Megváltó segített rajtad, mert mi megkértük rá, szegény Sára miatt, mert belebetegedett a bánatba ez a leány.

Zoli ott állt Benjámin mellett, várta, hogy Terka mama kimondja végre, hogy Benjamin bebocsájtást nyert a házba. Az öregasszony csak hezitált tovább. Mártika néni végül megunta, mivel látta, hogy kezd kellemetlenné válni a helyzet.

– Gyere csak fiam beljebb, elkészítettünk mindent a kényelmedre. Ne itt beszélgessünk az udvar porában.

– Jól van, menjünk beljebb! – egyezett ki végre Terka mama is. Közben elkeseredetten figyelte a férfit, akit Zoli tolt a ház felé.

– Micsoda szép magas embernek néz ki Mártikám, de nincs jártányi ereje se, látod, tolószékes a szerencsétlen! – csóválta a fejét, míg bandukolt utánuk a házba.

– Tudtuk, hogy beteg, ne hányd fel Terka! – szólt rá Mártika rosszallóan.

Egyenesen a szobába kísérték a beteget, Sára azonnal szigorúan pihenésre ítélte.

– Az ebédig pihenned kell, kikísérem Zolit, mindjárt jövök.

Sára kiment, de jóformán abban a percben nyílott az ajtó és megjelentek a gyerekek. Zsuzska és Mónika mellé kucorodott az ágyba, Amira csak az ágy végén üldögélt a lábainál. Flóri és Zita törökülésben a szőnyegen helyezkedett el. Mindenki mondta a magáét, egymás szavába vágva beszéltek.

– Olyan egyforma ez az élet! – világosította fel Flóri az ágyban fekvő férfit.

– Mire gondolsz, nem értelek, szerintem semmi nem egyforma.

– Hát arra, hogy Benjámin bácsit a határon kapták el, bennünket meg saját házunkban.

– Csak anya szerencsére nem lett ilyen nagyon beteg, mint te apu – egészítette ki Zsuzska komoly arccal Flórit.

– Igen ez tényleg furcsa, mintha mindig párhuzamosan futott volna az életünk.

Benjáminban előjöttek az elmúlt napok emlékei. Sára nem mesélt róla egyszer sem milyen veszedelembe kerültek, de Zoli igen. Zoli többször meglátogatta a kórházban, általában csak akkor, ha dolga akadt a városban, legalábbis mindig azt mondta: „Erre jártam, gondoltam benézek hozzád, hogy van az egészséged." Ilyenkor hosszan beszélgettek az élet dolgairól. Ő mondta el, milyen kitartó és megbízható mind a két nő, a felesége Róza és Sára is. Milyen szerencsések, hogy a sors egy útra terelte őket, hogy találkozni tudtak. Egyik látogatása alkalmával elmesélte a tanyát ért támadást is, Flóri hősies magatartásáról is hosszan beszélt, és hogy Sára olyan, mint egy kölykeit féltő ragadozó, halálig képes védeni a családját.

– Amikor anya téged nagyon várt haza, olyankor mindig sokáig a távolba nézett, mert ő mindig tudta, hogy nemsokára ideérsz – folytatta Mónika a beszélgetést.

– Nálunk ilyenkor azt mondta, csak nagyon rá gondolni arra, akit várunk és indulni felénk – szólalt meg bátortalanul Amira.

– Te is érzed Amira, érzed, hogy akit vársz, már úton van feléd? – kérdezte meg kíváncsian a kislányt Benjámin.

– Gondolni rájuk, de nem érzeni, hogy jönni. Apa nem is tud, ő meghalni mikor bombát dobni a ház... anya elment a bátyám utána – sütötte le a szemét Amira, nem nézett a férfi szemébe.

Benjámin megsajnálta.

– Nehéz életed volt, de most is bánt valami, látom rajtad.

– Most már, hogy te családfő, mi lesz...? — suttogta Amira.

– Szerinted minek kéne történni? Gondolod, hogy én azt fogom mondani, hogy sok itt a gyerek? – nevetett Benjámin – Súgok neked egy titkot, de ne mondd el senkinek! Engem is befogadott ez a család, mint téged, és mint Flórit és Zitát.

– Meg minket is, igaz Zsuzska? – helyeselt Mónika – Anya csak megszeretett mindnyájunkat, aput is. Ne aggódj Amira.

– Nagyon sok dicséretet hallottam rólad, okos vagy és tiszteletet adó kislány, Sára nagyon szeret téged... nem csak téged – mosolygott rájuk – és te Flóri... rád, kimondottan büszke vagyok. Elmesélte Zoli bácsi milyen bátor vagy és mennyit segítesz a tanyán Zitával együtt. De majd lesz idő még mindent megbeszélni...

Sára visszatért és megállt az ajtóban, csendben figyelte őket, örült, hogy Benjámin készségesen válaszolgat a kérdésekre. Benjámin észrevette, nyújtotta felé a kezét.

– Gyere ide, talán még elférsz itt mellettem.

Sára odaült szófogadóan – Nem vagy fáradt?

– Egyáltalán nem. Jó itthon – mosolygott Benjámin.

– Igen itthon vagy végre... velünk – lehajolt hozzá, hogy egy futó csókot adjon az arcára.

Benjámin Zsuzska felé fordult.

-- Mindig igazad volt kislányom... és én sokáig nem hittem neked el, hogy végig velünk volt az angyal...  várt ránk az úton és amikor ránk sötétedett és ezernyi veszély leselkedett ránk, kézen fogott bennünket... Flórit, Zitát és Amirát is.  Elkisért bennünket ebbe a házba... az angyal vigyázott ránk végig... és most már nekünk is nagyon vigyázni kell rá, hogy örökké velünk maradjon.

Zsuzska odaszaladt Sárához -- Látod már mindenki elhiszi, hogy te egy igazi angyal vagy... még apu is.