Ő az én angyalom!

Ahogy közeledett egyre nőtt benne az elkeseredett düh, hangosan tiszta erőből kiáltozott feléjük.

– Takarodjatok el! Hagyjátok őket békén! Mit akartok tőlük? Az eszetekbe se jutott, hogy segítsetek rajtuk? Kik vagytok?

Az alakok fenyegető testtartással megfordultak. Az egyikben Sára felismerte a padon látott drogost. Mégsem érzékelte a veszélyt kellőképpen, kinyújtotta a karját a kislányok felé.

– Gyertek, kicsikéim, ne féljetek!

Felemelte Zsuzskát, Anna is ott volt már mögötte, ő Mónikát ölelte magához, és már fordultak is velük, hogy elvigyék a gyerekeket.

Akkor érezte, hogy megszorítja egy vasmarok a karját, majd egy erős ütést érzett a hátán. Az ütéstől földre esett a kislánnyal együtt. Anna elszaladt Mónikával, de mikor visszanéztek, és látták a földön fekvő Sárát, aki a testével védte a nyöszörgő Zsuzskát, hangosan sikoltoztak segítségért. A szél felerősödött, a segélykiáltást a hátára kapta és szétszórta a fák között. A három alakot megzavarta a lárma.

Sára a fájdalomtól és a félelemtől nem tudott megmozdulni, magához húzta Zsuzskát és arra gondolt, hogy ebből a csapdából nem szabadul ki élve. Aztán eszébe jutott az álma – nem adhatja fel, menekülniük kell! Odasúgta a kislánynak, ha szól, fusson a testvéréhez. Minden erejét összeszedte, és felkiáltott.

– Most... fuss!

Amikor elengedte a gyereket, szembe nézett a fölötte magasló alakkal. Lendült a lába és rúgott, egymás után többször. Célba talált a rúgása. A férfi felordított és a fájdalomtól összegörnyedt.

Zsuzska szerencsére nem gondolkodott semmin, futott, botladozva, sikoltozva, egyenest Anna karjaiba.

Sára meglátott egy kést felvillanni a holdfényben. Behunyta a szemét. Nagyon gyengének érezte magát, fájt a háta a kapott ütéstől, az erős rúgásoktól teljesen kifáradt, képtelen volt tovább védekezni. Kereste a kiutat, hogyan szabadulhatna. Tudta, hogy fel kéne ugrania, elfutni onnan, vagy ha nem tud elmenekülni, minden erejével támadni őket, hogy megvédje magát. Mégsem mozdult. Várt. Hallotta távolból ahogy Zsuzska sokkosan sír, vagy inkább üvölt, ahogy a torkán kifér.

– Menjetek már el! – suttogta maga elé.

Aztán furcsállta, hogy nem történt semmi, a támadója nem szúrt.

Kinyitotta a szemét. Óvatosan oldalra nézett, felismerte maga mellett a padon látott drogost, aki mint egy védelmező dühösen szembefordult a késsel hadonászó társával. Az ujját a szájára téve suttogott.

– Csend, néma csend! Ne akard bántani. Látod nem fél tőled. Miért is félne, hisz ő halhatatlan. Nem tudsz ártani neki. Hadd menjen, engedd útjára. Nem látod? Nézd meg a gyönyörű arcát, látod már barátom? Ő egy angyal. Értitek már? – fordult a másihoz is – Angyal! ... láttam már ezelőtt... ő az én angyalom. Menj... elengedlek, menj csak! – gyengéden Sára felé nyúlt, hogy felsegítse a földről. – Menj, vidd a kölyköket is, ha értük jöttél!

A másik kettő megrökönyödve állt, tehetetlen vigyor ült ki az arcukra. Belső világukba szerencsére sikeresen bekúszott az előtte elfogyasztott drogtól a vizionált kép, ami elszakadt a valóságtól, és már életre kelt egy tudat alatti világban.

Sára megértette, hogy megmenekült.

– Köszönöm – suttogta a sebhelyesnek, és reszkető lábbakkal elindult Anna felé.

Sietősen mentek az ösvényen visszafelé. Anna hívta a barátait.

Sára átvette a szipogó Zsuzskát, a kislány átölelte a nyakát. A két puha kéz, mint az abroncs, úgy szorította körbe a nyakát. A könnyes kis ijedt arcocska a vállán pihent.

– Sss – nyugtatta Sára – már nincs semmi baj, nyugodj meg! – de közben érezte, hogy ugyanúgy remeg az ő teste is az átélt traumától.

– Nincs semmi baj! – nyugtatta önmagát is, aztán Annához fordult:

– Mi ez?

Anna értetlenül nézett rá.

– Nem vetted észre? A viharos szél megszűnt, szinte áll a levegő körülöttünk.

A sötétben újra hangokat és lépéseket hallottak. Megálltak, mozdulatlanul figyeltek a zaj felé. Zseblámpák fényei köröztek az ösvényen, megkönnyebbülve ismerték fel, hogy rendőrök sietnek feléjük.

– Na, végre megvannak! – szólt az egyik rendőr, mikor rájuk irányította a lámpa fényét.

– Bátor hölgyek maguk, az biztos! Hallottuk a segélykiáltást, jól vannak?

Sára mélyet sóhajtott.

–Talán mégsem vagyunk annyira bátrak. Az a lényeg, hogy a két kislány előkerült.

A rezzenéstelen levegő megmozdult, és egy szellő végigsimította az arcát. Csak egy fuvallat, aztán újra semmi. De abban a pillanatban érezte, hogy a lelke könnyűvé vált és megszűnt a belső remegése.

– Jól van, menjünk haza! – mosolygott Annára – Örülök, hogy mellettem maradtál, tudod nélküled...

– Ne hálálkodj, az angyaloknak segíteni kell! – nevetett fel Anna megkönnyebbülten.