Hogy vinné el az ördög

 

Sára vonakodva felállt az asztal mellől, direkt nem figyelte miről cseverésznek a gyerekek az apjukkal, igy is lassan oldódott a feszültsége, amit a férfi hangja kiváltott benne. Nem tudott kibúvót kitalálni, kelletlenül átvette a telefont Mónikától.

– Itt vagyok.

– Ne haragudjon, hogy ennyit zavarom.

– Nem zavar.

– Kimért és udvarias... mégis arra kérem, hogy beszéljük meg, a nap melyik időpontja lenne alkalmas, amikor beszélhetünk ezután, nem sokat, tíz percet, ennyit lehet. Nemsokára lejár az időm...

– Rendben. Csakis az esti órákban, munkahelyen nem beszélgethetek privát. Vagy hétvégén, szombaton három után, akkor a lányokkal vagyok.

– Nagyszerű. Maga tényleg egy földre szállt angyal Sára... – sóhajtott a vonal végén a férfi – Nem csak Zsuzska érzi így, ez az igazság. Már én is rájöttem... akkor... még egyszer, boldog karácsonyt. Vigyázzon a lányaimra és magára is... jó volt hallani a hangját. Jó, hogy egy angyal vigyáz a lányaimra...– sóhajtotta el magát újra Benjámin.

A vonalban egy éles kattanás hallatszott.

Megszakadt, gondolta Sára, és mivel azt hitte már nem hallja a férfi, válaszolt.

– Vigyázok. És az angyalok vigyázzanak magára is, mert én ott nem tudok... nincs ugyanis belépő kártyám.

Nagyon zavarba jött mikor meghallotta, hogy a vonal végén halkan felnevet a férfi, aztán végleg megszűnt a vonal.

– Na, ezt jól elszúrtam! Mit gondol ez most rólam? Hú, de nem normális ez az egész! Még, hogy mindennap telefonál, beszámolót kell tartanom. Na, mi lesz itt? – dohogott hangosan, míg leült az anyja mellé.

– Mi van kislányom? – érdeklődött az anyja mikor meglátta Sára gondterhelt arcát.

– Semmi különös, csak bejött az életünkbe a szerető apa, hogy vinné el az ördög! – mondta keserűen Sára.

– Végre megjött az esze annak az embernek, ideje már. De miért bánt?

– Nem tudom. Jobb lenne, ha nem is látnám! – felelte idegesen – Annyira összezavar minduntalan.

Benjámin a hideg folyosófalának támaszkodva állt, kezében az elnémult telefonnal. Úgy érezte végig míg beszélt Sárával, mintha ott állna mellette, érezte a közelségét. Megnyugodott, hogy megbocsájtott neki, annak is, hogy hajlandó vele kapcsolatban maradni. Teljesen mindegy, hogy kötelességből, mert úgy gondolta, hogy csak abból, de a lényeg az, hogy mindennap hallani fogja a hangját. Minden napja ezután várakozással telik majd el. És ha várakozhat egy számára kedves eseményre, túléli könnyebben azt a poklot, amibe belekerült. Az angyal velük van, igaza volt Zsuzskának. Már nincsennek egyedül.

A telefont a zsebébe csúsztatta és lassú léptekkel elindult a nagyterem felé, ahol javában tartott a karácsonyi műsor.9

Ő az én angyalom!

Ahogy közeledett egyre nőtt benne az elkeseredett düh, hangosan tiszta erőből kiáltozott feléjük.

– Takarodjatok el! Hagyjátok őket békén! Mit akartok tőlük? Az eszetekbe se jutott, hogy segítsetek rajtuk? Kik vagytok?

Az alakok fenyegető testtartással megfordultak. Az egyikben Sára felismerte a padon látott drogost. Mégsem érzékelte a veszélyt kellőképpen, kinyújtotta a karját a kislányok felé.

– Gyertek, kicsikéim, ne féljetek!

Felemelte Zsuzskát, Anna is ott volt már mögötte, ő Mónikát ölelte magához, és már fordultak is velük, hogy elvigyék a gyerekeket.

Akkor érezte, hogy megszorítja egy vasmarok a karját, majd egy erős ütést érzett a hátán. Az ütéstől földre esett a kislánnyal együtt. Anna elszaladt Mónikával, de mikor visszanéztek, és látták a földön fekvő Sárát, aki a testével védte a nyöszörgő Zsuzskát, hangosan sikoltoztak segítségért. A szél felerősödött, a segélykiáltást a hátára kapta és szétszórta a fák között. A három alakot megzavarta a lárma.

Sára a fájdalomtól és a félelemtől nem tudott megmozdulni, magához húzta Zsuzskát és arra gondolt, hogy ebből a csapdából nem szabadul ki élve. Aztán eszébe jutott az álma – nem adhatja fel, menekülniük kell! Odasúgta a kislánynak, ha szól, fusson a testvéréhez. Minden erejét összeszedte, és felkiáltott.

– Most... fuss!

Amikor elengedte a gyereket, szembe nézett a fölötte magasló alakkal. Lendült a lába és rúgott, egymás után többször. Célba talált a rúgása. A férfi felordított és a fájdalomtól összegörnyedt.

Zsuzska szerencsére nem gondolkodott semmin, futott, botladozva, sikoltozva, egyenest Anna karjaiba.

Sára meglátott egy kést felvillanni a holdfényben. Behunyta a szemét. Nagyon gyengének érezte magát, fájt a háta a kapott ütéstől, az erős rúgásoktól teljesen kifáradt, képtelen volt tovább védekezni. Kereste a kiutat, hogyan szabadulhatna. Tudta, hogy fel kéne ugrania, elfutni onnan, vagy ha nem tud elmenekülni, minden erejével támadni őket, hogy megvédje magát. Mégsem mozdult. Várt. Hallotta távolból ahogy Zsuzska sokkosan sír, vagy inkább üvölt, ahogy a torkán kifér.

– Menjetek már el! – suttogta maga elé.

Aztán furcsállta, hogy nem történt semmi, a támadója nem szúrt.

Kinyitotta a szemét. Óvatosan oldalra nézett, felismerte maga mellett a padon látott drogost, aki mint egy védelmező dühösen szembefordult a késsel hadonászó társával. Az ujját a szájára téve suttogott.

– Csend, néma csend! Ne akard bántani. Látod nem fél tőled. Miért is félne, hisz ő halhatatlan. Nem tudsz ártani neki. Hadd menjen, engedd útjára. Nem látod? Nézd meg a gyönyörű arcát, látod már barátom? Ő egy angyal. Értitek már? – fordult a másihoz is – Angyal! ... láttam már ezelőtt... ő az én angyalom. Menj... elengedlek, menj csak! – gyengéden Sára felé nyúlt, hogy felsegítse a földről. – Menj, vidd a kölyköket is, ha értük jöttél!

A másik kettő megrökönyödve állt, tehetetlen vigyor ült ki az arcukra. Belső világukba szerencsére sikeresen bekúszott az előtte elfogyasztott drogtól a vizionált kép, ami elszakadt a valóságtól, és már életre kelt egy tudat alatti világban.

Sára megértette, hogy megmenekült.

– Köszönöm – suttogta a sebhelyesnek, és reszkető lábbakkal elindult Anna felé.

Sietősen mentek az ösvényen visszafelé. Anna hívta a barátait.

Sára átvette a szipogó Zsuzskát, a kislány átölelte a nyakát. A két puha kéz, mint az abroncs, úgy szorította körbe a nyakát. A könnyes kis ijedt arcocska a vállán pihent.

– Sss – nyugtatta Sára – már nincs semmi baj, nyugodj meg! – de közben érezte, hogy ugyanúgy remeg az ő teste is az átélt traumától.

– Nincs semmi baj! – nyugtatta önmagát is, aztán Annához fordult:

– Mi ez?

Anna értetlenül nézett rá.

– Nem vetted észre? A viharos szél megszűnt, szinte áll a levegő körülöttünk.

A sötétben újra hangokat és lépéseket hallottak. Megálltak, mozdulatlanul figyeltek a zaj felé. Zseblámpák fényei köröztek az ösvényen, megkönnyebbülve ismerték fel, hogy rendőrök sietnek feléjük.

– Na, végre megvannak! – szólt az egyik rendőr, mikor rájuk irányította a lámpa fényét.

– Bátor hölgyek maguk, az biztos! Hallottuk a segélykiáltást, jól vannak?

Sára mélyet sóhajtott.

–Talán mégsem vagyunk annyira bátrak. Az a lényeg, hogy a két kislány előkerült.

A rezzenéstelen levegő megmozdult, és egy szellő végigsimította az arcát. Csak egy fuvallat, aztán újra semmi. De abban a pillanatban érezte, hogy a lelke könnyűvé vált és megszűnt a belső remegése.

– Jól van, menjünk haza! – mosolygott Annára – Örülök, hogy mellettem maradtál, tudod nélküled...

– Ne hálálkodj, az angyaloknak segíteni kell! – nevetett fel Anna megkönnyebbülten.

Katerina Forest: Még nem hagyhatsz el!

Még döbbenten álltam s néztem arcod,
mi márványként szoborrá változott.
A fekhelyen egy elkínzott test feküdt,
de lelked már könnyű szárnyakon repült.
Még éreztelek.

Mert ott voltál velem, még nem hagytál egyedül,
tudtad, hogy fáj, hogy nem értem, ezernyi kérdés
bennem szétfeszült, mondd, mi lesz most velem?
Mi lesz nélküled velem?

A Veled reggelek, az elkortyolt kávé, a csendes szavak,
a hiányod már benn ordított, mint bölcsőben síró gyermek,
követeltelek - Még nem hagyhatsz magamra, még ezernyi perc,
ami még közös, még ezernyi mosoly, simogatás,
várj kicsit még! Várj! Még elmondom neked,
tegnap akartam… hogy mennyire szeretlek.

Eső esett, arcomon legurultak a cseppek,
közé folyt a keserű könnyem.
Mellettem csobogó patak futott tova,
miben már fürdött a Halál madara.
Láttam, hogy nyílott az ég kapuja,
tündöklő fényben átszállt a lelked rajta.

Gyertyafény lobban, kormozza a keresztet,
hideg kőlapon bevésve a neved,
Született… Meghalt…, Örök emlékezet.
De én tudom, hogy nem vagy itt!
Virágot viszek, a sírhelyedre teszem,
aztán mosollyal arcomon,… elsétálok Veled.