Világfolyás

 

A befogadó otthonban zajlott az élet. Ahogy hűlt lefelé az idő és beköszöntöttek az igazi fagyos napok, egyre több gyereket vittek be az Intézetbe. Böbe néni mondta is Mónikának és Zsuzskának, hogy nekik már nem kellene ott lenniük, mert kitelt az idejük. A két kislány tudta, hogy mi miatt nem indulnak még az új otthonukba, hiszen Sára megosztott velük minden információt. Tudták, hogy a tanfolyam végéig a városban kell maradnia Sárának, így nekik is. A december nem igazi telet hozott, mindennap köd volt, néha ónos szitálással. Talán a szürkére festett világ is közrejátszott abban, hogy mindennap kiborult a bili a bentlakók között. Nem volt egy békés nap, folyton marakodtak. Zita és Viki belháborút vívott az újakkal, hogy megtartsák féltve őrzött pozíciójukat. Nem volt könnyű dolguk, kemény ellenállásba ütköztek.

Zsuzskát és Mónikát mikor délután visszaértek az óvodából, feltűnő csend fogadta az emeleti folyosón. A szobájukban a lányok csendben hallgatták Zitát. Türelmetlenül intett feléjük:

– Visszahozták Flórit, de milyen állapotba van! ... Gyertek, most mondom.

Mónika és Zsuzska odakuporodott mellé a heverőre és várták a beszámolót.

– Szóval, itt döglök délután, hát hallom a nagy csörtetést lefelé. Mondom, megnézem mán, mi van. Akkor láttam meg Flórit, kísérték felfelé. A gyereknek jártányi ereje se vót. Teljesen tönkre vágta magát.

– Akkor drogos lett! – szisszent fel Viki – Minek ment lakásotthonba a bornyú.

– Dehogy lett drogos, nem egészen erről van szó. Beszéltem vele később, nem az lett a baja. Az anyja miatt épült le.

– Hát mi lett? Azt mondta házasodik az anyja, ha kiszabadul a sittről, elveszi a strici.

– El is vette, vót nagy lagzi is. Azt mesélte hintó vitte az anyját a házasságkötőhöz, rózsaszín fődig érő ruhában, a haja meg tisztára rackásra vót csinálva. Jól nézett ki nagyon, vót még koronája is... csak mégse vitte haza Flórit. A strici ellenezte. Kiszórakozták magukat a pézbűl, oszt az anyja ment az utcára megint.

– Gondolom újra lekapcsolták! – jött rá az igazságra Viki.

– Aza', nagyon hamar. Flóri meg nem érte el telefonon, hát megszökött, elindult Pestre gyalog, mert izgult az anyja miatt. Mikor felért Pestre a nyóckerbe, már nem érte kint az anyját. A nagyanyjához ment végül, de ott se látták szívesen. Lelépett onnan is, hajléktalanok közé keveredett. Üvegezett nekik kajáért, teljesen addig, míg elkapták igazoltatáskor a zsernyákok.

– Nem jobb lett volna, ha nem szökik meg?

– Azt monta, ott nem maradt vóna egy percig se, homokos is vót bent, meg kétdrogos, szítták a vérit. Hát elkapták, oszt visszahozták, tetvesen, ótvarosan. Le van pukkanva a gyerek rendesen.

– Na, a szép jövő oda van Flórinak akkor – sajnálkozott Viki.

– Oda, tán örökre – helyeselt Zita – megmondtam neki, menne ki családho', emlékeztek, nem vót hülye gyerek. Mán én is kimennék... csak ott is iskolába kell járni.

– Kimennél? – csodálkozott Viki.

– Ki én, mán nagyon unom az itteni világfolyást.

Ő az én angyalom!

Ahogy közeledett egyre nőtt benne az elkeseredett düh, hangosan tiszta erőből kiáltozott feléjük.

– Takarodjatok el! Hagyjátok őket békén! Mit akartok tőlük? Az eszetekbe se jutott, hogy segítsetek rajtuk? Kik vagytok?

Az alakok fenyegető testtartással megfordultak. Az egyikben Sára felismerte a padon látott drogost. Mégsem érzékelte a veszélyt kellőképpen, kinyújtotta a karját a kislányok felé.

– Gyertek, kicsikéim, ne féljetek!

Felemelte Zsuzskát, Anna is ott volt már mögötte, ő Mónikát ölelte magához, és már fordultak is velük, hogy elvigyék a gyerekeket.

Akkor érezte, hogy megszorítja egy vasmarok a karját, majd egy erős ütést érzett a hátán. Az ütéstől földre esett a kislánnyal együtt. Anna elszaladt Mónikával, de mikor visszanéztek, és látták a földön fekvő Sárát, aki a testével védte a nyöszörgő Zsuzskát, hangosan sikoltoztak segítségért. A szél felerősödött, a segélykiáltást a hátára kapta és szétszórta a fák között. A három alakot megzavarta a lárma.

Sára a fájdalomtól és a félelemtől nem tudott megmozdulni, magához húzta Zsuzskát és arra gondolt, hogy ebből a csapdából nem szabadul ki élve. Aztán eszébe jutott az álma – nem adhatja fel, menekülniük kell! Odasúgta a kislánynak, ha szól, fusson a testvéréhez. Minden erejét összeszedte, és felkiáltott.

– Most... fuss!

Amikor elengedte a gyereket, szembe nézett a fölötte magasló alakkal. Lendült a lába és rúgott, egymás után többször. Célba talált a rúgása. A férfi felordított és a fájdalomtól összegörnyedt.

Zsuzska szerencsére nem gondolkodott semmin, futott, botladozva, sikoltozva, egyenest Anna karjaiba.

Sára meglátott egy kést felvillanni a holdfényben. Behunyta a szemét. Nagyon gyengének érezte magát, fájt a háta a kapott ütéstől, az erős rúgásoktól teljesen kifáradt, képtelen volt tovább védekezni. Kereste a kiutat, hogyan szabadulhatna. Tudta, hogy fel kéne ugrania, elfutni onnan, vagy ha nem tud elmenekülni, minden erejével támadni őket, hogy megvédje magát. Mégsem mozdult. Várt. Hallotta távolból ahogy Zsuzska sokkosan sír, vagy inkább üvölt, ahogy a torkán kifér.

– Menjetek már el! – suttogta maga elé.

Aztán furcsállta, hogy nem történt semmi, a támadója nem szúrt.

Kinyitotta a szemét. Óvatosan oldalra nézett, felismerte maga mellett a padon látott drogost, aki mint egy védelmező dühösen szembefordult a késsel hadonászó társával. Az ujját a szájára téve suttogott.

– Csend, néma csend! Ne akard bántani. Látod nem fél tőled. Miért is félne, hisz ő halhatatlan. Nem tudsz ártani neki. Hadd menjen, engedd útjára. Nem látod? Nézd meg a gyönyörű arcát, látod már barátom? Ő egy angyal. Értitek már? – fordult a másihoz is – Angyal! ... láttam már ezelőtt... ő az én angyalom. Menj... elengedlek, menj csak! – gyengéden Sára felé nyúlt, hogy felsegítse a földről. – Menj, vidd a kölyköket is, ha értük jöttél!

A másik kettő megrökönyödve állt, tehetetlen vigyor ült ki az arcukra. Belső világukba szerencsére sikeresen bekúszott az előtte elfogyasztott drogtól a vizionált kép, ami elszakadt a valóságtól, és már életre kelt egy tudat alatti világban.

Sára megértette, hogy megmenekült.

– Köszönöm – suttogta a sebhelyesnek, és reszkető lábbakkal elindult Anna felé.

Sietősen mentek az ösvényen visszafelé. Anna hívta a barátait.

Sára átvette a szipogó Zsuzskát, a kislány átölelte a nyakát. A két puha kéz, mint az abroncs, úgy szorította körbe a nyakát. A könnyes kis ijedt arcocska a vállán pihent.

– Sss – nyugtatta Sára – már nincs semmi baj, nyugodj meg! – de közben érezte, hogy ugyanúgy remeg az ő teste is az átélt traumától.

– Nincs semmi baj! – nyugtatta önmagát is, aztán Annához fordult:

– Mi ez?

Anna értetlenül nézett rá.

– Nem vetted észre? A viharos szél megszűnt, szinte áll a levegő körülöttünk.

A sötétben újra hangokat és lépéseket hallottak. Megálltak, mozdulatlanul figyeltek a zaj felé. Zseblámpák fényei köröztek az ösvényen, megkönnyebbülve ismerték fel, hogy rendőrök sietnek feléjük.

– Na, végre megvannak! – szólt az egyik rendőr, mikor rájuk irányította a lámpa fényét.

– Bátor hölgyek maguk, az biztos! Hallottuk a segélykiáltást, jól vannak?

Sára mélyet sóhajtott.

–Talán mégsem vagyunk annyira bátrak. Az a lényeg, hogy a két kislány előkerült.

A rezzenéstelen levegő megmozdult, és egy szellő végigsimította az arcát. Csak egy fuvallat, aztán újra semmi. De abban a pillanatban érezte, hogy a lelke könnyűvé vált és megszűnt a belső remegése.

– Jól van, menjünk haza! – mosolygott Annára – Örülök, hogy mellettem maradtál, tudod nélküled...

– Ne hálálkodj, az angyaloknak segíteni kell! – nevetett fel Anna megkönnyebbülten.

Angyalok miért mentek el ?

 

Esteledett, a szürke színek mélyültek, sötétedtek körülöttük. Az ösvény végénél megtorpantak egy pad előtt. A padon egy furcsa alak ült, két karját maga előtt lóbálva. Öklendezett. Erős pisi szag terjengett körülötte a levegőben. Kivörösödött szemeivel bárgyú tekintettel nézett az előtte álló két nőre. Az arca visszataszító volt a begyulladt hegektől. 

– Angyalok, eljöttetek? – motyogta hitetlenkedve, mint aki előtt megjelent egy csoda, egy látomás.

Sietve otthagyták. Míg távolodtak, hallották, ahogy hívogatja őket vissza a padon ülő férfi.

– Maradjatok, angyalkáim! Ne hagyjatok magamra! Angyalok, miért mentek el? Hahó!

Csörgött Sára telefonja, Zsolt hívta.

– Van egy jó és egy rossz hírem. Melyikkel kezdjem?

– Mindegy. Kezdd a rossz hírrel.

– Szóval, látták a gyerkőcöket félórája, a park északi része felé menni. Ti pont a másik oldalán vagytok. Ez a rossz. Mi is megyünk oda hozzátok, ez a jó hír.

Visszafordultak, rohantak a megadott irányba. Észrevették, hogy eltűnt padról a drogos.

Sára arra gondolt, ha a megérzései jók voltak, a két gyereket megtalálják hamarosan. Akkor nem történhet velük semmi nagyobb baj és nem fáznak fel a hideg éjszakában. A remény hamar elillant belőlük, mikor egy vad szélroham megbillentette őket. Hirtelen jött, minden figyelmeztetés nélkül. Körülöttük nyikorgott, tompán morajlott az erdő, a bokrok ágai földre hasaltak, súrolták a hidegtől dermedt aljnövényzetet, mintha kerestek volna valamit köztük. A szél miatt percek alatt lehűlt a levegő, hiába futottak, a hideg átjárta a testüket.

Úgy érezték, hogy a gyors tempó miatt lassan jártányi erejük se marad. Néha megálltak, erőt gyűjteni, figyelni a neszekre. Egyre jobban féltek attól, hogy hiába rohanták át az egész területet, mégsem fognak a gyerekek nyomára bukkanni. Sára kétségbeesve nézett Annára.

– Már teljesen besötétedett, hogy lehet így rájuk lelni? Anna, mi lesz velük itt éjszaka?

– Megérdemelnék, hogy jól elfenekelje őket valaki, igazad van, ha nem találjuk meg őket, reggelre kihűlnek.

Sára intett a kezével – Figyelj Anna, valamit hallok!

Oldalról jöttek a hangok a bokrokon túlról.

– Talán kutyakölykök. Olyan, mintha vinnyogás lenne...

A kutyanyüszítés elcsendesedett. Elindultak az előbb hallott hangok irányába, letértek az ösvényről. Ahogy közeledtek, furcsa értelmetlen szófoszlányok értek el hozzájuk:

–... kismadarak... már nem repültök többé...

Három alakot pillantottak meg egy tisztás szélén, görnyedve figyeltek valamit. Az egyik kiegyenesedett, felfelé bámult az égre, széttárta a karjait, a szél csapkodta, lebegtette a hosszú kabátját.

Meglátta Sára a kis szürke kupacot a padon.

–Mi lehet ott? – súgta Annának.

A kupac megmozdult, és halk, kétségbeesett nyüszítés jött felőle. Azonnal felismerték, hogy a padon összebújva, reszketve a két kislány sír. Sára nem gondolkodott, Anna hiába nyúlt utána, hogy visszatartsa, elhárította a figyelmeztető mozdulatot, futni kezdett. 

Bezáródva a jelenbe

 

Párizs úgy élt addig a gondolatai között mint a világ legszebb, legromantikusabb városa. Már az első napokban rá kellett volna hogy jöjjön, hogy hallgatni kellett volna az anyjára. A fény városának is nevezett Párizs ugyanis egyre kevésbé volt nevezhető ragyogónak, egyes részei inkább egy lepukkant menekülttáborra emlékeztettek. A francia főváros bizonyos kerületeit ugyanis ellepték a migránsok. Az utcákon éltek, sátrak és szemét között. Lehetett félni, egyre több drogos és díler akadt köztük. Némelyik kerületben már odáig fajult a dolog, hogy a gyerekek rendőri kisérettel mentek iskolába. A város vezetése mindent megtett, hogy az utcáról elhelyezze őket táborokba, szállásokra, ettől függetlenül mégis sokan maradtak az utcán.

A La Villette-i migránstábor közel volt Párizs új kulturális központjához. Abban az időben Mikor Eliza a városban tartózkodott a táborba többségben etióp illegális bevándorlókat szállásoltak el. A francia szabadgondolkodásra jellemzően a migránstábor mellé építettek fel egy soktermes mozit, a sátortábortól nem messze tartották nyáron a szabadtéri vetítéseket, és ott volt a világ egyik legmodernebb koncertközpontja a Cité de la Musique.

A francia közszolgálati rádió szerint szombaton hajnali egy órakor szudáni és etióp illegális migránsok a sátortáborban összeverekedtek. A kiszivárgott hírek szerint egy csomag cigaretta miatt estek egymásnak a táborban lakó férfiak.

Baseball-ütőkkel verték egymást, két migránst egy késsel megszúrtak. Nyolcan sérültek meg, mindannyian etiópokok, ketten közülük nagyon súlyosan.

A rendőrök több véres baseball-ütőt találtak, de kést egyet sem. Annak a két szudáni migránsnak, akik a feltételezések szerint késeltek, sikerült elmenekülni a sátortáborból.

Eleinte a város sikátorai között rejtőzködtek, később kimerészkedtek a Szajna partra, elvegyültek a turisták között. Pénzre volt szükségük, hogy tovább tudjanak menni. Ott lettek figyelmesek Elizára, aki egyedül sétált. Nem úgy, mint a többi turista, akik elővigyázatosságból párosan, vagy csoportosan sétáltak. Az irattáskájukat a derekukon maguk előtt tartva, a válltáska, ha volt náluk a fejükön átbújtatva a nyakukban, kéz közelben. Minden turista tudta a szabályokat csak Eliza nem. Figyelmetlenné vált, annak ellenére, hogy otthon beszéltek a zsib és drogárusokról, az ingyen ékszert kínálgató bevándorlókról, az utcákon, piacokon hemzsegő zsebesekről.

Mind a két szudáni szikár, erős testalkatú fiatal férfi volt. Térkövet vettek fel a rakpartról, elrejtették a tenyerük takarásában. Az ütés, amit Eliza fejére mértek, tudatosan erős volt, nem akarták, hogy a nő sikoltozzon. Letépték róla a táskát és elvették az okostelefonját, azonnal futásnak eredtek és eltűntek a parti fák mögött. Amikor meggyőződtek róla, hogy senki nem követi őket, lassítottak, hogy megnézzék a táska tartalmát. Nem volt benne semmi különös érték, ezért egyszerűen eldobták a ligetes bokrok közé.

Eliza közelében lévő emberek megálltak és többen a segítségére siettek. Ők hívták ki a rendőrséget és a mentőt.

Párizs legnagyobb kórházába szállította Elizát a szirénázó mentőautó. Az Assistance publique - Hôpitaux de Paris-ba, amit röviden a franciák csak AP-HP -ként emlegetnek.

Egy hétig feküdt öntudatlan állapotban. Nagyon furcsán érezte magát amikor magához tért. Ha megtudta volna nevezni az érzés, akkor azt a szót használta volna, hogy "lebegés". Valahol egy téridőben, se fent, se lent. Nem érzett eleinte fájdalmat. Körbejártatta a tekintetét, látta a villódzó fényeket. Kábelek sokszínűségét, ami mind hozzá kapcsolódott. A karját nem tudta megmozdítani, végül rájött, hogy ki van rögzítve. Mikor felnézett meglátta az infúzióstasakból gyöngyöző ritmikus cseppeket. Megpróbált gondolkodni, hogy hol van, mi történt vele. A gondolatai mint a polip karjai egymásba fonódtak, szétváltak, eltávolodtak tőle. Különösebben nem izgatta, nem törődött vele, jó volt az üresség ami betöltötte a tudatát. Folyamatosan az ébrenlét és az alvás mezsgyéjén volt. Néha eljutottak hozzá külső ingerek, szagok, hangok, fények. Később egy árnyékot észlelt ami ott hajladozott körülötte.

- Hogy van hölgyem. látom visszajött hozzánk, azonnal szólok az orvosnak!

Távolodó léptek zaját hallotta, ajtócsukódást.

Kis idő múlva újra ajtó csukódás, léptek zaja, egy irritáló férfihang, közvetlen közelről.

- Üdvözlöm Hölgyem! Az osztályos orvos vagyok. Megtudja mondani a nevét? Próbáljon koncentrálni. nagyon fontos lenne tudni az adatait.

Próbálta. de semmi információ nem jutott el hozzá. A tehetetlenségtől összegyűltek a könnyek a szemében. majd szétpattantak, mint a légbuborék, lefolytak két oldalt az arcán. Nem tudta megmondani a nevét. Nem emlékezett rá. Semmire nem emlékezett.

-Jól van, nincs semmi baj. Nyugodjon meg. Most a legfontosabb a felépüléshez a nagyon sok pihenés.

Valamit súgott a nővérnek aki az infúzióba nyugtató injekciót adott az utasításra.

A fájdalom napról napra erőssebben jelentkezett. Minden mozdulatra, mintha éles tőrt szúrtak volna a fejébe. Megemelt adagban kapta a fájdalomcsillapítókat, nyugtatókat. Napok múlva kezdte reálisabban érzékelni a külvilágot. Már figyelt a nővér minden szavára, aki reggel megjelent, hogy átkötözze. Később már kommunikált is vele.

--A gyönyörű hajából jó nagy darabot le kellett borotválni. De szerencsére ha begyógyul a seb, egy kis frizura váltással el tudja tüntetni. Ki fog nőni szépen. Még az emléke sem marad.

-- Miért?-- suttogta Eliza.

-- Be kellett varrni a sebet, csúnyán szétroncsolódott a bőrszövet. Hajas fejbőrön nem tud a sebész dolgozni. Nem emlékszik semmire Hölgyem, hogy mi történ magával?

--Mi történt?

--Leütötték, kirabolták. De most jó helyen van. Itt van ÁP-HP-ba. Azt hallottam, hogy átjön a Professzor Úr megnézni magát. Ha valaki, ő tud segíteni, hogy gyorsan felgyógyuljon. Pihenjen hölgyem. Ezt a betegséget az gyógyítja meg leghamarabb. A sérült agynak a legnagyobb gyógyír a nyugalom a pihenés. Rendbe fog jönni, majd meglátja.

--A professzor... segít rajtam?

--Igen Hölgyem, ez a szakterülete. Memóriakutató.

Szerette ezt a nővért, minden reggel ő kötözte át a sebeit. Úgy beszélt hozzá, mint egy régi ismerőshöz. Nagy volt a repertoárja, hozta vitte a híreket. Folyosói pletykákat, kinti híreket. Később Eliza rájött, hogy tudatos volt a reázúdított híráradat, ami pozitív, humoros dolgokról szólt. Egyfajta lökés az agyhullámainak, hátha eszébe jut valami közben. Próbálta tovább gondolni amit hallott. De mint a demenciás, megállt az ajtóban és nem emlékezett rá, hogy előbb ki akart menni rajta.

Arra ébredt, hogy többen vannak körülötte. Közvetlen a fejénél ott állt az az orvos akit már látott azelőtt. Az osztályos orvos magyarázott. Próbálta feléje fordítani a fejét, de a legkisebb mozdulattól is fájdalmat érzett. Az orvos belépett a látómezőjébe, izgága szürkészöld szemeiben megfelelési kényszer tükröződött, semmi részvétet nem fedezett fel benne.

-- Erről beszéltem Professzor Úr, az eddigi vizsgálatok nem realizálják ezt a kórképet.

A látókörében most megjelent egy másik arc. Sötét barna szemöldök, acélkék szempár. A férfi arca sápadt volt, a szemei alatt a fáradság árulkodó nyomaival. Mégis kellemes, jó érzést keltett benne. Közvetlen közel furakodott hozzá az arc.

- Kíváncsin várjuk, hogy megtudjuk a nevét Hölgyem.

Eliza neki már válaszolni akart, de a nyugtatók miatt csak érthetetlen motyogás jött ki az ajkán.

- Nyugodjon meg, minden rendbejön. Pár nap múlva találkozunk újra.

Mikor magára hagyták eleredtek a könnyei a tehetetlenségtől. Mit tudott volna válaszolni, nem emlékezik semmire. Ha ő a professzor akiről a nővér beszélt, akkor nem hiheti azt róla, hogy nem is akart válaszolni.