Egy nagy senki vagy

Az ablakból nézték a panelház előtti járdaszigetet.Odalent legalább hét-nyolc ember álldogált. Pár méterre a csoporttól megállt egy autó, az hozta a végrehajtót. Később leállt egy ponyvás teherautó az utca kanyarjában, majd besorakozott mögé egy rendőrautó is.
Karola kivett a táskájából egy halom iratot, idegesen szorongatta a kezében. Megállt az ajtóval szemben, és várt.
Benjamin megfogta a felesége kezét.
– Jól van, nyugodj meg! Most kimegyünk hozzájuk. Kimegyünk azokhoz, akik segíteni jöttek, előttük fogjuk elmondani, hogy nincs még válasz a beadványokra, ezért kár volt törni magukat.

Az ajtót gondosan bezárták. Szorosan egymás mellett mentek le a lépcsőn. Mielőtt kiléptek a házból, még egyszer összefonódott a tekintetük, mintha egymásból akarnának erőt meríteni.
Egyenesen a végrehajtóhoz mentek. Karola odanyújtotta az iratokat.
– Nem lehet elkezdeni a végrehajtást, még folyamatban van az ügyintézés, a beadványokra semmilyen formában sem kaptunk még válaszokat!
A férfi elvette tőle a papírokat, felületesen belenézett, csóválta a fejét.
– Kilakoltatási végzéssel jöttünk, mára szól. Kérem, ne akadályozzák a munkánkat! – mondta lekezelő hanghordozással.
– Mi innen nem megyünk sehová! – fordult szembe velük Benjámin – Maguk tűnnek innen el, de nagyon gyorsan!

A rendőrautóból a hangoskodásra kiszálltak a rendőrök, odasétáltak a végrehajtó mögé, közömbös, semmitmondó arccal figyelték az eseményeket. A végrehajtót nem hatotta meg semmi, figyelembe sem vette Benjámin kijelentését, átnézett rajta, mint a levegőn. A rendőrökhöz fordult, akik egy mondatváltás után elindultak a ház felé. Az emberek lassan a házaspár köré álltak, nem csak az otthonvédők, egyre többen gyűltek köréjük a közeli házakból. A hangzavar egyre erősödött, durva bekiabálások, sértő megjegyzések kíséretében álltak egymással szemben.

Egy fiatal férfi odalépett a végrehajtóhoz.
– Azt mondta, végzést hozott! Megnézhetném? Gondolom, jogerős bírósági végzés, igaz?
A végrehajtó nem válaszolt, hallgatott.
– Nocsak, nem bírósági? Akkor jogalap nélküli a kilakoltatás, na, menjenek csak szépen haza, de előbb hívja vissza vérebeit!
A végrehajtó ismerte a férfit, megjelent több kilakoltatásnál. A fiatal férfi ügyvéd volt, végsőkig elment minden esetben a kiszolgáltatottak érdekében, kihasználva minden jog adta lehetőségét. Nem vitatkozott vele, nem volt bírósági végzés nála. A hangzavar átment dühös káromkodásba, fenyegetődzésbe, már legalább ötvenen állták körbe, véletlenül, vagy készakarva meglökték: – Húzzál innen míg lehet, csicskabérenc!

– Nincs végrehajtás, értse meg, hívja vissza a zsarukat! – A férfi erélyesen követelte a leállítását a jogalap nélküli kilakoltatásnak. Mikor a végrehajtó és a rendőrök elmentek, Karola és Benjámin hálálkodva köszönte meg mindenkinek a segítséget.
– Ne köszönjék, itt még nincs vége. Ez csak annyi időre volt elég, hogy levegőhöz jussanak. A bank kiadja ezeknek a hiénáknak a becsapott hiteleseket, ők meg degeszre hizlalják magukat a nyomor hátán. Jogtalan minden intézkedésük, ha nem előzi meg bírósági tárgyalás. Itt a névjegyem, holnap jöjjenek be hozzám az összes banki szerződéssel! Ügyvéd vagyok.
Mikor elmentek a lakásvédők, visszaindultak ők is a házba.
– Istenem, mégsem vagyunk egyedül! – sóhajtott fel megkönnyebbülten Karola, míg mentek felfelé a lépcsőn. Amikor felértek és meglátta a megrongált ajtójukat, amit feszítővassal próbáltak a rendőrök feltörni, újra elhagyta minden ereje.

– Nincs könyörület ezen a földön! – kiáltott fel hisztérikusan – Képesek lettek volna mindenünket kidobálni, velünk együtt. Nem értek semmit, képtelenség, ami velünk történik!

Bent leült az ágy szélére és üres tekintettel bámult maga elé. Benjámin az első keze ügyébe kerülő tárgyat a szemközti falhoz vágta.
– A kurva életbe! – mordult fel és tiszta erőből belecsapott ököllel a ruhásszekrénybe.
A szekrény ajtaja hangos reccsenéssel ketté tört.
– Mi értelme tönkre tenni azt, amink van? – nézett megszeppenve a férjére Karola.
– Szerinted mink van? Nincs semmink! Ez, amibe kerültünk, ez egy feneketlen kút... ha tudtam volna festeni tovább, egy képemmel kisöpörtem volna a szegénységet az életünkből! De ez egy megátalkodott világ, amiben élünk. Még az se tud érvényesülni, akiben őstehetség van. És ezt nem azért mondtam, hogy önmagam dicsérjem! Csak a véleményemet mondtam el, mert tudom, hogy a legrosszabb irány felé haladtunk már jó ideje.
– Tehetséges vagy. Én tudom, hogy egyszer kitörsz ebből a helyzetből. Képes leszel rá. Remélem, nem gondolod azt, hogy én és a gyerekek miatt kellett feladni az álmaidat? Ugye nem?
Benjámin nem felelt, bizonytalanságba hagyta kis ideig a feleségét, aztán egyenesen a szemébe nézett, úgy válaszolt.
– Nem! Nyugodj meg. Minden akadályoz, minden, ami körül vesz. Mintha egy betonfal előtt állnék. Nincs rajta ablak, se ajtó. Érted? Nincs rajta átjáró. Nagyon sokat átgondoltam merre keressem a kiutat, de... ne haragudj rám, nem találom, és ehhez neked és a gyerekeknek nincs semmi köze – válaszolt szomorúan.
– Kell, hogy legyen ajtó is, ablak is. Keresnünk kell a kijutást ebből a helyzetből – felelt megkönnyebbülten a választól Karola, de önkénytelenül a gyomra fölé húzta a kezét, amiben a fájdalmas görcs nem akart oldódni, sőt mintha egyre erősebbé vált volna az utóbbi órákban. Mégis el kell mennie orvoshoz... de előbb elmegy a bankba újra... és újra... addig megy, ha kell mindennap, míg meg nem adják a halasztást! – gondolta magában, és nem szólt a férjének milyen kínok gyötrik, hisz tudta, hogy még annyi mindent el kell rendeznie. Később... majd csak utána, el kell, hogy mondja neki is, hogy nagyon beteg.
Öltözni kezdett. Kifésülte a haját, magához vette a táskáját.
– Hová mész? – szólt rá a férje, aki nyitott szemmel feküdt a heverőn és látszatra egykedvűen nézegette a mennyezetet.
– A bankba – válaszolt Karola színtelen hangon. Ott állt lehajtott fejjel az ágy előtt, mint aki utolsó útjára készül elmenni.

– Én is megyek! – kelt fel hirtelen Benjámin és magára kapta a kabátját – Induljunk!

A város hangos volt, a sétáló utak tömve emberekkel. Mint a kirekesztettek, úgy mentek egymás mellett, még egymástól is tisztes távolságot tartva, nagy ívben kerülgetve a járókelőket.
Régen Benjámin szeretett a feleségével sétálni, nevetgéltek, sugdolóztak, átölelte a Karola derekát, vagy a kezét fogta, de most, mint egy amnéziás, aki elfelejtette még azt is, hogy kihez tartozik, zsebre dugott kézzel sétált a felesége mellett. Karola úgy érezte mintha valaki a hátára ragasztott volna egy szégyencédulát.
–„ Nézzétek emberek, kik ezek?! Nézzétek csak, csóró senkik, akik még a gyerekeiket se tudják felnevelni! Micsoda szégyen...!!"
Néha felemelték a lehajtott fejüket, ilyenkor kis időre engedték, hogy arcukba röhögjön a hivalkodó giccses reklámáradat, ami ott volt mindenütt, szinte levegőt se lehetett tőlük venni, ott voltak oldalt, mellettük, felettük, a kirakatok üvege mögött, a hirdető oszlopokon, rikítottak tolakodón, szemtelenül, rikácsoltak, mint a színes tollú kakaduk értelmetlenül, egy betanult szöveget:
„Biztosítás..! Akciók...! Grillcsirke...! Utazás Törökországba...! Vegye, mert megérdemli...! Árvarázs...!
Minden jelzés, ami elért hozzájuk közelebb vitte őket a reménytelenséghez, mert minden a pénzről küldte feléjük a stimuláló gondolathullámokat.
„Látod, ez az élet, csak így vagy valaki, ha megveszed, megeszed, felveszed, használod, élvezed!!!"
Odaértek a bankhoz.
Beléptek az elektronikus kapun, Karola kereste a régről ismert ügyintézőt. De nem ő volt a monitor mögött, egy fiatal nő ült mögötte. Karola sorszámot húzott, és amikor a kijelzőn megjelent a száma, lekuporodott az ügyintéző előtti székre, és bocsánatkérő szemekkel nézett rá. Olyan szemekkel, mint egy kutya, aki a gazdája papucsát szétrágta és most megalázkodik, mert érzi, hogy bűnt követett el. Kiszolgáltatottnak és nyomorultnak érezte magát, de még reménykedett a megbocsájtásban.
– Tessék mondani, mit tehetek önért? – nézett Sára az előtte ülő nő sápadt arcába.

( Sára már három hónapja önállóan végezte a bankban a munkáját. Ez alatt az idő alatt, mindent megtanult, berágta magát az aktakukacok legmélyebb bugyraiba. Margitka, aki mindezért felelősséget vállalt, folyamatosan gondoskodott róla, hogy soha ne unatkozzon. Nem sokáig ült egy asztalnál, vagy személyi hitelezőként, vagy lízingelőként dolgozott. De a fő profilja a lakáshitelezés maradt.)
– Vissza akarom kapni a gyerekeim – suttogta Karola, de elcsuklott a hangja és ijedten elhallgatott, mert maga sem értette, miért mondta ki a legfájóbb indokot, miért könyörög a nőnek.
Sára értetlenül nézett rá – Nem értem, mi a probléma?
– Tudja, a banki hitelem miatt ma elvitték a gyerekeimet a gyermekvédők. És ma megjelentek a végrehajtók is nálunk – kezdte lassan a történetét Karola.

Egy bankban nem illik mesélni, tudta ő nagyon is jól, mégis megkockáztatta, mert reménykedett, hogy a banktisztviselő megkönyörül az elesettségén.
– Adtam be kérelmet, hogy segítsenek rajtam, de eddig nem kaptam rá választ.
– Nagyon sajnálom, ami önnel történt. Mondja a nevét asszonyom... milyen hitele van? – döbbent le Sára az őszinte szavakon.
Karola gyorsan kapkodva válaszolt minden kérdésre, mint egy kisgyerek, aki, ha jól válaszol, ajándékot kap. Egy belső hang folyton azt súgta, hogy jó emberhez került, hogy segíteni fog rajta. Ez a nő más, mint az előző, akinél járt. Nem villant meg egyszer sem a szemében a lekezelő gúnyos fény, nem utasította rendre, nem szólt rá, csak érdeklődő szemekkel türelmesen hallgatja.
Benjámin a háttérben ácsorgott.
Sára megtalálta az adatokat, de nem látta az említett beadványra milyen intézkedés történt. Azaz semmit sem talált, csak a tetemes fizetés lemaradást. Ránézett az asszonyra, majd önkénytelenül túlnézett rajta, és összevillant a tekintete Benjámin szúrós tekintetével. Egy pillanatra összerezzent a férfi nézésétől.
– Mikor adta be a kérelmet?

– Talán egy hónapja – súgta halkan Karola, de már kevésbé bízott, furcsának találta, hogy a hölgy nem találta meg a pontos időpontot. Annak pedig ott kell lennie, tisztában volt vele.
– Személyesen hoztam be, már több mint egy hónapja, nem létezik, hogy nem találja! –  kezdett szétfoszlani a hite, mint a felkelő Naptól a köd

Isten? Ki az?

 

Napokkal később megkapta a végrehajtóktól a kilakoltatás időpontját. A feje majd szétrobbant, hisz bent volt a bankban, személyesen adta be a kérelmét, kérte, hogy vizsgálják felül a sorsukat, adjanak haladékot. El is fogadták. Akkor most mire a végrehajtás?

Karolát attól a naptól az eszeveszett rémülete vitte mindenhová, járta az utcákat, kérdezett, keresett, segítséget, jó tanácsot. Beadványokat írt. De semmi érdemleges nem történt, ami megmenthette volna a családot.
Végül ő szólt a gyermekvédelemnek, a kilakoltatás előtt vigyék el ideiglenesen a gyerekeket. Nem akarják kitenni őket egy újabb traumának, ne éljék végig azt a poklot, mikor utcára kerülnek.

Világosodott. Benjámin nyögve megfordult az ágyon, elzsibbadt kezével megdörzsölte a feldagadt szemét.

– Te már fent vagy? – nézett Karolára.

– Nem aludtam semmit! – felelt vissza az asszony – Mi lesz velünk? Én nem akarok élni a gyerekeim, az otthonom nélkül.

– Egyik kölcsönből mentél a másikba, az a baj te is tudod... meg ez az elfuserált világ, amiben élünk. Ez nem a mi fajtánknak lett összehozva. Ebből nem lehet kitörni, legfeljebb egy lottó ötös, az még segíthetne rajtunk, más nem. Ne haragudj, viseld el a sorsod, sok mindent elveszítünk... de mindent újra lehet kezdeni. Ez egy ilyen játék.

– De a gyerekek...

– Mi van velük? Jobb lesz nekik, mint az utcán! – mondta keserűen a férfi.

Cigarettát keresett, mérgelődött mikor az üres dobozt összegyűrte.

– Elfogyott a cigim.

– A fenébe a cigidet, meg a kocsmát, vagy ki tudja, hol töltöd az estéid az utóbbi időben. Téged csak ez érdekel? Ez a legfontosabb? Nem érted, hogy mi van, nem akarod felfogni? Mindjárt nyolc óra, jönnek a hivatali emberek! – tört rá újra a zokogás Karolára.

– Nagy tévedésben vagy, mindent felfogok, jobban, mint gondolnád! És most mondd meg, hogy mi érdekeljen? Az elcseszett életem talán? Ne haragudj rám, de nem látok megoldást. Csak egyet. De akkor ott sok lesz a halott! Ha megnyugtat, nem járok kocsmába, csak nem tudom nézni... – a férfi elhallgatott.

A gyerekek egyszerre ültek fel az ágyban, szemükben megjelent a félelem, mint mindig, ha a szüleik veszekedtek. Zsuzska szorosan odabújt a hatéves nővéréhez.

– Nem megyünk oviba anyu? – kérdezte a nagyobbik lány.

Karola lassan úgy érezte megőrül

– Most válaszolnom kell, most meg kell mondanom az igazat: hogy nem mész oviba, elvisznek tőlem, mert rossz anya vagyok, aki engedte, hogy széthulljon a családja. Nem érdemlem meg a sorstól azt se, hogy éljek! – de nem tudott megszólalni, csak nyelte a könnyeit. – Mit mondjak édes Istenem? Az, az asszony, aki a vonat elé ugrott a napokban... annak már jó, neki már nem fáj semmije – suttogta maga elé.

Könnyein át ránézett Mónikára, Zsuzskához ment, felemelte magához, szorosan ölelte, még egyszer utoljára, még, mert csak az övé. A puha kis karok átölelték a nyakát, Zsuzska szempilláján könny csillant, szorosan nyomta arcát az anyjához, gyermeki ösztöne megérezte, hogy baj van.

– Nem mentek oviba, egy kis időre egy jó helyen lesztek. Ma elkerültök itthonról egy olyan helyre, ahol vigyáznak a gyerekekre... a bank... elveszi a lakásunkat... csak addig, míg rendbe tesszük a dolgainkat... kis időre. – felelt Karola helyett Benjámin.

– Te is velünk jössz anyu? – nézett esdeklőn Mónika az anyjára.

– Oda csak gyerekek mehetnek. Mi apuval dolgozni fogunk, pénz kell, nagyon sok pénz, hogy új lakásunk legyen.

Karola ösztönösen az ablakhoz lépett, nézett kifelé az utcára. Felismerte a gyámügyesek autóját. Elcsendesült a család, figyelték a kintről beszűrődő zajokat. A reménytelenség fekete károgó madara kitárta rájuk a szárnyát, amitől minden menekülő út sötétségbe veszett. Mikor meghallották a lépteket az ajtó előtt Karola arra gondolt, hogy az egész csak egy rossz álom, amiből mindjárt felébrednek, és vége lesz, vége, vége... ! Nem mozdultak, olyanokká váltak, mint az erdőben a vadak, akik rezzenéstelenül figyelik, merről közelít feléjük a veszedelem. Odakintről hangok hallatszottak be hozzájuk, egy női hang győzködte őket, hogy nyissanak ajtót.

– A Gyermekvédelemtől jöttünk, mielőtt a végrehajtás kezdődik, elvinnénk a gyerekeket. Asszonyom, engedjenek be, hisz megbeszéltük! Tudják, hogy jövünk... kérem!

Karola még erősebben szorította magához a kis Zsuzskát, annyira, hogy az fájdalmasan felsírt. Mónika riadt őzike szemével kereste az anyja tekintetét. Benjámin csak ült, tehetetlenül lógatta a kezét, bámulta a padlót, olyan volt megint, letargiába süllyedve, elszigetelődve mindentől, mintha semmi köze nem lenne ahhoz, ami körülötte történik. Aztán váratlanul mégis felszisszent.

– Mindenkit kinyírok, akiknek köze van ahhoz, hogy így tönkre ment az életünk! – gyűlölet és harag volt a szemében, mikor felnézett a párjára – oda az életünk! Ezzel a nappal minden megváltozik. Nem ígérek senkinek semmi jót!

Lassan felállt, elindult az ajtó felé. Karola félve nézte a mozdulatait. Benjámin nem bántotta az ajtóban álló két embert, akik mögött egy fiatal rendőr állt.

– Mire ez a nagy felhajtás, hogy díszkísérettel jöttek? – kérdezte az asszonyt gúnyosan, aki félve egy középkorú férfi háta mögé lépett az ajtónyitásra.

– Tudja kedvesem, muszáj. Van, ahol félni lehet, ránk támadhatnak. – válaszolt már bátrabban mozdulva a nő, közben idegesen hátrasimította a homlokáról bronzvörösre festett haját.

– Nem maga miatt kerültünk ilyen helyzetbe asszonyom, miért bántanánk? A gyerekeket elvihetik, de úgy, ahogy megbeszéltük, nem sok időre, és minden napjukról tudni akarunk! – szólt szigorú hangon – Jöjjön csak beljebb! Nincs mitől tartania. Ezért nem kellett volna rendőri kísérettel jönnie.

– Harminc napig lesznek bent, ha addig nem történik javulás a körülményeikben, nevelőszülőkhöz kerülhetnek. Igyekezzenek... biztos lesz megoldás – magyarázkodott a nő, talán csak azért, hogy enyhítsen a feszültségen.

Karola egy táskát vett elő, próbálta fegyelmezni magát, de reszketett a keze mikor kinyitotta.

– Minden benne van, minden ruhájuk.

– Nem kell semmi aranyos, csak ami rajtuk van, odabent minden gondozott újat kap, az otthonit eltesszük! – mosolygott megkönnyebbülten a nő – Hát tudja... milyen helyekről visszük be őket... – hirtelen elhallgatott, mikor találkozott a tekintete Karola kisírt, döbbenetet sugárzó tekintetével – Na... nem magukra értettem – helyesbített gyorsan.

– Gondozottak! – csuklott belül a sírás újra Karolában, de erőt vett magán. A gyerekek nem vehetik észre, mi zajlik benne, hogy nő a kétségbeesése. Csak a határozott anyát láthatják, akiben meg lehet bízni egy életre.

Benjámin öltöztette Mónikát, a kislány elengedte magát, úgy állt előtte, mint aki le van bénulva. Mikor az apja ráhúzta a karjára a pulóver ujját, leejtette maga mellé a két kezét, fejét előre szegve dacosan nézett a kínlódó apjára.

Máskor Benjámin már veszekedett vele, de most meg se szólalt, homlokán izzadságcseppek gyöngyöztek, szeme fehérjét sok apró vérér festette. Közel állt ő is a síráshoz.

Zsuzskára is felkerült az utcai ruha. Az asszony papírokat vett elő, odatolta eléjük.

– Leltár arról, amit viszek, születési anyakönyvek, társadalombiztosítási kártyák, a ruhaneműk. Itt írják alá!

Karola, mint egy robot, úgy mozgott a szobában, elővette az iratokat, hogy aláírhassa a nyilatkozatot. Megőrjítette a hivatalos procedúra, amiben, mint egy kiló cukorról, számla készül a gyermekeiről. – Hogy juthattam egy ilyen embertelenül megalázó helyzetbe! – gyűlt egyre erősebben a kétségbeesett vád önmaga ellen.

– Kérem, sorolja fel, milyen ruhadarabok vannak a gyermekeken? – várta közben a választ a nő.

Karola nem látott semmilyen részvétet a másik tekintetében, a nő hideg kimért rutinnal végezte a dolgát. A kísérő férfi még egy viccet is megpróbált elsütni, de mikor elkapta Benjámin gyilkos tekintetét, hamar belátta, jobb, ha hallgat.

Az ajtóban ácsorgó fiatal rendőr szemében, míg nézte a tehetetlen szülőket, akik felváltva írták alá a papírokat, megjelent az együttérzés.

– Akkor indulhatunk! – nyúlt Zsuzskáért az asszony, kivette Karola kezéből a kislányt. A másik kezével fogta Mónika kezét, indult az ajtó felé.

– El se köszönhetek tőlük? – zokogott fel Karola, képtelen volt türtőztetni tovább magán. Az anya síró jaj szavára a két gyerek is hangos sírásba kezdett. Mónika hisztérikusan sikoltozott, rángatta a kezét, szabadulni akart minden erejével.

– Ezt nem akartam, látja mi lett? – mondta idegesen a nő, átadta a kicsit a férfinak, felkapta a kapálódzó nagyobb gyereket, már kint is volt velük az ajtón.

– Ne sírj Mónika... minden rendben lesz... elmondtam neked százszor, hogy miért történik mindez... ne félj kislányom! Megyünk hozzátok. Vigyázz a húgodra, nagyon szeretünk!

Karola csak mondta és mondta a búcsú szavait, közben hallotta a lányai sikítását, ami úgy vágódott a szívébe, mint a mérgezett nyíl hegye a felröppenő galamb testébe.

– Anyu, ne hagyj elvinni, anyúú, apuu! Miééért... ?!!

A rendőr visszafordult az ajtóból.

– Isten áldja magukat! – fejezte ki részvétét a két megtört embernek.

– Isten? – fordult szembe vele Benjámin – Ki az? Nem ismerek ilyen nevű alakot! – elfordult és köpött egyet a padlóra. A rendőr gyorsan becsukta az ajtót maga mögött.

Némaság

A kamionsofőr megrökönyödött amikor megtudta, hová akar visszamenni Pisti, azonnal rájött, hogy gond van a fiú körül.
– Jól van öcskös, hazaviszlek, szállj be – nyitotta az autó ajtaját.
De nem hazavitte, hanem a közeli város rendőrségére.
– Hoztam egy gyereket, az autóúton csavargott a sötétben, vigyék haza. Te meg ülj le fiam, jó helyen vagy, ennyit tehettem az érdekedben. – szólt a fiú felé fordulva és megemelte a sapkáját.
A rendőrök kikérdezték Pistit, mit keresett az elhagyott autóúton éjszaka. Ugyanúgy meglepődtek mint a sofőr, mikor a gyerek elmondta, honnan indult el. De azt nem volt hajlandó elárulni, miért vette nyakába a világot. Nagy kék szemeivel csak bámult rájuk, mint aki süket is néma is.
– Legalább telefonszámot tudsz adni, hogy szóljunk a családodnak? – kérdezte az egyik rendőr.
– Mindenkinek tudom fejből – mondta akkor büszkén Pisti, és már sorolta is a gyámjának és Nórinak a telefonszámait.
A rendőrszázados telefonált, először Nóri számát hívta fel.
– Itt van egy fiú, ő mondta, hogy ezen a számon elérjük a családját.
Nóri megköszönte és kérdezte hogy van Pisti.
– Nincs semmi baja, de azt nem tudjuk mi okból szökött, nem mondja meg, de gond van, ez már másik terület, mi csak a járási rendőrségnek visszük le reggel, majd azok átveszik, ők viszik haza a világjárót.
Nóri hallgatta a tömör választ és kissé megnyugodott, életben van, meg van a világcsavargó. Ő sem tudta  felfogni, hogyan keveredhetett el olyan messzire a fiú.
Pisti ott aludt reggelig az őrsön, nézelődött, figyelte az éjszakai életet a rendőrök örökös jövés-menését. Nagyon megtetszett neki a rendőr élet.
Nóri ült még egy darabig magába roskadva, csak úgy kavargott benne a sok kérdőjel. Nem tudta a választ, nem értett semmit. Arra gondolt, biztos ő az oka, nincs felkészülve a tinédzserek reakcióira. Saját magát hibáztatta. Rászólt a gyerekekre, akik körülötte dőltek, borultak fáradtan, aggódva – Menjetek aludni, holnap iskola, nem tudtok felkelni, megvan Pisti végre, mindenki megnyugodhat.
– És Te? – kérdezte Ági, aki hatalmasokat ásított, de nem mert elmenni aludni, míg a többi ott maradt Nóri körül.
– Én maradok, nem tudok aludni – nézett rá és a szeméből harag villant Ágira, felemelte a kis Tomit, aki már elaludt az ebédlő foteljában, indult vele a szobák felé.
– Anyu – szólította meg Lili – feküdj le te is, már biztos nem lesz baja.
– Nem, Lili, te még ezt nem érted, de nagyon nehéz elrendezni a gondolataimat, nem tudnék aludni, de nincs semmi baj, ne aggódj -– simogatta meg az aggódó kislányt.
Reggel kilenc óra körül állt meg a rendőrautó a ház előtt. Két járási rendőr kísérte Pistit haza. Kérdezték az adatait, mióta van nála a fiú.
– Kérem, hogy mondja el, mi történt, miért csavargott el hazulról? – tette fel a kérdést a rendőr, mikor írta a jegyzőkönyvet.
Nóri, Pisti fáradt, sápadt arcába nézett, aztán a rendőrre.
– Én nem tudom, talán a nevelt fiam, ő tudja a választ, neki tudnia kell.
– Semmit nem mondott asszonyom, csak azt, hogy haza akar jönni, nem furcsa egy kicsit? Na, itt írja alá – nyomta Nóri elé a papírokat.
Mikor a rendőrök elmentek, Pisti felé fordult.
– Miért, Pisti, miért mentél el, igazán beszélhetnél már róla.
Pisti csak nézett rá, beszélt a szeme, de nem szólt a szája.
– Gyere, fiam, egyél, biztos éhes vagy – törődött bele a némaságba Nóri – majd elmondasz mindent, ha itt lesz az ideje, igaz?

Már szinte furcsa volt, ha egy nyugodt hét telt el. A világjáró mindig útra kelt. Nóri résen volt, ha később ért haza, már kereste. Volt oka rá. Egyik nap felpattant a kerékpárjára, és meg se állt negyven kilométeren belül.
Akkor nem a rendőrök vitték haza,  defektes lett a bicikli, kénytelen volt az útról letérni, más járművet keresni. Pedig elszánta magát, hogy nagyon messzire fog jutni, nem stoppolgat az út mellett, kerékpárral bárhova eljuthat. Lelki szemei előtt látta a rendőröket, amikor megkapják az értesítést, ülnek a szirénázó autóba, keresik égen-földön. Majd ha rátalálnak, megint csodálkoznak, hogy milyen nagyot cselekedett. Látta magát a rendőrautóban, hallotta, hogy a rádióba beszél a rendőr – Megvan a fiú, ne aggódjanak… mert biztos aggódik mama megint – Mama meg eldönthet mindent egyszer, hogy ő nem hibázott olyan nagyot. Muszáj, hogy döntsön. Ági nem szereti, már rég tudja, egy megátalkodott… csak röhög azóta is rajta.
Letért a főútról, már sötétedett, nem volt világítása, a lapos gumival nehéz volt tolni a biciklit. Fényeket látott, arra indult, kezdett félni a bokros földes úton. Néha megállt, lemeredt, mint a szobor, aztán megnyugodott, mert felismerte, hogy a sötétből csak a kuvik hangja szólt. A zörgések egyre szaporodtak, azt hitte követi valaki.
Végre meglátta a kivilágított épületet. Síneken ment át, egy falu vasútállomásához jutott.
– Ez jó, van váróterem, meg kuka is – gondolta, mert nagyon éhes lett.
– Reggel mama azt ígérte, megsüti a krumplis lángost, biztos megették a részem – tört rá az emlék, de elhessegette – a mama elteszi a részem, ő nem olyan.
Odaért az épülethez, a biciklit letámasztotta, bement a váróterembe, keresett egy sötét sarkot, leült egy padra. Elfáradt, már a fáradság angyala bebujt a hóna alá, dorombolt, mint az otthoni cirmos cica, a szeme le is csukódott. Álmában krumplis lángost evett, sok tejfellel, reszelt sajttal. A szája szélén kicsordult a nyál.
Arra riadt csak fel, hogy valaki megrázta a vállát. Egy fiatal, mosolygós, szőke nő hajolt aggódva fölé.
– Hova utazol, ilyen későn?
– Hát, haza – mondta Pisti a világ legtermészetesebb válaszát.
– De hol a haza? – faggatózott tovább a pénztáros.
– Háté, mamámhoz – válaszolta Pisti.
Nagy nehezen kifaggatta, hova is tart Pisti, hol az a haza. Mikor megtudta, melyik faluba és kinél lakik, összecsapta a tenyerét.
– Hát én is odavaló vagyok, ismerem a nevelőanyád, mindjárt felhívom telefonon.
Mikor Nóri felvette a telefont, nagyon megörült, csak azon csodálkozott, miért a másik megye felé vette most az irányt a világjáró fia. De a válasz, kérdezés nélkül jött a telefonból.
– Mami, ne szólj a megyei rendőröknek, mert már haragszanak rám.
– Dehogy szólok, csak a gyámodnak, hogy jössz haza – nyugtatta Nóri. A pénztáros falubeli hölgy feltette biciklistől a vonatra, utánvéttel. Mikor hazaért és belépett az ajtón, mosolygott.
– Szia, mama, megyek fürödni – hajnali kettő volt –, ugye hagytál lángost nekem?
– Hagytam hát – mondta Nóri megkönnyebbülve, nem veszekedett, csak halkan megjegyezte – Remélem, Pisti ez volt az utolsó olyan utad, amiről nem szóltál előre.
– Nyugodj meg mama, holnap nem megyek sehová – mondta Pisti komolyan, közben falta a kihűlt lángost.
Két nap múlva újra elindult.

A levél pisti

Pisti élte a hajléktalanok életét és közben teljesen leépült az egészsége. Azoknak nem okozott gondot egy pillanatra sem, hogy közéjük keveredett, kaméleon volt, tudott alkalmazkodni. Becsületesen részt vett a munkában, járta a kijelölt terepet gyűjtögette az üvegeket, persze csak amiket pénzért be lehetett váltani. Igénytelen volt születése óta, nem zavarta, hogy megint a régi életét éli, ami újra beszürkült, egyik nap csak telt a másik után. Úgy élt, mint a többiek, mint a véglények, ettek meg vécére jártak, a köztes időben meg nem történt semmi, csak örökös szemétben turkálás. Estére a monotonságba mindig elfáradt, örült ha álomba zuhant, akkor megszűnt a szürkeség, a nagy semmi. Sokszor visszakalandozott az álom jótékony világába oda, ahonnan elszökött. Néha megérezte ilyenkor azt is, amit annyira szeretett, a frissen mosott ágyneműből áradó öblítő illatát, fejére húzta a rongyokat, mint aki bezárja maga köré az álom csodás képeit, el ne szökjenek tőle. A többiek itták az olcsó bort hajnalig, szívták a sodrott cigarettát. Hangoskodtak, sokszor összevesztek, össze is verekedtek semmiségeken. Nekik így volt kerek a világ, nem vágytak többre. Értelmetlen, logikátlan mondatok, vihogások kísérték minden este az álom kapujáig.
Rendőrök igazoltatták egy hajnalon a csapatot, még eszükhöz se tértek az alvásból a többiek, úgy meglepték őket. A hajléktalanok még az első nap szóltak a fiúnak, ha razzia lesz, bújjon el mert nem tudnak vele elszámolni, mivel nincsenek iratai. Pisti el is akart szaladni, de az egyik fürgén megfogta a kezét.
– Várj csak, de ismerős vagy nekem öcsi – már vette is elő a képeket a körözés alatt állókról.
– Megvagy kisöreg, na, pakolj, velünk jössz, országos körözés alatt vagy – világosította fel a rendőr.
Pisti nem ellenkezett, nem volt értelme, az élet számára előre megírt forgatókönyv volt, ami ellen meg se próbált lázadni.
Nórinak mintha egy mázsás kő gurult volna le a lelkéről, mikor megtudta, hogy életben van a fiú, csak a tudattól, hogy nincs különösebb baja, szinte könnyebben vette a levegőt, mintha az a gonosz lidérc elosont volna róla, ami addig a mellkasán ült. Nem titkolták el előle, hogy nagyon leépülve találták meg, de meglett, és ez mindennél többet jelentett számára.
A család minden tagja ujjongott Pisti megkerülésén csak Ági nem. Akkorra már nyíltan dohányzott, ami miatt örökös feszültség volt a nemdohányzó családban. Mindenütt szétdobált csikkek kísérték a nyomát, elkezdett folyamatosan köhögni, ami aggasztotta Nórit.
A harmónia bomlott, mint a kínai felső, bomlott a férc, sok volt a konfliktus, amit legtöbbször Ági indított be, mint a lavinát, hogy átdübörögjön az egész családon. Nóri is kezdett megváltozni, nem volt olyan nagy lendület már benne. Kezdett egy autóútra hasonlítani, amin egyre nagyobb súllyal gurultak az autók, tűzte a Nap, fagyasztotta a tél. Először hajszál repedések keletkeznek rajta, később ezek kátyúkká, gödrökké mélyültek. A hajszál repedések már ott voltak a lelkén, kijavíthatatlanul. Állandó gyötrődésben élt. Mikor elkezdte ezt a munkát, világmegváltó tervei voltak, amiben csak pozitív gondolatok kaptak helyet… hogy megment minden gyermeket, aki hozzá kerül… megtanítja őket az egymás mellett élésre, a becsületre… az ő házában a szeretet és biztonság lesz mindörökké. Nem számolt a berögzült rossz szokásokkal, a káromkodással, a dühkitörésekkel, hazugságokkal, lopásokkal. Most megint válaszút előtt volt, kivel folytassa az életét, mentse meg Ágit, vagy vessen véget Pisti világjáró útjának, mondja meg neki, hogy már hazaért, otthon van?
Ezernyi teendőjétől alig hallotta meg a postást, pedig erőszakosan nyomta a csengőt.
– Levele van, Nóri néni, úgy látom, a Pisti gyerektől – világosította fel az odasiető asszonyt a falu mindentudója.
Beszélgettek egy kicsit a kapuban, fontos alkalmak voltak ezek, hisz tőle tudta meg legelőbb, mi a hír a faluban, ki van halva, ki született.
Mikor bement a házba, felbontotta a levelet. Pisti kusza, összefolyt írását elkezdte elolvasni. A levél csak neki szólt.
"Szia, mama!
Bocsánat, hogy sorozatosan elszöktem.
Mama, azzal a kéréssel fordulok hozzád, hogy visszafogadsz-e, mert én vissza akarok menni hozzátok sürgősen!
Soha többet nem szökök el, nem csinálok semmi idegességet, nem borítalak ki. Ugye visszamehetek?
Nem akarok máshová menni, csak hozzátok, mert ott olyan jó volt, köszönök mindent nektek, hogy mindenre tanítottatok. Ha ti nem lettetek volna, nem tudom, mi lett volna velem.
Légy szíves, vegyetek vissza magatokhoz!
Bármit kérsz, szívesen megteszem neked, amíg csak élek, de rossz távol lenni tőled mama. Több bajt nem csinálok, csak engedj vissza a házadba, mert ott jó nekem. Nem annyira jó itt lenni. Azt is mondhatnám, hogy tök szar itt az élet. Mama, el tudsz jönni, meglátogatni vasárnap? Ha nem fogadsz vissza, legalább látogass meg mindig. Tomit ne add oda senkinek, legalább neki legyen jó helye. Pisti
Majd írok még! Szia, Mama!"
Nórika olvasta a levelet, egyszer, kétszer, sokszor. Akaratlanul sírta el magát.
– Persze, hogy meglátogatunk, hisz hozzánk tartozol – hajtotta végül össze a papírt és gondosan eltette.
Később elmondta a családjának, mit írt a levélben Pisti. Mindenki várakozóan nézett rá, hogy most mi fog történni. De ő nem adott választ.
– Aludjunk rá egyet – mindig ezt mondta, ha nagy volt a tét, amiben dönteni kellett.

Sodródás

Amikor egy ember elkezdi a felnőttkori robotot, és reggeltől estig be van fogva a nyomorúság szekere elé, se pihenő, se nyaralás, csak harc a talpon maradásért, egy idő múlva koravénné és fásulttá válik. Nóri is elkezdte a harcot az idővel, örökké a nyomában lihegett a sok el nem végzett munka, ami miatt keserűvé és kiábrándulttá változott. Reggel már öt órakor kelt, otthon még a gyerekek javában aludtak mikor zárta az utcai kiskaput.

Öt kilométert motorozott a munkahelyére, onnan munkaelosztás után haza, ébreszteni a gyerekeit, öltöztetni, reggeliztetni. Minden perc előre meg volt tervezve, nem fért bele semmi rendkívüli esemény, néha borított csak rajta valamelyik fia, ha pont az utcára kilépve jutott eszébe
– Anyu pisilni kell.
Mikor leadta őket az óvodában, iskolában, újra visszafordult a faluból kivezető útra, végig száguldott a kiserdő mellett, négy kilométer után fordult rá a bekötő útra. Bekötött szemmel is meg tudta volna már az utat tenni, minden bukkanót ismert. Takarmányszárító- keverő üzemben dolgozott mint műszakvezető.
Ő is lépkedett a szamárlétrán felfelé, de lassan, bukdácsolva, nem nagy esélyt látott az út végén. Falubeli volt, a családja szegény, körülötte, aki vitte valamire, mind a módosabb családból bukott felfelé.
A legnagyobb keserve az volt, hogy a gyerekei úgy nőttek fel, mint az országút mellett az ökörfarkkóró, nem volt rájuk ideje. Egész nap a rohanás, reggel, este a házimunka, meg:
– Hagyjál már kisfiam, dolgom van.
Szezonálisan csúcsot döntött az üzem, sohasem volt leállás, aratás idején még szombat vasárnap sem. A férje közben elvégzett egy iskolát, még keresettebb szakember lett. Így ő is elfoglalt lett, sose volt ideje a családra.
Nóri már az első perctől szidta a kommunizmust, ami hirdette a „segíts mindenkin, menj és dolgozz ingyen, mert így leszel igaz ember" szlogent, mert saját magán nem tapasztalta a felemelő változást.
Igazából egy szabad vasárnap reggel ébredt rá istenigazán, hogy valami nincs rendben az életükben, amikor végre aludhatott volna kicsit tovább, kintről monoton kopogást hallott.

Kinézett az ablakon, meglátta az apósát, aki meglepetésnek szánta a látogatást, de érkezésekor szétnézett először az udvaron, eldőlt a kezéből a kiskapu. Azt javította, közben megállás nélkül morgott.
– Hogy tűritek a rendetlenséget, a gyerekre is ráeshet!– vonta felelősségre Nórit, mikor kiment hozzá.
Nóri akkor rajta töltötte ki a mérgét, fennhangon vissza válaszolt, hogy nem kellett volna a nagy hitet beleadni a fiába, akkor nem a más házánál javítana, hanem otthon. De még rosszabb lett a helyzet, mert egy nap boldogan ment haza Laci, kis párttitkár lett a nagy mellett. Hatalmas sikerként könyvelte el, elvárta, hogy Nóri is osztozzon az örömében. Hogy még érdekesebb legyen minden, mivel jó szakember volt, kiemelték középszintű vezetőnek.
Az életük kettévált, lassan távolodtak egymástól érzelmileg is fizikailag is. Nórit megőrjítette a tehetetlenség, bármit javasolt, hogy változtassanak, mert érzi, hogy rossz vége lesz a közös életüknek. Laci csak kimosolyogta.
Ő jól érezte magát, gyűlésekre járt, elvégezte a Marxista Egyetemet, otthon csak háló vendég lett.
Egy nap arra ment haza a szüleihez, hogy az apja elszólta magát, éhezne egy kis levesre, mert beteg az anyja, egy hete nem főz neki meleg ételt.
Attól a naptól a szüleinek is főzött, vitte nekik mindennap motorkerékpárral végig a falun, ezzel még leterheltebbé vált. Szétaprózta magát, örökké időzavarban volt. Néha életveszélyes manővereket hajtott végre mikor a segédmotorkerékpárral vitte a fiát az iskolába. Az lett a vége, hogy egy ilyen rohanós reggelen beleszaladtak a rendőri igazoltatásba.
A járdán lemaradva sétáló kisebb fia, mikor meglátta hogy a rendőr megállítja az anyját, éktelen sírásba kezdett.
– A rendőr bácsi elviszi anyut.
– Dehogy visz el, nézd csak! –  berúgta a motort újra, odaszólt a rendőrnek, hogy mindjárt jön, de becsengetnek az iskolában, megkérné ha lehet, addig se ijesztgesse a kisfiát!
Mikor letette a gyereket az iskola előtt és visszafordult, látta, hogy a rendőr sétált a gyerekkel, fogta a kezét. Nóri tudta, hogy meg fogja büntetni, de mikor odaért, intett a kezével a férfi és sarkon fordult, visszasétált az autójához. Talán ráérzett Nóri lelki terhére. Emlékszik, egész nap nem tudott a munkára figyelni, ha szóltak hozzá is robbant, mint a dinamit.
Hogy lehet így gyereket nevelni? Átgondolta százszor, ha rajta múlna, legalább a gyermek tízéves koráig nem engedné a nőket dolgozni. Nem élet ez így, se gyereknek, se anyának.
De az élet csak fokozta önmagát, a mókuskerék meg nem lassult, sőt egyre nagyobb sebességre kapcsolt.
A forgásban lemaradtak a családi kapcsolatok, színét hagyták az ünnepek. Az anyja betegsége egyre rosszabbodott, minden látogatáskor rárakta a vállára az összes fájdalmát.
Egy nap szép csendesen meghalt az apja. Nóri nem várta a halálát, nem panaszkodott neki egy szóval se, hogy beteg.
Laci elment a papért a szomszéd faluba, sokat beszélgetett a tiszteletessel az autóban. Később elmesélte a feleségének, hogy mikor elárulta neki, hogy ő párttitkár, az csak mosolygott rajta.– Mindkettőnknek van nyája a földön fiam.
Lacit ezért a papszállításért fegyelmi tárgyalásra idézték be, nem ülhetett volna egy autóba egyházi emberrel.
Az apja temetésén sokan voltak, szerette sok ember az életében mindig mókázó embert, aki sose mutatta ki senkinek a ránehezedő terhet amit cipelt.
Egy fiatal akácfa mellé ásták ki a sírját, mert az akác volt a kedvenc fája.
A világ lassan kezdett Nóri körül felbomlani, a nagy lelkesedés rózsabokra mögött már bogáncs nőtt, már látta a korrupciót, a jogtalan haszonszerzés kifinomult labirintusát, és kezdte egyre jobban sajnálni a férjét, aki még bízott a rendszer tisztaságában.
Egy nap, mikor elgondolkodva vezette a motorkerékpárt, hatalmasat esett, elütött egy kutyát. A kutya elszaladt, de ő súlyosan megsérült, gerincsérve lett.
A hosszú táppénzes állománya közben döntött úgy, hogy változtat. Kilenc évig ment egy nyomsávban, és nem haladt előre semmit. Laci a jó szakember akkor már presszókba beszélte meg a kollégákkal a napi feladatokat, lassan, de biztosan vált kemény ivóvá, Nóri elől titkolva, aztán már nyíltan is vállalva.
Nóri magához vette az anyját, aki már nem tudott önállóan élni. Leszázalékolták, így tudott gondoskodni róla.
Az anyja betegágya mellől nézte, ahogy bedől a rendszer, megszűnik a termelőszövetkezet, ahogy osztják szét a javakat a haszonlesők.
Az apósa halálhírét hozták hamar, az ő szíve se bírta a nagy veszteséget. Kint állt a háza előtt, belebukott a rózsabokorba, szívinfarktusa lett.
Megszűntek a párttitkári funkciók, oda lett a férje munkahelye is. Laci értetlenül topogott egy helyben, nem értette mi történik. Amiben hitt addig, ami úgy állt előtte, mint egy kőszikla, leolvadt egyik napról a másikra, elmerült a pocsolyába. Semmilyen kiutat nem látott maga előtt. A haverok elmaradtak mellőle, csak az olcsó bor maradt meg, az aztán hűséges barátként mellé szegődött élete végéig.