A tanár azt mondta a börtönben, mikor beszélgettünk erről a napról, hogy Sára átvette a fájdalmam, mert ő képes volt rá, ő a lelki társam itt a földön... a lelki társam... érted Róza? A lelki társam! A feleségem mindent látott előre, az nem vízió volt... de volt, amit nem mondott el, és én rettenetesen félek a mai napig is a ki nem mondott szavaitól...
– Nem. Nem értem. Ki az a tanár? – ámult el Róza
– Talán nevezhetném úgy, hogy ő a börtönben az őrző angyalom, olyan, mint itt kint Sára a lányaimnak. Egy nagyon művelt idősebb rab. Neki köszönhetem, hogy még itt tudok veled beszélgetni. Ő rugdosott át mindig a mély pontonjaimon. Neki köszönhetem, hogy elkezdtem értékelni magam újból és fel tudtam fedezni és összegyűjteni a legkisebb morzsát is hozzá, amit elém dobott az élet. Kicsi boldogság morzsákat, ami a túléléshez kellettek. Ő érzett rá először Sára igazi jellemére. Azon a láthatáson ő is ott volt a fiával, mikor újból elutasítottam Sára közeledését.
– Durva volt, emlékszem rá. Szegény nagyon oda volt miatta! – villant egyet Róza szeme – Akkor azt hittem végleg kidob az életéből.
– Igen, nagyon rondán viselkedtem, tudom, hogy nem érdemelte meg. Nehéz volt alakoskodnom, de akkor abban a pillanatban azt hittem, mindkettőnknek az a legjobb megoldás. Azt akartam, hogy dühös legyen, annyira, hogy sarkon forduljon, és örökre elfelejtse a nyomorult életünket, az enyémet és a gyerekeim életét is. Nem várhattam el, hogy egy haldokló vizionált álma tönkre tegye az egész életét. Pedig igazából akkor jöttem rá, Sára igazi jellemére, hogy minden téren képes az ígért szavát betartani. Később elmesélte a tanár, hogy mikor én elmentem, még látta, hogy sírt, míg az iroda ajtóban várt. Valószínűleg akkor adta le az iratot, amit akkor nem írtam alá, mert annyira elszállt az agyam. Én is láttam, hogy az autóban is sírt, míg valakivel telefonált.
– Velem beszélt akkor. Ne haragudj, de elég bunkón viselkedtél. Odament hozzád egy olyan kéréssel, ami megváltás lett volna a lányaidnak, ha aláírod, te meg megaláztad.
– A tanár is ezt mondta, hogy nem látok semmit mi történik körülöttem, olyan vakká tett a gyűlölet, csak a saját sebeim nyalogatom. Hiába érveltem, hogy én csak jót akartam, hogy visszautasítottam, semmi értelmét nem láttam, hogy az én rohadt életemnek a terhét a vállára vegye, teljesen ismeretlenül, idegenként. Akkor mondott nekem egy furcsa dolgot a barátom... azt mondta, hogy elengedtem a boldogság kék madarát, talán örökre. Vitatkoztunk. Én próbáltam meggyőzni, hogy csak önámítás, amiről beszél. Sárának én nem jelenthetek semmit. Én egy nagy nulla vagyok, akinek az élete senkinek nem számít semmit, akkor sem, ha kikerülök a rácsok mögül. Akkor ő azt mondta – „Annak a lánynak, aki ott volt ma nálad, számít valamilyen formában, hogy mi történik veled". – Meg is magyarázta miért – „Fontos volt számára, hogy találkozzon veled. Rád szánta az idejét, csinosan kiöltözött. Talán azért, hogy jó benyomást keltsen benned. Az a lány, szerintem boldogságot hozott, de te durván elutasítottad" – Azt mondtam neki, ha kikerülök egyszer a börtönből, nem akarom átélni azt a megalázó érzést, hogy Sára előtt térden csúszak, köszöntgessem, hogy mit tett értünk. A tanár kinevetett és durván kioktatott... szerinte az egész csak hiú önzésből fakad, dühös lett rám, kiabált velem – „Mi van, ha megköszönöd? Mi történik? Ha az egész a gyermekeidről szól? Nem rólad, miért is szólna rólad, de a lányaidtól elvetted az utolsó esélyt, amit megkaphattak volna, ha aláírod a papírt!"
Nem vettem komolyan a szavait, de hogy békén hagyjon, aláírtam a beleegyező nyilatkozatot másnap.

Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése