Ego vagy az igazi én

 

A kisvárosban a sötétséggel együtt tanyázott a novemberi hideg, a nappalok kellemes melegét minden átmenet nélkül kiűzte és a helyére terpeszkedett. A társaság ott ült a szokott helyén, mikor benyitott a kávézóba. Jó érzés volt számára, hogy várják, egyszerűen csak az a tudat is, hogy tartozik valakikhez.

Fázósan leült közéjük és várta, hogy a benti kellemes levegő felmelegítse.

– Merre jártál Sára, rég láttunk – érdeklődött mindjárt Zsolt, de a többiek is várakozóan néztek rá.

– Sok minden történt velem. Annyi kérdés van bennem, amikre nem tudom a helyes választ.

Ránézett Rózára.

– Csak nyugodtan, láttam rajtad, hogy magad alatt vagy.

– Majd később elmondom, annyira nem sürgős. Ti miről beszélgettek?

– Az egóról.

– Miről? Hogy jön ide ez a téma ma estére? Nincs ennél fontosabb? – nevetett Sára.

– Nem is tudom, csak úgy. Mert aktuális a mai életünkre, jobban mint gondolnánk. Ha engedsz az egódnak, nem azt a döntést hozod, ami helyes, és nem úgy gondolkodsz dolgokról, ahogy kellene. Hanem úgy ahogy elvárják tőled. Játszod a szereped, amit elvárnak tőled. Az eredeti életcélod ott van benned elnyomás alatt, nem mered felszínre hozni. Az egész életünket az elvárások alapján éljük. Olyanokká váltunk, mint az alvajárók, pótcselekvésekkel próbálunk felszínen tartani magunkat, az igazi értékes tettek helyett. Ez a fogyasztói társadalom drogja, elhiteti velünk, hogy okés minden, nincs semmi baj. Pedig óriási a baj. De azért mondd el, téged milyen kérdések gyötörnek? – fejezte be Zsolt az eszmefuttatását.

– Láttam a Keletinél a migránsokat, felkavaró volt, sajnáltam őket, de féltem is tőlük. Biztosan okuk volt, hogy ennyi megpróbáltatásnak kitegyék magukat, mégis...

– Igen. Jogos aggodalom a részedről. Jogos lenne mindenki részéről az aggodalom, így helyesebb talán. Akiket láttál majdnem mind megvezetett ember, bábfigurák a hatalom színpadán. Elhitették velük, hogy itt van a Kánaán, ideérnek a hosszú veszélyekkel teli út után Nyugat Európába, és ölelő kezek várják őket, házat megélhetést kapnak. Nagyon fognak csalódni, mert azzal, hogy idejönnek, pont ők teszik tönkre a nyugati jólétet. Háborús menekültek? Rendben van, félnek, menekülnek. De meddig? Gyökértelenné válnak ők is, mint mi, ők általuk. Hosszú folyamatra kell felkészülni, beláthatatlan a vége. Milliók indulhatnak útra, ki ezért, ki azért. Menekülnek az életben maradásért. A természettörvényei alapján a következmény egyszerűen magyarázható. A sáska mikor vándorol mindent felfal, mindent letarol. Élni akar. Az emberi faj pusztításra született, mint a sáska. Mikor mindent tönkretesz, mindent felfal, egyszerűen kipusztul.

– Nagyon megnyugtattál, köszönöm. Akkor mégis jó döntés, hogy vidékre költözöm – válaszolt idegesen Sára – Ha a város feltelítődik migránsokkal, nem lesz itt sokáig nyugalom, biztonságról ne is beszéljünk, igaz?

– Sajnos igazad van, ha tiszta népvándorlásról beszélnénk, akkor nehezen, de ura lenne a helyzetnek minden ország. De ez nem tiszta, sok rejtett és gonosz szál mozgatja a mai történelmünket. Én is szívesen veled mennék, a nyugalomba, a csendbe. Ott minden helyzetben emberhez méltó életet lehet élni. Mikor indulsz?

– Talán tavasszal. Remélem, addig mindent lerendezek.

– Mire vársz olyan sokáig? – kérdezte Róza.

– Még kevés is lesz ez az idő sajnos, a bürokráciába megfogott. Kiderült, hogy el kell végeznem egy három hónapos a tanfolyamot. Ugyanis elhatároztam, hogy magamhoz veszem a gyerekeket, csak ez az egy alternatíva maradt, nincs több megoldható variáció. Egyszerűen a gyerekek döntöttek helyettem. Legyen meg Karola kívánsága... nem lehet másként... meseországot épített a két kislány magának és mindennap várják a barna angyalt, azaz engem, hogy elmegyek értük. Ma tudtam meg a hivatalban.

– Jé, ezt én megmondtam neked előre te őrangyal! – nevetett Róza.

– Igen megmondtad, és még el kell mennem a börtönbe, hogy elmondjam az ősüknek, hogy jó messzire viszem a lányait. Nem lesz könnyű menet. De ne szaladjunk előre, az igazi döntésem akkor lesz végleges, ha megismerkedek velük, és érzem tiszta szívemből, hogy akarom is.

– Látod, a téma talán temiattad nyerte el az aktualitását – nevetett fel Zsolt.

– Igazán?

– Igen. Akkor lesz igazán fontos, hogy az egód helyett az érzéseidre hallgass, ha találkozol a gyerekekkel. Nagyon fontos, hogy ne kelts bennük, se magadban hamis illúziót. Csak egyszerűen és őszintén. Tudom, hogy régóta vívódsz magadban, hogy mi a helyes lépés. Ma döntöttél, kérdés csupán az, hogy az egód döntött, vagy az igazi éned?

– Kösz a jó tanácsot, átgondolom.

Sára ráérzett Zsolt igazára, hogy abba kell hagyni a szerepjátékot. De azt is tudta, hogy nem könnyű levetni azt az álarcot, amit magunk készítettünk saját magunknak – Nézz ide! ez vagyok én, szép, okos, talpraesett, vagy épp örökké mókás, jó barát! Közben ott bent sose vagyunk elégedettek önmagunkkal, a legszebb ruha alatt is szürkének érezzük magunkat, a legszélesebb mosoly mögött úsznak a könnyeink. Szerepjáték kifelé, hogy senki ne tudjon fájdalmat okozni nekünk, ne lépjenek át rajtunk, ne mosolyogják ki az álmainkat. Rejtett kódolt üzenetek hevernek a lelkünkben, olyan mélyre ásva, hogy már örök feledésre ítéltettek. Vágyainkat, céljainkat, teremtő képzeletünk, haldokló fényeit temettük el lelkünk sötét vermébe, ami feszítve lüktet, kifelé vágyik a szabadba. De nem engedjük őket felszínre törni, mit is kezdhetnénk velük ebben az álszent világban? Igazat adott Zsoltnak, hogy erőt kell vennie magán és csakis a legbelsőbb érzéseire hagyatkozva kell döntést hoznia, olyat, ami már visszavonhatatlan. De ezt a döntést mielőtt elindul a gyerekekhez meg kell hoznia, hogy el tudja mondani nekik, hogy mit határozott velük kapcsolatban.

Másnap mikor volt egy kis szusszanása két ügyfél között, telefonált a gyámhivatalba, érdeklődött mikor mehet a gyerekekhez. Megkapta a várt időpontot.

– A két kislány várni fogja, nem viszik ki őket a városi programra – világosította fel barátságosan a gyámügyi előadó.

Van egy hete rá, hogy felkészüljek a találkozóra, nyugtatta magát, mert érezte, hogy hirtelen gyorsabban verni kezdett a szíve.

Miért pont én?

 

Hangokat hallott maga mögött, önkéntelenül belépett egy síremlék mögé, ami mellett egy kétméteres oszlopostuja őrködött.

Két férfi közeledett feléje az úton. Mikor közel értek, megismerte Benjámint, elhaladt közvetlen mellette. Nem volt megbilincselve a keze. Egy idősebb őr sétált mellette, ha nem tudta volna, hogy rab, azt gondolhatta volna, hogy két barátot lát, akik csendesen beszélgetve sétálnak.

Sára megfigyelte, hogy férfi arca nagyon sápadt, sokat fogyott, mióta utoljára látta. Benjámin nem figyelt fel Sárára, nem volt számára érdekes, hogy ott áll valaki a közelben. A temetőben mindig szöszmötölnek a síroknál.

Nézte a távolodó alakot, sokáig nem vette le róla a tekintetét. Furcsa vibrálás kezdődött benne. Nem először érezte ezt a fajta izgatottságot, amikor Benjámin közelébe került. Próbálta legyűrni magában az érzést, amit  mindig nevetségesnek tartott, pláne most ebben a szituációban. Nevén sem akarta nevezni, mit érez, csak kitörölni azonnal magából, mint egy kidobandó linket a számítógépből. Szemétkosárba vele! De az érzés ott ragadt csökönyösen, mintha már örökre hozzá tartozna.

Ha akarta, ha nem, tudta, hogy miért dühös. Nem volt közömbös számára a férfi. Nem készült fel a találkozásra. Elfogta az a vágy újra, mint a kórház folyosóján, hogy utána menjen, belekaroljon és megvigasztalja. Szerette volna elmondani neki, hogy nagyon sajnálja, hogy ennyi bánat érte. Blokkolta gyorsan a furcsán rátörő érzéseket, hisz temetésen volt.

A halk gyászzene elcsendesült, megjelent az ajtóban a szertartást vezető. Mögötte hozták az urnát. Benjámin mellett ott ment a két kislány.

Mónika dacosan leszegett fejjel bandukolt, Zsuzska sírdogálva szorongatta az édesapja kezét.

Sára sétált utánuk az urnafalig. De most se ment közelebb. Nézte a szomorú családot, akik fel se fogták még rendesen, hogy visszavonhatatlanul megváltozott az életük. Örökre darabokra hullt a jövő számukra.

Mi lesz most velük? Karolára gondolt, hogy milyen bizonytalanságba hagyta,. Mit tud még tenni ezért a szétszakadt családért? Veszélyben voltak a gyerekek, elment értük, teljesítette a kérését, megvédte őket. Mi az, amit még meg kell tennie? Ugyan érkezik-e válasz a halott kóborló lelkétől.

Nézte Mónikát, aki egyenes testtartással állt az apja mellett, de nem fogta meg a kezét. Nem sírt. A könnyei, ha voltak, talán befelé folytak. Kirekesztette a külvilágot az életéből. Az apját is, akit egyre jobban vádolt az anyja halála miatt. Hirtelen fordult meg a kislány, mintha valaki figyelmeztette volna, hogy nézzen hátra. Merőn nézett Sára felé. Sápadt arcán akkor mégis végigfolyt két könnycsepp. Sóhajtott egy mélyet és megfogta a húga kezét.

– Eljött! – súgta oda halkan. – Itt van velünk a barna angyal, már nem vagyunk egyedül!

Sára arra figyelt fel, hogy rázkódik a mobilja. A telefonjáról levette a hangot a szertartás miatt, csak a rezgő alkalmazást hagyta rajta. A telefon türelmetlenül mocorgott a táskájában. Kénytelen volt megnézni.

A kijelzőn több hívás volt egymás után, Kíra öccsétől. A temetőben nem akart telefonálni. Még álldogált egy kis ideig, hogy be tudja vésni az emlékei közé a látottakat. Nézte Benjámin széles vállát, a gyásztól meggörnyedt alakját. Aztán a két kislányt nézte, Mónika anyáskodó ölelését, ahogy magához húzta Zsuzskát. Nem tudhatta, hogy pont róla sugdos a két kislány.

Úgy érezte teljes zűrzavar van a fejében, mintha ezer darabra tört cserép mozaikjai kavarognának benne, mint egy kirakós játékban, illeszkednek egymáshoz, eltávolodnak, hogy újra káosszá változzon a benti kép. Érezte, hogy fontos számára ez a három ember, de nem tudta elhelyezni őket az életében. Valami azt súgta folyton, hogy engedjen az ösztöneinek, a megérzéseinek. Eszébe jutott az álom, amikor pont erről beszélt az apja. Talán pont erről, talán erről a három emberről. Ki tudja? Akkor azt mondta – „Nem minden történik az életben logikusan". Mennyire igaz! Mert az utóbbi napokban nem látott logikát a cselekedeteiben, ezért újra és újra tagadásban állt önmagával. Karolára gondolt újra, aki már megszabadult a földi élet minden kihívásától, de utolsó napján gondosan összecsomagolta és rárakta a hátára. Továbbiakban oldjon meg helyette mindent. – Ej, Karola, miért pont én? – tette fel suttogva az örökké benne lévő kérdést.

Egy kis forgószél zizzent mellette, majd hirtelen felerősödött, felkapta a rozsdás faleveleket, táncba vitte őket. Sára elbűvölten nézte, ahogy távolodik tőle a levelekkel együtt, kifelé a temető úton. Még egyszer végig simogatta tekintetével a három alakot, aztán gyorsan megfordult, ment a forgószél után, sietve mintha hívnák.

A temető kapujához érve elővette a telefonját.

– Szia! Valami fontos, hogy hívogatsz?

Kíra öccse gyorsan, hadarva beszélt a telefonba.

– Sára, hazajön a nővérem Angliából, megmondta, hogy melyik repülőre vette a jegye. Arra gondoltunk, hogy segíthetnél. Haza kéne hozni a repülőtérről. Ha vállalod.

– Csak ezért utazzak fel Pestre? Fog egy taxit és hazamegy!

– Nem csak ezért. Jó lenne, ha beszélnél vele, mielőtt hazajön a családhoz. Azt hiszem, legalábbis azt mondta, hogy beteg, azért jön haza ilyen hirtelen.

– Nem hívtál. Miért? Megbeszéltük pedig. És Kírának mi baja lett? – kérdezte a fiút türelmetlenül.

– Nemtom. Amúgy anya már kint van a kórházból. Azért is kéne, hogy beszélj vele, mert hazaköltözött apu. Segít nekem ápolni anyát. Hát tudod, Kíra meg apu közt zűrök voltak. Nagy balhé lesz itthon, attól félek a legjobban. Te mondtad, hogy hívhatlak, ha segítségre van szükségem. Emlékszel?

– Nem felejtettem el, komolyan is gondoltam, a zűrökről is tudok. Beszélünk még később, nyugi. Majd hívlak!

Ott állt egy platánfa alatt, a gondolataiba mélyedve. Persze, hogy elmegy, aztán szépen, sorban elmesélteti Kírával, mi történt Angliában. Nagyon úgy néz ki, mégsem jött be a miénk a világ, dől a lóvé szlogen.