Férfikönnyek

 

Benjámin elgondolkozva állt a kórház folyosóján, közben azon tépelődött, hogy jobb lett volna, ha fel sem hívja Sárát. Azért meg különösen dühös volt önmagára, hogy a telefonba végleg megszakította kettőjük között a kapcsolatot. Önmaga sem tudta miért, kedvelte Sára közelségét. Nem fogalmazódott meg benne konkrétan, hogy mit érez iránta, hisz annyira eltelt a saját bánatától, annyira gyűlölte a tehetetlenségét, hogy bármilyen csinos szép nő került is a közelébe, nem keltett benne semmilyen érdeklődést. Egy nagy senkinek érezte magát már jó ideje, akin még taposnak egyet – kettőt, mint az ajtó elé dobott sártörlő szőnyegen, mielőtt végleg bedarálja a rendszer.

Karola halála miatt eluralkodott rajta az önvád. Legjobban az bántotta, hogy nem figyelt fel a súlyos betegségére. Önmagával volt elfoglalva, közben a felesége elsorvadt mellette, mint egy üde bársonyos virág, a sivatagi forróságában.

Egyet tudott biztosan, hogy van még pár dolog, amit el kell intéznie. El kell például temetnie a feleségét, aztán kiengedheti a szellemet a palackból. Akkor jöhet minden válogatás nélkül. Mert érezte, hogy a gyűlölete már olyan nagyra nőtt és olyan erős, hogy képtelen visszatartani.

Mégis, hiába élte a napjait teljes lemondásban, Sára személyisége furcsamód bent ragadt a lelkében. Mióta találkoztak, azóta ott vergődött a gyötrő gondolatai közt, mint egy pillangó, aki talán rosszkor volt rossz helyen, és véletlenül belandolt és elmerült a körülötte lévő pocsolyába. Bevésődött a lelkébe a nő fiatal komoly arca. Talán csak azért, mert olyan megfoghatatlan lelki béke és nyugalom áradt belőle. Az is megnyugtatta sokszor, ha csak megidézte a hangját, az arcát, ha csak rágondolt. Észrevette, hogy minden alkalommal, amikor a közelébe került, a benne tomboló keserűség, fájdalom fokozatosan enyhülni kezdett. De nem jött rá az okára. Nem értette, hogyan tudott Sára az ő akarata ellenére, úgy közvetíteni felé érzelmeket, hogy nem tudott neki ellenállni. A kórházfolyosón is ez történt, amikor a karjaiban álldogált és a fejét a mellkasára hajtotta. Őt már az idegösszeomlás kerülgette, lüktetett a feje, teljesen elgyengült. És Sára odahajolt hozzá. Érezte, hogy az érintéstől lelassult a pulzusa, fokozatosan megnyugodott. Nem értette, hogyan történt? Nem talált rá magyarázatot később sem.

És ugyanez volt legelőször is, amikor meglátta Sárát bemenni a felesége kórtermébe. Dühös volt, elkeseredett, ott állt azzal az érzéssel, hogy rászakad az ég, hogy a felesége gyógyíthatatlan beteg, hogy nincs semmi remény, és akkor látja, hogy megy ez a nő hozzá. Egy rohadt kúrva bankos, akit tiszta szívből gyűlölnie kellene! Legalább félórát várt, mire meglátta újra. Lehajtott fejjel egyenesen felé tartott. Akkor érezte meg először, hogy változik benne valami, ahogy közeledett hozzá. Nem akart beszélni vele, csak szerette volna látni, hogy fáj-e neki az, amibe ő lassan belehal. Bizonyára megérezte, hogy figyeli, mert mikor odaért hozzá, ráemelte a tekintetét... és ő egyenesen bele tudott nézni a szemébe, azokba a furcsa színű szemekbe. És minden megváltozott abban a pillanatban. Úgy érezte akkor, mintha végig simítaná a lelkét egy láthatatlan kéz. Mint mikor gyermekkorában elesett, és a fájdalomtól hangosan sírva rohant az anyjához. Az anyja végig cirógatta a fejét, csendes szóval megnyugtatta: – Ne sírj kisfiam, minden rendben lesz. Nyugodj meg. Meggyógyul, összeforr a seb, idővel meg se látszik.

Miért mondtam az előbb akkor, hogy – Nem kell már foglalkoznia az ígéretével, nem kell, hogy találkozunk többet! – Nem vagyok normális! – morogta maga elé, míg ment folyosó végén lévő irodába a papírokat intézni.

Az irodában aláírta a hivatalos iratokat, de amikor a temetésről kérdezték, nem tudott válaszolni.

– Visszajövök később, még utánanézek pár dolognak... utána megmondom – válaszolt halkan.

Csak mikor kiért a kórházból, akkor tört ki belőle az elkeseredés: – Mi a szentséges eget csináljon, hisz még pénze sincs egy temetésre! Minek játssza az agyát, hogy visszamegy később? Minek? Hisz ő is halott már!

Az arcán végig folytak a férfikönnyek. Erős lüktetést érzett a halántékában, megállt kint az utcán, nézett a semmibe, megpróbált higgadtan gondolkodni. Első értelmes gondolata az lett, hogy pénzt kell szereznie.

Megkönnyebbült, mikor a bankautomatából kibújtak a tízezresek. – Nem sok, de pont elég a túlélésre – gondolta.

Bízott benne, hogy a munkanélkülit átutalták Karola számlájára. Az övére nem engedte az utalást, rövid életűvé vált volna, másodpercek alatt vitte volna a bank. Százezret gyűrt a zsebébe. – Mennyibe kerül egy temetés? – törte a fejét, majd felsóhajtott, rájött, hogy az a pénz szemfedélre sem elég.

Tekintete elkalandozott az útszéli fasoron, majd meglátott az egyik árnyékában egy presszót. Arra indult határozottan, mintha mindig oda készült volna

Gyász

 

Sajnálom 

 

A kórház folyosóján végig lebegett a fertőtlenítő szag. Tudta, hogy nem mehet be az intenzívre, mégis kinyitotta a kórterem ajtaját egy pillanatra. Meglátta az apját, ahogy rá volt kapcsolva az életfunkciókat ellenőrző gépekre. Egy negyvenes éveiben járó orvos közeledett feléje, Sára gyorsan becsukta az ajtót és elindult az orvos felé.

-- Kérem, bocsánat... Závori Mihály, az apám... megtudhatom, hogy van most, segítene? -- akadozott az idegességtől a szava.

-- Az ön apja? Súlyos az állapota. Ha itt akar maradni, van egy váró a folyosó végében! -- szánta meg a lányt az orvos, barna szemeiben részvét csillant. -- Itt nem tartózkodhat!

Engedelmesen elindult arra, amerre mutatta az orvos a várót. Egy család ült még ott rajta kívül. Úgy értelmezte a beszélgetésükből, hogy a hozzátartozójukat műtik éppen. Behunyta a szemét, gondolatai vadul kergették egymást. -- Hitelt vettek fel, hogy tanuljak -- suhant át rajta már századjára. Aztán eszébe jutott az előző éjszaka a kávézóban. Az apját közben vitte a mentő. Gyűlölte önmagát a vaksága miatt. - Vége! Pont. Befejezi a piálást, csak gyógyuljon meg az apja! Az utóbbi időben érezte, hogy valami változik körülötte. Mintha átléptt volna egy ismeretlen ajtó küszöbén, és ahová jutott, ott csak félelem várt rá. Megmagyarázhatatlan emlékek törtek rá a múltból. Talán ezek az elfeledett emlékek jelenthettek valamit, figyelmeztetést, hogy nézzen a tükörbe, ki is valójában. Az anyja szerint egy elvetemült, érzéketlen teremtés. De szegény keresztapja mindig azt mondta  „Te Isten ajándéka vagy, okkal születtél le a Földre."  Rengeteg minden jutott eszébe, ki volt az agya teljesen, már tisztán látta, hogy minden volt addig, csak Isten ajándéka nem. Összegörnyedve, kezébe temetett arccal ült, elmerült a gondolataiban, megszűnt a külvilág körülötte. Képeket látott maga előtt, a huncut mosolyt az apja arcán, mikor dugta a pénzt a kezébe, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, elapadhatatlan pénzforrásból merítene hozzávalót. „Kislány csak vigyázz magadra, szóljál, ha kell még."

Zenélt a telefonja, a barátnője hívta.

-- Hellóka, mizujs? -- hallotta Kíra vidám hangját. -- Készülsz már a hosszú útra?

-- Én nem megyek veletek, apám szívinfarktust kapott -- suttogta idegesen a telefonba.

-- Na, ezek az ősök, megrendelésre betegszenek le! Mindegy. Bocsi, azt akartam mondani... szóval sajnálom az öreged, félre ne értsd... pedig összejönnek a dolgok, előbb, mint egy hónap, most tudtam meg pár perce, két hét múlva indulunk = újságolta izgatottan Kíra, mint akihez semmi komoly információ nem jutott el a barátnőjétől.

-- Én maradok, az én részemre ne intézzetek semmit. Véglegesen elhatároztam. Jobb lenne, ha te is maradnál!

-- Nem ment el az eszem. Ha azt hiszed, rá tudsz beszélni, hogy itthon maradjak, nagyon nagyot tévedsz aranyom. Akkor te egy idióta vagy, már ne haragudj! Az ősökről csak annyit, nem értenek a mostani élethez, olyanok, mint a legyek a ragasztóban. Csak vergődnek.

-- Nem akarok erről vitatkozni! Túltárgyaltuk!

Feldühítette Kíra lekezelő modora, ingerülten kinyomta a telefonját.

A folyosó felől gyors lépésekre lett figyelmes, felállt, hogy megnézze, mi történik. Oda sietett két nővér, ahol az apja feküdt. Önkénytelenül indult megnézni, mire az a nagy sietség. A tiltás ellenére újra benyitott az intenzívre, lebénulva nézte, ahogyan próbálják odabent újjáéleszteni az apját. Szédült, levegő után kapkodott, mikor látta, hogy a szív ritmusa egy végtelenbe nyúló vonal lett a monitoron. Furcsa gyengeséget érzett, lehűlt a levegő körülötte, mégis mint a harmatcseppek, megjelentek a homlokán az izzadság gyöngyei. Visszalépett az ajtóból és megállt a folyosó közepén. Úgy érezte örökkévalóság óta áll egyedül, teljesen elhagyatottan. Valaki átölelte a vállát.

-- Sajnálom... 

 Felismerte az orvos hangját.

 -- Figyelmeztettem, hogy ide nem jöhet be!

A szó, hogy „sajnálom", lassan eljutott a tudatáig, a lábaiból minden erő kiszállt, hogy össze ne essen egész testével ránehezedett az orvos mellkasára. Az orvos átölelte.

-- Nincs igazság a földön, még el sem köszönhettem tőle... -- suttogta kétségbeesve maga elé. Az orvos visszakísérte a váróba, közben próbálta megnyugtatni.

-- Részvétem. Tudom, mit érez most. Nemrég veszítettem el én is a nagymamámat, akit a legjobban szerettem, aki felnevelt. Higgye el, mindent elkövettünk, hogy megmentsük az édesapját. Sajnos, a mi tudományunk is véges. Kér egy nyugtatót?

Sára ingatta a fejét, nem tudott beszélni, a torkát belülről folytogatta egy láthatatlan kéz. Szédelegve ment lefelé a lépcsőn, úgy érezte, bármelyik percben összeeshet. Nem hívta fel az anyját. Majd ha hazaér, csak akkor mondja el neki, nem lehet egyedül, mikor megtudja. A kijárathoz érve valaki megszólította.

-- Kedveském, mi a baj? -- Meglepődve ismerte fel az öreg kiflis hölgyet. Milyen öreg, gondolta gyűlölködve, az apja meg milyen fiatal volt, mégis ő halt meg.

-- Megyek az unokámhoz, megnézi a szívem. Ne felejtse el a meghívást, érvényes most is... tudom, hogy eljön hozzám nemsokára.

-- Hagyjon engem békén! Nincs valami sok közünk egymáshoz! -- kiáltott dühösen utána Sára.

Az öregasszony nem állt meg, ment tovább, de Sára hallotta, ahogy továbbra is hozzá beszélt.

-- Ugyan, kedvesem, ezen ne vívódjon. Semmire nem tudunk biztos választ, erre sem. Találkoztunk, ezért közünk van egymáshoz. Igaza van, tényleg fiatal volt a halálra, de ne sajnálja az apját, neki már könnyűek a léptei. Inkább önmagát sajnálja, maga maradt apa nélkül. Mondtam, hogy elkezdődik... nem hitt nekem.

Sára döbbenten látta, milyen furcsán elmosódott az öreg hölgy körvonala, ahogy belépett a liftajtón. Mint egy kísértet. És honnan tudja, hogy meghalt az apja? Mégiscsak jó lett volna az a nyugtató a dokitól, gondolta és még jobban összezavarodva indult a kijárat felé.

Bosszantó kérdések

Át kellett gondolnia mindent. Például, hogyan értesítse a szüleit, akik már halálra aggódhatták magukat miatta. A Hotel tulajdonosával is fel kell vennie a kapcsolatot, megkérni, hogy az ottmaradt értékeit tegyék biztonságba. Gond nélkül megoldhatna mindent, ha nem döntött volna úgy, hogy titkolja a gyógyulását. Eszébe jutott, hogy nincs egy váltás fehérneműje sem. Siraki Gábor mikor jóváhagyta a fia kérését nem gondolta át rendesen, hogy mit jelent egy csóró potyautast magukkal cipelni. Úgy döntött felkészül lélekben az útra. Nem veszít vele semmit, sőt csak nyerhet, hisz megismerheti Korzikát. Nincs szigorú programja, lazulhat ameddig csak a kedve tartja, igazából csak most kezdődik számára a szabad élet, remélhetőleg tele kalandokkal.

Kinyílt az ajtó, a félvérnőt tolta be a betegszállító. A kocsi kereke megakadt az ágylábánál, a fiatal férfi mérgesen felszisszent magyarul.

– Az istenit! – ránézett Elizára és már franciául kért bocsánatot, amiért meglökte az ágyát.

– Bocsánat hölgyem, de rohanás az életem, a kollégám nem jött be dolgozni. Sok a betegem.

– Maga magyar? – Elizának eszébe villant, talán a sors küldte hozzá ezt a nyakigláb feketehajú betegszállítót.

– Igen! – vigyorogta el magát a férfi.

-- Én is magyar vagyok, nyugodtan beszélhet hozzám magyarul. Tudja, nagyon megörültem mikor magyarul megszólalt... bízhatok benne, hogy talán segít nekem...

-- Természetesen, bízhat bennem -- közben felsegítette a betegét az ágyára, mikor rendben talált mindent Elizához lépett.

-- Hallgatom, hölgyem. Miben segíthetek?

Elmondta, hogy a balesetére nem tud visszaemlékezni, csak azt tudja, amit közöltek vele, hogy leütötték és kirabolták. A legnagyobb problémája, hogy a telefonját is elvitték a támadók, nem tudja értesíteni a családját. A magyar férfi gondolkodás nélkül a segítségére sietett. Bizalmasan otthagyta a saját telefonját, azzal a kikötéssel, hogy az este folyamán visszamegy érte, hozzátette mosolyogva, hogy ha lehet róla szó, ne beszélje le a havibérét. Eliza megígérte, hogy megtéríti a költségeit.

Kiment a mosdóba, onnan hívta fel a szüleit. Az anyja eleinte nem engedte szóhoz jutni, kitört belőle a hetek óta felgyűlt feszültség. Amikor végre megnyugodott, gyorsan elmondta, miért nem adott életjelt magáról. A szülei azonnal utazni akartak érte, de ő határozottan megkérte őket, hogy ne utazzanak sehová és ne aggódjanak most már egy percet sem. Tökéletesen jól van, annyira jól, hogy tovább akar külföldön maradni, meghívta egy kedves magyar család, tovább utazik velük Korzikára. Nem hazudott, a teljes igazságot mondta el.

-- Ja, és a rendőrségi nyomozást, vond vissza. Már nincs értelme, megvagyok, jól vagyok. Nincs telefonom, ezt is kölcsön kaptam, nem tudlak sűrűn hívni.-- mondta búcsúzóúl az anyjának.

A Hotel recepciós egyszerűbb eset volt, megegyeztek, hogy a náluk maradt értékeit megőrzik. Biztosította őket, hogy a fáradságukat honorálni fogja. Ezzel minden fontos dolgot elintézett. Míg könnyű léptekkel haladt a kórterem felé, átsuhant benne egy felismerés: ne mondja neki senki ezután, hogy minden véletlen, mert semmi sem az. Ha nagyon akarunk valamit, sokat gondolunk rá, akkor beteljesedik. Szembe jön velünk az utcán, becsenget, felhív telefonon, vagy üzen az álmainkon keresztül. Vagy megjelenik, mint a betegszállító, mert szerinte az sem volt véletlen, és már tudta, hogy az sem, hogy annyira vágyott Párizsba. Igen, nincsenek véletlenek. A sors nagy játékos. El kell utaznia a családdal. Ki kell derítenie, miért üzent az álmain keresztül a volt tanára. Ez a sorsa, segítenie kell rajtuk.

Mikor visszatért a kórterembe a szobatársa integetett felé.

– jöjjön közelebb!

Eliza odament hozzá, leült mellé. A nő még ugyanolyan meggyötört arccal nézett rá, mint az első nap, mikor bevitték.

– Kereste a nővérke, azt mondta holnap kiengedik. Később visszajön, alá kell írnia a papíroknak. Szép családja van. Láttam őket. A férje nagyon szereti magát.

– Honnan gondolja, hogy szeret engem? – nézett az asszonyra csodálkozva Eliza.

– Kedvesem, nem gondolom, láttam. Annyi aggódás volt abban a férfiban. Megcsókolta a kezét, míg maga aludt, nem ébresztette fel, csak csendben ültek a fiával és csak nézték ahogy alszik. Sajnos, engem kivittek vizsgálatra. Csak azért hívtam ide, hogy gratuláljak. Szerencsés asszony maga, én elvált vagyok, nekem nem jutott ilyen szeretet.

Eliza elnevette magát, de nem találta értelmét, hogy elmondja a betegnek az igazságot. Nemsokára megjelent a nővér az iratmappával. Aláírta a kórházi zárójelentés átvételi nyilatkozatot.

– A ruháit is behozom este, a Professzor Úr nem tudta pontosan megmondani reggel mikor tud jönni magáért. Jobb, ha idehozok mindent hölgyem. A reggel mindig rohanós.

A nővér sejtelmesen mosolygott Elizára, mint aki tud, vagy csak pletykaszinten gyanít valamit.

Eliza lefeküdt és visszaidézte a betegtársa szavait: " Megcsókolta a kezét, míg maga aludt, nem ébresztette fel". Képtelenség, hogy az orvos gyengéd volt hozzá, egyre több a furcsaság a viselkedésében. Lehet mégis igaz, amit hallott az imént a betegtársától, talán ez a magyarázat arra, hogy a fia erőszakosan meghívta a nyaralásra. Nem maga miatt, hanem az apja miatt.

Hajnalban felébredt, megpróbálta elképzelni mi várhat rá a következő napokban. Amit biztosan tudott, hogy délelőtt elmegy érte Siraki Gábor, megint megáll előtte azzal a kiismerhetetlen faarccal, amin semmi érzelmet, semmi aggódást vagy részvétet nem látott. Újra arra a megállapításra jutott, hogy az a logikus, hogy kényszerűségből egyezhetett bele, hogy utazzon el velük, csakis a fia kérésére viszi magával. Talán csak anyagi meggondolásból, hisz mindent kifizetett előre. Az sincs kizárva, hogy számításból, nem kel egyedül bajlódnia a fiával, neki szánta a nevelőnő feladatkörét. Végül arra a megállapításra jutott, hogy amit a betegtársa mondott, képtelenség, biztosan teletömték opiáttal, képzelgett szegény. A professzor mégsem lehetett vele gyengéd, pláne a fia előtt nem. Mivel tudta volna megmagyarázni a fiúnak, hogy gyengédséget érez egy ismeretlen betege iránt.

Be kell látnia az igazságot, azt a férfit, akire ő is hódolattal felnézett hat évvel ezelőtt, igazából még azt sem ismerte. Hallgatta az előadásait, nézte és csodálta, de nem ismerte. Az intim szférája titok maradt. Nem tudott róla semmit, még annyit sem, hogy hány cukorral issza a kávéját. És most akaratlanul meghívás kapott a magánéletébe. Látni fogja az embert, hogyan eszik, milyen morcosan ébred, mit olvas, hogyan viselkedik a fiával, mindent, ami eddig rejtve volt előtte. Arra kell a legjobban vigyáznia, hogy ne jöjjön rá, hogy visszatért a memóriája. El sem tudta képzelni milyen reakciót váltana ki belőle, ha megtudná az igazságot és mégis felismerné. Egy volt diák... már csak presztízsből sem cipelné magával. Ezt a játékot végig fogja játszani becsületesen, nem csalhat. A legfontosabb, hogy ne tudja ráfogni, hogy szélhámos vagy hazudozó. Egyszerűen kerülni fogja a kényes témákat, mellé beszél, vagy nem válaszol, de nem hazudik.

Reggel amikor visszaért a mosdóból, lecserélte a kórházi ruháját. Ideges lett mikor a pólóját fel akarta venni, a ruha nyak körüli részén bekeményedett vérfolt éktelenkedett. A mosdókagylónál próbálta kimosni a vért a ruhából. Ráöntött egy csomó kézfertőtlenítőt, elkeseredetten dörzsölte, de az makacsul ellenállt. Észre sem vette, amikor a professzor és a fia megérkezett.

– Nagymosás? – hallotta a kissé gúnyos megjegyzést az ajtó felől. Szégyenlősen maga elé kapta a vizes pólót. Nem volt rajta a farmeron kívül csak melltartó.

– Sajnos a betegek ruháját nem mossa ki a kórház. Csak ezt tudom felvenni, amit véresen vettek le rólam, de hát így mégsem...

Siraki Gábor rezzenéstelen arccal végig hallgatta, majd közölte, hogy neki sem volt eszében ez a tény, hogy nincs ruhája. Sietniük kell, mert ezek szerint még vásárolni kell pár dolgot. Odahajolt Leventéhez, súgott a fülébe valamit, majd egyszerűen lelépett.

– Most mi van? Sietünk, vagy mégsem sietünk? – nézett értetlenül a fiúra.

Levente odament hozzá és megfogta a kezét.

–Jól van, megvárom, nem megyek sehová – nyugtatta meg Eliza.

A professzor kis idő múlva megjelent, hozott egy új fehér pólót.

– Kölcsönkaptuk. Húzza le magáról azt a vacakot!

Rosszul lett mikor kiléptek a friss levegőre. Gyengévé és bizonytalanná vált. Meg kellett állnia, hogy erőt gyűjtsön. A professzor előttük ment, pár lépéssel lehagyva őket. Ki tudja közben hol járt gondolatban, mintha nem is együtt lennének. Levente figyelt fel Eliza sápadt arcára, egy természetes mozdulattal megfogta a kezét. Jelezte, hogy számíthat rá. Eliza rámosolygott a fiúra.

– Nagyon kedves vagy, ígérem, mindjárt jobban leszek.

Levente visszamosolygott, de a kezét nem engedte el a továbbiakban. A professzor az autóhoz érve hátranézett, meglepődött a kézen fogva sétáló páron. Nem ült be az autóba, megtámasztotta magát az oldalánál és türelmetlenül bevárta őket. Mikor odaértek, tárgyilagosan közölte Elizával, hogy úgy döntött, nem Párizsban mennek el bevásárolni, hanem Lyonban. Ezért máris indulnak, hogy időben odaérjenek.

– Az autóban senki sem látja milyen ruha van magán, Lyonban lesz egy egész délutánunk. Ha elfoglaltuk a szállodai szobánkat, nyugodtan be tudunk vásárolni a Confluence Bevásárló Központban.

Eliza még örült is, hogy nem kell a tömegben sorban állni, szófogadóan beült Levente mellé a hátsó ülésre. Észrevette, hogy az autó útrakész, csak miatta álltak meg a kórháznál.

– Nem ül ide mellém? – nézett hátra a professzor – Nyugodtan előre ülhet, nem zavar a vezetésben.

– Köszönöm most még nem, kicsit szédülök... talán később.

Tényleg szédült, de nem ez volt az igazi oka. Minduntalan zavarba jött a férfi átható tekintetétől. Úgy érezte belelát, olvas a gondolataiban. Az is lehet, hogy már felismerte, csak kíváncsi meddig játssza memóriavesztest. Úgy érezte csöbörből vödörbe esett. Kezdett olyan idegfeszítő lenni a helyzet, mint mikor nem emlékezett semmire.

– Rendben van, négy óra autóút Lyonig. Holnap tíz órakor elhagyjuk a szállót és irány Marseille. Az is körülbelül három és félórás út. Ott egy ismerős családnál szállunk meg. Vendégházuk és zárt udvaruk van.

A professzor besorolt a Párizsból kivezető útra. Megállás nélkül beszélt hozzájuk.

– Nem tudom mennyire ismeri Heléna Marseille-t, az egy különleges város... sok téren az, ezért jobb, ha óvatosságból vigyázunk.

Nem volt kíváncsi a válaszára, folytatta a mondanivalóját, mint aki csak magát szórakoztatja.

-- Marseille Afrika európai oldalának tekinthető, csak egy ugrásra van az észak-afrikai partoktól. Arabok és feketék ugyanúgy lakják a várost, mint a franciák. Vegyülnek a kultúrák. Marseille-ben hírhedten rossz a közbiztonság...

Tanít– gondolta Eliza – mindig ez az oktató kimért szöveg. Nem azért, hogy nem kíváncsi rá, mindig is érdeklődve figyelte az előadásait... csak lehetne oldottabb, közvetlenebb, a fenébe: legalább ilyenkor, amikor nyaral. Olyan mintha álarcot viselne, ne tudjon senki közel férkőzni hozzá.

– Miért választotta Korzikát, és miért megy autóval? Szerintem nem a legpihentetőbb utazási forma... – nem fejezte be mire gondolt, elhallgatott, nem merte kimondani hangosan, hogy ilyen ökörséget ő biztosan nem tenne meg, van repülőjárat, villámgyors vonatközlekedés. Az autó nem szolgálja a pihenést, legalábbis annak aki végig vezeti Párizsból a kompkikötőig.

Siraki a visszapillantó tükörben figyelte hátrafelé, érezhetően hálás volt, hogy bekapcsolódott a társalgásba.

– Pár éve felírtam Korzikát a bakancslistámra, majd meglátja milyen gyönyörű hely. Az autó számomra a szabadság... nem függök senkitől és semmitől. Ott állok meg az úton, ahol akarok. Igen, ez az ára, ami azt illeti elég fárasztó. De Korzikán is bérelni kellene autót. A saját az mégis csak a saját. Jobban van már? Hátrafordult és alaposan áttanulmányozta Eliza arcát

-- Köszönöm, igen. Ne aggódjon, nem kell visszafordulni miattam.

A professzor elcsendesedett a forgalomra koncentrált. Levente mikor észrevette, hogy abbahagyták a beszélgetést, azonnal elkezdte a saját társalgását folytatni, odanyújtotta a noteszát Elizának.

Franciául írt: – Örülök, hogy velünk jössz nyaralni.

– Meghívtál, nagyon nagy illetlenség lett volna visszautasítani. Remélem jól kijövünk egymással, nem fogod megbánni a végén.

Levente írt: – Biztosan nem fogom. Jobb, hogy te jössz velünk, nem Kata.

– Mi bajod van Katával?

Levente írt: – Nincs bajom vele, csak nem szórakoztató... és te szebb is vagy.

– Értem.

Eliza elkérte a tollat, ő is írt: – Lesznek titkaink, azt leírjuk, de később eltépjük a lapokat. Rendben?

Levente elolvasta és bólintott, hogy megértette.

Eliza írt: – Apukád nem örül, hogy veletek megyek.

Levente válaszolt: – De örül, csak nem tudja kimutatni. Ez már titok?

– Ez még nem – nevetett a fiúra Eliza.

--Sok titkod van? -- kapta a következő kérdést.

-- Igen. De oda vissza fog működni. Egyet én mondok egyet meg te. Rendben?

Levente elbizonytalanodva fürkészte Eliza arcát.

Kiértek Párizsból, a professzor felvette az autópályán a tempót, egyenletesen százhússzal haladtak. Látta a visszapillantó tükörben ahogy Eliza és a fia kommunikál egymással.

Furcsamód ráérzett a fia, hogy el kell hozniuk Helenát. Lehet az is, hogy segíteni akart, mert látta, hogy nem közömbös számára a fiatal hölgy. Valahonnan ismeri... de honnan? A hangja, a mozdulatai...

Meglátott egy parkoló melletti kávézót kültéri asztalokkal. Lassított és bekanyarodott a parkolóba. Kiszállt, magasra emelt karral kinyújtózkodott.

– Velem persze senki sem törődik. Ha elalszom a volánnál akkor sem – nézett Elizára sértődötten. – Igyunk meg egy kávét!

Türelmesen várta míg kikászálódnak az autóból. Jól esett a nyújtózkodás, nem csoda, hisz két óra autóút volt mögöttük. A professzor természetes laza mozdulattal átölelte a vállát mikor mellé lépett.

-- Ott van egy kávézó, jöjjön!

Úgy mentek egymás mellet mintha évek óta összetartozó párt alkotnának. Az orvos közvetlensége meglepte, elgyengült az érintésétől. Az vigasztalta csak, hogy a sápadtságát a betegségének fogja tulajdonítani. Míg kávéztak a férfi nem vette le a tekintetét róla. Mint aki most látja először a vele szembenülő nőt, talán azokban a percekben tudatosul benne, hogy kivel is indult el nyaralni. Nem látszott fáradtnak, mintha útközben elhagyta volna azt az álarcot, amit a kórházban viselt. Mikor megszólalt teli volt melegséggel a hangja. Eliza nagyon meglepődött a hirtelen változáson.

-- Ha már együtt megyünk nyaralni, szeretném, ha jól éreznénk magunkat. Örülök, hogy itt van velünk Heléna. Ebben a pillanatban minden átértékelődött az Ön személyes jelenlétével. Úgy érzem a nyaralásunk rendhagyó lesz és mozgalmas... nem fogunk unatkozni. Az úton láttam... hogy Leventével jól kijönnek... nem tudok miatta elég hálás lenni Önnek.

Mikor az autóhoz visszaértek, rámosolygott az orvosra.

-- Jól van, előre ülök. Levente úgyis álmos, tud legalább pihenni.

Be ült mellé az anyósülésre.

-- Végre egy jó döntés. Én is fáradt vagyok, remélem ébren tud tartani - válaszolt az orvos, közben nézte ahogy Eliza a biztonsági övvel bajlódik. -- Segítek.

Odahajolt, hogy bekapcsolta az övet. Egy pillanatra megállt a mozdulat közben, belenézett a szemébe. Teljesen közelről érezte a leheletét, gyorsan elkapta az orvosról a tekintetét. Zavartan lehajtotta a fejét.

-- Köszönöm a segítségét, nem értem magam sem, miért szerencsétlenkedek annyit. A világ legegyszerűbb feladata egy biztonsági öv bekapcsolása, én meg látja, mint egy béna kacsa...

Az orvos kikanyarodott a parkolóból. Elgondolkodva figyelte egy darabig a forgalmat mielőtt újra megszólalt.

-- Hogy áll az emlékezetkieséssel hölgyem? Jönnek már azok a fránya emlékek?

Eliza újra zavarba jött a nekiszegezett kérdéstől. Megpróbálta megúszni a választ.

-- Pár dolog beugrik, de ezek inkább lexikálisak. Nagyon tudok mégis örülni, ha a semmiből, valahonnan befut egy- egy információ. Megkérdezhetem miért fontos önnek pont a memóriakutatás? A főnővértől tudom, hogy ez a fő kutatási területe.

Megelégedett magával, úgy gondolta sikeresen elterelte a férfi figyelmét.

-- Biztos, hogy érdekli is, vagy csak udvariasságból kérdezi? - nézett felé meglepődve a professzor.

Az autópályán lelassult a forgalom, talán a délidő miatt. Kiértek egy síkvidékre, ligetes facsoportok suhantak el mellettük.

-- Egyáltalán nem udvariasságból kérdezem. Az utóbbi időben sokat foglalkoztatott engem is a téma, mármint a memória kérdése. Mikor elvesztjük az emlékeinket, hová tűnnek el? Mert elbújnak valahová, nem törlődnek ki örökre.

-- Nagyon összetett és máig ismeretlen ez a terület. Az ember keresgél, hogy megtalálja az összefüggéseket, már- már azt hiszi, hogy célhoz ért... és egyetlen kis porszemtől összedől a teória. Ha azt képzeli, hogy amit kutatok az szimplán biokémiai folyamat, nagyon nagyot téved. Mi, a modernkor kutatói szkeptikusak vagyunk, csakis materialista szemszögből akarjuk megközelíteni a témát. Ezért minden spirituális tant tagadunk. Ezt egyetlen okra vissza lehet vezetni, egyikőnk sem akar feltűnően kilógni a sorból, ezért, ha rájövünk, hogy létezik más alternatíva, inkább elhallgatjuk. De ez nem azt jelenti, hogy nem vesszük figyelembe az több ezeréves ősi leírásokat. Saját magam is végeztem például regressziós hipnózist. Megdöbbentő eredmény született több esetben. A hipnózisban lévő visszahívta az eltemetett emlékeit és elmesélte az előző életét. Ki volt ő, milyen korban élt, hogyan halt meg. Ilyen eltemetett emlékekre gondolt? Utána jártunk mindnek, amit elmondott és kísérteties hasonlóságot találtunk a helyszínen. Csalásról szó sem lehetett, mivel olyan nagy volt a földrajzi távolság.

-- De hisz ön most a lélekvándorlásról beszél, amikor valaki újjászületik egy másik testben.

A professzor elmosolyogta magát.

--  Igen. Örülök, hogy az információk visszatértek a memóriájába. Így már tudunk oda-vissza beszélgetni. De hogy a témánál maradjunk, ki tudja, hogy hol tárolódott az előző élet emléke? Na, látja örök rejtély. Tudat alatt tisztában vagyunk azzal, hogy a spirituális dimenziók léteznek. De nem lehet felvállalni, mert ez az a porszem, ami mindent összedönt, vallásokat, dogmákat, eszmerendszereket. Szóljon rám, ha untatom. Ebben a témakörben képes vagyok elfeledkezni a beszélgető partneremről.

- Nem. Nagyon érdekel, folytassa csak.

- Igen érdekes téma, mivel ez az a módszer, amivel sikerül felszabadítani az eltemetett emlékeket és gyógyítani tudunk pszichés problémákat, lelki defektusokat.

- Hirtelen olyan érzésem lett, hogy a fia miatt kezdte el a kutatást. Javítson ki, ha tévedek -- vágott a szavába Eliza.

A professzor elhallgatott, elmerült a gondolataiban. Eliza egy darabig azt hitte, meg sem hallotta a kérdést. Az autópályán egyre nagyobb lett a forgalom, közeledtek Lyon felé.

-- Értem a hallgatását... elnézést az illetlen kérdés miatt.

A férfi felhúzott szemöldökkel nézett felé, láthatóan bosszantotta a kérdés.

--  Mit ért? Egyáltalán mit tud az életünkről Hölgyem? Milyen információkat gyűjtött össze titokban? Biztosra veszem, hogy tudja, hogy a feleségem meghalt. Valaki megmondta, milyen státuszban élek, hogy özvegy vagyok. Én meg percre pontosan megmondom majd, hogy mikortól emlékezik. Jól van, lehet benne egy kis hézag, egy kis szelekció, de elenyésző mennyiségben.

Eliza sértődötten elfordította a fejét. Miért is gondolta, hogy mellébeszéléssel elterelheti az igazságról a figyelmét. Átlát rajta, mint a szitán. Most azt képzeli, hogy egy kis számító döggel utazik álmai nyaralására, mellette még igaza is van. Semmi joga pár órás autóút után beletaposni a legintimebb magánéletébe. Ha akar róla beszélni, beszélni fog magától. Ha nem akar vele megosztani semmit, akkor sose fog. Ilyen egyszerű. Miért nem tud leállni és kivárni, hogy idővel megnyíljon előtte erőszakos unszolás nélkül.

-- Soha nem hazudnék önnek és nincs is szándékomban a jövőben sem. Azonnal szólok, ha minden rendben nálam. Ha úgy gondolja, hogy bosszantom, vagy szemtelen vagyok, megállhat, visszamegyek Párizsba. Valaki csak felvesz egy kidobott potyautast. Előbb utóbb úgyis megteszi, hisz nem tartozunk össze, én meg nehezen tudok leállni a kérdésekről. Kíváncsi természetű vagyok.

Az orvos ingerülten rászólt:

-- Nem akarom kirakni! Igazából nem bosszant, csak nem szeretem megosztani a magán problémáim senkivel. Nekem az is elég, hogy a fiam kedveli a társaságát. Jól van, kivételt teszek, válaszolok. A fiam négyéves volt mikor autóbalesetet szenvedett az anyjával...

Eliza továbbra sem tudta visszafogni magát, hiába tett ígéretet magában.

-- Elnézést, csak feltételezem, hogy a fia azóta nem beszél. Szerintem nem beteg a fia, kimondottan éles eszű és intelligens. Gondolom alávetette regressziós hipnózisnak. Ha igen, mit tudott meg, hogyan képes eltűrni, hogy nem beszél senkihez közel hat éve? Ez az ön gyengesége szerintem...

A professzor idegesen hátranézett Leventére. Megnyugodott, amikor látta, hogy békésen alszik a hátsó ülésen.

-- Nem értem miről beszél. Nem vagyok gyenge.

-- Volt vagy nem, hipnózisban a fia?

-- Igen, volt. Ez az egyik kutatási területem. Miért ne használtam volna ki pont a fiamnál? Számomra teljesen elképesztő információhoz jutottam általa.

-- Ha még ön is meglepődött...

-- A fiam mindenre emlékezett, a szó szoros értelemben, az utolsó szóig mindenre. Megrázó volt végig hallgatni...amikor arról beszélt, hogy az anyja őt kérte meg, hogy segítsen rajta, mert meg fog halni. Levente csak négyéves volt, megsérült és sokkot kapott a félelemtől, de megértette a könyörgő szavakat. Nem tudott segíteni, elmondta, hogy sikoltozott és engem hívott...

-- Azt gondolja, hogy önvád alakult ki benne, talán önre is haragszik, hogy nem ment oda segíteni?

-- Mindent elkövetek, hogy normális életet éljen, de nem kényszerítem. Majd egy nap magától, saját akaratból beszélni fog.

-- Mert ön úgy gondolja ez a helyes, igy cselekszik egy jó apa... szerintem önben is van egy jó nagy adag önsajnálat.

A kemény szavaktól ideges lett a professzor, dühösen válaszolt vissza.

Úgy beszél, mint egy pszichológus. Tényleg milyen végzettsége van?

-- Teljesen mindegy, a megállapításomnak semmi köze a végzettségemhez. Tisztán látom, hogy mi a probléma.

-- Mondja csak, hallgatom - nézett felé gúnyosan az orvos - maga csak jobban tudja mint én.

Úgy gondolta most már mindegy, a téma fellett dobva, ha most az orvos megáll az autóval és kinyitja az ajtaját, el kell fogadnia a döntését. De a véleményét nem fogja előtte eltitkolni semmiképpen. Ő erre képtelen.

-- Ne gúnyolódjon. Nem igaz, hogy nem jött rá magától is. A fia szeretethiányban él, nem mellesleg lehet úgy érzi, ő az oka, hogy meghalt az anyja, mivel hiába kérte azon a végzetes napon, nem tudott rajta segíteni. A szívére hallgasson uram, ne a tudományos tézisekkel teletömött okos agyára. A szívnek fontosabb szerep jutott az életminőségünkben, mint az agyunknak.

-- Kifejtené miről beszél?

Az orvos ingerülten félrerántotta a kormányt egy hirtelen lassító jármű miatt.

-- Ez nem igaz... impulzusokról. Az utolsó hat évükben ön kiiktatta és alárendelt szerepre kényszerítette az érzelmeket. Szóval, ha egyszerűbben akarom elmondani kibillent az érzelmi egyensúlyuk, mindkettőjüknek. Vannak kimondottan szívre ható érzések, amik, ha jól működnek a testünkben, visszaáll a harmónia. Ön memória kutató, ennek ellenére olyan érzésem van, hogy hibát követ el, mikor az érzelmeket másodrangúnak állítja be... a fia életében.

-- Hallgatom...

Eliza idegesen válaszolt.

-- Vegyünk egy példát. Ha egy nő azt mondaná önnek, hogy oda van magáért...az agya csak memorizálná és elrakná, mint egy információt... de a szív reakciója teljesen más lesz, megemeli a pulzusszámot, a test-hőmérsékletét, üzenetet, vagy inkább parancsot küld az agynak, hogy dolgozzon, indítsa be a boldogsághormonokat. A szív az aggyal szoros kapcsolatba kerülve döntést hoz és tudatára ébreszti... hogy szerelmes lett...

Eliza összeharapta az ajkait. Ezt nem kellett volna. Azonnal rájött, hogy túl tolta a biciklit.

A professzor arca csodálkozást tükrözött amikor feléje fordult. Ott ült az autójában egy szárnyaszegett sérült madár, hisz azért viszi magával, hogy megóvja a további sérülésektől, aki mára felébredt, borzolja a tollát, kioktatja, beleszól az életébe. Karmol, csikar. Igaz, figyelmeztette indulás előtt, hogy nem tudja kit visz magával. Egyre érdekesebben alakulnak a dolgok. Hagyni kell, hagy beszéljen amennyit akar, hisz csak így tudja egyre jobban kiismerni. Őt nem lehet becsapni, minden átverős trükköt ismer. Az aki osztja az észt mellette, már nem, vagy csak részben memóriavesztes. Szórakozik, egyfajta játékot űz. Ugyan milyen célok vezérlik? Meg kellene mondani neki, hogy itt a vége. Ha megmondja, vissza kell küldenie Párizsba. Hiányozni fog, olyan színes, kedves egyéniség. Nélküle nagyon egyhangú lenne a nyaralása. Bizonyára magától is elmondja ki ő és miért tart velük. Mi motiválja? A légből kapott ingyen nyaralás? Vigyázni kell vele. Okos, kiismerhetetlen, talán számító is. Ezzel a tudattal sem tudott rá haragudni. Érdekes nyaralás lesz ebből, az már előre leborítékolható. Hallgatásba burkolódzva vezetett tovább, a forgalom egyre nagyobb lett ahogy közeledtek Lyonhoz.

Eliza nem tudta ép ésszel felfogni, hogyan tud az orvos olyan rezzenéstelen arccal vezetni, beszélhet neki akármit, mintha észre sem venné, hogy ott ül mellette. Úgy érezte magát, mint egy ketrecbe zárt kakadu, akit csak szórakoztatásra tart a gazdája. Nem szólt többet hozzá, nézett kifelé, és kezdte sajnálni, hogy nem a tájra összpontosította a figyelmét, mert lett volna miben gyönyörködnie. Hatalmas levendula mezők és szőlőligetek mellett haladtak.

A professzor kis idő múlva feléje fordult, gondterhelt volt az arca.

– Heléna! Ne haragudjon, hogy nem folytatom tovább az előbbi eszmecserét. Teljes mértékben tudom, miről akart meggyőzni. Azért tartom feleslegesnek, mert nem ismerjük egymást, ezért korai ilyen szintű kritikával illetnie engem. Nem értem miért kötött belém. Nemsokára beérünk Lyonba, a Hotel du Theatre- ban foglaltam szobát. Figyelnem kell az utat, igaz nem teljesen ismeretlen számomra a hely, voltam itt többször előadást tartani. Bizonyára ismeri Lyont, Párizs és Marseille után a legnagyobb városi agglomeráció. Egyetemi város, legalább százhúszezer diák tanul a városban.

Eliza nyeglén visszaszólt a kioktató hangnemre.

–Bizonyára nem kerülte el a figyelmét, jó ideje egy szót sem szóltam, tehát nem foghatja rám, hogy zavarom!

Rájött, hogy a férfi kulturáltan elkerülte a számára kínos témát, azonnal másról kezdett beszélni. Diplomatikusan, kitűnő taktikával tudott hárítani, ezt az oldalát még az egyetemről ismerte. Dühös lett, úgy érezte labdába sem rúghat nála, tudnia kellett volna, hogy nagyon magas az IQ szintje és ennek ellenére mégis megpróbálta kioktatni. Mit gondolhat ezekután magában róla, meg arról, amit előzőekben összezagyvált.