Világfolyás

 

A befogadó otthonban zajlott az élet. Ahogy hűlt lefelé az idő és beköszöntöttek az igazi fagyos napok, egyre több gyereket vittek be az Intézetbe. Böbe néni mondta is Mónikának és Zsuzskának, hogy nekik már nem kellene ott lenniük, mert kitelt az idejük. A két kislány tudta, hogy mi miatt nem indulnak még az új otthonukba, hiszen Sára megosztott velük minden információt. Tudták, hogy a tanfolyam végéig a városban kell maradnia Sárának, így nekik is. A december nem igazi telet hozott, mindennap köd volt, néha ónos szitálással. Talán a szürkére festett világ is közrejátszott abban, hogy mindennap kiborult a bili a bentlakók között. Nem volt egy békés nap, folyton marakodtak. Zita és Viki belháborút vívott az újakkal, hogy megtartsák féltve őrzött pozíciójukat. Nem volt könnyű dolguk, kemény ellenállásba ütköztek.

Zsuzskát és Mónikát mikor délután visszaértek az óvodából, feltűnő csend fogadta az emeleti folyosón. A szobájukban a lányok csendben hallgatták Zitát. Türelmetlenül intett feléjük:

– Visszahozták Flórit, de milyen állapotba van! ... Gyertek, most mondom.

Mónika és Zsuzska odakuporodott mellé a heverőre és várták a beszámolót.

– Szóval, itt döglök délután, hát hallom a nagy csörtetést lefelé. Mondom, megnézem mán, mi van. Akkor láttam meg Flórit, kísérték felfelé. A gyereknek jártányi ereje se vót. Teljesen tönkre vágta magát.

– Akkor drogos lett! – szisszent fel Viki – Minek ment lakásotthonba a bornyú.

– Dehogy lett drogos, nem egészen erről van szó. Beszéltem vele később, nem az lett a baja. Az anyja miatt épült le.

– Hát mi lett? Azt mondta házasodik az anyja, ha kiszabadul a sittről, elveszi a strici.

– El is vette, vót nagy lagzi is. Azt mesélte hintó vitte az anyját a házasságkötőhöz, rózsaszín fődig érő ruhában, a haja meg tisztára rackásra vót csinálva. Jól nézett ki nagyon, vót még koronája is... csak mégse vitte haza Flórit. A strici ellenezte. Kiszórakozták magukat a pézbűl, oszt az anyja ment az utcára megint.

– Gondolom újra lekapcsolták! – jött rá az igazságra Viki.

– Aza', nagyon hamar. Flóri meg nem érte el telefonon, hát megszökött, elindult Pestre gyalog, mert izgult az anyja miatt. Mikor felért Pestre a nyóckerbe, már nem érte kint az anyját. A nagyanyjához ment végül, de ott se látták szívesen. Lelépett onnan is, hajléktalanok közé keveredett. Üvegezett nekik kajáért, teljesen addig, míg elkapták igazoltatáskor a zsernyákok.

– Nem jobb lett volna, ha nem szökik meg?

– Azt monta, ott nem maradt vóna egy percig se, homokos is vót bent, meg kétdrogos, szítták a vérit. Hát elkapták, oszt visszahozták, tetvesen, ótvarosan. Le van pukkanva a gyerek rendesen.

– Na, a szép jövő oda van Flórinak akkor – sajnálkozott Viki.

– Oda, tán örökre – helyeselt Zita – megmondtam neki, menne ki családho', emlékeztek, nem vót hülye gyerek. Mán én is kimennék... csak ott is iskolába kell járni.

– Kimennél? – csodálkozott Viki.

– Ki én, mán nagyon unom az itteni világfolyást.

Nem lesz itt semmi baj szöszi!

 Mónika és a kishúga már a második hetet töltötte az átmeneti otthonban. Vészesen közeledett az a nap, mikor az előírások szerint őket is kihelyezik lakásotthonba, vagy nevelőszülőhöz.

Aránylag csendes volt a ház amikor bekerültek. Megszeppenve ültek az otthonvezető irodájában, fel sem tudták fogni mi történik velük. Az otthonvezető többször rájuk mosolygott, míg rendezte a papírjaikat a gyámügyessel, azzal a vörösre festett hajú nővel, aki kiráncigálta őket a lakásukból. Mikor végeztek az adminisztrációval, a nő is rájuk nézett, felállt és odament hozzájuk.

– Jó helyen vagytok most már. Viselkedjetek okosan, legyetek jók, akkor minden rendben lesz kedveskéim.

Mónika elkapta a fejét a feléje nyúló kéz elől. Fellobbant a gyűlölet a szemében. Mikor elment a gyámügyes az otthonvezető odaült melléjük.

– Hívhattok Marika néninek. Bármilyen gondotok lesz, csak üzenjetek, én mindig itt vagyok.

Telefonált. Pár perc múlva egy őszes hajú idősebb gondozónő jelent meg az ajtóban.

– A két kislányt Zita mellé helyezd el, legalább nem lesz egyedül az a lány.

Az asszony megfogta a kezüket és felkísérte őket az emeletre. Útközben megosztott velük pár információt, például azt, hogy őt Böbe néninek hívják. Benyitott egy szobába, amiben csak egy romalány heverészett az egyik ágyon.

– Itt alszotok kedveskéim! – mutatott az ágyukra. – Te meg húzd meg magad Zita, ha egy újjal bántod őket, bajba kerülsz! Értjük egymást? – nézett szigorúan a lányra.

– Miket beszél má, báncsa a rosseb őket. Haggyon má, maga! – kiáltott vissza felháborodva a cigánylány.

Az asszony letette a ruhájukat a heverőkre.

– Öltözzetek át, ez itt nappali ruha, és itt van a hálóruhátok. Papucs... neked is! – adta oda a felszerelésüket az asszony –, most egyelőre ennyi! Ismerkedjetek meg egymással. Félóra múlva ebéd. Zita – fordult a fekvő lányhoz –, majd kísérd le őket az ebédlőbe!

– Ha maga mongya – vont egyet a vállán a cigánylány, akkora már ült a heverő szélén, nézegette a két jövevényt.

Mónika és Zsuzska a kijelölt heverőn egymásba kapaszkodva ült, ők is nézték Zitát.

– Mi a nevetek?

– Sági Mónika, a húgom meg kispo... vagyis, Sági Zsuzsika.

– Én meg Zita vagyok. Elkaptak benneteket?

Mónika értetlenül nézett Zitára.

– Miért?

– Azt én honnan tudjam. Mindenkit elkapnak. Engem is.

– Miértünk eljöttek – mondta csendben Mónika –, de nemsokára vissza is visznek.

– Azt mondták?

– Miért kaptak el? – furdalta a kíváncsiság Mónikát.

– Hát loptam.

– Miért?

– Hagyd már abba azt a sok miértet, mint egy dedós úgy kérdezgeted, hát mert éhes vótam, azért. Má' meg mér bőg a húgod? – kiabált mérgesen Zita.

– Fél! – és átölelte oltalmazón Zsuzskát.

Megszólalt egy csengőhang, Zita felugrott, indult az ajtó felé. A válla fölött visszaszólt.

– Ebéd, süketek vagytok?

Zsuzska szipogott, esdeklőn nézte a nővérét, aztán halkan oda súgta – Elment. Mikor jön anya?

– Nem tudom, egy darabig itt leszünk, vigyázok rád. Mindig legyél velem. Érted? – megfogta a húga kezét és elindultak Zita után. Lassan vezette lefelé a lépcsőn, hogy el ne essen az ismeretlen helyen.

Az ebédlőben már az összes otthonos lent volt. Látta Mónika, hogy tőlük mind jóval idősebb. Az asztalok kopott viaszos terítőkkel voltak leterítve. Az ebédlő baloldalán nyílott a tálaló, oda kellett sorba állni tálcával mindenkinek. Még várakozott ott legalább négy gyerek az ebédjéért, a többiek javában falatoztak az asztaloknál.

Mónika kétségbeesve állt a zajos helyiség ajtajában, idegesen szorongatta a kishúga kezét. Az egyik konyhás szerencsére észrevette őket.

– Hé, Flóri! Neked szólok, jól hallod, gyere ide, a két új gyereknek vidd oda az asztalhoz a tálcát!

Mónika arra nézett, amerre a konyhás szólt. Meglátta a fiút, az is pont őket nézte. A fiú felállt és szó nélkül indult a tálcákért, vitte egy üres asztalhoz. Mikor letette a két tálcát, odament hozzájuk.

– Ott van a kajátok, de holnaptól szolgáljátok ki magatokat, nem vagyok csicskája senkinek! – mondta nagyon komolyan az útmutatót.

Flóri is cigány volt. A kerek arcában két mélybarna szempár felett sűrű szemöldök íve húzódott. Az ajkai teltek, szinte nőiesen lágy vonalúak voltak. Barna sűrű haját a tarkóján felborotváltatta, csak a feje búbján hagyta meg a tüsis haját. Jelentőségteljesen méregette a két szőke, kékszemű kislányt.

– Majd hozzászoktok gyorsan, különben sokat fogtok éhezni! – fejezte be a mustrát és visszament az asztalához.

Az ebéd paradicsomleves volt betűtésztával, a második fogás krumplis tészta. Ettek szó nélkül.

Mónika összeszedte a tányérokat, mikor befejezték az ebédet, egymás alá csúsztatta ügyesen a tálcákat, ráhalmozta a négy tányért, evőeszközöket.

– Maradj itt! – parancsolta súgva a kishúgának.

De Zsuzska nem maradt, félt elszakadni a nővérétől. Utána ment, kis kezével megmarkolta a nővére nadrágja szélét. Megbotlott, nagyot rántott a tálcával egyensúlyozó testvérén. A nagy csörömpölésre mindenki odakapta a fejét. A négy tányér darabokra törve pattogott a mozaikkövön. Mónika idegesen körülnézett, majd mérgesen leszidta a húgát.

– Mondtam, hogy maradj!

Zsuzska éktelen bömbölésbe kezdett. Végre sírt, ahogy a torkán kifért, felszabadultan, kétségbeesve.

– Idióta balkezesek! – lökött egyet a síró gyereken Zita – Ezután mindig külön műsort csináltok, he?

Mónikának se kellett több, ráugrott a nagyobb lányra és visszaütött teljes erejével.

– A testvérem senki nem bánthatja! – kiabálta hisztérikusan.

Zita a hirtelen támadástól meglepődött, nem ütött vissza.

– Ájj mán le, nézze mán Böbe néni, mit pattog ez itt, ni? Bolha tán?

A teremben a többiek nevetni kezdtek a meglepődött cigánylányon. Flóri is vigyorogva nézte a jelenetet.

– Nem lesz itt semmi baj szöszi, ha meg tudod védeni magad! –, küldött Mónika felé egy hangos dicséretet.