Ennyire nem lehet rohadt az életem!

 

Benjámin két napig egyedül volt a zárkában, akik addig vele voltak mind  szabadultak, letelt a büntetésük. Az a két nap a kísértés két napja lett számára, a magány minden perce a gondolatait a halál felé sodorta. Nem evett nem ivott, a lelke megtisztulva már-már átlépte a korlátjainak a határát. Nagyon rossz fizikai állapotba vitték ki a temetésre is. Fásultan vette tudomásul mikor visszatért, hogy megint nincs egyedül. Egy langaléta termetű, tőle jóval fiatalabb férfi ült az egyik ágyszélén. Nem érdekelte. Végig feküdt a vaságyán, behunyta a szemét, felidézte magában az elmúlt órák eseményeit.

Nem változott az a felismerés benne, amit a temetőben érzékelt. Nem értette, hogyan jutott el ilyen lelkisivárságba, hogy nem érez a két lánya iránt semmit, se bűntudatot, se hiányérzetet. Rájött, hogy más emberré vált napok alatt, hideg és konok lett a lelke. Sokszor álmodott az utóbbi napokban a lángnyelvek táncával, ahogy az ablak üvegén át felfénylettek a sötét udvaron. Hallotta a hőtől roppanó üveg zenéjét, a koppanásukat a macskaköveken. Nem volt sajnálat benne az elpusztult otthona iránt sem, annak már semmi köze nem volt az életéhez, sose lett volna már az. A felesége nélkül, soha.

– Haver, mi lenne, ha bemutatkoznánk egymásnak? – hallotta a zárkatársának a hangját maga mellett. Lassan kinyitotta a szemét, látta, hogy ott áll felette a kölyökképű fogvatartott. Dühös lett rá.

– Mi olyan sietős? Húzzál innen! – kiáltott rá gorombán.

A férfi arrébb somfordált, de hallotta ahogy a foga közt sziszegett tovább.

– Na, jól kifogtalak. Remélem, alhatok tőled nyugodtan.

– Ha befogod a pofád, alhatsz! – szólt még durvábban Benjámin.

A rab szót fogadott. Órákon át nem szolt Benjáminhoz, feküdt az ágyán, közömbösen nézelődött.

A kis rácsos ablakra rákúszott a szürkület, a villany felgyulladt a zárkában. Kintről a vacsorahordás lármája hallatszott. Az ajtón a tátika kitárult, megjelent mögötte az ételosztó, beadta az edényeket.

– Várjon, még kenyeret adok! – szólt sietve az őrnek, aki már zárta volna az ablaknyílást.

Benjámin felkelt, elvette az alumínium edényt és a kenyeret.

Nehezen szokta meg, hogy minden fémből van a börtönben. Az ágykerete, az asztal, a székek, a szekrény is. Azt még nehezebben, hogy mind le volt rögzítve a beton aljzathoz. – Rab itt minden! – állapította meg az első nap.

Az edényben a krumplifőzelék tetején kolbászkarikák illatoztak. Mióta bent volt, csak az ételre nem volt panasza, jó volt a börtönkoszt. Úgy döntött megeszi a vacsorát, leült az asztalhoz. A langaléta elhelyezkedett a szemközti széken. Ahogy a tányérja felé hajolva evett a kopaszra borotvált feje világított a mennyezeti világításban. Benjámin most nézte csak meg a férfit. Furcsa mintázatú tetkók voltak felvarrva a fejére, amik hivalkodón futottak végig a nyakától teljesen a homlokáig. A jobb szeme körül is volt egy sötétkék mintákkal, mintha egy balegyenes lenyomata lenne.

– Miért buktál le? – kérdezte meg váratlanul Benjámint a férfi.

Elfelejtette, hogy jobb lenne hallgatnia. Most se kapott semmilyen választ. Benjámin nyugodtan evett tovább.

– Nagyon kajás vagyok én is... látom te is kiéheztél haver. Engem reggel kaptak el. A barátom miatt, hogy forduljon fel a nyavalyás, ha kikerülök, eltaposom, mint a kutyaszart!

Benjámin befejezte az evést, dühösen nézte a férfit. Az csak mondta tovább, amibe belekezdett.

– Bemártott a szemét! Még fel sem ébredtem jóformán, csak arra riadok, hogy dörömbölnek az ajtón a zsernyákok, hogy házkutatás. Időm se volt a szajrét eldugni.

Benjámin szeme megvillant, hirtelen felállt az asztal mellől, odalépett hozzá és tiszta erővel hátracsavarta a karját, felhúzta a székről és a falhoz vágta.

– Ennyire nem lehet rohadt az életem, hogy egy hülye drogossal háljak egy légtérben. Húzzál innen, ha jót akarsz! Nem szeretnék egy nyikkanást se hallani tovább! Nem vagyok rád kíváncsi! Nem lehet ennyire gyenge a felfogásod, kölyök! Remélem megértetted, vagy kitöröm a nyakad!

A hangoskodásra kicsapódott a tátika.

– Mi van odabenn, azonnal hagyják abba! – kiáltott be az őr.

– Jaj, segítsen, kérem, meg akart ölni... segítsenek! – könyörgött kétségbeesve a kölyökképű rab.

– Viselkedjenek, vagy hűvösre mennek!

Benjámin elengedte a fogvatartottat.

– Akkor kussolj! Még egyszer mondom, többször nem fogom elismételni, nem érdekel a történeted! Érthető? És! ne kérdezd meg az enyémet se!

– Értem, főnök! – alázkodott meg a rab, és összeszedte szolgalélekkel az edényeket.

Ezért kirúgnak kisanyám!

Sára kinyomtatott egy oldal iratot, felállt, intett az asszonynak, hogy várjon.

A főnöke ajtaja résnyire nyitva volt, mint általában mindig, most is telefonált. Kopogott.

Türelmetlenül várt, hátha befejezi a beszélgetést. Megunta az egy helyben topogást, benyitott az ajtón.
– Elnézést, van egy ügyfelem, nem értem mi a teendő ilyen esetben, a hitel átütemezési kérelme nincs sehol, de ő állítja, hogy személyesen beadta egy hónapja.
– Nincs semmi dokumentáció? Mi a gond? Úgyse tud fizetni, ha kap haladékot, akkor sem... ezek semmit nem fizetnek. Küldje el valamivel! – válaszolt arrogánsan a fiókvezető.
Sára hite az emberi jóságban végérvényesen megszakadt. Még állt egy darabig farkasszemet nézve a főnökével, de az nem változtatta meg a véleményét, szúrós kék szemeivel állta Sára dühös tekintetét.
– Mire vár? Ez nem szociális vagy jótékonysági intézmény. Ez egy kereskedelmi bank, amibe nem fér bele az érzelgőség. Ha nem fizet majd behajtjuk. Ne rabolja az időm! – utasította ki végül Sárát az irodából és már nyúlt a telefonja után.
– Hogy ragadna a seggedbe, az a hülye telefonod! – sziszegte Sára mikor behúzta maga mögött az ajtót. – Lehetne az anyám vagy apám is abban a székben, ahol most az a szegény asszony ül! – gondolt a sápadt arcú asszonyra, aki reménykedve várta. – Mi a fészkes fenét mondjak most neki? „ Bocsánat, de most még nem tudok felvilágosítást adni, az ügye folyamatban van ... még egy kis türelmet kérünk" ... – Na, ne..., hazudni, azt már nem! Még ha fizetnek érte, akkor sem!
Benjámin türelmetlenül álldogált a háttérben egy boltíves oszlopnak dőlve. Figyelte mi történik. Féltette a feleségét, aki sápadtan ült egyedül, míg várta vissza az ügyintézőt.
Talán mégis történik valami jó velük aznap. Bizakodott. Elkalandozott a tekintete a bank elegánsan kialakított belső terén, majd érdeklődése a másik asztalnál ülő banki alkalmazottra irányult.
Furcsa szerzetnek találta, mintha egy kirakati baba ülne ott, jobban illene szállodai recepciósnak, mint egy banktisztviselőnek – állapította meg magában.
A nő, akit nézett, műkörmei élével ütögette a számítógép billentyűit, göndör lángvörös haja minduntalan az arcába hullt, olyankor idegesen hátrasimította a rakoncátlan fürtöket. Az arcát életidegen múmiaszerű smink takarta, amit bekeretezett a tetovált szemöldöke, az ajkán lángvörös rúzs rikított.
Benjamin nézte a nőt, közben arra gondolt, hogy alapjába véve szép nőt takarhat a festékréteg. De így, ennyire kifestve, nincs benne semmi természetes szépség. Míg meditált magában, meglátta a visszatérő Sárát, őt is jól megnézte. Önkénytelenül, hisz festő volt, mindent, ami a látómezöjébe került, lefényképezett a szeme. Értékelte, összerakta, rekonstruálta.
Sárát az első pillanatban nagyon szépnek látta, komoly, megfontolt nőnek. Olyannak, akire rá merné bízni az életét, nem látott benne hamisságot. A nő a dús barna haját feltűzött modern kontyba hordta. Ismerte ezt a fajta hajviseletet, és megállapította, hogy nagyon jól áll neki. Figyelte, ahogy leült a feleségével szemben és egyenesen Karola szemébe néz. Túlságosan gondterheltnek látta, szerette volna hallani, miről beszél a feleségével. De túl távol voltak tőle, ezért átnézett újra a múmiára, ahogy magában már elnevezte a másikat. Észrevette, hogy az is pont őt nézi. Mikor a tekintetük összetalálkozott, a nő lebiggyesztette a vörösre festett ajkait, majd oldalra nézett, a feleségét mustrálgatta. Majd újra felé nézett. Mint aki azt akarná tudatosítani, hogy ők ott senkik, feleslegesek, értéktelenek. Testbeszéd egy cseppnyi mimikával fűszerezve, Benjámin megértette, átért hozzá az üzenet.
– Ribanc! – küldött a nő felé egy elismerést, amit halkan ki is mondott, közben összehúzta a szemhéját résnyire. Az egész kóceráj olyan, mint ez a nő, álszent, és hivalkodó. Csak kifelé ragyog, belül rohad elfelé. Legszívesebben köpött volna egyet Róza felé, de meggondolta magát, mégiscsak egy hivatalos helyen álldogált.
Sára nehéz szívvel ült vissza az íróasztala mögé. De nem azt mondta, mikor ránézett az asszonyra, amit a főnöke tanácsolt. Nem tudott hazudni, a szavak akaratlanul hangzottak el a szájából.

– Ne várjon semmi jót asszonyom, a bank nem segít, a beadványát figyelembe se vették! – mondta ki határozottan az igazságot – Sajnos ez már végrehajtás stádiumába van, a szerződés felbontásra került, csak két lehetőség adott. A bank viszi a lakást, vagy egy összegben ki kell fizetni a hátralékot. A kérvényét nem vették figyelembe... sajnálom.
A szomszéd asztaltól Róza tágra nyílt szemmel nézett rá.
– Meg vagy zavarodva? Ilyet nem mondhatsz – súgta át – Elment az eszed? Ezért kirúgnak kisanyám!
– Nem én mondtam, a főnök egy perce – válaszolt vissza Sára.
Karola lassan fogta fel a mondatok súlyát, belülről elindult megint a belső remegés a gyomrában. Kezdett foszlani a kép a szeme előtt, először eltűntek a reklámok a falról, majd Sára is eltűnt a semmiben. Homlokán hideg veríték gyöngyözött alá, tehetetlen teste lecsúszott a székről.
Sára ijedten ugrott fel, hogy segítsen, de akkorra már Benjámin átölelve tartotta a feleségét, hangos szitkozódást zúdítva az ott lévőkre.
– Hogy az Isten verje meg ezt a megátalkodott világot, ha meghal a feleségem, felrobbantom ezt a kurva helyet! – kiáltott fel ijedten és dühösen, mikor látta Karola márvány fehér, élettelen arcát.
A biztonságiak is odaszaladtak, emelték felfelé a földről az asszony testét, közben próbálták megnyugtatni az egyre vadabbul dühöngő férfit.
– Nyugodjon már meg, hallja? Vagy hívjuk a rendőrséget? – fenyegette meg az egyik Benjámint.
Odabent egy pillanat alatt mindenki elcsendesedett, riadtan figyelték az eseményeket. A biztonságiak hívták a mentőt, közben újra lefektették Karolát a földre, aki továbbra is eszméletlen maradt.
Sára könyökét lökdöste Róza: – Látod, mit csináltál? Nem lehet így ezekkel...