A valóságtól fényévre van

 

A rabok csoportja visszaindult a gyülekezetből. Benjámin magában arra gondolt, milyen nagy porhintés ez a vallás. Egy fiatal, szinte gyerekes kinézetű suhanc megszólalt mellette.

– Eljárok, de nem azért, mert hiszek, csak szórakozásból. Jézus mennybemenetele, na, befizetek rá! Lehet, ő is földönkívüli volt, azért tudott gyógyítani. Aztán felszállt a világűrbe, visszament, ahonnan jött.

– Ne viccelj Jézussal, Bozsó, állítsd magad takarékra! Ne járj templomba, egyikbe se! Onnan is az ördög prédikál már. De hinni lehet az Istenben, templom nélkül. Mert eljön közénk. Majd meglátjátok! – mordult rá egy idősebb férfi.

Az idős rab ekkor Benjámin felé fordult – Te hiszel a Megváltóban, újonc? – kérdezte komoly arccal.

– Megváltóban? Mitől vált meg engem? Az egész egy nagy hazugság, eddig is tudtam, ezek után meg még jobban átlátom a dolgokat – húzta el a száját Benjámin.

– Na, na! Álljál csak le, miről beszélsz? Ne hirtelenkedj te sem, az nem vezet sehova. Ne úgy értelmezd a Megváltót, ahogy a pap prédikál.

– Akkor hogyan? Ő a tudója a Bibliának.

– Ő csak egy pap. Te meg te vagy. Olvasd el a Bibliát, és értelmezd úgy, ahogy szükséged van rá!

– Nem értem, miről beszél, de mindegy. Ha a pap beszéde semmit se ér, miért voltunk most is nála, és miért hallgattuk az igét, amit hirdetett? Igaza van mégis,... lehet... hisz miről prédikált most is? Jó lenne hinni abban, amit mondott... persze. Csak az a bökkenő, hogy a valóságtól fényévekre van. A valóságban ma a vámszedők, az uzsorás bankrendszerek, ezek a jelenkor Zákeusai, akik kizsigerelik a sok földönfutót. Mi lenne, ha az ige most hangzana el Jézus szájából? Ugyan visszaadná- e az ellopott pénzünket a bank? Ugye, hogy nem? Ezért nem hihető ez a történet sem. Sántít benne az igazság. Jézus ide, Jézus oda, a gazdag az ő kedvéért sem osztja szét a vagyonát soha, inkább még többet akar. Hogy jutna a pokolra mind!

– Igazad van fiam, ha így értelmezed az elhangzottakat, sajnos igazad van. De én mégsem erről beszélek. Majd idővel megérted a lényeget. Nem azt kell kiolvasni a Bibliából, hogy mi benne a hazugság, hanem azt, hogy bizonyos helyzetekben hogyan kéne viselkedni, cselekedni az életben. Segít, hogy elérj a megnyugvásba, hogy tudj, képes legyél megbocsájtani. Amikor kinyitod a szíved, a lelked a Biblia igéi felé, képes leszel önmagad felé is kinyílni. Képes leszel hinni önmagadban, és ez a hit fog téged megváltani. Mert Isten nem a templomok falai közt tanyázik, Isten itt van köztünk, itt van a börtön falai közt. Bárhol emelhetsz neki szentélyt, mindegy, hogy be vagy zárva rácsok közé, vagy szabad vagy, mint a madár. Az igazi szentélyt önmagadban emelheted neki. Ha erre képes leszel, akkor hatalmas gazdagságban fogsz élni. Hisz birtokolni fogod a tisztánlátást, ami túlmutat ezen a kirakatvilágon, amiben most élünk. Látni fogod a láthatatlant, és érezni fogod a földöntúli boldogságot. Tiéd lesz a hit és vele a tudás, ha hiszel Isten teremtő erejében. Majd rájössz idebent idővel, miről beszélek most. Segítek neked, ha akarod... Bandi vagyok – nyújtotta Benjámin felé a kezét. – Keress, ha úgy érzed, beszélgetni akarsz bármiről!

– Majd meglátom – vonta meg a vállát Benjamin –, hittérítő volt odakint?

– Én? – nevetett fel a rab – Talán. Annak is lehetne nevezni.

– Csak azért, mert nem kérek a hittérítésből! Az egyház a legnagyobb terrorszervezet a falain belül, nézze meg a múltját, a történelmét és a jelenét. A legtöbb vér a vallások árnyékában omlott ki. Fanatikusan védték a vadászterületüket, mint a prérifarkasok, de miért? Mennyi titok, kincs, hatalom összpontosult a kezükben? Mire kellett? Hisz a Biblia szerénységre, felebaráti szeretetre tanít. Erkölcs, amit hirdet. Mese. Hisz véráldozatok, uzsora, pedofília árnyékában sunnyognak, fennen hirdetve a valós igéket, hogy takarni tudják a bűneiket. Ha nem lett volna vallás, nem lettek volna, és nem lennének háborúk ma sem. Jól van, beszélhetünk róla, ha akarja, de ne várja tőlem, hogy mindenben egyetértsek magával!

Vak vagy, az a baj!

 

Sára hátat fordított Rózának, hányingere lett az egésztől. Kiment a mosdóba, a kagyló fölé görnyedt, lassan engedte a hideg vizet, majd végigsimította az arcát a vizes tenyerével. Kintről hangok szűrődtek be a mosdóba, majd hirtelen kivágódott az ajtó. Mikor megfordult a zajra, meglátta a bankfiók vezetőjét a nyitott ajtóban. A férfi arca feldúlt volt, szemeit résnyire húzta. A megszokott gúnyos modorával, fennhangon beszélt hozzá:

– Maga megsértette a ház szabályait, belső beszélgetést adott tovább! Nem értem, kinek is dolgozik egyáltalán, az ügyfélnek vagy a banknak? Hogyan tudja ezt az incidenst helyrehozni?
Sára keze ökölbe szorult „ Még mondj valamit, majd meglátod, hogy hozom helyre"– dühöngött magában, de nem merte hangosan kimondani. Eszébe jutott az anyja, akit pont ez a pökhendi alak mentett meg, amikor a kérésére átütemezte a lakáshitelüket.
– Bocsánat főnök, máskor körültekintőbb leszek – hajtotta le a fejét szolgalelkűen, nem nézett a véreres szemekbe. „Hát ennyit a nagy bátorságomról" – gondolta magában szégyenkezve.
– Ha lesz máskor! – húzta rá az ajtót a főnöke. Kiment ő is a mosdóból, visszament az asztalához.
Már hordágyra tették akkorra az asszonyt, a mentősök a kijárat felé tolták. Mögöttük ment a férje. Benjámin felfigyelt a visszatérő Sárára, idegesen megrándultak az izmok a borostás arcán, amikor a tekintetük összevillant. Váratlanul visszalépett hozzá.
– Mit mondott neki?
– Az igazat, hogy ne várjon segítséget – válaszolt Sára, és elfordult a férfitól, nem akart a szemébe nézni. – Nem szokásom a hazudozás. Sajnálom.
Benjamin elgondolkodva nézte, de már nem tett fel több kérdést. Meglepte Sára őszintesége.
Kint az utcán a várakozó mentőbe emelték a betegszállítók Karola élettelennek látszó testét. Benjámin is mentőhöz igyekezett, de a kijáratnál még egyszer visszafordult, újra kereste Sára tekintetét. Látszott rajta, hogy még akart valamit mondani, de a mentő motorja felzúgott, gyorsan beszállt ő is a beteg mellé. A mentő szirénája végighasította a levegőt, majd ahogy távolodott, elhalkult. Feltűnően nagy csend maradt utána. Senki sem beszélt, mintha mindenkiből kifogyott volna a szó, csak álldogáltak és döbbenten várakoztak.
Sára tehetetlenül állt az asztalának dőlve, figyelt kifelé az utcára. A férfi tekintetének emléke visszatért hozzá újra és újra. Azon töprengett, hogy mit akart még tőle kérdezni a férfi? Bizonyára nagyon neheztel rá.
Odafordult a kollégájához. – Melyik kórházba viszik az asszonyt?
Róza vonakodva válaszolt.
– Nem halt meg, nyugodjál meg, csak összeomlott. Ez egyre rosszabb, nekem elhiheted. Ha akarsz egy jó tanácsot, adhatok. Csak azzal foglalkozz, ami rád van bízva, a többi nem a te dolgod. Felfogtad?
– Igen. Csak nem egyszerű. Miért hazudjak, miért mondjam az ellenkezőjét az igazságnak? Az emberek azért jönnek ide, hogy segítsünk nekik a fejlődésben, a gondok megoldásában. Bíznak bennünk, ügyfelekké válnak, az életük részesei leszünk. Ezzel szemben mi nem vagyunk ugyanolyan partnerek, nem adunk hitelt a szavaiknak, ha az élet hátrányos helyzetet teremt náluk. Hol itt a harmónia? Egyoldalú érdeket képviselünk. Pedig ügyfelek nélkül érdektelenné válik a pénzpiac, vagy nem?
A kolléganője reménytelen kézmozdulattal hagyta ott.
– Ne gondolkozz annyit, még megárt a végén!

Sára valamelyest megnyugodott, de egész nap az asszonyra és a férfira gondolt. Fülében csengtek folyton a fájdalmas szavak: „Vissza akarom kapni a gyerekeim!"

Elhatározta, hogy meglátogatja a nőt a kórházban. Ha tud bármiben, akkor segíteni fog.
Másnap reggel, amikor odaért a bankhoz, már messziről észrevette az ajtónál a csődületet. Tanakodtak és néztek valamit. Mikor közelebb ért, ő is meglátta, a nagy üvegajtóra, és az ablakra piros festékkel írt szöveget.
„Gyilkosok, uzsorások, lógni fogtok!"
Két rendőr helyszínelt, senkit nem engedtek be jó darabig az épületbe. A webkamera és a térfigyelő-kamera anyagát vizsgálták, ezért végkép nem értette miért várakoztassák őket odakint.

Mikor bejutott a munkahelyére, kedvetlenül ült az asztalához. De nem volt egyedül ezzel az érzéssel, a többi kollégáján is látszott a feszültség, ha csak egy kis szusszanásnyi idejük akadt már susmogtak egymás közt. Kihallotta a beszélgetésükből, hogy félnek. Az üzenet az ajtón, úgy gondolták, nekik is szól.
– Milyen naivak – gondolta Sára – ugyan miért is fenyegetnék meg őket? Mi itt csak utasításra dolgozunk. Olyanok vagyunk, mint a kiskatonák a harctéren, akik ölnek hitük és világnézetük ellenére, mert parancsot kaptak rá.
Az egész napja egyhangúan telt el, rágörnyedt a monitorra, kerülte a szemkontaktust mindenkivel, nem akart senkivel beszélni arról, hogy neki mi a véleménye az elmúlt eseményekről. Már csak azért sem, mivel a hátában érezte a többi tekintetét és folyton érzékelte, hogy bekerült lassan a beszélgetés központjába – Ha nem jár a szája, ha nem játssza a nagy igazságost, nem történik meg az előzőnapi incidens.
Mellette lévő asztalnál Róza folyton zsémbelt, idegesítően kritizált mindent, és mindenkit. Úgy nézett ki, elég rossz napja lett neki is.
Sára nem bírta szó nélkül megállni, mert megfájdult a feje a szóáradattól, amit kiváltképp felé küldözgetett a kollega nője.
– Mi bajod van egész nap? Még az árnyékba is bele kötöttél már.
– Nem látod, mi van itt, igaz? Vak vagy az a baj, csak azt látod, amit lehet. Azt hiszik, teljesen balekok vagyunk, mindent beszopunk. Kisanyám, te még nem tudsz semmit! Láttam tegnap kiakadtál, nehéz megszokni. Ha nem bírod, lépj le innen! Amit itt csinálunk... ez egy bűnszövetkezet!
Róza erélyesen megkopogtatta az íróasztal lapját hosszú műkörmeivel.
– Itt ismeretlen fogalom az érzelem, csak profit van, az az Isten! Jó kis plakátot kaptunk, gyilkosok, uzsorások. Jó mi? Meg igaz is...

Ezért kirúgnak kisanyám!

Sára kinyomtatott egy oldal iratot, felállt, intett az asszonynak, hogy várjon.

A főnöke ajtaja résnyire nyitva volt, mint általában mindig, most is telefonált. Kopogott.

Türelmetlenül várt, hátha befejezi a beszélgetést. Megunta az egy helyben topogást, benyitott az ajtón.
– Elnézést, van egy ügyfelem, nem értem mi a teendő ilyen esetben, a hitel átütemezési kérelme nincs sehol, de ő állítja, hogy személyesen beadta egy hónapja.
– Nincs semmi dokumentáció? Mi a gond? Úgyse tud fizetni, ha kap haladékot, akkor sem... ezek semmit nem fizetnek. Küldje el valamivel! – válaszolt arrogánsan a fiókvezető.
Sára hite az emberi jóságban végérvényesen megszakadt. Még állt egy darabig farkasszemet nézve a főnökével, de az nem változtatta meg a véleményét, szúrós kék szemeivel állta Sára dühös tekintetét.
– Mire vár? Ez nem szociális vagy jótékonysági intézmény. Ez egy kereskedelmi bank, amibe nem fér bele az érzelgőség. Ha nem fizet majd behajtjuk. Ne rabolja az időm! – utasította ki végül Sárát az irodából és már nyúlt a telefonja után.
– Hogy ragadna a seggedbe, az a hülye telefonod! – sziszegte Sára mikor behúzta maga mögött az ajtót. – Lehetne az anyám vagy apám is abban a székben, ahol most az a szegény asszony ül! – gondolt a sápadt arcú asszonyra, aki reménykedve várta. – Mi a fészkes fenét mondjak most neki? „ Bocsánat, de most még nem tudok felvilágosítást adni, az ügye folyamatban van ... még egy kis türelmet kérünk" ... – Na, ne..., hazudni, azt már nem! Még ha fizetnek érte, akkor sem!
Benjámin türelmetlenül álldogált a háttérben egy boltíves oszlopnak dőlve. Figyelte mi történik. Féltette a feleségét, aki sápadtan ült egyedül, míg várta vissza az ügyintézőt.
Talán mégis történik valami jó velük aznap. Bizakodott. Elkalandozott a tekintete a bank elegánsan kialakított belső terén, majd érdeklődése a másik asztalnál ülő banki alkalmazottra irányult.
Furcsa szerzetnek találta, mintha egy kirakati baba ülne ott, jobban illene szállodai recepciósnak, mint egy banktisztviselőnek – állapította meg magában.
A nő, akit nézett, műkörmei élével ütögette a számítógép billentyűit, göndör lángvörös haja minduntalan az arcába hullt, olyankor idegesen hátrasimította a rakoncátlan fürtöket. Az arcát életidegen múmiaszerű smink takarta, amit bekeretezett a tetovált szemöldöke, az ajkán lángvörös rúzs rikított.
Benjamin nézte a nőt, közben arra gondolt, hogy alapjába véve szép nőt takarhat a festékréteg. De így, ennyire kifestve, nincs benne semmi természetes szépség. Míg meditált magában, meglátta a visszatérő Sárát, őt is jól megnézte. Önkénytelenül, hisz festő volt, mindent, ami a látómezöjébe került, lefényképezett a szeme. Értékelte, összerakta, rekonstruálta.
Sárát az első pillanatban nagyon szépnek látta, komoly, megfontolt nőnek. Olyannak, akire rá merné bízni az életét, nem látott benne hamisságot. A nő a dús barna haját feltűzött modern kontyba hordta. Ismerte ezt a fajta hajviseletet, és megállapította, hogy nagyon jól áll neki. Figyelte, ahogy leült a feleségével szemben és egyenesen Karola szemébe néz. Túlságosan gondterheltnek látta, szerette volna hallani, miről beszél a feleségével. De túl távol voltak tőle, ezért átnézett újra a múmiára, ahogy magában már elnevezte a másikat. Észrevette, hogy az is pont őt nézi. Mikor a tekintetük összetalálkozott, a nő lebiggyesztette a vörösre festett ajkait, majd oldalra nézett, a feleségét mustrálgatta. Majd újra felé nézett. Mint aki azt akarná tudatosítani, hogy ők ott senkik, feleslegesek, értéktelenek. Testbeszéd egy cseppnyi mimikával fűszerezve, Benjámin megértette, átért hozzá az üzenet.
– Ribanc! – küldött a nő felé egy elismerést, amit halkan ki is mondott, közben összehúzta a szemhéját résnyire. Az egész kóceráj olyan, mint ez a nő, álszent, és hivalkodó. Csak kifelé ragyog, belül rohad elfelé. Legszívesebben köpött volna egyet Róza felé, de meggondolta magát, mégiscsak egy hivatalos helyen álldogált.
Sára nehéz szívvel ült vissza az íróasztala mögé. De nem azt mondta, mikor ránézett az asszonyra, amit a főnöke tanácsolt. Nem tudott hazudni, a szavak akaratlanul hangzottak el a szájából.

– Ne várjon semmi jót asszonyom, a bank nem segít, a beadványát figyelembe se vették! – mondta ki határozottan az igazságot – Sajnos ez már végrehajtás stádiumába van, a szerződés felbontásra került, csak két lehetőség adott. A bank viszi a lakást, vagy egy összegben ki kell fizetni a hátralékot. A kérvényét nem vették figyelembe... sajnálom.
A szomszéd asztaltól Róza tágra nyílt szemmel nézett rá.
– Meg vagy zavarodva? Ilyet nem mondhatsz – súgta át – Elment az eszed? Ezért kirúgnak kisanyám!
– Nem én mondtam, a főnök egy perce – válaszolt vissza Sára.
Karola lassan fogta fel a mondatok súlyát, belülről elindult megint a belső remegés a gyomrában. Kezdett foszlani a kép a szeme előtt, először eltűntek a reklámok a falról, majd Sára is eltűnt a semmiben. Homlokán hideg veríték gyöngyözött alá, tehetetlen teste lecsúszott a székről.
Sára ijedten ugrott fel, hogy segítsen, de akkorra már Benjámin átölelve tartotta a feleségét, hangos szitkozódást zúdítva az ott lévőkre.
– Hogy az Isten verje meg ezt a megátalkodott világot, ha meghal a feleségem, felrobbantom ezt a kurva helyet! – kiáltott fel ijedten és dühösen, mikor látta Karola márvány fehér, élettelen arcát.
A biztonságiak is odaszaladtak, emelték felfelé a földről az asszony testét, közben próbálták megnyugtatni az egyre vadabbul dühöngő férfit.
– Nyugodjon már meg, hallja? Vagy hívjuk a rendőrséget? – fenyegette meg az egyik Benjámint.
Odabent egy pillanat alatt mindenki elcsendesedett, riadtan figyelték az eseményeket. A biztonságiak hívták a mentőt, közben újra lefektették Karolát a földre, aki továbbra is eszméletlen maradt.
Sára könyökét lökdöste Róza: – Látod, mit csináltál? Nem lehet így ezekkel...