Rémálom

 

Elaludt és újra álmodott. Ugyanaz a sötétség vette körül, de most nem utcán volt, hanem egy erdőben. Ott volt egy tisztás szélén a fák sötét árnyékában. A tisztás a telihold fényárjában úszott, csak ő volt a fák takarásában. Tudta, hogy át kell jutnia azon a tisztáson, aminek a szélén állt. Nem volt egyedül. Mellette kétoldalt hozzásimult  két gyermek. Az egyik sírt folyton. A másik dacosan összehúzta a szemöldökét, és csendben várt. Várta azt a pillanatot, hogy induljanak. A tisztás túloldalán volt egy ház, aminek az ablakai ki voltak világítva. Oda kellett valahogy átjutniuk, a biztonságba. Félt. Tudta, hogy figyelik őket. Valami, vagy valakik. Ugyanúgy megbújnak a bokrok közt a sötétben, mint ők.

Megszorította a két gyermek kezét és visszafojtott hangon megszólalt.

– Most! – és rohantak át a tisztáson, át a fényen, a túloldalra, a menedékbe, ahol már nem kell félniük. Át a biztonságba.

Már majdnem odaértek, mikor a kisebb gyermek elesett és kétségbeesetten sikoltozni kezdett.

– Félek! Ne hagyjatok itt!

Megállt, felemelte a karjaiba és iszonyodva körül nézett, felkészült a halálra.

A fák alatti sűrű bozótosból polip csápok tekergőztek feléjük. Vonaglottak, csúsztak szédítő iramban. Már-már odaértek a lábukhoz.

– Nem győzhetnek le! Szedd össze magad, fussál! – kiáltott a nagyobbik gyermekre, akinek már minden ereje elszállt a félelemtől és a kimerültségtől.

A lábával berúgta az ajtót, ami döngve csapódott be mögöttük.

– Sikerült! – kapkodva szedte a levegőt.

Elfogyott az ereje. Ült a földön összeroskadva. Érezte az iszonyatos fáradságot a testében.

A két gyermek nagyra nyitott szemmel bámulta. A kicsi felé nyújtotta a kezét, mosolyog rá. A másik, a nagyobb is elnevette magát.

– Már nem kell félnünk! – hallotta a gyermek megnyugtató hangját.

– Igen, megmenekültünk – mosolygott rájuk ő is. – Már én sem félek.

Nincs semmi földöntúli flanc

  

Hazafelé végig érzékelte az apja jelenlétét. Úgy érezte, ott megy mellette, széles vállával, örök mosolyával. Emlékképek villantak a gyermekkoráról, a suhanó hintáról, az önfeledt kacagásáról. -- Még, apu, még, magasabbra! -- A rohanásról az éjszakában, mikor torokgyulladás miatt nem kapott levegőt, a kórházról mikor jobban lett, maga előtt látta a megkönnyebbült könnyeket a szemében, amit nem szégyellett az apja senki előtt. És most nincs többé az, aki a világon a legjobban szerette őt. Aztán előjött az önvád. Miért nem figyelt jobban, miért nem látta a jeleket? Az anyjának teljesen igaza volt. Lélekben elszakadt tőlük. Csak a maga életét élte, amibe ők nem fértek bele. Azzal is tisztában volt, hogy tudatosan fordult el tőlük, nem szerette a hétköznapi, pitiáner dolgaikat, nem akart az időfaló szerencsétlenségeikkel azonosulni. Bezzeg az anyját nem érdekelte, hogy nem kíváncsi semmi hétköznapi dologra, reggeltől estig megállás nélkül szórakoztatta magát, hogy mi mennyibe kerül, hol kell venni olajat, cukrot, hol olcsóbb. Na, meg miért nincs összehajtva, helyére téve bármi. Meg csukd le a villanyt, ne villogtasd, fogyaszt! Pedig oka volt rá, hogy így adja a tudtára, nincs rendben valami. A süket füleibe hiába beszélt... de már ennek vége, minden másként lesz ezután. Mikor belépett az ajtón, az anyja ott várta a konyhában.

-- Bocsáss meg anyu! -- kinyújtotta ölelésre a karját. -- Apu itt hagyott bennünket... elment az angyalokkal...

-- Elment az angyalokkal...  ismételte meg kétségbeesve az anyja az elhangzott szavakat.

Gyertyákat gyújtottak, csendben ültek egymás mellett, nem érzékelték az idő múlását. Még nem tudtak egymással osztozni a fájdalmon, ott volt köztük a távolság, ami addig taszította a lelküket. Úgy érezték mindketten, mintha Isten ítélőszéke előtt térdepelnének, bocsánatért esedezve, önmaguknak felmentést várva a kínzó lelkiismeret-furdalásuk miatt. Mindkettő bűnösnek érezte magát. Az anya az örökös veszekedés miatt, Sára a közönyös viselkedése miatt. Csak néha tört fel belőlük egy-egy sóhaj, ami elszállt a kórházban fekvő halottjukhoz. Virrasztottak.

A temetésre csak a közeli hozzátartozókat hívták meg, de sokan elmentek hívás nélkül: barátok, ismerősök, az apja volt munkatársai. A házból is többen megjelentek, még olyanok is, akikkel addig még köszönésig se jutottak el. A gyors halál mindig tragikus, fájóbb és megmagyarázhatatlan, a sokat szenvedők halálánál. A gyors halálnál nincs idő, hogy felkészítse a hozzátartozók lelkét, hogy kezdjenek edződni az elmúlás fájdalmának elviseléséhez. Egy idős vagy súlyos beteg halálát kísérheti egy megkönnyebbült sóhajt: Nem szenved már többet ezen a földön, Isten megkönyörült rajta. A gyors halált sokként éli át a család és a környezete. Nincs feloldozás, nincs búcsú, nincs megnyugvás. Értelmetlen és érthetetlen mindenki számára. Sára keresztanyja nagyon vallásos volt, rendíthetetlen hite a Megváltóban mégsem enyhített a fájdalmukon, pedig egyfolytában ismételgette, hogy a halott lelke már megnyugodott, mert az Úr kegyelmébe fogadta.

-- Higgyétek el kedveskéim, nem ez az igazi életünk, amit itt a földön, mint gyarló ember végig küzdünk. Az igazi életünk akkor kezdődik, mikor a lelkünk a mennybe száll. Ott találjuk meg az igazi boldogságot, mikor eljutunk a fényességbe, Isten közelébe.

Sára hitetlenkedve hallgatta a keresztanyját, aki pont úgy beszélt, mint régen a keresztapja a fényről és a csillagokról  „Nem halunk meg, csak fénnyé változunk."

Próbált megnyugodni, de egyre fokozódott a keserűség benne. Úgy érezte, a sors nagyon kegyetlen lett hozzá, hiába nyomja a szövegét a keresztanyja, ő már csak tudja, hogy semmi nem igaz belőle. Hisz most végzett az egyetemen, tudja, hogy nincs túlvilág, hogy nincs fény, meg semmi földöntúli flanc odaát. Mese a habbal, tömeghipnózis, az emberiség agymosása. Aki meghal, az meghal, leáll a vérkeringése, eldugulnak a nyirokvezetékei, a szív utolsót dobban, a tudat még rákérdez, hogy biztos-e a szív döntése, és kész! Jobb esetben a kegyelet, égetéssel végződik, és nem kísérti a hozzátartozókat az a borzalmas kép, hogy az elhunyt földi maradványait épp a földlakók emésztik fel.  Humusszá válunk, ez az igazság. Minek ez a sok hókuszpókusz a túlvilágról, a mennyországról, meg Istenről? A halál az egyszerűen halál. De igazságtalan mint az apja halála, igazságtalan és megmagyarázhatatlan. A nyár eleji nap szikrázva ontotta a melegét, a természet ezer színben pompázott, míg ők gyászoltak és temettek. Nem illett az üde ragyogásba a gyász feketéje. Sára fájdalmát még fokozta az aggódás az anyja miatt, aki a temetés után órákig ült a sötét szobában, nem evett, nem ivott, szemei egyre beesettebbekké váltak. Egy hét se telt el, mikor megkapták az első felszólítást a banktól, már négy hónap volt a lemaradásuk. Az anyja kezében reszketett a levél.

-- Ne félj, dolgozni fogok, a hiteled lesz az első, amit kifizetek! -- rázta meg az anyja vállát, próbálta kizökkenteni a letargiából.

-- Te ezt nem érted, a lakásra adták, ha nem fizetek, utcára kerülünk! Oda van apád, nincs senkim, aki segítsen rajtam! -- és már sírt is a félelemtől. -- Ha találsz munkát, mire fizetnek az új munkahelyeden, az is egy hónap, akkor már késő. Hajléktalan leszek. Jobb lett volna meghalni nekem is!

A felettünk lévő csillagos égbolt

Remélem, elkísértek egy darabon, kicsit késő van – kérte a barátait Sára

Még találkoztak emberekkel, fiatalok csoportja haladt el mellettük, talán koncertről mentek hazafelé. Sára a pesti éjszakákat szerette, a sötétben surranó autók zaját. A házakat, amikben foghíjasan világítottak az ablakok, néha kialudtak néha felgyúltak, mint a buborékok a víz alól, felfénylettek. Az italtól kissé kábultan ment a többiekkel, jó volt, hogy Kíra belekarol, érezhette a támaszt, a biztonságot felőle. Furcsamód lódult el a fantáziája más irányba. Mintha valamilyen erő elterelte volna a gondolatait, teljesen kizökkent a valóságból, azt se hallotta miről folyik körülötte a beszélgetés. Azon filózott eleinte, hogy mennyire hiányzik a városban az igazi, csillagos égbolt. Nézett felfelé a nagy sötétségbe és megállapította, hogy mindent elnyom a város fénye. Nem úgy, mint vidéken, a keresztszülei tanyáján. Mikor gyerekként lent nyaralt náluk, szeretett kint ülni sokáig a falábas tornác alatt, és nézni a rászakadó, szikrázó égboltot. Ismerte a csillagokat névről, megmutogatta mindet az öreg keresztapja, akivel kint maradtak esténként és megvárták, hogy mindegyik felragyogjon. Szájtátva hallgatta, ahogy mesélt róluk. Együtt figyelték a Göncölszekeret, a Fiastyúkot, a Kismedvét. A keresztapja mindnek ismerte a történetét. Szinte hallotta, ahogy beszélt hozzá egy este:

– Tudtad e kislányom, hogy csillagokban meg van írva mindenkinek a sorsa? Bizony ám, mindenkié, egytől egyig. A csillagok a mi bölcsőink, onnan jöttünk és oda térünk vissza.

– Mikor keresztapu, ha meghalunk? – kérdezte akkor csodálkozva.

– Meghalunk? Honnan veszed? Sose halunk meg. A lelkünk soha, csak fénnyé változunk és visszatérünk a bölcsőnkbe. Hát, ha egyszer meghalok, ha valaki ilyet mond neked, akkor ne ríj utánam, csak less fel a csillagfényes égre, mert én ott leszek – fejezte be az intelmeit nagyon komolyan az idős ember.

– Sohasem halsz meg, keresztapu!

–Sohase, most mondtam! – A keresztapja elindult befelé a házba, de félúton megállt, mint akinek pont akkor jutott eszébe valami nagyon fontos dolog. Visszasétált hozzá.

– Figyejjél csak rám, és emlékezz vissza arra, amit most mondok neked! Nagyon nagy ajándék vár rád, ha felnőtté válsz.

— Mit adsz nekem, keresztapu? – kérdezte kíváncsian.

— Neked adom a felettünk lévő mennyboltot az összes ragyogó csillagával. És megtanítalak arra is, hogyan tudd hasznát venni ennek az ajándéknak – mondta nevetve. – A tied lesz itt minden csillag, ami a tanya felett ragyog!

– Jó kis ajándék! – kacagott fel boldogan – Te mindig vicces vagy velem.

Megborzongott... talán a hidegtől, talán mert megérezte milyen volt akkor, a sok dologtól kérges, erős kézbe kapaszkodva sétálni.

Csak a csend... a csend az zavarta. Nem szerette, ha olyan helyre került, ahol meghalt a hang, rosszul lett már gyermekként is tőle. Olyankor dobolt a kezével, vagy dúdolt. Mindig azt szerette, ha hangos a világ körülötte.

– Hahó, itt vagy még? – hajolt hozzá Nelli. – Jól vagy?

Sára ijedten összerezzent, egy pillanatig nem válaszolt, mert nagyon különösnek találta, hogy ennyire élethűen átélte a gyermekkori emlékét.

– Igen, jól vagyok. Szegény keresztapám jutott eszembe, sokat voltam náluk vidéken gyerekként. Nem tudom, hogy jutott eszembe, csak úgy bevillant. Már több mint négy éve halott és most úgy jöttek elő az emlékeim, mintha élne és beszélne hozzám. Tíz éve nem voltam még a környéken sem. Furcsa – tépelődött tovább az éjszakai hűvös levegőtől majdnem kijózanodva. – Nem értem, olyan különösen érzem magam. Az egész napom odavágta ma egy büdös vénasszony. Olyan mintha nem a valóságban élnék. Azaz, persze hogy a valóságban élek... csak valami baj van velem... a környezetemmel – nézett az értetlenül bámuló Kírára. – Mintha ma megszakadt volna valami az életemben, rohadtul idegesít, de nem tudom, hogy mi. Valami történni fog velem, érzem! Érted?

– Miről süketelsz? – húzta el a száját Kíra.

– Agyadra ment a sok pia. Nyugi már, majd kiszunyálod magad – nyugtatta meg Nelli.

Bandukoltak a kihalt utcán, egy- két autó suhant csak el mellettük. A mozgásérzékelők fel-felvillantak a kapualjakban. Játszottak vele, vissza-visszaléptek többször, villogtatták a lámpát, mint a gyerekek.

Katerina Forest: Hajnalfény

Már a hajnal közelít felém

csillaghálóból búvik az ég,

de én nyitott szemmel fekszem.

Nem értem fájó életem,

azt se, miért ver engem az Isten?

A sóhajok hídján járok,

kezemből száraz virágok

szirmai hullnak, amorf

lelkem köddé olvad,

véremből sirályok isznak.

Sudár vesszőn fekete madár

vijjogó hangja messze száll,

visszanéznék, de félek,

utánam száll a halálmadár.

Már feladtam, a harcmezőn

minden csatám eldőlt, vesztes

minden ősi génem, mi bennem él.

Lemondás minden percem.

A hajnal oson be hozzám,

keres engem egy fénysugár.

A falon a tükörbe fest egy

képet, benne látom a holnapom.

Jön felém és rám borul,

pasztell színeket rajzol

lelkem meggyötört egén.

2013-10-11