Az alvása felszínes volt, amiben furcsa álmok váltakoztak. Arról álmodott, hogy egy ismeretlen társasággal fent van egy magas szikla tetején, alattuk morajlott a tenger. Kísértetiesen bevont mindent a sötétség, csak a közelgő vihar villámjai fénylettek fel újra és újra. Egy fekete zongora billentyűire ráhajolva elmélyülten játszott egy alak, egy másik tüzet gyújtott és közben idegesen ordítozott a zongorista felé, aki végig húzta az ujjait a billentyűkön és dühösen lecsapta a zongora fedelét. Az utolsó akkord élesen belehasított a levegőbe. A zongorista felállt, odasétált egy kiálló sziklára, Bizonytalanul egyensúlyozott az örvénylő mélység felett.
– Meg akarsz dögleni? Már ketten lezuhantak, nézd, mi maradt belőlük, csak a csontjaik! – ordítozott a másik folyamatosan. A zongorista tétován hátrafordult. Az arca sápadtan világított a felhők mögül kibúvó holdfényben.
-- Ne akarj visszatartani, már eldöntöttem... nagyon magányos vagyok...
-- Őrült vagy, a magány múlandó állapot, lehet csak egy nap és találkozol valakivel...
-- Tudod, hogy aki fontos volt számomra meghalt, nem kell más...sohasem kell más.
Eliza szorongva figyelte a sötét alakot. Hirtelen bevillant a tudatába, hogy valahonnan ismeri... ismeri! Ő az a zongorista, akit keres!... Felugrott, hogy visszatartsa, de a férfi felemelte hárítón a kezét. Eliza a tiltás ellenére mégis elindult feléje, de mire odaért, a férfi megbillent és alázuhant a mélységbe. Kétségbeesve figyelt lefelé, de lent már csak az örvénylő vizet látta.
-Elkéstem! -- suttogta maga elé - Nem voltam elég gyors! Könyörgök mondja meg, ki volt a zongorista? -- fordult reszketve a tűzgyújtó felé.
-- Lemondott az életről... most már mindegy ki volt.
– Menjünk innen! – szólt ingerülten hátra a többiekhez – Menjünk haza!
Mentek lefelé a szikláról. Nem tudott rájönni kikkel van, miért van azon a veszélyes helyen. Már látta a város fényeit. Körülnézett. Rájött, hogy teljesen egyedül maradt. Az utcákon a gyér világítás csak közvetlen a lámpák alatti köröket világította meg, minden eltűnt a koromsötétségbe, a kapualjak, a vizes járdák felfénylettek, eltűntek. Az egyik fénykarikában megmozdult két árnyék. Elsietett mellettük, amikor távolabb ért, meghallotta, hogy utána szólt egy női hang.
– Ejnye Eliza, már megint későre maradtál. Apáddal halálra aggódtuk miattad magunkat. Egyszer nagyon megjárod, ha nem hagyod abba az éjszakai kóborlásokat.
Megismerte az anyja hangját. Megfordult és eszeveszett iramban rohanni kezdett visszafelé. De nem fizikailag futott, furcsa megmagyarázhatatlan örvénybe került a tudata. Olyan érzése lett, mintha fénysebességgel közlekedő vonaton ülne, aminek az ablakából kinézve minden visszafelé fut. Ismerős házak, tájak, arcok...kipattant a szeme, meredten nézett az éjjeli lámpa fényében a mennyezeten egy pontot. Várta, hogy eltűnjön az álombeli kép, de nem tűnt el. Ott maradt benne: az anyja arcát látta maga előtt. Egész éjjel fent volt, mikor a nővér benyitott, mindig úgy tett, mint aki alszik. Memorizált. Hajnalra minden kép egységessé vált benne, csak arra nem emlékezett miért került a kórházba. Közben rájött arra is, hogy miért ragaszkodott tudat alatt annyira Dr. Siraki Gáborhoz.
Elsőéves hallgató volt az orvostudományi egyetemen, amikor Siraki Gábort megismerte. Óraadó tanárként az első szemesztereseknek molekuláris és sejtbiológiából tartott órát. Minden lány szerelmes volt a jóképű, vonzó férfiba. Az előadásain soha nem unatkoztak, a legnehezebb témakört is képes volt sokszínűen, humorral vegyítve előadni. A nála vizsgázó diákok ennek ellenére féltek tőle, mivel a tudást szigorúan megkövetelte. Vizsga alatt nem ismerete a humor semmilyen fajtáját. A tanár ápolt, jó megjelenésű férfiként, hanyag eleganciájával lopta be magát az egyetemista lányok szívébe. Laza öltözködésével elvegyült a fiatalok között. Kedvelte a farmert a sportcipőket, belebújós gyapjú felsőket.
Kimaradt a rajongók táborából, nem állt be a skalpvadászok közé, akik összebújva vihogva mesélték egymásnak kisebb nagyobb sikerélményeiket. Kimaradt, mert reálisan átlátta, hogy értelmetlen hülyeség az egész, meg azt is tudta, hogy labdába se rúghat egy ilyen férfinál, bár felnézett rá, nagyon szerette az előadásait, a hangját. Sokszor az előadás alatt behunyta a szemét, elképzelte, hogy csak ketten vannak a teremben és csak neki beszél, de hamar kijózanodott, gyerekes hülyeségnek tartotta az egészet. Közben a
tanár rendületlenül hódított, mint egy mozivászonról lelépett filmsztár. Okos volt ezzel együtt kiszámíthatatlan. De ő nem csak a jóképű tanár rajongói közül maradt ki, minden téren háttérbe húzódott. Önértékelési problémával küzdött kisgyermek korától, jelentéktelennek szürke kis hétköznapi embernek érezte magát. Idővel rájött, hogy mindent az anyjának köszönhetett, aki folyton ugyanazt mantrázta, évről évre, mint egy buddhista szerzetes, a szavai beleégtek a lelkébe : "Nem baj, hogy nem vagy szép, legalább nem keveredsz rossz társaságba. Nem akarnak úton útfélen elcsábítani. A tudást azt nem veszik el tőled. Te azért vagy értékes, mert átlagon felüli a tudásod. A többi nem számít."
Sokáig elhitte, megalkudott. Nem lázadt. Egyszerűen öltözködött, se smink, se műköröm. Erősszálú hosszú barnahaját lófarokba hordta, semmi frufru vagy melir. Fodrászhoz sem járt. Nem szerette a tükröket, ha mégis belenézett mindig elszomorodott a látványtól. Az orra miatt, ami kissé görbe, majdnem egy karvaj orrára hasonlított. Egyedül Zita, akivel az egyetemen első napjától barátokká váltak, érzett rá a lelkiproblémájára.
-- Miért nem jössz bulizni? Be vagy savanyodva. Mi a francért kerülsz bennünket. Mindig egyedül lófrálsz. Hm... az ilyen fazonokra is buknak a pasik. Egyedi vagy min egy kézműves termék. Idegesít, hogy nagy az orrod? Tényleg elég randa. Figyelj, ne parázz, inkább nézd azt, ami menő benned. Gyönyörű a hajad, a szemed, és teltek az ajkaid. Csinos magas lány vagy. Mondjuk elég gebe, sportolhatnál. Az orrodat egy plasztikai sebész se perc alatt rendbe hozza. Bomba nő lehet belőled. Valahogy így állj hozzá! Drasztikus kritika volt, mégis sokat segített rajta. A lelke kezdett megnyugodni és úgy érezte, hogy az anyja mantrái lassan leperegnek róla, de nem tudott teljesen megszabadulni a belé rögzült szorongástól és bizonytalanságtól. Nem volt egyszerű kitörölni az évek óta hallgatott szavakat. Egy végleg megmaradt benne: az akarat, hogy a legjobb legyen a legnagyobb tudású az évfolyamon. Siraki Gábor is felfigyelt rá, nem a szépsége miatt, csakis a kimagasló tudása miatt. Az átlagon felüli felkészültsége miatt. Sűrűn kikérte a véleményét órákon, a válaszait mindig komoly arccal végig hallgatta. A folyosón, ha találkoztak, minden alkalommal rámosolygott. Mindenki tisztában volt vele, hogy a tanár élvezi az őt körülvevő rajongást, de mindnek ellenáll, mivel kiegyensúlyozott családi életet élt. Csinos, művelt felesége szintén tanárként oktatott a képzőművészeti egyetemen. Ha valakire jellemző volt az álompár kifejezés, akkor rájuk a legnagyobb mértékben. Eliza egyetlenegyszer találkozott a feleségével az egyetem aulájában. Az évfolyam társa hívta fel az asszonyra a figyelmét. A nő tényleg csinos, kimondottan széparcú volt, mogyoróbarna hajjal, kék szemekkel. Irigykedve nézték ahogy ment előttük a tanári felé.
Aztán eljött az a nap, amikor a belső szorongását legyőzte, kiállt az egyetem Tavaszi Fesztiválján a színpadra. Ez egy olyan rendkívüli nap volt, ahol az oktatók és hallgatók is felléptek. Csodálatos alkalom, hogy mindenki megmutathatja a színes egyéniségét. Radnóti Miklóstól a Tétova ódát választotta. Az első sorban ott ült Siraki Gábor, önkéntelenül kiszúrta magának és végig a férfit nézte, amíg a szerelmes sorokat mondta:
"Mióta készülök, hogy elmondjam neked
szerelmem rejtett csillagrendszerét;
egy képben csak talán, s csupán a lényeget.
De nyüzsgő s áradó vagy bennem, mint a lét,
és néha meg olyan, oly biztos és örök."
A tanár szemrebbenés nélkül feszülten hallgatta. Amikor befejezte a verset, mindenki tapsolt, mosolygott, csak a tanár nem. Az arca komoly maradt és végig kísérte a tekintetével, míg a helyére ment.
Amikor lesétált a színpadról, rádöbbent, hogy már megint jól beletrafált, felért egy szerelmi vallomással ahogy a tanárnak mondta a verset. Idegesen ült le az évfolyamtársai közé, akik csodálkozva néztek rá, aztán széles vigyorral vették a lapot.
-- Te is belezúgtál, valld be. Nincs abban semmi. -- bökte oldalba vigyorogva Szofi.
-- Én? Dehogy, csak izgultam, ritkán mondok verset ennyi ember előtt. Ő csak egy biztos pont volt, szóval érted...
-- Nem! Így baromira nem lehet elmondani egy verset kisanyám, csak akkor, ha bele vagy esve. Hogy nézett rád. Láttad? -- vihogott tovább az évfolyamtársa.
Később Siraki is szerepelt. A hallgatók legnagyobb meglepetésére zongorán játszott és előadott egy Máté Péter számot. Az orgánuma kísértetiesen hasonlított az énekes hangjára. Mikor énekelt kinézett a közönség felé, megkereste Eliza tekintetét.
Elszomorodott mindig, amikor visszaemlékezett erre a napra. Siraki felesége másnap meghalt autóbalesetben, a kisfia maradandó sérülést szenvedett. A tanárt nem látták többet, nem járt be oktatni. Eljutott hozzá a hír, hogy végleg külföldre költözött.
Az emlékei közé sokszor befurakodott a tanár hiánya, a halk beszéde, a mosolya, aztán végleg kitörölte az idő.
És most itt van újra!
Sokat változott hat év alatt, nem volt már olyan energiától kirobbanó formában, ápolt volt most is, de az amerikai szakáll, a szeme alatti fáradság nyomai, inkább egy túlhajszolt ember benyomását keltették benne. Mégis vonzónak találta, ugyanúgy, mint diákkorában.
Nem csodálkozott egy cseppet sem azon, hogy megtörte az élet, és sejtette azt is, hogy rengeteget dolgozhatott a professzori cím elnyeréséért. Elképzelhetően talált társat, akivel most megosztja az életét. Úgy gondolta, hogy reggel a vizitnél bejelenti az osztályos orvosnak, hogy rendbe jött. Még az éjszaka folyamán felidézte a számára fontos elérhetőségeket. A memóriája mindig átlagon felüli volt, minden igazolvány számot, telefonszámot kívülről tudott. Ha kiengedik, elfog menni a Hotelba és magához veszi az ott hagyott értékeit. A bőröndben, minden okmányáról ott van a fénymásolt példány és egy bankkártya, amin tartalékolt elegendő pénzt. Megnyugodott. Mindent végig gondolt és ennek a tudatában végre elaludt.
