Mennyből az angyal

 

Sára csendben hallgatta őket, hisz olyanokról folyt a diskurzus, ami neki is új volt, még ismeretlen jövőképként jelent meg előtte. Ugyanazok a kérdések tömege várt válaszra benne is, amiket a gyermekek önkéntelenül feltettek a keresztanyjának. Hogyan is fog itt élni vidéken majd, hogy ne érezze a város hiányát, hogy megtalálja a boldogságot minden itt töltött napján? Még nem talált rá a teljes válaszra. Elszorult a szíve azon is, ahogy Zita és Flóri álmodozva beszélt az itteni életről. Felállt közülük és elindult a fás sufniba, hogy bevigye a fenyőfát, elérkezett a fenyődíszítés ideje. Ezzel a beszélgetés fonalát megszakította aznapra végleg, mert mindenki a szép, magas fenyővel lett hirtelen elfoglalva.

– Van itt minden! – emelt le a szekrény tetejéről egy nagy kartondobozt Terka mama – Örülök, hogy újra feltesszük mindet. Mán az utóbbi évekbe, csak egy fenyőgallyat hoztunk be a megboldogulttal, elég vót az is az áhítathoz.

A doboz tényleg kincsesbányának tűnt, füzérekkel, gömbökkel, aranyozott kiscsengőkkel.

A fenyőfa a kezük nyomán díszbe öltözött, igaz a szaloncukrot közös megegyezéssel a dobozban hagyták, azzal a feltétellel, hogy később szét fogják osztani az édességet. Terka mama észszerűnek tartott ötlete volt ez is.

– Én is szerettem mindig lecsenni a fáról a cukorkát, mi történik, ha ezt heten tesszük, még a végén ez a szép fenyő is megcsúnyul, vagy leesnek a gömbök és eltörnek – magyarázta meg aggodalmasan az okát.

A díszítés végén felkerültek a csillagszórók az ágakra. A fenyő hiába pompázott gyönyörűségesen, az ünnepi készülődést meg kellett szakítaniuk újra.

– Itt az ideje, hogy szétnézzünk a gazdaságban! – hívta fel a figyelmüket az öregasszony, ellentmondást nem tűrő hangon.

Indulhattak ki etetni, zárkózni, mert hiába volt még csak délután három óra, rohamléptekkel ereszkedett a szürkület lefelé. Szerencsére János is megérkezett a fiával, ott állt a hótoló a nagykapu előtt. Terka mama a munka végén megjelent a tornácon egy fonott kosárral és átnyújtotta Jánosnak.

– Áldott karácsonyi ünnepeket kívánunk neked és a családodnak. Frissen sült kalács és egy kis bor, meg ami mellé fért. Mondd meg Julisnak, hogy helyettem is mondjon egy imát a templomban, el ne felejtse!

– Megmondom Terka néni, mi is boldog karácsony kívánunk az egész családnak – vette el mosolyogva a férfi a kosarat, nem időztek, igyekeztek haza a családjukhoz.

Kint szétterült a csikorgó fagy a tájon, újra feltámadt a szél, és zúgva lerázta a magas nyár és akácfák ágairól a havat. A Karácsony belépett az udvarra, suhintott egyet a botjával, a hópihék a szélhátán szállni kezdtek, beterítették újra a nehéz munkával kisöpört utakat. Az istállóban hosszan, elnyújtva felbőgött egy tehén. Csillag, a csődör dobbantott párat és válaszként felnyerített. Az ablakok üvegén lassan nőni kezdtek a jégvirágok.

A nagykonyhában Sára anyja hófehér ünnepi abrosszal megterítette a nagy asztalt. Mentek a gyerekek segíteni, izgatottan várták az ünnepi vacsorát.

– Nálunk sose vót ilyen felhajtás karácsonykor! – jegyezte meg tudálékosan Zita. – Néha kaptunk az önkormányzattól segílyt, akkor kipakoltunk mindent az asztalra. De általába' mindig veszekedés lett belőle meg rívás.

– Mamám mindig főzött ilyenkor, meg ott volt a család is, mink tartottuk a karácsonyt – dicsekedett Flóri –, csak nem így. A végén a férfiak berúgtak, ők csak azért vesztek össze nem a segély miatt. Mamám mindig kiabált velük, hogy a karácsony az békés ünnep, minek verekednek. De nem lehetett velük bírni, ha ittak.

– Itt az idő, üljünk le a vacsorához! – hívta asztalhoz a családot Terka mama.

Flóri nézte a díszes asztalt, aminek a közepén ott égett a négy gyertya, nézte a gyöngyöző húslevest a tányérján, a mellette kirakott csillogó üvegpoharat, a fenyőmintás szalvétát és arra gondolt, olyan ez, mint egy álom, lehet nem is igaz, majd felébred hirtelen, és huss, minden szertefoszlik. Az illatok, amik körbe lengték a nagykonyhát, a kalács, ahogy hűl kifelé a sütőlapon, talán mind csak illúzió. Eltűnhet mind, eltűnhet Sára szép mosolya, a két fogadott tesó is, Mónika és Zsuzska. Talán Zita nem tűnik el, hisz ő se illik ebbe a képbe, ő is cigány. Életében nem érzett még ilyen boldogságot és egyben ilyen félelmet.

– Mindegy – gondolta –, ez a cigány sors, de most olyan jó minden.

Elkezdte kanalazni a levest, mégis hiába nem akarta, végigfolyt egy könnycsepp az arcán, végig az állán és leesett a levesbe.

– Boldog karácsonyt – mondták egyszerre, és elkezdték leszedni a tányérokat az asztalról, hogy helyet készítsenek a kalácsnak, süteményeknek. Sára kihasználta a zűrzavart, eltűnt közülük, lerakta az ajándékokat a fa alá és meggyújtotta a csillagszórókat, majd megszólaltatta a Terka mama dobozában talált rézcsengettyűt.

– Itt járt a Jézuska! – nevetett az ajtóban megjelenő gyerekekre.

Terka mama meghatódva álldogált a szikrázó fa előtt, halkan elkezdett énekelni: – Mennyből az angyal lejött hozzátok, pásztorok, pásztorok!

A gyerekek áhítattal álldogáltak míg hallgatták az öregasszony reszketős énekét.

Flóri gondolatai elkalandoztak és a fantázia világában megjelent egy kép, hogy ő az egyik pásztor, akiről énekel az öregasszony, hisz messziről jött a nagy hóesésbe és első dolga az volt, hogy megetesse az állatokat. Jézus meg fent az égből végig figyelte, hogy mit csinál és biztosan meg volt vele nagyon elégedve.

Zita lelkében szomorúság költözött, meg egy kis irigység, mert eszébe jutott a nagy igazság, hogy Zsuzskának és Mónikának ezentúl mindig ilyen szép lesz a karácsonyuk.

Zsuzska szorongatta Sára kezét és szentűl meg volt győződve, hogy a dalban is Sáráról énekel Terka mama, hisz Sára az az angyal, akiről szól a dal, másról nem is szólhat.

Csak Sára komolyodott el kicsit, mikor azon kezdett tépelődni, hogy a vallás igéit mennyire kiforgatták az emberek. Csak eszközként szolgált a hatalom kezében, pedig Jézus a hit a szeretet, a megbocsájtás szimbóluma. Akiben hiszünk, mert hinni kell valakiben, hogy kivezessen bennünket a legnehezebb élethelyzetekből. Terka mama elcsendesedett, Sára, hogy ne szakadjon meg az ünnep varázsa, énekelni kezdte a Csendes éjt, amit minden karácsonykor elénekeltek a városi panellakásban.

Csendes éj! Szentséges éj!

Angyalok hangja kél;

Halld a mennyei halleluját,"

Zita egy nagyot sóhajtott a dal végén.

– De gyönyörű ez a nap. Ha látná a családom!

Az ajándékbontásra már visszatért a felszabadult ricsaj, boldogan bontogatták a gondosan becsomagolt dobozokat.

Sára a zajban alig vette észre, hogy telefonhívása van, automatikus kézmozdulattal fogadta a hívást, de mikor meghallotta ki hívja, az arcáról minden szín eltűnt, elsápadt. A vonal végén felismerte Benjámin hangját.

– Boldog karácsonyt Sára! Remélem nem zavarom...

Veszélyes ez az út, amin megyünk

 

Éjszaka mintha megrendelésre érkeznének hozzá, újból előjöttek a gyötrő álmai. Most egy magas hegyre kapaszkodott felfelé. A ritkuló levegő miatt egyre nehezebben lélegzett. Az erőtlenségtől térdre esett. Kétségbeesve várakozott. Úgy érezte nem tud továbbmenni.

Egy ismerős illat ért el hozzá. Arra gondolt, talán nincs is egyedül azon a nehéz úton, amin képtelen végig menni. Kereste, ki van rajta kívül még ott. Az ösvény elejére ráhajolt a sűrű aljnövényzet. Egy kóbor szél végigsöpört a kapaszkodón, ritkult a köd. Meglátott a szikla peremén egy álldogáló alakot, aki figyelmesen nézett lefelé a mélységbe. Megpróbált felkelni, mert felismerte Sárát, szeretett volna a közelébe jutni, mert tudta, hogy életbevágóan fontos, hogy beszélni tudjanak. Sok mindenre választ várt tőle, például arra, hogy miért van jelen az álmaiban, mit akar? Szeretné tudni, hogy számíthat e rá? El kéne mondania, hogy nagyon egyedül van! Hogy sokat sír, olyankor mikor senki nem látja a könnyeit. El kéne mondani neki... hogy mennyire sóvárog egy kis szeretetre!

A félelemtől összeszorult a mellkasa, ha most eltűnik előle, soha nem találkoznak többé. Sírni kezdett, a nehéz sósízű könnyek végigfolytak az arcán. Meghallotta teljesen közelről, hogy reccsennek a száraz gallyak az avarban. Felnézett, ott állt előtte Sára és nyújtotta felé a kezét. Az egész testén végigfutott a remegés, nem érzett ehhez hasonlót, addig soha életében. – Talán ez az igazi boldogság – sóhajtott fel megszédülve az érzéstől.

Mikor magához ölelte, érezte ahogy Sára is szorosan hozzásimul.

– Ne hagyj el engem soha, ígérd meg! – suttogta kétségbeesve – Nélküled nem tudok tovább élni... segíts nekem!

– Nem hagylak el, ne félj! Látod, egy ösvényen járunk mi ketten – hallotta a suttogást a fülében –, fogd meg a kezem erősen, hogy ne maradj el tőlem soha, mert szerteágazó és veszélyes ez az út, amin megyünk.

Mit keresel még most is az életemben?

 Szavak nélkül telt el az egész este, pihenőre is úgy tértek, szó nélkül. Benjámin széles vállát a hideg falhoz nyomta, a vaságy rugója felnyögött a mozdulatától. Lehunyta a szemét, próbált megnyugodni. De hogyan lehet ebben a helyzetben nyugalomra lelni? A semmiből elővillant a nagyobbik lánya szomorú arca mikor valami miatt felriadt az álmából. Hallotta a saját hangját, ahogy beszélt hozzá, vigasztalta a lányát. Nincs semmi baj, kislányom. Feküdj csak nyugodtan, és közben gondolj valami szépre! Majd meglátod, hogy minden rossz átváltozik gyönyörű álommá.

Igen, mindig ezt tanácsolta a lányainak, ha féltek valamitől, vagy szomorúak voltak. Valami szépre kéne gondolni neki is, hogy ne őrüljön bele a valóságba – gondolta, önmagának is tanácsot adva. Lassan kúszott az álom a tudatára, ritkultak, lassultak a gyötrelmes gondolatai. Az álom hatalmába kerítette, és elvitte egy másik világba. Egy ezüstös levelű erdő közepére, ahol nem volt madár dal, se nesz. A csend olyan üressé tette a tájat, hogy félelemmel telt meg tőle a lelke. Aztán végre hangokat hallott, mintha valaki, vagy valakik közelítettek volna felé. A hangok közeledtek, visszhangzott a síri csendben. Meglátta az alakokat az ösvény végén, két magasabbat, két kisebbet. Felismerte őket. Karola és Sára közeledett feléje. Karola áttetsző fehérben, lebegve járt az ösvényen, hófehér arcából csak a mélykék szempár ragyogott felé, ugyanolyan tágra nyílt pupillákkal, mint mikor elhagyta a lélek a kórházi ágyon. Sárát beragyogta a fény, barna hosszú haja a vállára omlott, farmerben volt és világoskék blézerben. Kétoldalt ott ment mellette a két kislánya, Zsuzska és Mónika. Mindkettő Sárára figyelt.

Benjámin próbált összpontosítani, de nem értette meg a hangfoszlányokat. Amikor mellé értek intenzíven érezte Sára parfümjének az illatát, ugyanazt az illatot, amit a hideg kórházfolyosón érzett, mikor szorosan átölelve tartotta. Karola nem beszélt senkihez, áttetsző árnyékként kísérte őket. Hirtelen feléje fordult. Lemaradt a csoporttól, kitárta a karjait, amitől az arcát hűvös légáramlat simította át. A belső haragja, hogy mit keres ott Sára, annak ellenére, hogy szólt neki, nincs több szerepjátszás, lassan megenyhült benne.

– Értelek Karola, te akartad, hogy így legyen! – alázkodott meg a jelenség előtt. – Nincs hatalmam feletted.

Az árny megfordult, távolodott tőle, majd feloszlott a fák alatt. Akkor meghallott egy kétségbeesett sikolyt, ami abból az irányból jött, amerre eltűnt Sára a két kislánnyal. Futni akart utánuk, hogy segítsen rajtuk, de nem tudott, mintha kőbe zárta volna valami a testét.

– Haver, tudtam, hogy nem hagysz aludni, mi bajod? – riadt fel álmából a zárkatársa hangjára. Nem haragudott rá, még hálás is volt, hogy felébresztette. Érezte, hogy az egész teste nyirkos az izzadságtól.

– Kösz, jól vagyok.

– Nagyon csúnya hangokat produkáltál, csak azért, haver.

– Nincs semmi baj, mondtam már, ne idegeskedj... rosszat álmodtam. Veled még nem történt meg? – a fejére húzta a takarót – Aludjál!

Egy darabig az álmán tépelődött, próbálta megfejteni. Az, hogy álmodik a feleségével, természetesnek tartotta, hisz intenzíven minden percét kísérte az emléke. Eszébe jutott újra, mit mondott a felesége a halála előtt: „Sára fogja megvédeni és felnevelni a lányainkat."

– Akkor mi volt az a kétségbeesett sikoly, amit hallottam? Sára... Závori Sára... mit keresel még most is az életemben?

Pillangó

 

Nem kérették magukat, nagyon kimerültek az egész napos gyaloglástól.

– Nem jó felé mentünk, az a baj, másként kell elindulni, hogy hazataláljunk – gondolta át Mónika mikor a paplan alá bújt, miért nem sikerült a terve. – Innen el fogunk menni, az biztos. Lehet, apu mégis keres, csak nem tudja kitalálni, hol vagyunk.

Már majdnem beért álomország kapujáig, amikor érezte, hogy Zsuzska mellé bújik az ágyban. Odanyomta a száját a nővére füléhez, úgy suttogott.

– Mónika, az angyalok szőkék ugye?

– Igen, mind szőke úgy tudom. Miért?

– Mert a mi angyalunk barna volt, láttad?

– Igen. Barna.

– Akkor nem is igazi angyal?

– Lehetséges, hogy félig angyal, félig ember. Talán azért nem volt szárnya.

– Lehetséges – bújt hozzá Zsuzska, és azonnal mély szuszogásba kezdett.

Álommezőn lépkedett, és újra látta a színes pillangókat, ott repkedtek körülötte. Aztán hátranézett, mert különös ismeretlen illatot érzett. Mögötte, egy hintaszéken, pont olyanon, mint a barátnője mamájának volt, ott ült a barna hajú angyal, aki megtalálta őket. Nem volt szárnya, olyan igazi embernek nézett ki. Ült és mosolygott feléje, a pillangó meg a vállára szállt.

– Ez az én pillangóm! – ment közelebb az angyalhoz. – Anyukámtól kaptam.

– Tudom – szólalt meg az angyal, és csak mosolygott továbbra is –, ha nem haragszol vigyázok a pillangódra is.

– Áh, nem haragszom, vigyázzál csak a pillangómra! Megengedem – mondta nagyvonalúan Zsuzska – különben, mindig elcsavarog – tette hozzá elgondolkodva.

– Mint ti, ő is szeret csavarogni, igaz? – beszélt tovább az angyal.

– Tévedsz. Mi nem csavarogtunk el. Minket elraboltak otthonról és csak haza akartunk menni. De azt hiszem eltévedtünk...

– Jó, hogy megtaláltalak benneteket! – sóhajtott fel az angyal.

– Nagyon jó, hogy megtaláltál. Te egy angyal vagy, igaz?

– Igen, az vagyok. Azért vagyok itt, hogy vigyázzak rátok.

– De nincsen szárnyad.

– Nekem nem kellenek a szárnyak, mert itt élek a Földön. Meg, nem kell mindenkinek tudni, hogy angyal vagyok. Elég, ha ti ketten tudjátok – mosolyogta el magát az angyal újra.

Lassan oszlott a kép, az angyal eltűnt, elvitte a pillangót magával. Zsuzska hüppögve elkezdte a sírást megint.

– Kussoljál mán! Meddig rinyálsz? – mordult fel Zita mérgesen – Itt sose lehet aludni mán ezután?

Eljött értünk az angyal

 

Zsuzskát és Mónikát rendőrautóval vitték vissza az Otthonba.

Az autóban végig a nővérébe kapaszkodott Zsuzska. Sokáig nem tért magához az átélt ijedtség után. Közel jártak már az Otthonhoz, amikor a kezével rázogatni kezdte a nővérét.

– Mi bajod van? – kérdezte ingerülten Mónika.

– Eljött értünk az angyal, igaz? – suttogta Zsuzska.

– Igaz – bólogatott rá Mónika komolyan – bizonyára angyal volt, anyu küldte, hogy védjen meg bennünket. Nagyon angyal volt, mert úgy is szólították. Hallottam.

– Én is hallottam. De attól függetlenül is gondoltam, hogy csakis egy angyal lehetett – felelte megnyugodva Zsuzska.

Mónika lehunyta a szemét és felidézte, amit hallott reggel a tévében – "Szegény gyerekek, most halt meg az anyukájuk".

Elmúlt tíz óra, amikor visszaértek a rendőrök a két kislánnyal a gyermekotthonhoz. Zsuzska az autóban a nővéréhez bújva elaludt.

Álmodott. Egy gyönyörű tisztásról. Hasonlított kicsit arra a tisztásra, mint amilyent a parkban látott, csak annyiban különbözött tőle, hogy nemcsak fű nőtt benne, hanem sok színes virág nyílott, és a virágokon sok-sok pillangó tanyázott. Hallotta az anyját, ahogy őt szólítgatja. Kíváncsian oda szaladt hozzá. – Nézd csak Zsuzska, mit fogtam neked? – mutatta a kézfején billegő hatalmas színes pillangót. – A tied, vigyázz rá!

Zsuzska hirtelen kapott érte, de a mozdulatától a pillangó kitárta a szárnyait és felemelkedett a levegőbe.

– Maradj már! – nyugtatta Mónika – Ne sírj! Ébredjél!

Amikor felnézett, a nagy bejárati ajtó előtt meglátta a rendőrt, ahogy nyomta a csengőt. Kinyílott az ajtó, a lámpafényben ott állt morcosan Böbe néni.

Mindketten figyelték mi történik kint. A rendőr magyarázott valamit a gondozónak, közben sűrűn visszanézett rájuk.

– Na, szálljatok ki, itthon vagytok! – szólt rájuk a visszatérő rendőr, mikor kinyitotta az autó ajtaját.

– Téved rendőr bácsi, mi nem itt lakunk! – válaszolt Mónika összehúzott szemöldökkel – Csak ide hoztak egy kis időre bennünket.

A rendőr meglepődött a szigorú válaszon, megenyhült a hangja.

– Hát persze, biztos így van, de most ki kell szállnotok, és irány az ágy, éjszaka van. Legközelebb ne csavarogjatok el, nagyon rossz vége lehetett volna ennek a kiruccanásnak!

Böbe nénin nem látszott nagy lelkesedés, hogy örül nekik, legalábbis jól titkolta előttük. Fáradt volt, már rég otthon kellett volna lennie, de várta, hogy előkerüljenek a gyerekek. Reggel óta elemezték a főnökkel, ki hibás a szökésért. Ő is bekerült a kalapba Angéla néni mellé, meg a sofőr is. Az ajtó nem volt kulcsra zárva, az volt a legnagyobb baj.

Zsuzska örült az ágyának, még az se érdekelte, hogy rettenetesen éhes. Mónika azért reménykedett, hátha eszébe jut valakinek. De úgy látszik, senkinek nem jutott eszébe, pedig reggel óta nem ettek egy falatot se. Nem mert szólni ő sem, félt a mérgelődő gondozónőtől, aki egyfolytában perlekedett rájuk.

– Na, ti világcsavargók, jól odavágtátok a napunkat! Feküdjetek most már le, legyen vége ennek az átkozott napnak!

Tudta Mónika, hogy jogosan dúl-fúl Böbe néni, egy kicsit még sajnálta is.

A szobájukban izgatottan várta Zita és Viki őket. Különösen Zita fészkelődött, nem hagyta Mónikát békén.

– Mongyad mán, hova a rossebbe kalamoltatok el? Itt meg diliház vót miattatok, egész napos ordibálás. Na, hova indultatok?

Mónika leült az ágyra, maga mellé ültette a húgát, kezdte lehúzogatni róla a kinti ruhát.

– Te buggyant, még a pizsamát is ráadtad? – nevetett fel Zita, míg nézte a Zsuzskáról lekerülő ruhákat.– Mi van mán, megkukultál?

– Nem tartozik rád! – szólt ingerülten Mónika, és egyre idegesebben cibálta a kicsiről lefelé a ruhadarabokat

– Hogyhogy nem? A mi napunk is oda vót miatta! – méltatlankodott Zita tovább.

– Kussoljatok mán! – fordult el tőlük Viki – Látod, hogy kuka! Feküdjünk végre le, az a fontos, hogy előkerültek.

– Nem úgy van a', azt beszélte Józsi bá', hogy narkósok kezébe kerültek. Meg hogy egy fiatal nő volt, aki rájuk talált, neki köszönhetik, hogy még egyáltalán élnek.

Te tudod ki volt az, megmondták? – nézett Zitára Mónika könyörgőn.

– Tuggya a rosseb, nem mindegy az? Az a fontos, hogy éltek. Mi van, ha kinyuvasztanak, vagy fogságba ejtenek benneteket és eladnak valahová pénzért?

– El akartak, hallottam...– súgta Zsuzska, aki még akkor is reszketett.

–Na, látod, te buggyant, erről beszéltem. Vót mán ilyen, hallottam róla.

– Ki veszi meg a gyerekeket? – ámult el Zsuzska.

– Ne tudd mán, hát a szervkereskedők, meg a pedofilok, nagyon sok pénzt adnak a talált gyerekekért.

– Zita, most már elég, lámpaoltás és csend! Elég volt erre a napra az ijesztgetésből! – szólt rá a cigánylányra hangosan Böbe néni. – Ti meg, irány a fürdőszoba!

– Jó van mán, úgy tesz, mint aki nem tuggya, hogy miről beszélek! Nem tom' mér vót akkor egész nap idegbeteg maga is...– morgott Zita a paplan alól vissza a gondozónak.

Böbe néni mindkettőjükre sokáig engedte a meleg vizet a fürdőszobában, közben be nem állt a szája.

– Mit vétettem én Szűz Máriám, hogy ennyi bajt hozol rám, na, még az hiányzik, hogy tüdőgyulladást kapjatok a tetejébe. Így ni, és most futás az ágyba!

Figyelmeztetés

 

Nyugtalanul forgolódott, hiába akart, nem tudott felébredni, pedig idegesítő furcsa szöszmötölés zaja jutott el hozzá.

– Akkor már tudja kedvesem, ki vagyok! – hallotta az ismerős reszketős öreghangot közvetlen közelről. – Már nem időzök itt sokat, lejár lassan az időm. Figyelmeztetni szeretném, hogy ne kövessen minden látomást, mert van, amelyik félrevezeti önt. A gyermekek anyja önző, látta a jövőt, mégsem akarja, hogy úgy alakuljon, ahogy megmutatkozott előtte. Mindent el fog követni, hogy megváltoztassa azt, amit már nem lehet. Az álmokra figyeljen, mert bennük van az útmutatás, de önmagának kell döntenie később, hogyan lép tovább.

– Nem tudom, hogyan csinálta, átadott nekem egy tudást, de mit kezdjek vele, ha nem tudom használni, csak félelmet kelt bennem! – válaszolt Sára egyenesen szembefordulva az árnyalakkal.

– Könnyű volt. A boltban mindketten ráéreztünk egymásra, mert ugyanaz a rezgésszámunk. Emlékszem, hogy míg engem nézett, a halott nagyanyjára gondolt. Miért pont egy halottra? Mikor a szemébe néztem, láttam a gondolatait, azt is mi fog történni önnel a jövőben. Tudtam, hogy segítenem kell. Igaza van, félelmetes. Én is átéltem ezt az érzést mindig, ha rá tudtam látni a jövőre. Hogy mit adtam át? Nem mindent, ne ijedjen meg. Csak annyit, hogy az érzékei ezután többre lesznek képesek, mint egy átlagemberé... lassan majd idővel megszokja. A belső érzékei erősebbé váltak az átlagnál, figyeljen rájuk... sajnos a rossz dolgokat élesebben fogja lereagálni, mint a jókat... figyeljen az intuíciókra!

A mobilja ébresztette, ami egyfolytában zenélt. Róza hívta.

– Sára, képzeld mi történt, ébredj már! Most nézem a reggeli híreket, valami eszelős felgyújtotta bankunkat. Fel vagy már? Felfogtad? Gyere, kapd össze magad! Azt hiszem a pasid az a szerencsétlen flótás.

– Nem a pasim! Ne szórakozz velem, ennél bevehetőbb hülyeséget is kitalálhattál volna korán reggel! – morgott Rózára rosszkedvűen. 

De Róza elérte a célját: minden álmosság elillant belőle abban a pillanatban.

Rémálom

 

Elaludt és újra álmodott. Ugyanaz a sötétség vette körül, de most nem utcán volt, hanem egy erdőben. Ott volt egy tisztás szélén a fák sötét árnyékában. A tisztás a telihold fényárjában úszott, csak ő volt a fák takarásában. Tudta, hogy át kell jutnia azon a tisztáson, aminek a szélén állt. Nem volt egyedül. Mellette kétoldalt hozzásimult  két gyermek. Az egyik sírt folyton. A másik dacosan összehúzta a szemöldökét, és csendben várt. Várta azt a pillanatot, hogy induljanak. A tisztás túloldalán volt egy ház, aminek az ablakai ki voltak világítva. Oda kellett valahogy átjutniuk, a biztonságba. Félt. Tudta, hogy figyelik őket. Valami, vagy valakik. Ugyanúgy megbújnak a bokrok közt a sötétben, mint ők.

Megszorította a két gyermek kezét és visszafojtott hangon megszólalt.

– Most! – és rohantak át a tisztáson, át a fényen, a túloldalra, a menedékbe, ahol már nem kell félniük. Át a biztonságba.

Már majdnem odaértek, mikor a kisebb gyermek elesett és kétségbeesetten sikoltozni kezdett.

– Félek! Ne hagyjatok itt!

Megállt, felemelte a karjaiba és iszonyodva körül nézett, felkészült a halálra.

A fák alatti sűrű bozótosból polip csápok tekergőztek feléjük. Vonaglottak, csúsztak szédítő iramban. Már-már odaértek a lábukhoz.

– Nem győzhetnek le! Szedd össze magad, fussál! – kiáltott a nagyobbik gyermekre, akinek már minden ereje elszállt a félelemtől és a kimerültségtől.

A lábával berúgta az ajtót, ami döngve csapódott be mögöttük.

– Sikerült! – kapkodva szedte a levegőt.

Elfogyott az ereje. Ült a földön összeroskadva. Érezte az iszonyatos fáradságot a testében.

A két gyermek nagyra nyitott szemmel bámulta. A kicsi felé nyújtotta a kezét, mosolyog rá. A másik, a nagyobb is elnevette magát.

– Már nem kell félnünk! – hallotta a gyermek megnyugtató hangját.

– Igen, megmenekültünk – mosolygott rájuk ő is. – Már én sem félek.

Misztikus álom

Nem fél, miért is félne, hiszen eldöntötte, hogy teljesíti az asszony kérését. Ennek ellenére mégsem kapcsolta le egy lámpát sem, úgy aludt el. Álmodott. A külvilágot kikapcsolt tudata dolgozni kezdett, képsorok suhantak át a szabaddá vált réseken, és újra rálebbentették a túlvilág üzenetét, amitől a pulzusa vad vágtába kezdett, homlokán megjelentek a hideg veríték cseppjei. Egy sötét utcán ment. Érzékelte, hogy nincs egyedül, valaki megy mellette. Vele szemben kivált a sötétségből egy alak. Megismerte a házmestert, aki minden reggel nagyot köszönt, mióta beköltözött a házba. Most is hangosan üdvözölte, szokatlanul érdeklődött és zsémbelt.

– Hová ilyen későn kislány, miért kell szegénnyel így bánni? Nem látja, hogy halott? Mit akar tőle?

Rémülten figyelt oldalra, kiről beszél a házmester. Hiába erőlködött, képtelen volt felismerni. Mintha egy harmadik szem nyílott volna ki benne, hogy segítsen rajta, az érzékei rekonstruálták az alakot.

– Apu, te vagy az? Hova megyünk?

Az alak nem válaszolt a kérdésre. Félelmetes némasággal lomhán ment mellette. A feje le volt hajtva, mintha minden lépésére vigyáznia kéne, hogy meg ne botoljon. A két karját esetlenül lógatta maga mellett, mint egy marionett bábu. Kereszteződéshez értek. A semmiből előrobogott egy kivilágított busz, megállt előttük és fülsiketítő zajjal kinyílott rajta minden ajtó. Tudta, hogy mindkettőjüknek fel kell szállni a buszra, hisz miattuk állt meg. Az alak nem mozdult. Sára átölelte, minden erejével cibálni kezdte felfelé. A buszon kifulladva az erőlködéstől lenyomta egy ülésre, az ajtók azonnal becsapódtak. Fájni kezdett a feje az éktelen lármától. Ott állt az ülés mellett, amiben lehajtott fejjel ült az apja. Nem félt tőle, hogy is félt volna, hisz az ült ott, akit annyira szeretett, míg élt. A kellemetlen zaj átváltott lágy muzsikává. Rádöbbent, hogy már nincsenek a buszon. Egy másik világba értek, egy másik dimenzióba. Próbálta megérteni, mi történik vele, de végül feladta, nem gondolkodott rajta. Hisz minden változás, amit átélt, annyira természetesnek tűnt.

Körülnézett és látta, hogy egy hatalmas hegygerincen állnak. Beszélt hozzá a halott apja, akinek nem mozdult a szája mégis értette mit mond.

– Gyere kislányom! Mutatok neked valami csodálatosat.

Hegyi kapaszkodón mentek felfelé, de amin lépkedett az mégsem hegyi út volt. Türkizkék üvegtömbök voltak egymásba préselve, és az egész opálos ragyogásban úszott. Nem volt növény, se élet rajta. A levegő tisztán, mint a kristály, hűvösen hasította a tüdejét.

– Túlságosan szép ez a ragyogás, de annyira életidegen, nem gondolod? – fordult az alak felé.

– Életidegen? Mi az, hogy élet? Mikor ott éltem a Földön, az nem volt igazi élet. Ez itt, nézz körül, ez az isteni világ. Most vagyok igazán boldog, végre hazajöttem, ahová mindig is vágytam.

Sára értetlenül hallgatta.

– Nem érezted jól magad velünk, azt akarod mondani?

– Áh, dehogy. Nagyon fáj, hogy magatokra hagytalak benneteket, de nem féltelek kislányom. Te mindig tudod, mit kell tenned. Ha tudni akarod az igazságot, nem bántam meg, hogy vége a világi küszködésemnek. Nem könnyű tehetetlenül nézni azt a mérhetetlen pusztítást, amit az ember végez a földi paradicsom ellen. Az emberek nem tisztelik a Földet, kihasználják, kiélik teljesen, gyilkos ösztöneiknek senki és semmi nem szab gátat. Sír a Föld anyácska, gyilkosok bölcsőjévé vált.

– Beszéltél róla sokat míg velünk voltál, akkor engem, ne haragudj meg az őszinteségért, egyáltalán nem érdekelt, de már kezdelek érteni..

Egyre gyengébbnek érezte magát, könyörögve fordult a jelenség felé – Apu fáradt vagyok és nagyon fázom.

Az alak intett, hogy elengedi.

– Menj csak vissza, de azzal a tudattal, hogy velem minden rendben van, ne aggódj, és legfőképpen ne vádold magad a halálom miatt.

Sára megfordult, hogy elinduljon lefelé a ragyogásból, de megtorpant, amikor meghallotta, hogy beszél hozzá az apja.

– Várj! Csak még egy fontos dolgot szeretnék mondani. Sokszor lesz nehéz helyzet az életedben, de ne hátrálj meg, ne alkudj meg! Bízzál mindig a megérzéseidben, mert a megismert logika tévútra visz! Nagyon szeretlek! – visszhangzott sokáig az utolsó szó, ismétlődve, elnyújtva.

– Én is szeretlek! – felelt Sára, de amikor visszafordult, hogy búcsút intsen, már nem látott senkit, csak valami zöldeskék fényt, ami felkúszott a ragyogó hegygerincre.

Hirtelen ébredt fel, riadtan körbe nézett a szobájában. Minden ugyanúgy volt, mint mielőtt elaludt, semmi nem változott, csak az égők szikráztak a szemébe idegesítően. Önkéntelenül megsimogatta a bokáját, fájt amikor hozzáért. – Bizonyára a sok gyaloglástól – gondolta.

A bárzongorista

 

Pár órát tudott aludni hajnalban, kora reggel telefon csengésre ébredt. A kijelzőn megjelen Szofi neve. Érezte, hogy kiugrik a szíve a helyéről. Ugyan mit akar vele közölni?

-- Remélem nem ébresztettem fel? Kint vagyok az előkertben, nem akarom, hogy hallják a beszélgetésünket. Itt van nálunk Eliza. Majd mindent elmondok később. A lényeg, hogy ma este kilencórára legyen itt a móló melletti étterembe. A bárzenész kis időre átadja a zongoráját, a többi magán múlik. Remélem emlékszik arra a dalra, amiről Eliza mesélt nekünk. Bízzunk benne, hogy Eliza szíve megenyhül maga iránt. Akkor kilenc órakor, viszlát!

Gábor nézte az elnémult telefont, a tudatáig csak egyetlen gondolat jutott el, hogy Eliza él. Él! A többi nem fontos. Persze, hogy elmegy. Ez egy utolsó lehetőség, hogy Eliza visszatérjen hozzájuk. Szofi egy angyal!

Időben megálltak az autóval a vendéglő előtt. Kiszálltak és alaposan körül néztek. Sokkal nagyobb, hangulatosabb volt ez a hely, mint ahová eddig jártak vacsorázni.

Hallgatták egy darabig a kiszűrődő zajokat. Odahajolt Leventéhez.

-- Ma este kis időre enyém bent a zongora, legyél jó fiú, ha játszom rajta ott legyél velem. Ne menj el mellőlem egy pillanatra sem.

-- Miért találtad ki, hogy ma zongorázol? -- kíváncsiskodott Levente.

-- El kell játszanom egy két dalt... megkért az a hölgy, aki nálunk járt. 

Vett egy mély levegőt, megfogta a fia kezét.

-- Induljunk itt az idő.

A teremben egyenesen a zongorához ment, odahajolt a bárzongoristához, aki azonnal felállt és mosolyogva átadta a helyét.

-- Sok szerencsét Uram!

Óvatosan végig húzta a billentyűkön az ujjait, hogy kiismerje a hangszert. Egy olasz slágert játszott rajta először. Mintha megérezte volna, hogy már bent ülnek Szofiék, átváltott egy másik dalra. Levente könyökölt a zongora szélén, elmélyülten hallgatta. 

Szofiék vaddisznó cibetet rendeltek, John gesztenyéből készült sört kért hozzá. Nagyon megkedvelte a sziget egyedi sörét, minden alkalmat megragadott, hogy fogyasztani tudjon belőle. Mindketten izgatottak voltak, remélték, hogy sikerül a tervük és Eliza a professzorral újra egy párt alkotnak. Eliza az étlapot böngészte amikor eljutott hozzá a bárzongorista dala. Felnézett Szofira.

-- Érdekes, nem tudtam, hogy ilyen ismert ez a dal, angolul énekli, de ez egy magyar sláger. Te nem ismerheted, de én igen...

A teremben lehalkult a moraj, csak néha hallatszott egy- egy villa vagy tányér zörgés. A bárzongorista kellemes bariton hangján teljes átéléssel énekelt.

"Egy kis patak mindig rohant, s közben csak énekelt. egy sziklafal útjába állt, s a dalnak így vége lett. Én is így lettem néma víztükör, mikor tőlem elmentél. Nekem többé már a Nap sem tündököl, csak ha újra megjönnél."

Elizában visszatértek az emlékek, ezt a dalt énekelte Gábor is a tavaszi fesztiválon. Nem tudta elfelejteni azóta sem. "Látod így vitted el a színeket, mikor tőlem elmentél. Nekem többé már nem lesznek ünnepek, csak ha újra megjönnél."

Eliza lehunyta a szemét úgy hallgatta. Azt érezte, hogy játszik vele a valóság, illúzióba kergeti, mintha Gábor hangját hallaná. De nem fordult meg. Bent akart maradni az illúzióba, ha megfordul és látja, hogy nem ő az, megszakad ez a jó érzés, ami eluralkodott rajta. 

Szofit isidegesítette, hogy Eliza nem reagál a dalra. Sűrűn ránézett Johnra, aki lemondóan felhúzta a vállát. Megpróbálták, nem sikerült. Kis időre csend lett, de csak egy pár percre a zongora újra megszólalt. Eliza elsápadt, meredten figyelte Szofit, majd felált és hátra nézett a bárzongorista felé. A szomorú dal körbe ölelte, ráült a mellkasára, alig kapott levegőt. Azt a dalt hallotta, amit álmaiban hallott, de már magyarul:

"maradj velem, segíts nekem vigyél haza, fogd a kezem szeress nagyon, fáradt vagyok és nehéz a szívem vigasztalj meg, ha nem is hiszed,hogy szebb lesz a holnap, mondd, hogy lehet mondd, hogy lehet, ha nem is tudod, hogy hiszek neked amikor vége az utolsó dalnak is és a varázslat szétfoszlott már mi lesz veled, ha egyedül hagy a zajos tömeg sebzett vagy és te sem tudod, hol a helyed maradj velem, segíts nekem vigyél haza, fogd a kezem..."

Levente észrevette Elizát, odaszaladt hozzá és görcsösen átölelte a derekát.

-- Eliza, én tudtam, hogy nem haltál meg!

-- Ugye nem hallucinálok, csípjél meg azonnal! Te beszélsz? Mióta?

-- Muszáj volt. Apu belement a mólónál a tengerbe. A cipője is rajta volt. Muszáj volt kihívni onnan. Megígértem neked, hogy vigyázok rá. Azóta el sem mozdulok mellőle.

Eliza szemében megjelentek a könnyek.

-- Nagyon ügyes vagy, nagyon örülök, hogy ez a vágyam beteljesült, végre hallom a hangod.

Levente szélesen elvigyorogta magát.

-- Igen! Gyere mondjuk meg apunak, hogy előkerültél végre.

-- Menj csak kis doktornő, gyógyítsd meg ennek a szegény embernek a szívét -- biztatta John. --  Csak egy jótanács, örülnék, ha megfogadnád, ha szereted, soha ne legyen ezután előtte titkod. A bizalom az alapköve minden kapcsolatnak.

Elizának míg közeledett Gáborhoz, az jutott eszébe, hogy minden valósággá vált, minden hihetetlen dolog. A sok víz, amit látott az álmaiban, mind ott volt a hatalmas tengerben és a vad viharokban. A reménytelenség, ami miatt a halálba készült Gábor, valósággá vált. Az álomban nem tudta megmenteni, de a fia igen. Talánmégis volt egy cseppnyi szerepe abban, hogy megváltozott az apa és a fia sorsa. Mosolygott a könnyein keresztül, a barakát az áldást, mégis mindhárman megkapták ezen a csodálatos helyen. Csak ide kellett érte utazniuk. 

Gábor elmélyülten játszott a zongorán. Újra énekelte azt a dalt, amit az utóbbi időben olyan sokszor dúdolt magában úgy, hogy senki se halja.

Mikor egy kéz ránehezedett a vállára, az ujjai megálltak a billentyűkön. Egy hajtincset érzékelt, ami az arcához ért, egy kedves hangot, ami azt súgta a fülébe: -- Nem gondolod, hogy Leventének már ágyban lenne a helye? Későre jár. Gyere, menjünk haza.

Gábor felállt a zongora mellől, hátrafordult. Nem tudta mit csináljon, mit mondjon, a sírás fojtogatta a torkát. Aztán alig hallhatóan megszólalt.

-- Eliza, ahol te vagy, az a mi otthonunk. Mostmár tudom és értem, hogy miről akartál végig meggyőzni. Nagyon szeretlek Dékán Eliza.

Eliza meglepődve nézett Gáborra.

-- Te tudod, hogy ki vagyok?

-- Igen, Szofi mindent elmesélt rólad, és azóta még jobban szeretlek. Nagyon sok bocsánatkéréssel tartozom, sokszor és csúnyán megbántottalak tudom. De ez a múlté, nagyon fogok rá vigyázni, hogy jól érezd magad velünk. Már tudom, hogy meg lehet benned bízni, nagyon félre ismertelek.

A bárzongorista visszatért, megveregette Gábor vállát -- Nincs kedve itt dolgozni? Bejött mindenkinek ahogy zenél. Gratulálok, nagyon helyes családja van Uram!

Szofi és John felállva várta őket. Eliza odalépett hozzájuk, hogy elbúcsúzzon. Átölelte Szofit, közben halkan megköszönte a segítséget.

Szofiban feloldódott a szorongás amikor látta, hogy sikerült a kis cselszövésük, amit Johnal kitaláltak. 

-- Még nem vagyunk kvittek én csak segítettem, hogy visszataláljatok egymáshoz, de te sokkal többet tettél értem, az életem adtad vissza.

Gábor felemelte a kezét, hogy leintse a hálálkodó asszonyt.

-- Nincs igaza Szofi, vegyük úgy, hogy én is egy fuldokló voltam és ha önök és a fiam nincsenek...-- nem fejezte be, elérzékenyülve magához ölelte Elizát. Csak magában folytatta a ki nem mondott szavakat: -- már én is halott lennék.

Levente szemében kigyúltak újra a tiszta fényű csillagok, beteljesült amire vágyott: ők hárman összetartoznak ezután, úgy, mint a tenger, a sziklák és az égbolt.

 

 

 

 

 

 

Vissza a múltba

 

Az alvása felszínes volt, amiben furcsa álmok váltakoztak. Arról álmodott, hogy egy ismeretlen társasággal fent van egy magas szikla tetején, alattuk morajlott a tenger. Kísértetiesen bevont mindent a sötétség, csak a közelgő vihar villámjai fénylettek fel újra és újra. Egy fekete zongora billentyűire ráhajolva elmélyülten játszott egy alak, egy másik tüzet gyújtott és közben idegesen ordítozott a zongorista felé, aki végig húzta az ujjait a billentyűkön és dühösen lecsapta a zongora fedelét. Az utolsó akkord élesen belehasított a levegőbe. A zongorista felállt, odasétált egy kiálló sziklára, Bizonytalanul egyensúlyozott az örvénylő mélység felett.

– Meg akarsz dögleni? Már ketten lezuhantak, nézd, mi maradt belőlük, csak a csontjaik! – ordítozott a másik folyamatosan. A zongorista tétován hátrafordult. Az arca sápadtan világított a felhők mögül kibúvó holdfényben.

-- Ne akarj visszatartani, már eldöntöttem... nagyon magányos vagyok...

-- Őrült vagy, a magány múlandó állapot, lehet csak egy nap és találkozol valakivel...

-- Tudod, hogy aki fontos volt számomra meghalt, nem kell más...sohasem kell más.

Eliza szorongva figyelte a sötét alakot. Hirtelen bevillant a tudatába, hogy valahonnan ismeri... ismeri! Ő az a zongorista, akit keres!... Felugrott, hogy visszatartsa, de a férfi felemelte hárítón a kezét. Eliza a tiltás ellenére mégis elindult feléje, de mire odaért, a férfi megbillent és alázuhant a mélységbe. Kétségbeesve figyelt lefelé, de lent már csak az örvénylő vizet látta.

-Elkéstem! -- suttogta maga elé - Nem voltam elég gyors! Könyörgök mondja meg, ki volt a zongorista? -- fordult reszketve a tűzgyújtó felé.

-- Lemondott az életről... most már mindegy ki volt.

– Menjünk innen! – szólt ingerülten hátra a többiekhez – Menjünk haza!

Mentek lefelé a szikláról. Nem tudott rájönni kikkel van, miért van azon a veszélyes helyen. Már látta a város fényeit. Körülnézett. Rájött, hogy teljesen egyedül maradt. Az utcákon a gyér világítás csak közvetlen a lámpák alatti köröket világította meg, minden eltűnt a koromsötétségbe, a kapualjak, a vizes járdák felfénylettek, eltűntek. Az egyik fénykarikában megmozdult két árnyék. Elsietett mellettük, amikor távolabb ért, meghallotta, hogy utána szólt egy női hang.

– Ejnye Eliza, már megint későre maradtál. Apáddal halálra aggódtuk miattad magunkat. Egyszer nagyon megjárod, ha nem hagyod abba az éjszakai kóborlásokat.

Megismerte az anyja hangját. Megfordult és eszeveszett iramban rohanni kezdett visszafelé. De nem fizikailag futott, furcsa megmagyarázhatatlan örvénybe került a tudata. Olyan érzése lett, mintha fénysebességgel közlekedő vonaton ülne, aminek az ablakából kinézve minden visszafelé fut. Ismerős házak, tájak, arcok...kipattant a szeme, meredten nézett az éjjeli lámpa fényében a mennyezeten egy pontot. Várta, hogy eltűnjön az álombeli kép, de nem tűnt el. Ott maradt benne: az anyja arcát látta maga előtt. Egész éjjel fent volt, mikor a nővér benyitott, mindig úgy tett, mint aki alszik. Memorizált. Hajnalra minden kép egységessé vált benne, csak arra nem emlékezett miért került a kórházba. Közben rájött arra is, hogy miért ragaszkodott tudat alatt annyira Dr. Siraki Gáborhoz.

Elsőéves hallgató volt az orvostudományi egyetemen, amikor Siraki Gábort megismerte. Óraadó tanárként az első szemesztereseknek molekuláris és sejtbiológiából tartott órát. Minden lány szerelmes volt a jóképű, vonzó férfiba. Az előadásain soha nem unatkoztak, a legnehezebb témakört is képes volt sokszínűen, humorral vegyítve előadni. A nála vizsgázó diákok ennek ellenére féltek tőle, mivel a tudást szigorúan megkövetelte. Vizsga alatt nem ismerete a humor semmilyen fajtáját. A tanár ápolt, jó megjelenésű férfiként, hanyag eleganciájával lopta be magát az egyetemista lányok szívébe. Laza öltözködésével elvegyült a fiatalok között. Kedvelte a farmert a sportcipőket, belebújós gyapjú felsőket.

Kimaradt a rajongók táborából, nem állt be a skalpvadászok közé, akik összebújva vihogva mesélték egymásnak kisebb nagyobb sikerélményeiket. Kimaradt, mert reálisan átlátta, hogy értelmetlen hülyeség az egész, meg azt is tudta, hogy labdába se rúghat egy ilyen férfinál, bár felnézett rá, nagyon szerette az előadásait, a hangját. Sokszor az előadás alatt behunyta a szemét, elképzelte, hogy csak ketten vannak a teremben és csak neki beszél, de hamar kijózanodott, gyerekes hülyeségnek tartotta az egészet. Közben a
tanár rendületlenül hódított, mint egy mozivászonról lelépett filmsztár. Okos volt ezzel együtt kiszámíthatatlan. De ő nem csak a jóképű tanár rajongói közül maradt ki, minden téren háttérbe húzódott. Önértékelési problémával küzdött kisgyermek korától, jelentéktelennek szürke kis hétköznapi embernek érezte magát. Idővel rájött, hogy mindent az anyjának köszönhetett, aki folyton ugyanazt mantrázta, évről évre, mint egy buddhista szerzetes, a szavai beleégtek a lelkébe : "Nem baj, hogy nem vagy szép, legalább nem keveredsz rossz társaságba. Nem akarnak úton útfélen elcsábítani. A tudást azt nem veszik el tőled. Te azért vagy értékes, mert átlagon felüli a tudásod. A többi nem számít."

Sokáig elhitte, megalkudott. Nem lázadt. Egyszerűen öltözködött, se smink, se műköröm. Erősszálú hosszú barnahaját lófarokba hordta, semmi frufru vagy melir. Fodrászhoz sem járt. Nem szerette a tükröket, ha mégis belenézett mindig elszomorodott a látványtól. Az orra miatt, ami kissé görbe, majdnem egy karvaj orrára hasonlított. Egyedül Zita, akivel az egyetemen első napjától barátokká váltak, érzett rá a lelkiproblémájára.

-- Miért nem jössz bulizni? Be vagy savanyodva. Mi a francért kerülsz bennünket. Mindig egyedül lófrálsz. Hm... az ilyen fazonokra is buknak a pasik. Egyedi vagy min egy kézműves termék. Idegesít, hogy nagy az orrod? Tényleg elég randa. Figyelj, ne parázz, inkább nézd azt, ami menő benned. Gyönyörű a hajad, a szemed, és teltek az ajkaid. Csinos magas lány vagy. Mondjuk elég gebe, sportolhatnál. Az orrodat egy plasztikai sebész se perc alatt rendbe hozza. Bomba nő lehet belőled. Valahogy így állj hozzá! Drasztikus kritika volt, mégis sokat segített rajta. A lelke kezdett megnyugodni és úgy érezte, hogy az anyja mantrái lassan  leperegnek róla, de nem tudott teljesen megszabadulni a belé rögzült szorongástól és bizonytalanságtól. Nem volt egyszerű kitörölni az évek óta hallgatott szavakat. Egy végleg megmaradt benne: az akarat, hogy a legjobb legyen a legnagyobb tudású az évfolyamon. Siraki Gábor is felfigyelt rá, nem a szépsége miatt, csakis a kimagasló tudása miatt. Az átlagon felüli felkészültsége miatt. Sűrűn kikérte a véleményét órákon, a válaszait mindig komoly arccal végig hallgatta. A folyosón, ha találkoztak, minden alkalommal rámosolygott. Mindenki tisztában volt vele, hogy a tanár élvezi az őt körülvevő rajongást, de mindnek ellenáll, mivel kiegyensúlyozott családi életet élt. Csinos, művelt felesége szintén tanárként oktatott a képzőművészeti egyetemen. Ha valakire jellemző volt az álompár kifejezés, akkor rájuk a legnagyobb mértékben. Eliza egyetlenegyszer találkozott a feleségével az egyetem aulájában. Az évfolyam társa hívta fel az asszonyra a figyelmét. A nő tényleg csinos, kimondottan széparcú volt, mogyoróbarna hajjal, kék szemekkel. Irigykedve nézték ahogy ment előttük a tanári felé.

Aztán eljött az a nap, amikor a belső szorongását legyőzte, kiállt az egyetem Tavaszi Fesztiválján a színpadra. Ez egy olyan rendkívüli nap volt, ahol az oktatók és hallgatók is felléptek. Csodálatos alkalom, hogy mindenki megmutathatja a színes egyéniségét. Radnóti Miklóstól a Tétova ódát választotta. Az első sorban ott ült Siraki Gábor, önkéntelenül kiszúrta magának és végig a férfit nézte, amíg a szerelmes sorokat mondta:

"Mióta készülök, hogy elmondjam neked

szerelmem rejtett csillagrendszerét;

egy képben csak talán, s csupán a lényeget.

De nyüzsgő s áradó vagy bennem, mint a lét,

és néha meg olyan, oly biztos és örök."

A tanár szemrebbenés nélkül feszülten hallgatta. Amikor befejezte a verset, mindenki tapsolt, mosolygott, csak a tanár nem. Az arca komoly maradt és végig kísérte a tekintetével, míg a helyére ment.

Amikor lesétált a színpadról, rádöbbent, hogy már megint jól beletrafált, felért egy szerelmi vallomással ahogy a tanárnak mondta a verset. Idegesen ült le az évfolyamtársai közé, akik csodálkozva néztek rá, aztán széles vigyorral vették a lapot.

-- Te is belezúgtál, valld be. Nincs abban semmi. -- bökte oldalba vigyorogva Szofi.

-- Én? Dehogy, csak izgultam, ritkán mondok verset ennyi ember előtt. Ő csak egy biztos pont volt, szóval érted...

-- Nem! Így baromira nem lehet elmondani egy verset kisanyám, csak akkor, ha bele vagy esve. Hogy nézett rád. Láttad? -- vihogott tovább az évfolyamtársa.

Később Siraki is szerepelt. A hallgatók legnagyobb meglepetésére zongorán játszott és előadott egy Máté Péter számot. Az orgánuma kísértetiesen hasonlított az énekes hangjára. Mikor énekelt kinézett a közönség felé, megkereste Eliza tekintetét.

Elszomorodott mindig, amikor visszaemlékezett erre a napra. Siraki felesége másnap meghalt autóbalesetben, a kisfia maradandó sérülést szenvedett. A tanárt nem látták többet, nem járt be oktatni. Eljutott hozzá a hír, hogy végleg külföldre költözött.

Az emlékei közé sokszor befurakodott a tanár hiánya, a halk beszéde, a mosolya, aztán végleg kitörölte az idő.
És most itt van újra!

Sokat változott hat év alatt, nem volt már olyan energiától kirobbanó formában, ápolt volt most is, de az amerikai szakáll, a szeme alatti fáradság nyomai, inkább egy túlhajszolt ember benyomását keltették benne. Mégis vonzónak találta, ugyanúgy, mint diákkorában.

Nem csodálkozott egy cseppet sem azon, hogy megtörte az élet, és sejtette azt is, hogy rengeteget dolgozhatott a professzori cím elnyeréséért. Elképzelhetően talált társat, akivel most megosztja az életét. Úgy gondolta, hogy reggel a vizitnél bejelenti az osztályos orvosnak, hogy rendbe jött. Még az éjszaka folyamán felidézte a számára fontos elérhetőségeket. A memóriája mindig átlagon felüli volt, minden igazolvány számot, telefonszámot kívülről tudott. Ha kiengedik, elfog menni a Hotelba és magához veszi az ott hagyott értékeit. A bőröndben, minden okmányáról ott van a fénymásolt példány és egy bankkártya, amin tartalékolt elegendő pénzt. Megnyugodott. Mindent végig gondolt és ennek a tudatában végre elaludt.

Katerina Forest: Apám

Emlékeimben koldulva járok,
keresek apámról egy álmot,
mi eltűnt szemem elől,
elhalványította az idő.

Apám eltűnő árnya mindig kísért,
még hallom tőle a szelíd esti mesét,
érzem vigyázó két kezét,
őrzöm tekintetét.

Apám, mikor tenyeredbe emelted
az eget, hogy enyém legyen,
gondoltál arra, hogy majd
egyszer magamra hagysz?

Én láttalak sírni, mikor nézted
a felhőt, látni vélted a kendőt
mit anyám utolsó útjára vitt,
halkan szóltál - Hallom, hogy hív.

Elmentél utána, odavágytál,
hol átölel újra anyám.
Még azt se ígérted meg,
hogy vigyázol onnan rám.

Emlékeimben koldulva járok,
keresek apámról egy régi álmot,
mi eltűnik szemem elől lassan,
 vele tűnik el az ifjúságom.

Katerina Forest: Még az Isten is..

Éjszaka álmodtál egy útról,
amin indulni kell reggel,
mikor a Nap még ott túl
a völgyben álmosan hempereg.

Te már öltözöl, benned dúl
a méreg, mi kényszerít,nem
érted, önmagad kényszere,
hogy ott légy te is a téren.

Fázósan iszod a zaccos kávéd,
erőt gyűjteni ott az emlék,
a tehetetlen kilakoltatott,
ki búcsúzik, lelke összetört.
Sehonnan nem kap reményt.
Őt látod magad előtt.

Álmodban ott ültél az utcán vele
rongyaidban, a hideg kapualj ölén,
amely mindkettőtök vesztőhelye.

Ki sajnál téged? Még az Isten
is alszik, oldalra fordulva
hortyog csendesen, csak te vagy
az ordító csendben kizárva
az infarktust hívó magányban.

Éjszaka álmodtál egy útról,
ahol sokan veled mentek,
vállaik feszültek hozzád,
erőtlen lábad gyenge, de
ők az égig emeltek.