Zafirah könyörgött és sírt, hogy hagyják őket sorsukra, némák lesznek mindig, mint a sír, nem beszélnek a küldetésről. Emir ráparancsolt, hogy készüljön az útra. A hangár mögötti bozótoson vágtak át, nem figyelt rájuk senki, mindenki az ebéddel volt elfoglalva. Mikor már biztonságos távolságba értek, beállították a Dzsipieszt. Már tudták a pontos útirányt, merre kell haladniuk.
Pár kilométer után utolérte őket a szürkület, megálltak és nézelődtek hol tudnának tanyát verni éjszakára. Szerencséjükre, a határban maradt bálás szalmakazlakat fedeztek fel, nem messzire tőlük. Oda igyekeztek, hogy védelmet találjanak a hideg ellen. A kazalból kiszedtek egy üregre való bálát, oda bújtak. Szétosztották a kapott élelmiszert, falatoztak. Az éjszaka ugyanúgy telt el, mint a sátorban előtte való éjszaka, sorba keresték fel Zafiraht a férfiak. A nő hányingerrel küszködött a mosdatlanságtól bűzlő testektől.
A hajnal, metsző hideget hozott rájuk, Zafirah örült, hogy vége a kegyetlen éjszakának. Fásult arccal lépett ki a mezőre, ahol szembe találta magát a férfiakkal. Megérezte, hogy nagy a baj.
– Azt mondta Fadi, hogy áruló lettél. Rá akartad beszélni őt is, hogy áruló legyen. De Allah neki megkegyelmezett. Megválthatja a hitét a te véreddel.
Zafirah a félelemtől földre rogyott, könyörögve nézett a fiára. De Fadi kitágult pupilláiban meglátta a Sátánt. Három férfi lépett mögé, levették róla a fejfedőt, az egyik megragadta a haját és hátrahúzta vele a fejét. Még látta a kést megvillanni a felkelőnap fényében, még végig mondott egy könyörgést az Istenéhez – Allah, mentsd meg Amirát legalább, ha Fadit már nem tudtad megmenteni.
Lassan alámerült a tudata a sötétségbe, lelke tétován lebegett az élettelen teste felett. Már látta a fényt, de nem indult el feléje, érezte, hogy még nem érkezett el annak az ideje, hogy az örökkévalóság küszöbét átlépje.
