Szombat délután már nem a cukrászdába ment a gyerekekkel, hanem a főtér forgatagába indultak, csodálni az ünnepi sátrakat és a tér ragyogását. Nézelődés közben sűrűn megálltak sült gesztenyét enni, forró teát inni.
– Hogyan tervezzük el a karácsonyi ünnepünket, mit gondoltok? – kérdezte meg váratlanul a gyerekeket.
– Kijövünk ide megint – nyugtatta meg Zsuzska.
– A karácsony nem ilyen, nem sétálós! – nevetett fel Sára – A karácsony családi ünnep, ilyenkor mindenki otthon van.
– Nekünk már nincs olyan, apu felégette – mondta szomorúan Mónika.
– Mi lenne, ha összekapnánk magunkat és a téli szünetben lemennénk vidékre, oda ahová később elköltözünk. Legalább megismerkedtek a családommal.
Nagy lett az öröm, hirtelen nem is volt más téma, csak a vidéki utazás. Zsuzska elkomolyodott, ami feltűnt azonnal Sárának.
– Mi a gond, mi bánt?
– Áh, semmi különös, csak azon gondolkodtam, hogy segíthetnél...
– Persze, hogy segítek, csak mondd már ki végre, miben segítsek!
Zsuzska nehezen fogott a mondanivalójához.
– Tudod, arra gondoltam, hogy te bizonyára sok angyalt ismersz. Nem ismersz olyat, aki eltévedt, míg keresett két gyereket?
– Nem értem. Miről beszélsz?
– Törd a fejed, hátha eszedbe jut, hogy keresi valaki Flórit meg Zitát. Ha nem ér ide időben, ők ketten sehol se tudnak örülni a karácsonynak.
– Zitát ismerem, nagyon vagány lány, Flórit még nem. Mi van velük?
– Hát Flórit visszahozták a rendőrök, nagyon rossz bőrben van – szólt a beszélgetésbe Mónika.
– Sajnos az angyalok sokszor sokat keresgélnek, mire megtalálják a gyerekeket – sóhajtott fel Zsuzska.
– Nem egyszerű az élet, majd meglátom, mit tehetek értük – mondta komolyan Sára, hisz ismerte már a kislány érzékenységét.
– Még van egy dolog az ünnepek előtt, el ne felejtsünk! Szeretném, ha saját magatoktól készítenétek ajándékokat. Mondjuk, rajzolnátok egy-egy ajándék képet.
– Kinek? – néztek rá csodálkozva a lányok.
– Például apukátoknak, meg az én családomnak is.
– Ki viszi be apunak?
– Elviszi a posta, készítünk egy karácsonyi csomagot.
– Miért kell apunak ajándék?
– Mert aláírta a papírokat, azért.
– Akkor rajzolunk neki, nyugodjál meg! Én biztosan – egyezett bele Zsuzska boldogan.
– Jól van én is rajzolok – felelte komoly arccal a nagyobbik. – Furcsa, hogy aláírta apu.
– Lehet csak azért, mert nagyon magányos, nem úgy, mint mi. Igaz? – tépelődött Zsuzska.
– Nagyon sok emberrel van körülvéve ott, ahol van, de attól még lehet nagyon magányos – válaszolt Sára halkan. – Menjünk haza, nagyon elszaladt az idő.
