Eltévedt angyal

 

Szombat délután már nem a cukrászdába ment a gyerekekkel, hanem a főtér forgatagába indultak, csodálni az ünnepi sátrakat és a tér ragyogását. Nézelődés közben sűrűn megálltak sült gesztenyét enni, forró teát inni.

– Hogyan tervezzük el a karácsonyi ünnepünket, mit gondoltok? – kérdezte meg váratlanul a gyerekeket.

– Kijövünk ide megint – nyugtatta meg Zsuzska.

– A karácsony nem ilyen, nem sétálós! – nevetett fel Sára – A karácsony családi ünnep, ilyenkor mindenki otthon van.

– Nekünk már nincs olyan, apu felégette – mondta szomorúan Mónika.

– Mi lenne, ha összekapnánk magunkat és a téli szünetben lemennénk vidékre, oda ahová később elköltözünk. Legalább megismerkedtek a családommal.

Nagy lett az öröm, hirtelen nem is volt más téma, csak a vidéki utazás. Zsuzska elkomolyodott, ami feltűnt azonnal Sárának.

– Mi a gond, mi bánt?

– Áh, semmi különös, csak azon gondolkodtam, hogy segíthetnél...

– Persze, hogy segítek, csak mondd már ki végre, miben segítsek!

Zsuzska nehezen fogott a mondanivalójához.

– Tudod, arra gondoltam, hogy te bizonyára sok angyalt ismersz. Nem ismersz olyat, aki eltévedt, míg keresett két gyereket?

– Nem értem. Miről beszélsz?

– Törd a fejed, hátha eszedbe jut, hogy keresi valaki Flórit meg Zitát. Ha nem ér ide időben, ők ketten sehol se tudnak örülni a karácsonynak.

– Zitát ismerem, nagyon vagány lány, Flórit még nem. Mi van velük?

– Hát Flórit visszahozták a rendőrök, nagyon rossz bőrben van – szólt a beszélgetésbe Mónika.

– Sajnos az angyalok sokszor sokat keresgélnek, mire megtalálják a gyerekeket – sóhajtott fel Zsuzska.

– Nem egyszerű az élet, majd meglátom, mit tehetek értük – mondta komolyan Sára, hisz ismerte már a kislány érzékenységét.

– Még van egy dolog az ünnepek előtt, el ne felejtsünk! Szeretném, ha saját magatoktól készítenétek ajándékokat. Mondjuk, rajzolnátok egy-egy ajándék képet.

– Kinek? – néztek rá csodálkozva a lányok.

– Például apukátoknak, meg az én családomnak is.

– Ki viszi be apunak?

– Elviszi a posta, készítünk egy karácsonyi csomagot.

– Miért kell apunak ajándék?

– Mert aláírta a papírokat, azért.

– Akkor rajzolunk neki, nyugodjál meg! Én biztosan – egyezett bele Zsuzska boldogan.

– Jól van én is rajzolok – felelte komoly arccal a nagyobbik. – Furcsa, hogy aláírta apu.

– Lehet csak azért, mert nagyon magányos, nem úgy, mint mi. Igaz? – tépelődött Zsuzska.

– Nagyon sok emberrel van körülvéve ott, ahol van, de attól még lehet nagyon magányos – válaszolt Sára halkan. – Menjünk haza, nagyon elszaladt az idő.

A Halál irén

Vannak napok, amik az életben csak egyszer bukkannak elő a semmiből, aztán elillannak megismételhetetlenül. A perceket, melyeket értékelni kell, csak azután tudjuk tiszta szívvel igazán, ha mellénk ül a Halál. Lekuporodik mellénk, csontos kezével markolja a csuklónk, hideg, bűzös leheletével beborítja a lelkünk. A Halál, aki elvesz tőlünk mindent, könyörtelenül. Elveszi a szeretetet, az időt megállítja, kősziklát gördít elébe, megrekedünk egy napba, belefulladunk a fájdalomba. Kétségbeesve könyörgünk.
– Még ne, várj egy kicsit! Még annyi dolgom van itt a Földön, még nem szerettem, még nem szerettek, még csak éltem… de nem értékeltem. Még kell, hogy érezzem a szellő lágy simogatását, a virág illatát, még hosszú az út, még a felén se járok, látnom kell a tengert, a hegycsúcsról a lenti világot, még fürdenem kell a felhők vizében. Várj, Halál!Csak egy kis időre…
Nóri életében a Halál folyton megjelent, időzött vele, majd elment, de mindig elvitt tőle valakit. A nagyszülőket, édes szüleit, férjét, sorban a testvéreit, és most újra kopogtat, megjelent a nevelt gyermekek mellett is, ott ólálkodott, vigyorgott, rabolt.
Ha szembesülünk a Halállal, akkor érezzük meg igazán az Élet jelentőségét. Akkor megfogadjuk szent akarattal azt, amit addig figyelmen kívül hagytunk, gyorsan bepótoljuk. Élni, élni, élni! Meg kell tanulni élni, meg kell tanulni szeretni, és tisztelni az életet. A Halál figyelmeztet, hogy véges az Élet.
Nóri tudta, hogy mindenki útja végén ott várakozik türelmesen az elmúlás, ezért ő már rég átértékelte az életet.
–Tanítanom kell az Élet megbecsülését – ismételgette önmagának, hogy ne feledkezzen el sose arról mit érez feladatának.
A nővére nem kísérte ki a kis családot az állomásra, nem fért az autóba, amit a szállításra készségesen felajánlott a sógor. Búcsúztak és ölelték egymást induláskor. Irén szemében fakón égett a fájdalom, mintha érezték volna mind a ketten, hogy ez az utolsó emberi érzés, amit még át tudnak adni egymásnak. Lemondás volt Irén szemében és beletörődés. Megalkudott a sorsával. Már megérezte, hogy nem tud az életnek új kártyacsomót dobni – Itt vannak a friss lapjaim, új játékot kérek! Indulhat a buli újra!
A sógor szabadulni akart tőlük, talán érezte is, hogy a két testvér megosztja egymással a lelki gondjait, amiben őt valószínű nem övezi dicsfény. Szentül állította, hogy a vonat tíz órakor indul, sietni kell. Az állomáson tudták meg, hogy csak dél környékén megy az a szerelvény, ami a Keletibe viszi őket.
– Hát én nem várom meg – közölte a férfi, és ment is az autóhoz, hogy indul haza.
Tomiból kitört az őszinte szeretet, odabújt hozzá, átölelte a lábát.
– Kköszönöm, hhogy iitt llehettünk, bácsi! – mondta neki elérzékenyülve.
Nóri akkor szembesült a férfi igazi énjével teljes valójában, amikor az szinte utálkozva eltolta magától a gyereket. Gyűlölködve nézett utána, már nem titkolta előtte az érzéseit. A sógora gyorsan elsietett tőlük, vette a lapot, nem ölelkezett, nem adott még kézfogást sem.
A vonat zsúfolt volt és levegőtlen, neki lett csak ülőhelye, a gyerekek az ablaknál álldogáltak, csodálták az egyre távolodó Balatont, a luxus nyaralókat. Az járt az eszébe, hogy jó, hogy eljöttek. Jó, hogy Irénből felszakadt a titok, ami sorvasztotta a lelkét és a testét. Nem viszi a sírba azt a mérhetetlen fájdalmát, hogy csalódott abban a férfiban, aki miatt mindent otthagyott egy hajnalon.
Irént akkor látta utoljára aránylag egészségesen, a következő találkozáson már nem ismerte fel a kórházban Nórit.
- Ki vagy te, kit keresel? – kérdezte, és nyál csorgatva majszolta a szomszédasszonya süteményét, pedig cukros volt szegény. Azok is ott álltak az ablak mellett és törölgették a szemükből előbújó könnyeket.
Nóri kipakolta a diabetikus italokat, süteményeket, a gyümölcsöket, és ott ült, mint egy idegen a testvére mellett. Nézte a fogatlan, megöregedett, kihullott hajú nővérét, akinek az ágya előtt türelmesen támaszkodott a Halál. Visszafojtott könnyei patakként ömlöttek befelé a lelkében, az ideg savas gödröt égetett a gyomrába. Nézte a hajdan gyönyörű szép nőt, a legkedvesebbet, aki most elhagyni készül mindent, ami idekötötte a földi léthez, őt is. A kórterem ajtajában megjelent a sógora, meggyötört arcán már nem volt gőg, csak fájdalom.
– Engem sem ismer meg mindig Nóri, váltót hoztam neki, nagy a baj… nagyon nagy – mondta elcsukló hangon, mikor felismerte az ágy előtt kuporgó sógornőjét.
–Tudom, sógorom – állt fel Nóri, és átölelte a sírdogáló férfit, közben arra gondolt, hogy mennyi szép percet ellopott ez a férfi a nővére életéből, míg rá nem jött, hogy már nem tudja bepótolni soha. Kilopta és meggyalázta azt a szeretetet Irénből, ami hitet és erőt adott neki az élethez.
Már elmúlt belőle a harag, csak valami örvénylő szürkeséget érzett ott belül, amiben keveredett a megbocsájtás és a sajnálat egymással.