Katerina Forest: TÉL

A hold arcélén hó fátyol játszik,
hűvös ragyogásban nyugszik az ég,
lenn a völgyben dérré válik
a harmat, süvítve jön az északi
szél, búvik a csend odúba, résbe, kinn
nyílik a tér, még áll az idő.
A tél szele feszül már a hegy oldalának
erős fenyves hajlik sír karjában,
törik büszke lombja, földre koppan.

A szegénység reszket otthonába,
reményét veszi a hideg tél, ki
zörgeti rozzant ablakát. Benn kis
tüzek gyúlnak, kihunynak, démoni
táncot járnak, rongyok alá bújnak,
hallgatják a tél halált hozó kacaját.
Tehetetlen közönnyel csak vár a lét,
szeméből nem törli megtűrt könnyét.

Katerina Forest: Jobb, ha csak tolod a biciklit öregem !

Ki van az agyam ettől a téltől, a hidegtől lefagy bennem minden gondolat. Kisétálok a ház elé összeszedni pár egység D vitamint. Nézelődök a kiskapunál. Szólni kéne a túloldali szomszédomnak, hogy illene a kutyáit visszafogni, egész éjjel vonyítottak megint, pedig nem volt telihold. Ki tudja, lehet asszociálták az utcai világítást. Könnyen besétáltak a csapdába, csak egy lámpa ég a környéken.– No, nézzük csak, ki tépi magát annyira? Ki lenne más, jön az öreg a másik utcáról! Négyszögbe tapossa a negyvennyolcas gumicsizmáival a bicikli pedálját. Elhalad előttem, csak az egyik kezével int, nem néz fel. – Hogy ismert fel? Teljes testsúlyával ráhajol a kormányra, a szemgolyói kigurultak az útra, mint a biliárdgolyók végig futják a terepet. Meg kéne neki mondani finoman, hogy ősszel aszfaltoztak, nincs ott az a temérdek kátyú. Ne törje magát. De minek? Nekem se mond senki semmit. Vizslassa a gödröket nyugodtan, mint egy vadászgörény. A nyuggerek világába belefér minden, a demencia is. A párom ma is otthagyta a zöldségesnél a szódásüvegeket. Örülök, hogy felejt, nem politizál azóta… annyit. Már nem példaképe a nemzet gázszerelője sem, azt mondja, nem jófelé ment a gyerek, de majd rájön a végén, hogy nem viszi a sírba, amit kihúzott a zsebünkből. Néha emlegeti Rákosit: – Csak az kéne ide, rend lenne.
Jön az öreg visszafelé. Valahogy lelassult a mozgása. Már trapézba tapos. Bizonyára egy pálinkával többet adott az özvegyasszony neki.– Csak el ne essen!– aggódok érte – Hol van még április nyolcadika?

Katerina Forest: Csillámhó

Csillámhó hullik, mindenhová bújik,
testem hideg leheletétől fázik.
Fagyott ágon kismadár,
lába alól hó szitál.

Tollát borzolva, szemét lehunyja,
éhezik, fázik. Kicsi szíve dobban,
egyre lassabban.
Félve rebben az ágon. Suttogok,
csak én vagyok.

Tenyeremben árpa, rozs,
etetőbe szórom. Egyél kismadár,
rád a tavasz vár. Ha itt lesz végre
a meleg, veled kelek, veled fekszem,
gyönyörű éneked
nélkül a világ nem kerek.

Katerina Forest :Istenem, ő a te fiad !

Kapualján jár a hideg tél,

hósapkáján csillogó a dér,

háztetőkre omlik fagyott

takaró, falakon belül van

a halállal alvó.

Istenem, ez a Te fiad!

Elfelejted lassan a földi halandót,

kit teremtettél, hogy legyen hódolód?

Zengjen ajkáról az ige, csak te benned

bízzon, mert csak így marad hite.

Istenem, ez a Te fiad!

Hisz most is rendületlenül benned,

hideg szobájában, éhezve és fázva,

hogy eljössz hozzá, felemeled

tenyeredből  eteted.

Istenem, ez a te fiad!

Lelke száll fel az égig, rongyait itt hagyva,

kezét kulcsolva könyörög néked.

Ismerd meg Istenem, ő a Te fiad