Translate

A következő címkéjű bejegyzések mutatása: tűz. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: tűz. Összes bejegyzés megjelenítése

2026. január 1., csütörtök

Mit sajnál?

 


Benjámin túl volt az első tárgyalásán. A kihelyezett ügyvéd nem nyerte el a szimpátiáját, az idős férfi komor ábrázata nem sok jóval biztatta. Egymással szembe ültek, Benjámin csendben figyelte, ahogy az ügyvéd az iratanyagát tanulmányozza. Ráért, már megszokta, hogy az idő megállt, csak vánszorgott minden óra egyik napból át a másikba. Nem kellett este számvetést készítenie, mindig ugyanaz várta, a mosoda, gőzölgő világa.

Az ügyvéd felnézett Benjáminra, fürkészte egy darabig szúrós, vizenyős szemével, mintha jellemrajzot készítene gondolatban róla. Benjámin állta a tekintetet, egyenesen belenézett a szemébe.

– Mikor látta a gyerekeit?

– A feleségem temetésén.

– Azt írják itt a jegyzőkönyvben, hogy büntetlen előéletű, meg azt is, hogy alkoholos befolyásoltság alatt volt azon az éjszakán. Megjegyzem, ez még nem oldozza fel önt az alól, amit elkövetett. Nem tudom, hogyan tudok majd segíteni, hisz csak a véletlenen múlott, hogy nem halt meg senki. A társasházban komoly károk keletkeztek, meg ugye ott van a füstmérgezést szenvedett idős házaspár. A bank felgyújtása tovább súlyosbítja a helyzetét. Aljas indokkal elkövetett bosszú? A bírót nem érdekli mitől lett dühös, csak az, hogy mit követett el! Mérlegelni fogja a keletkezett kár nagyságát mind a két épületnél. Idézem az idevonatkozó paragrafust: 322. § (1) Aki anyag vagy energiapusztító hatásának kiváltásával közveszélyt idéz elő, vagy a közveszély elhárítását, illetve következményeinek enyhítését akadályozza, bűntett miatt két évtől nyolc évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő. A 3. cikkely szerint a büntetés öt évtől húsz évig terjedő vagy életfogytig tartó szabadságvesztés, ha a bűncselekmény halált okoz. Nem feltételezem, hogy átgondolta mi várhat magára, mikor elkövette a cselekményt!

– Sajnálom.

– Mit sajnál? Hogy részegen bosszút állt? Ha mindenki ezt az utat választaná, micsoda anarchia lenne a földön? Jól van, meglátjuk, mit tehetek önért! Összecsukta a dossziét és nehézkesen felkelt a székről. – Viszontlátásra! – nyújtotta a kezét Benjámin felé. Gyenge, reszketős kézfogása volt az ügyvédnek, Benjámin érezte a kézfogás alatt az idős ember fizikai erőtlenségét.

Ez az alak nem fogja a dutyiból kivinni soha az életben – jegyezte meg magában ingerülten.

A tárgyalás meglepetést hozott számára. Az idős ügyvéd kimérten, magabiztosan adta elő a bíróságnak a peranyagot, minden részletre kitérve. Benjámin hallgatva a szavait és közben rájött, hogy nagyon is átérezte az ügyvéd az életét, felfogta mi motiválta, hogy végül képes volt azon az estén mindent felégetni maga körül. Ugyanazt mondta el, amit ő is elmondott volna, csak ő durvább szavakkal.

Tisztelettel nézett fel az idős ügyvédre, olyan tisztelettel mintha az apja lett volna, aki segíteni szeretne a tékozló gyermekén.

– Kérem a tisztelt bíróságot, hogy a felsorolt indokaimat vegye figyelembe, az ügyfelem büntetlen előéletét, életében kialakult traumát, felesége halálát, ami miatt két kiskorú gyermekkel özvegyen maradt. Kérem, hogy az ügyét erős felindulásból elkövetésnek, nem kitervelt kategóriába sorolják – fejezte be a védőbeszédét az idős férfi.

Megszületett az elsőfokú ítélet, a bíró börtönben letöltendő háromévi szabadságvesztésre ítélte Benjámint.

– Megfellebbezzük! – nyugtatta az ügyvéd – Kimegy innen fiam a családjához hamarabb – és megveregette Benjámin vállát. – Kitartás!

– Köszönöm ügyvéd úr! – Benjámin rámosolygott az idős férfira.

Jó lett volna elhinni a szavait, de a tárgyalás végére már tisztán látta, hogy nem tud enyhítést elérni az ügyében. A bíró megindokolta, hogy mi súlyosbította és mi enyhítette a végeredményt. A súlyosbítást, a lakásának az éjszakai felgyújtása okozta. Bármi történhetett volna, hisz éjszaka, mindenki pihen, alszik. Mire a riasztás megtörtént és kiért a tűzoltó a mentő, sok idő eltelt. Meghalhatott volna gyermek, felnőtt addig. Az éjszakai bank felgyújtásnál, pont az időpont segített, hisz nem tartózkodott senki az épületben. Az anyagi kár mindkét helyen jelentős lett, ezért a három év számára a legkedvezőbb ítéletnek számított.


2025. október 31., péntek

Égjen el minden!



 A két üres üveget feltöltötte először félig benzinnel, utána színig gázolajjal. Elővette a fáslit, három darabra vágta. A maradék gázolajba beáztatta egyenként, aztán óvatosan becsúsztatta az üvegek szájába. A két kannát összeöntötte, abba is belelógatott egy fáslidarabot. Szétnézett, a környék már teljesen elcsendesült, csak a néha felélénkülő szél zörgetett meg egy közeli kuka mellé dobott kólás dobozt.

Imbolyogva elindult a bank felé. Mikor átért az úton, gondolt egyet, és csak úgy letette az üvegeket a szemeteskuka mellé. Még szüksége volt valamire.

Erőlködve kutatott a szemével a szürke homályban. Végre meglátott valamit az egyik konténer mellett. Átsétált a lámpafény alatt. Nyugodt kimért léptekkel ment, összpontosított minden lépésre. Szüksége is volt rá, az alkohol miatt kezdett szétesni a tudata és az érzékei is folyton félrevezették.

Lehajolt. Az volt ott, amit szeretett volna találni, egy jó nagydarab beton. Lenyúlt érte, magához vette.

– Ez igen, jó nehéz.

Boldog lett a felismeréstől, új lendülettel indult vissza az üvegekhez.

– Minden jó lesz most már. Tökéletes – motyogta részegen.

Még otthon eltette a hátizsákjába a flexet, amire felszerelte a fémvágó korongot. Dolgozott. Úgy ahogy megszokta, pontosan, higgadtan. Nem volt benne veszélyérzet, csak egy dolog érdekelte, hogy porig égesse a bankot. Égjen úgy el, mint az otthona. Mikor leszedett annyi vasrácsot, hogy mögötte szabaddá vált az üvegfelület, minden erejét összeszedte és betörte a betondarabbal. Fogta a borosüveget, meggyújtotta a kilógó ruhadarabot. A gázolaj belobbant és vészesen égni kezdett. Égette a kezét, de nem törődött a fájdalommal. Egymás után dobta be az előre kitört üvegen.

A műanyag kannában lévő kócot már nem gyújtotta meg, csak az üvegek után dobta.

Azután, mint aki jól végezte dolgát, megállt a bankkal szemben, hallgatta a riasztó vijjogását, nézte a benti lángnyelveket. Felnézett a biztonsági kamerába, gúnyosan elmosolyodott.

– Szelfizgetünk? Mi van, mindent láttál nagy testvér? Kúrvára nem érdekel!

Visszasétált a parkba és leült a padra. Onnan nézte, ahogy megjöttek a rendőrök és a tűzoltók. Rezignáltan figyelte mi történik a túloldalon. Aztán emberek jöttek elő a semmiből, a kihalt utca megtelt bámészkodókkal. A bank belső terét megvilágították a lángnyelvek. Látta, ahogy égtek a függönyök, mint a fáklyák.

– Idejutottunk, borzasztó milyen világban élünk! – kiáltotta egy szakállas férfi, akinek az utcai kabátja alatt pizsamanadrág volt, bizonyára ott lakhatott a közelben.

– Beletrafáltál öregem, rohadt egy világban élünk! – adott neki igazat Benjámin.

Két rendőr hajolt fölé.

– Figyelj, kolléga az ürge benzinszagú! Na, velünk jön, semmi meggondolatlan mozdulat! – kiáltott rá a fiatalabbik, szétfolyt nagydarab rendőr.

Benjámin nyugodtan felkelt a padról.

– Csak nyugodtan! – intett részeg mozdulattal feléjük. – Ha úgy gondolják... indulhatunk uraim, már nincs semmi dolgom itt... egyelőre.

A rendőrautóban kényelmesen elhelyezkedett, csak azt érezte, hogy bármelyik percben el fog aludni, képtelen tovább figyelni az eseményeket. Azt még hallotta mikor az egyik rendőr odaszólt a másiknak.

– Micsoda egy balek ez, meg se próbált lelépni!

A részeg bódulat oltalmazóan átölelte a tudatát, belökte mély alvásba.

2025. október 29., szerda

Nagyon sajnálok mindent!

 


Amikor belépett a presszó ajtaján, a kinti hűvös levegőt felváltotta az alkoholszagú langyosság. Nem ült le az asztalhoz, a pulthoz ment, ahol fiatal pincérnő öblögette a söröspoharakat, közben félszemmel figyelte a kávégépet. Kis díszes főkötő volt betűzve a vörösre festett hajába. Az egész nő természetellenesnek tűnt első ránézésre. Tetovált, magas ívű szemöldöke miatt az arca torzóvá vált, műkörmeiről már leázott a csillogó berakás java része. – Lehet, hogy a bankos múmia ikertestvére, pont olyan elfuserált szegényke, sajnálta meg magában, míg odatámaszkodott a pulthoz.

– Mit adhatok? – nézett kérdőn Benjáminra a nő, az orrában a piercing, mint egy strassz csillant egyet az ablakon átszűrődő fényben.

– Vodkát, és viszek egy üveg bort, abból! – mutatott az üvegek felé.

Már a harmadik pohár italt hajtotta le, gyorsan csak nyomta le egyiket a másik után, gondolkodás nélkül. Várta a fejében a jól ismert zsibbadás, várta, hogy oldódjon a görcs a gyomrából. A negyediknél már fizetett, talán csak azért, mert a nő lebiggyesztette a száját, úgy tolta elé a poharat. Fizetett és undorodva fordult a kijárat felé. Lehet, hogy beletrafált, a bankos is ilyen lenézően biggyesztette a rúzsos száját. Mit tud ez a cafka róla!

Kint az utcán jólesett a hűvös szél, az italtól felmelegedett, apró izzadságcseppek jelentek meg a homlokán. Elindult haza.

Körbenézett mikor hazaért, tekintete végigsiklott a dobozokon, az egymás hegyén-hátán összehalmozott régi életén.

– Itt a vége! – mondta ki hangosan, és kereste a dugóhúzót a borosüveghez.

Úgy gondolta, ha iszik, könnyebb lesz átgondolni, hogyan tovább. Ingerülten szétdobálta, ami az útjába került, aztán leült a heverő szélére. Színig töltött egy vizespoharat. Felemelte az ablakból beszűrődő fény felé, mintha ott állt volna valaki, akivel koccintani lehet.

– Egészségünkre!

Ivott. Kimérten, figyelmesen öntötte egymás után színig a poharát. Mikor az utolsó csepp is kicsurrant, mint egy vércsepp, hanyagul ledobta a földre az üveget, dühösen belerúgott. Az üveg a csendben nagy zajjal gurult a sarokba. Végig feküdt a heverőn, a testét átjárta az alkohol okozta jótékony zsibbadás, gondolatai is lenyugodtak egy időre. Úgy érezte, tud gondolkodni az életén. A féltve őrzött álmaira gondolt.

Karola ismerte az álmait, a legkisebbeket is. Leginkább azt, hogy mindig festő szeretett volna lenni. Csak annak élni, amiben megtalálta az élete értelmét. Élni a szenvedélynek, ahol az ecset és a vászon küzd egymással az időtlen időben, hogy megszülethessen a nászukból a remekmű. Már fiatalon befutó tehetségként tartották számon, mert nagyon jó eredményeket ért el egy képzőművészeti körben. Mikor megszületett az első gyermekük, mindent otthagyott, igaz akkor még úgy, hogy csak egy kis időre, nemsokára visszajár közéjük. Karola tudta, milyen lelki kínt élt át attól a naptól kezdve, amikor végleg letette az ecsetet. Sokáig még az álmait is csak a festés töltötte ki, legalább virtuálisan alkothatott. A nappalok már csak arról szóltak, hogy miből fizetik ki a rezsit, miből élnek meg.

Aztán az álmaiban festett képek színei is megfakultak, szürkévé váltak.

Az összecsomagolt festőfelszerelését feltette a szekrénysor tetejére, biztonságos magasságba a gyerekek elől, mert még jó volt rágondolni, hogy bármikor amikor akarja, leveheti onnan. Későbbi időtöltése a presszók hangos zajában telt el, vagy csak cél nélküli bolyongással a közeli sétányon. Kiégett belül, olyan nagy volt a nyomás rajta.

– Ne haragudj rám Karola, hidd el, már nagyon sajnálok mindent!

Felkelt a heverőről és bizonytalan lépésekkel közeledett a szekrény felé. Nyugodt mozdulatokkal elkezdte bontogatni a dobozokat, nézegette a mappában a rajzait.

Egyetlen lábmozdulata alatt reccsenve tört ketté a festőállványa. Köré halmozta a papírokat, tubusokat. Még nézte egy darabig, álldogált felette, szédelegve az alkoholtól. Majd óvatosan meggyújtotta.

Magára vette a dzsekijét, megnézte a pénzét és kiment az ajtón. Kétszer fordította meg a kulcsot a zárban, aztán még leellenőrizte, hogy jól van e bezárva.

Mikor leért a ház előtti utcára, megállt és visszanézett. Látta az ablaküveg mögött nagyra nővő fényeket, majd hallotta, ahogy kipattannak a hőtől az üvegek és elkezdtek hullni az udvar kövezetére ropogva, csörömpölve. Elégedetten figyelte egy darabig. Aztán sietve nekilódult az éjszakának, még volt valami, amit el kellett intéznie. Idegesen kotorászott a zsebében, csak akkor nyugodott meg, amikor megtalálta az összegyűrt pénzét. Megszámolta. Már túl józannak érezte magát, pedig húzott a feje a föld felé, hasogatott benne a fájdalom. – Még innom kell! – döntötte el magában.



2017. október 3., kedd

Katerina Forest:kövek...




Az alkony elküldte felém bíbor sóhaját,
vén fák alatt nyújtózik az árnyék.
Elfáradtam én is hosszú sétámon,
pihenni vágyom.
Látod itt ér véget a világ, hol összeér az ég
a víztükörrel, s eggyé válva hullámzik felém.
Kősziklákon surran, majd korbácsol az idő,
csillagok gyúlnak fenn és buknak alá,
torzóként változik a tér, visszafelé dübörög
vad iramban a megtörtént jelen.
Kövek… mióta álltok a parton?
Ha beszélni tudnátok, emlékeitektől
összeroskadna fájón e törékeny bűnös kor.
Évmilliók óta figyeltek, nézitek ahogy nyugszik a Nap
a folyó túloldalán. Láttátok hogyan éledt újjá
és pusztult el újra, és újra ez a világ.
Minden elmozdult, bomlott, jajongva elhalt,
csak ti álltátok a szél a víz a tűz ostromát.
Kövek… csillogó, hideg néma kövek.
Testetek bezárta időtlen időkre
a végtelen emlékezetet.