Mint a mesében

 

Odament Mónika mellé, ölébe ültette Zsuzskát. A két kislány lélegzet elállva figyelt, várták, hogy kezdjen már beszélni hozzájuk, hogy mondja el végre, amire annyira vártak, hogy végtelen messzeségből azért ment most oda hozzájuk, hogy elvigye őket.

A néma csendet megtörte Sára.

– Találkoztunk egyszer... gondolom emlékeztek rám... akkor este ott a parkban.

– Sötét volt... eltévedtünk – felelt Mónika helyett szipogva Zsuzska.

– Hova indultatok?

– Haza akartunk menni, de nem sikerült – válaszolt most már Mónika – ki mondta, hogy keressél meg bennünket?

– Ez egy kicsit bonyolult, majd, ha nagyobbak lesztek, elmesélem.

– Már nagyobbak vagyunk. Anyu szólt igaz? Mindig ott van veled. Hogy van anyu? – kérdezte Zsuzska követelődzőn, mert mindent tudni akart.

Sára nem tudta mit válaszoljon. Honnan tud ez a kicsi lány a vízióiról? Elképesztő.

– Ne törődj vele csak kitaláció – nyugtatta meg Mónika, mert meglátta, hogy Sára meglepődött.

–Nem is igaz, már megint kezded? – sírta el újra magát Zsuzska – Te is tudod, hogy ő nem igazi néni, csak most játszik. Az angyalok tudnak ilyet.

– Nem vagyok angyal Zsuzska, én igazi ember vagyok. De igazad van mindenben. Tényleg anyukád kért meg rá, hogy vigyázzak rátok.

– Na, látod? Mindig mondtam, akkor is ott volt anyuval a temetőben – mondta Mónikának megnyugodva Zsuzska.

– Temetőben? Elmentem tényleg voltam a temetésen. Anyukátok temetésén.

– Anyu nem halt meg, csak nagyon beteg lett – világosította fel Zsuzska újra Sárát – Te tudod, hogy igazat mondok! – nézett a nővérére és várta, hogy megerősítést kapjon tőle, hogy újra igazat mond.

Sára szinte örült mikor Mónika témát váltott és kíváncsiskodva arról kérdezgette, hogy most hol lakik, mit csinál egész nap. Így az ismerkedés gombolyagja más felé gurult. Sára táskájából előkerült édességet majszolgatva végeláthatatlan kérdezz-felelek vette kezdetét.

Mindenben megegyeztek, mikor tudja elvinni őket, mesélt arról a helyről ahol élni fognak, és bőven magáról is. A két kislány egymás szavába vágva próbálta elmondani a saját addigi életét, fontos volt számukra, hogy az angyal mindenről tudjon, csak eleinte a nagyon fájó emlékeikről nem beszéltek, sőt kínosan kerülték. Végül mégse tudtak kibújni alóla, mert Sára szóba hozta. Nem tudhatta ugyanis, hogy a két lány legfájóbb emléke, az apukájukhoz fűződik. Pont ahhoz, aki még él, akiben még lehetne bízniuk.

– Még el kell mennem apukátokhoz, hogy írjon alá egy papírt, csak akkor indulhatunk innen végleg el.

– Apuhoz? Szerintem nem írja alá. Minek kell oda vinni a papírt? – kérdezte aggodalmasan Mónika.

– Mert vannak jogszabályok, törvények. Miért gondolod Mónika, hogy nem írja alá? Mi történt?

– Apu nagyon megváltozott, azért. Kiabálós lett, meg felégette a házunkat is – mondta ki az ítéletet Mónika.

– De akkor ő is gondolhat rólad bármit, te is gyújtogattál... elmondták nekem.

– Az más. Anyu meghalt apu miatt... mert folyton kiabált vele.

– Talán volt rá oka... bármi... arra nem gondoltál? – kérdezett vissza meglepődve Sára.

– Lehet. Talán mert abba hagyta a festést. Anyu azt mondta, míg festett nagyon jó ember volt. Nem emlékszem ezekre rendesen – enyhült meg kicsit a gyermek hangja. – De már sosem fog festeni, egyszer azt mondta.

– Mindegy bármi volt, elmúlt. Bízzál benne, hogy újra jó ember lesz! – simogatta meg a kis koravén felelgető buksiját Sára.

Nagyon gyorsan elszaladt a látogatás ideje. A két kislány lekísérte a bejárati ajtóhoz, Sára ott még beköszönt a vezetőnek, aki vitte készségesen a kulcsot az ajtónyitáshoz.

– Jöjjön csak hölgyem nyugodtan, úgy látom, minden nagyon rendben van maguk közt. Örülök, hogy így alakult ez a történet. Mint egy mese, igaz? – búcsúzott széles mosollyal.

– Igen – mosolygott Sára is. Lenézett a kezét szorongató két kislányra – Minden rendben van... mint a mesében.

Amikor az ajtó kitárult, akkor ért haza a városból a többi gyerek. Zita szemtelenül megállt velük szemben és irigykedve nézte a búcsúzkodást.

Melléjük csapódott felfelé menet.

– Né, má' csak nem akiről beszéltetek? Nagyok jól néz ki... fiatal.

– Nagyon fiatal – mosolygott büszkén Mónika – meg szép.

– Nemsokára elmegyünk vele, nagyon, messzire. Igaz, Mónika? – nevetett Zsuzska.

– Igaz – bólogatott Mónika és tánclépéseket imitálva futott végig a folyosón. Zsuzska leutánozta a nővérét, közben hangosan kacagott.

– Na, égindulás, fődindulás! – morgott Zita utánuk – Ezeknek mán ez is bejött, mint másnak a lottóötös.

Eljön értünk a barnahajú angyal

 

Aranka néni, az aznapi gondozó jajveszékelve rohant a két gyerekhez, felráncigálta őket a földről és húzta kifelé mindkettőt a füsttel megtelt helyiségből.

– Gyorsan, gyorsan, oltani kell! – kiabált közben, a hangjával szerencsésen össze is csődített mindenkit. A karbantartó felkapott egy plédet az egyik ágyról, letépte a karnisról a lángoló drapériát és rádobta a takarót. A lángokat megfékezte, de a textíliának a fojtó füstje, kiüldözött mindenkit az épületből a kisudvarra.

Aranka néni szorosan fogta a két gyerek csuklóját, el ne szökjenek. Egyenesen az irodába tartott velük az otthonvezetőhöz. Útközben megállás nélkül nyomta a szentenciát.

– Mi volt ez lányok? Elment az eszetek? Mi van, ha leég az egész ház? Nagyokosok, na, jó kis firmák vagytok, mondhatom!

Nem kellett az ajtó nyitásra várni, már ott állt a kitárt ajtóban Marika néni az Otthon vezetője, idegesen tessékelte őket beljebb.

– Mi történt már megint?

– Na, itt vannak... megvannak! – mondta elfúló hangon Aranka néni – Biztos ők ténykedtek délelőtt is! – tolta maga előtt befelé az irodába a két gyereket – Nem volt elég nekik, hogy ronggyá vagdalták a függönyöket több helyen, most meg fel is gyújtották! Eloltottuk, de két napig szellőztethetünk a hidegben. Istenem, ördög bújt ezekbe! Higgye el, megátalkodott gonoszság lakik a lelkükben. Nézzen csak rájuk... a szemükbe... nincs semmi bűnbocsánat bennük.

Az otthon vezetője leült az íróasztala mögé, törékeny alakja még kisebbnek tűnt, nézte a vele szembe leültetett két gyereket, majd telefonált.

Mónika egyáltalán nem lepődött meg, mikor meglátta a megérkező pszichológust.

A vezető félre hívta Elvirát.

– Azért hívtalak ide sürgősen, mert nagyon fontos lenne megtudni mi vitte rá ezeket a gyerekeket erre a meggondolatlanságra.

Elvira odaült a gyerekek mellé.

– Figyeljetek rám, nagyon fontos, amit most mondani akarok nektek. Mónika, és te is Zsuzska elfelejtettétek, amit megígértetek nekem, igaz?

A két gyerek értetlenül nézett rá, nem jutott eszükbe mit ígértek Elvira néninek.

– Segítek. Azt mondtam nektek, hogy azért vagyunk itt mi felnőttek, hogy mindent megbeszélhessetek velünk, és mi mindenben segítünk nektek. Emlékeztek ugye? – Az igenlő bólintásra tovább folytatta.

– Tudjuk, hogy nagyon nehéz feldolgoznotok, ami veletek és a szüleitekkel történt. Bármilyen indokból gyújtogattatok, nem oldottatok meg vele semmit sem. Szerinted Mónika, ez a helyes megoldás mindenre, amit csináltok most?

– Nem – suttogta megtörten maga elé a kislány –, de nem vagyunk elvetemültek, bárhogyan is állítja Aranka néni.

Zsuzska, mint mindig, ha veszélyes helyzetbe került sírásba menekült. Hüppögve ücsörgött a nagy széken, amiről nem érte el a padlót a lába, de szokásához híven most mégse himbálta őket, csak ült mozdulatlanul, lemeredve a félelemtől. Eleinte jó ötletnek tartotta a gyújtogatást, de Mónika nem világosította fel, hogy ilyen felfordulás lehet belőle.

– Jó lenne, ha most megbeszélnénk, mi történt. Nagyon jó lenne. Segíteni akarunk nektek – folytatta a pszichológus. – Mi volt ez a gyújtogatás? Mit akartál ezzel elérni Mónika?

A kérdésre válasz nem érkezett a gyerekektől, Mónika összevont szemöldökkel nézett maga elé továbbra is.

– Nem tudok segíteni, ha nem válaszolsz Mónika, még egyszer kérdezem, miért gyújtottad fel a függönyöket?

– Csak. Mert rossz vagyok, meg Zsuzska is rossz! – jött az ideges halk válasz a kislánytól.

– Dehogy vagytok rosszak, ki mondott ilyen butaságot? – szörnyülködött Elvira néni.

– Nem is igaz, hogy mindenben segítenek... nem szabadna bennünket családhoz vinni! – mondta ki végre az okot Mónika.

A három nő egymásra nézett.

– Nem akartok elkerülni innen, ez az oka? – kérdezett tovább a pszichológus.

– De, el akarunk. De nem oda. Majd jön értünk magától...

– Ki jön értetek? Jó lenne nekünk is tudni, nem gondoljátok, hogy segítsünk, ha titkolóztok? – érdeklődött kíváncsian Marika néni.

Zsuzska és Mónika összenézett és megértették, hogy muszáj elmondani mindent, különben nagyon messzire elkerülhetnek, vagy ki tudja még annál is rosszabb történhet velük.

– Az jön értünk, aki a parkban volt, aki eljött megkeresni bennünket. Anyu mondta, hogy várjunk rá. Eljön értünk a barna angyal! – mondta ki határozottan Zsuzska az igazságot, és tágra nyílt szemmel várta a hatást, ami nem is maradt el.

Valamit kitalálok ne félj!

Az Otthonban sosem volt unalom, valami vagy valakik mindig borzolták a többiek kedélyét. A temetés után Mónika és Zsuzska csendessé vált, talán ebben az időben érte el őket a felvilágosulás, hogy csak egymásra számíthatnak. Úgy gondolták, nagyon magányosakká váltak, és ezzel együtt védtelenné is. Talán ott lenne számukra még a barna angyal, aki mindig megjelent az utóbbi időben a közelükben, mint például a temetésen. De mindig hamar eltűnt, soha nem időzött a közelükben sokat.

– Mintha azt hinné, haragszunk rá. Jó lenne, ha nem tűnne el hirtelen, hanem odajönne egyszer hozzánk, és azt mondaná: – Helló! Beszélgessünk? Én ráérek ma sokáig! – elmélkedett Mónika az angyalról Zsuzskának.

– Igen, meg kéne neki mondani, hogy szívesen beszélgetünk vele. Ne féljen! – helyeselt a húga.

Ebben az időben Zita megint kifordult magából, egyre szemtelenebb lett velük, kiváltképp, mikor egy délután két új lány került a szobába. Vikinek sem tetszett a két jövevény. Pedig azok is cigányok voltak, mint Zita, de sokkal mocskosabb szájúak. Ettől kezdve folyton ment a civakodás. Az unalom, az egyhangúság, hess, mint a madár végleg elszállt tőlük.

Zita, hogy el ne veszítse a tekintélyét, még erőteljesebben oktatta a két kislányt. Idegesítően bölcselkedett, okoskodott. Amikor csak tehette, rázúdította az addig megszerzett élettapasztalatát a két lányra. Így sikerült aztán a lelkükbe gázolni, mikor a jövő kilátásairól elmélkedett egy alkalommal.

– Na,'hisz, el kéne mán dönteni, hova kerültök. Örökké nem gebedhettek itt, mindenki megy valahová. Lehet egy-két nap, mán kint is vagytok háznál, nevelőnél. Nem fenékig tejfel, nehogy azt higgyétek, családnál se!

– A rosseb menne családho', csicskának! – szólt közbe az egyik új lány, akit Mercédesznek hívtak – Csak arra visznek ki innen gyereket, hogy dógozzon nekik vakulásig. Csak azt nem viszik sehova, akitől félnek.

– Miért félnek egy gyerektől? A gyerekektől nem szoktak félni...– kérdezte halkan Mónika.

Mercédesz magabiztosan megveregette a saját vállát.

– Hát hozni kell a formát, mint én, engem nem vállalna be senki! – vigyorgott hozzá jelentőségteljesen.

– Miért, te mit csinálsz, hogy nem vállal egy család sem?

– Minden nem tetszőt, kisanyám! Szemezzél, majd rájössz magadtól!

Mónika ettől a perctől komoly figyelmet szentelt a kötekedő, arrogáns cigánylánynak. Eldöntötte, hogy megtanulja tőle a „helytelen viselkedést". De komoly dilemmába is keveredett, mert mi van akkor, ha pont a rossz viselkedés miatt senkihez sem mehetnek ki. Például, ha egy nap megjelenik a barna angyal, hogy értük jött. Akkor hozzá se mehetnek el, ha rosszak. Bizonyára lebeszéli akkor majd őt is Elvira néni. Arra gondolt végül, hogy majd félrehívja az angyalt, és elmondja neki az igazat, úgy, hogy más ne hallja meg.

Eljött a nap, amitől féltek. Böbe néni széles mosollyal közölte velük a hírt.

– Megvan aranyoskáim a család, ahová kimentek innen. Nagyon jó emberekhez kerültök. Hétvégén meg is tudtok ismerkedni velük.

Mónika nagyon nagy gondban lett hirtelen, az aggodalmát azonnal megosztotta Zsuzskával is.

– Az nem jó, hogyha messzire visznek bennünket, akkor senki nem talál ránk.

Zsuzska serényen bólogatott, ő is sokallta a távolságot.

– Majd kitalálok valamit! – ölelte át a húgát Mónika. – Biztosan kitalálok valamit.

Két nap múlva hatalmas felfordulás lett az Otthonban, már a reggel nagy ordibálással kezdődött, amiben Aranka néni járt elől, mikor észrevette, hogy fel van hasogatva minden függöny alsó része az ebédlőben és a folyosón.

Délután meg attól lett nagy riadalom, mikor észrevették a folyosón gomolygó füstöt. Elég hamar rájöttek, kik az elkövetők, mert véletlenül se csináltak belőle titkot. Mónikára és Zsuzskára rátaláltak a felgyújtott ablakfüggönyös szobában, ott ültek a padlón, összebújva, köhögve a fojtogató füstben. Mónika ott szorongatta a kezében a Flóritól kapott rugós bicskát és az öngyújtót.

Ne kérdezz semmit!

 

Egyik reggel Mónika leszaladt az ebédlőbe, ami egyben a társalgóként is szolgált az Otthon életében. A kiszolgálópult mögött hangosan trécselt két gondozónő. A sarokban a fali polcon bekapcsolva szólt a televízió, éppen a városi híradót sugározta. Mónika az asztal alá bújt, kereste egy dobókockát, amit este nem talált meg. Arra gondolt, talán kiesett a zsebéből a vacsora idején.

Halkan mozgott nehogy észrevegyék a konyhán dolgozók. A tévében egy nagy tűzről beszéltek. Az asztal alól felkukucskált a képernyőre és meglátta az apját. Meredten figyelte, mi történik az adásban. A bemondó beszélt a lakástűzről, a banknál történ tűzről és elmondta, hogy ezt a sok tüzet mind az a férfi okozta, akit többször bemutattak adás közben. Megjegyezték, hogy remélhetően a büntetésnél figyelembe veszik, hogy a férfit családi dráma érte, és ez miatt veszíthette el az önkontrollját. Elmondták azt is, hogy meghalt a gyújtogató felesége és van két kis gyermeke, akik állami gondozásba kerültek. A hírnek vége lett, egy rock zenekar játszott utána. Mónika ott ült mozdulatlanul, nem fogta fel azonnal mit hallott.

Lassan végigkúszott az asztalok alatt, csak az utolsó asztalnál egyenesedett fel, oda már nem láttak a gondozók. Futva ment fel a szobájukba. A húga már nem aludt, szája elé húzott takaró mögül pislogott kifelé.

– Kelj fel! – adta ki a parancsot Mónika.

Eldöntötte, nem szól senkinek arról, amit az imént látott a tévében. Az lesz a legjobb, ha megnézi, mi az igazság. Lehet csak ijesztgetés volt a tévében, kigondolta mit fog tenni, hogy kiderítsen mindent.

Felöltöztette a húgát. Az összes ruhát ráadta, amit kiadtak nekik a bekerülésük napján. Zsuzska nem értette mi ütött a nővérébe, csak tűrte álmosan, mikor Mónika felcibálta a pizsamája tetejére a felsőjét is

Lementek reggelizni úgy, mint máskor. Mónika tudta, hogy reggeli időben jön a sofőr, hozza az ebédhez vásárolt árut. Izgatottan figyelte a bejárati ajtót, ami végre kinyílt és megjelent a nagydarab sofőr kezében a rekeszekkel, vitte hátra a konyhába. Mónika megfogta a húga kezét, a füléhez hajolt és suttogva beszélt hozzá, hogy senki ne hallja meg.

– Gyere, de ne kérdezz semmit!

Zsuzska bólintott és szófogadóan topogott utána. Mónika most is arra számított, hogy a bejárati ajtó nyitva maradt kis időre. Mikor az ajtóhoz értek megijedt, mert a kilincs magasan volt a dupla nagy faajtón. Szerencsére pipiskedve ki tudta nyitni, sietve kiléptek rajta.

Az utcán az októberi reggel hidege fogadta őket, de gyermeki ésszel nem törődtek a hideggel, szaladtak végig az utcán. Zsuzska is tiszta erőből futott a nővére mellett, nagyon örült, hogy kimentek a házból. – Most biztos hazamegyünk anyuhoz –, gondolta és minden erejét összeszedte, hogy ne maradjon le.

Égjen el minden!

 A két üres üveget feltöltötte először félig benzinnel, utána színig gázolajjal. Elővette a fáslit, három darabra vágta. A maradék gázolajba beáztatta egyenként, aztán óvatosan becsúsztatta az üvegek szájába. A két kannát összeöntötte, abba is belelógatott egy fáslidarabot. Szétnézett, a környék már teljesen elcsendesült, csak a néha felélénkülő szél zörgetett meg egy közeli kuka mellé dobott kólás dobozt.

Imbolyogva elindult a bank felé. Mikor átért az úton, gondolt egyet, és csak úgy letette az üvegeket a szemeteskuka mellé. Még szüksége volt valamire.

Erőlködve kutatott a szemével a szürke homályban. Végre meglátott valamit az egyik konténer mellett. Átsétált a lámpafény alatt. Nyugodt kimért léptekkel ment, összpontosított minden lépésre. Szüksége is volt rá, az alkohol miatt kezdett szétesni a tudata és az érzékei is folyton félrevezették.

Lehajolt. Az volt ott, amit szeretett volna találni, egy jó nagydarab beton. Lenyúlt érte, magához vette.

– Ez igen, jó nehéz.

Boldog lett a felismeréstől, új lendülettel indult vissza az üvegekhez.

– Minden jó lesz most már. Tökéletes – motyogta részegen.

Még otthon eltette a hátizsákjába a flexet, amire felszerelte a fémvágó korongot. Dolgozott. Úgy ahogy megszokta, pontosan, higgadtan. Nem volt benne veszélyérzet, csak egy dolog érdekelte, hogy porig égesse a bankot. Égjen úgy el, mint az otthona. Mikor leszedett annyi vasrácsot, hogy mögötte szabaddá vált az üvegfelület, minden erejét összeszedte és betörte a betondarabbal. Fogta a borosüveget, meggyújtotta a kilógó ruhadarabot. A gázolaj belobbant és vészesen égni kezdett. Égette a kezét, de nem törődött a fájdalommal. Egymás után dobta be az előre kitört üvegen.

A műanyag kannában lévő kócot már nem gyújtotta meg, csak az üvegek után dobta.

Azután, mint aki jól végezte dolgát, megállt a bankkal szemben, hallgatta a riasztó vijjogását, nézte a benti lángnyelveket. Felnézett a biztonsági kamerába, gúnyosan elmosolyodott.

– Szelfizgetünk? Mi van, mindent láttál nagy testvér? Kúrvára nem érdekel!

Visszasétált a parkba és leült a padra. Onnan nézte, ahogy megjöttek a rendőrök és a tűzoltók. Rezignáltan figyelte mi történik a túloldalon. Aztán emberek jöttek elő a semmiből, a kihalt utca megtelt bámészkodókkal. A bank belső terét megvilágították a lángnyelvek. Látta, ahogy égtek a függönyök, mint a fáklyák.

– Idejutottunk, borzasztó milyen világban élünk! – kiáltotta egy szakállas férfi, akinek az utcai kabátja alatt pizsamanadrág volt, bizonyára ott lakhatott a közelben.

– Beletrafáltál öregem, rohadt egy világban élünk! – adott neki igazat Benjámin.

Két rendőr hajolt fölé.

– Figyelj, kolléga az ürge benzinszagú! Na, velünk jön, semmi meggondolatlan mozdulat! – kiáltott rá a fiatalabbik, szétfolyt nagydarab rendőr.

Benjámin nyugodtan felkelt a padról.

– Csak nyugodtan! – intett részeg mozdulattal feléjük. – Ha úgy gondolják... indulhatunk uraim, már nincs semmi dolgom itt... egyelőre.

A rendőrautóban kényelmesen elhelyezkedett, csak azt érezte, hogy bármelyik percben el fog aludni, képtelen tovább figyelni az eseményeket. Azt még hallotta mikor az egyik rendőr odaszólt a másiknak.

– Micsoda egy balek ez, meg se próbált lelépni!

A részeg bódulat oltalmazóan átölelte a tudatát, belökte mély alvásba.

Nagyon sajnálok mindent!

 

Amikor belépett a presszó ajtaján, a kinti hűvös levegőt felváltotta az alkoholszagú langyosság. Nem ült le az asztalhoz, a pulthoz ment, ahol fiatal pincérnő öblögette a söröspoharakat, közben félszemmel figyelte a kávégépet. Kis díszes főkötő volt betűzve a vörösre festett hajába. Az egész nő természetellenesnek tűnt első ránézésre. Tetovált, magas ívű szemöldöke miatt az arca torzóvá vált, műkörmeiről már leázott a csillogó berakás java része. – Lehet, hogy a bankos múmia ikertestvére, pont olyan elfuserált szegényke, sajnálta meg magában, míg odatámaszkodott a pulthoz.

– Mit adhatok? – nézett kérdőn Benjáminra a nő, az orrában a piercing, mint egy strassz csillant egyet az ablakon átszűrődő fényben.

– Vodkát, és viszek egy üveg bort, abból! – mutatott az üvegek felé.

Már a harmadik pohár italt hajtotta le, gyorsan csak nyomta le egyiket a másik után, gondolkodás nélkül. Várta a fejében a jól ismert zsibbadás, várta, hogy oldódjon a görcs a gyomrából. A negyediknél már fizetett, talán csak azért, mert a nő lebiggyesztette a száját, úgy tolta elé a poharat. Fizetett és undorodva fordult a kijárat felé. Lehet, hogy beletrafált, a bankos is ilyen lenézően biggyesztette a rúzsos száját. Mit tud ez a cafka róla!

Kint az utcán jólesett a hűvös szél, az italtól felmelegedett, apró izzadságcseppek jelentek meg a homlokán. Elindult haza.

Körbenézett mikor hazaért, tekintete végigsiklott a dobozokon, az egymás hegyén-hátán összehalmozott régi életén.

– Itt a vége! – mondta ki hangosan, és kereste a dugóhúzót a borosüveghez.

Úgy gondolta, ha iszik, könnyebb lesz átgondolni, hogyan tovább. Ingerülten szétdobálta, ami az útjába került, aztán leült a heverő szélére. Színig töltött egy vizespoharat. Felemelte az ablakból beszűrődő fény felé, mintha ott állt volna valaki, akivel koccintani lehet.

– Egészségünkre!

Ivott. Kimérten, figyelmesen öntötte egymás után színig a poharát. Mikor az utolsó csepp is kicsurrant, mint egy vércsepp, hanyagul ledobta a földre az üveget, dühösen belerúgott. Az üveg a csendben nagy zajjal gurult a sarokba. Végig feküdt a heverőn, a testét átjárta az alkohol okozta jótékony zsibbadás, gondolatai is lenyugodtak egy időre. Úgy érezte, tud gondolkodni az életén. A féltve őrzött álmaira gondolt.

Karola ismerte az álmait, a legkisebbeket is. Leginkább azt, hogy mindig festő szeretett volna lenni. Csak annak élni, amiben megtalálta az élete értelmét. Élni a szenvedélynek, ahol az ecset és a vászon küzd egymással az időtlen időben, hogy megszülethessen a nászukból a remekmű. Már fiatalon befutó tehetségként tartották számon, mert nagyon jó eredményeket ért el egy képzőművészeti körben. Mikor megszületett az első gyermekük, mindent otthagyott, igaz akkor még úgy, hogy csak egy kis időre, nemsokára visszajár közéjük. Karola tudta, milyen lelki kínt élt át attól a naptól kezdve, amikor végleg letette az ecsetet. Sokáig még az álmait is csak a festés töltötte ki, legalább virtuálisan alkothatott. A nappalok már csak arról szóltak, hogy miből fizetik ki a rezsit, miből élnek meg.

Aztán az álmaiban festett képek színei is megfakultak, szürkévé váltak.

Az összecsomagolt festőfelszerelését feltette a szekrénysor tetejére, biztonságos magasságba a gyerekek elől, mert még jó volt rágondolni, hogy bármikor amikor akarja, leveheti onnan. Későbbi időtöltése a presszók hangos zajában telt el, vagy csak cél nélküli bolyongással a közeli sétányon. Kiégett belül, olyan nagy volt a nyomás rajta.

– Ne haragudj rám Karola, hidd el, már nagyon sajnálok mindent!

Felkelt a heverőről és bizonytalan lépésekkel közeledett a szekrény felé. Nyugodt mozdulatokkal elkezdte bontogatni a dobozokat, nézegette a mappában a rajzait.

Egyetlen lábmozdulata alatt reccsenve tört ketté a festőállványa. Köré halmozta a papírokat, tubusokat. Még nézte egy darabig, álldogált felette, szédelegve az alkoholtól. Majd óvatosan meggyújtotta.

Magára vette a dzsekijét, megnézte a pénzét és kiment az ajtón. Kétszer fordította meg a kulcsot a zárban, aztán még leellenőrizte, hogy jól van e bezárva.

Mikor leért a ház előtti utcára, megállt és visszanézett. Látta az ablaküveg mögött nagyra nővő fényeket, majd hallotta, ahogy kipattannak a hőtől az üvegek és elkezdtek hullni az udvar kövezetére ropogva, csörömpölve. Elégedetten figyelte egy darabig. Aztán sietve nekilódult az éjszakának, még volt valami, amit el kellett intéznie. Idegesen kotorászott a zsebében, csak akkor nyugodott meg, amikor megtalálta az összegyűrt pénzét. Megszámolta. Már túl józannak érezte magát, pedig húzott a feje a föld felé, hasogatott benne a fájdalom. – Még innom kell! – döntötte el magában.