A nap bíbor fénye lecsúszott
a távoli domb mögé
a szürkeség mint koszos elnyűtt
rongy vállamra ült
Vadludak hangos zsivallyal repülnek távoli világ felé
utánuk a halálos csendben
zizzent egy lehulló falevél.
Mintha megállt volna az idő
kegyetlen gyilkos kereke,
ami napról napra szaggatja a szépnek hitt jövőt.
Megállt egy pillanatra.
Mellettem nyög és sóhajtozik,
hogy ő büntelen,
Időtlen minden és végtelen
A jövő gyilkosa az ember.
Már nem hallod az eső koppanást
sem a bádoglemezen játszó szelet
a reggeli zajokat, a madarak hívó hangját.
Emlékszel? A két gerle azóta is itt tanyáz
mindig mérges voltál, azt mondtad
két balek, képtelen fészket rakni,
minden felhordott szalmaszál estére
a lábad előtt hevert. Elméláztál:
Talán segíteni kéne nekik.
Nem segítettél… a
madarak
itt maradtak. Te mentél el.
Valahol messze jársz, ahol nincs gerle, nincs szél,
az eső sem dobol a háztetőn.
Bizonyára nyugalomra lelt a lelked,
már nem vitatkozol, nem perlekedsz.
Csillagpor van a lábad előtt,
és hallgatod a suttogó végtelent.
