Fekete István: Sinyi /Novella/

 

Amikor én megismertem, már öregember volt. De csak korára. Kedve fiatal maradt, és halkan fütyörészett, akár az órák javításával bíbelődött, akár a kályhákat foltozta, ha kiesett belőlük a sározás. Ő volt az a bizonyos “rossz” a családban, és nagyapám – akinek testvére volt – nagyokat sóhajtott úgy tavasz tájon, amikor Sinyi vidám kék szemével a felhőket nézte, melyek idegen országokból jöttek.

– Sinyi, Sinyi, sose nő be a fejed lágya…

– Nem bánt az, testvér, senkit – felelte Sinyi –, ha én már csak ilyen vagyok. – És ilyenkor éjjel is felkelt néha, hogy a holdat is megnézze, mellyel mint a széllel és a felhőkkel – szinte atyafiságot tartott.

Sinyi csavargó volt. Az utak szerelmese, a távoli horizontok reménytelen imádója. Jogásznak indult, de egyszer csak megszállta a kóborlás szelleme, és hazatalpalt az akadémiáról – egy nap és egy éjjel egyhuzamban –, holott vasúton is jöhetett volna. Ettől kezdve Sinyi, a családra nézve, elveszett. Ha jött a tavasz, különös, idegen fények gyúltak ki szemében, és hallottuk, hogy éjjel óvatosan nyílik az ajtó, be is zárul, mert Sinyi már nem bírta ki a négy fal között.

– Fulladok a szobában… – mentegetőzött, pedig sohasem köhögött.

Később néha eltűnt estefelé, és csak a hajnal vetette haza. Ilyenkor már sűrűn érkeztek a csomagok a rokonságtól Sinyi számára, megpakolva “alig használt” fehérneműkkel, ruhákkal, lábbelivel. Készült Sinyi stafírungja…

Nagyapám a fejét csóválta:

– Ennek a Sinyinek van legjobb dolga a világon! Mi gondja van ennek?…

Nemsokára kizöldellt az erdő. Visszhangja volt már a madárfüttynek, és Sinyi bátyánk botot faragott a kőpadon, hova odatűzött a nap, és megcsillant az öreg legényősz bajuszán.

– Mikor mégy, Jancsi? – kérdezte nagyapám, ki csak komoly esetekben szólította így a régi nevén, melyet már csak az öregek tudtak.

– Nem tudom még – esett zavarba Sinyi –, üzenetet várok… – és nem nézett fel a világért sem, pedig mindenki tudta már, hogy valamelyik éjjel csöndesen kisurran, titokzatos jeleket rak a küszöbre, és búcsúzás nélkül köddé válik…

De azt is tudta mindenki, hogy ha jön az ősz, úgy András-nap táján, egyszer csak megzörren az ablak, és Sinyi betoppan, rongyosan, éhesen, de vidáman, és kék szeme betölti nevetéssel az egész szobát.

Néha már a hó szállongott, és Sinyi még mindig nem jött meg. Ilyenkor nagyapámmal elmentünk túl az erdőn, és elnéztünk messze, messze a tar mezők között futó nyárfás úton, hogy nem jön-e Sinyi.

– Még valami baja esett… – aggódott nagyapám, de Sinyit nem kellett félteni, mert mire hazaértünk, már ott ült a kerek asztalnál, és nagy nevetés volt körülötte.

Beszélt minden elfogadható nyelven, és amikor karácsonyi vakációra hazakerültem, öt perc alatt elkészítette német házi feladatomat, amelyre azt mondta: – Semmi az, öcsém, csak nekem szólj… – s amelyre Antóni tanár úr akkora szekundát adott, mint egy kútágas. Ebből látszik, hogy miféle alakok tanítják nálunk a német nyelvet, mert Sinyi bátyám tökéletes németségében egy pillanatig sem kételkedhettem.

Egyik ősszel vásárra mentem nagyapámmal. Hideg hajnalon indultunk, amikor még szikrázva égtek a csillagok, és a hold sarlója álmossárgán hullt az erdők ölébe, és késő délután kocogtunk hazafelé, amikor már a vetésekről a síkvizekre húztak a vadludak, és a varjak károgva gyülekeztek éjszakára a nyárfákon.

Ballagtak a lovacskák, és én odasimultam öregapámhoz, mint a hajtás a vén fához. Talán arra gondoltam, hogy évek múlva hozzám simul majd így valaki, aztán meg őhozzá, de el nem fogyunk soha-soha az őszi utakról… – talán arra, hogy nekem adja nagyapám karja melegét, mellyel átkarolva tartott, hogy tovább adhassam annak, aki utánam jön… – amikor megszólalt:

– Te, nézd csak! Nem a Sinyi megy ott? Biztasd egy kicsit a lovakat!

Hamarosan elértük a két vándort. Bizony az egyik Sinyi volt.

– Isten hozott, öcsém – mondta nagyapám Sinyinek –, hazafelé jössz?

Sinyi zavarban volt.

– Haza… hogyne… de itt van a barátom Krakkóból… nem hagyhatom… – és nagyapám, miután megölelte Sinyit, kezet adott a lengyelnek, és a kocsira mutatott.

– Üljetek fel! Jut még hely a barátodnak is… Sinyi recsegve magyarázott valamit a lengyelnek, aki vidám kis szalmakalapban pompázott, fittyet hányva a divatnak, novembernek, és én szájtátva hallgattam az idegen szavak áradatát, ismét elítélve német tanáromat, aki szekundát mert adni Sinyi bátyám dolgozatára, aki ilyen folyékonyan beszél – lengyelül. Mi ehhez a rongyos német?…

A lengyel azonban csak fejét hajtogatta, melyből kiérzett, hogy a kocsi intézményét nem tartja az ő szabad pályájával összeegyeztethetőnek.

Sinyi zavartan mondta:

– Nem akar kocsira ülni…

Nagyapám felmérgedt:

– Hagyd a pokolba a nyavalyás polyákját…

Sinyi újból kapacitálta a lengyelt, és úgy éreztem, mélyen szégyellte, hogy velünk összeakadt. Ilyen rokonság! Kocsijuk, lovuk van, meleg szoba otthon… talán még a ház is az övék… – gondolhatta a lengyel – és Sinyi széttárta karjait, hogy sajnálja, de ő erről nem tehet.

A lengyel mosolygott, és nagy grandezzával melyből nem hiányzott bizonyos gúnyos felsőbbség – megemelte szalmakalapját, és elfordult egy gyalogútra, mely a szántások közt pántlikázott végig.

Sinyi megdöbbent.

– Csak menjetek, bátyám… nem hagyhatom… Krakkótól jöttünk együtt… majd elérlek benneteket… – és utánatalpalt a lengyelnek, ki meg-megállt a gyalogúton, és fonnyadt virágot dugott a kalapja mellé, mintha az fontos lenne, pedig csak Sinyit várta, akiről tudta, hogy nem hagyja cserben.

Nagyapám megrántotta a gyeplőt:

– Gyű, Bogár… ha kedvesebb neki a lengyel… – és elnézett messze a ködjárta úton, melyen őszi álmossággal zörögtek a vásáros szekerek.

Mire hazaértünk, Sinyi már ott vidámkodott a nagy asztalnál, és éppen azon derült a család, hogy Sinyinek ministrálni kellett némely lengyel klastromokban, hogy enni kapjon. Már fél órája otthon volt, de ezen nem is csodálkoztunk, mert Sinyi ismerte az összes gyalogutakat… Rómától – Lembergig…

– Nem hagyhattam a kamerádot – mentegette magát… – Útba kellett még igazítani..

Mi összenéztünk és mosolyogtunk, de Sinyi ezzel nem törődött…

Amikor karácsonykor hazakerültem, már az összes órák pontosan jártak, a kályhák vígan égtek, mert Sinyi rendbe tette őket.

És hajnalban ő rakta meg a tüzeket, mert aludni nem tudott sokat. Néha felébredtem, amint végigcsoszogott a szobákon, leguggolt a kályha elé, és hosszan nézte a lángra lobbantott tüzet, mely vörös világot dobott Sinyi arcára. Szemei ilyenkor merengők lettek, és dúdolni kezdett valami öreg pásztordalt…

… a nyáron... Csősz leszek én a nyáron…

Kedves, öreg hangja vágyódón, álmodó melegséggel zengett, és benne volt a nyár napsugara, távoli utak aranyos pora, a hegyek messze kékje, lekaszált rétek édes, szomorú illata és hűs patakok csobogása, melyek felett szitakötők táncoltak, és hajló bürük vittek keresztül…

Ilyenkor jó lett volna odamenni és megölelni öreg bátyámat, akit nagyon szerettem, mert egy vér voltunk mi a nyár, a felhők, a szél s az őszi másnapok szerelmében…

De múlt a tél is. A hosszú jégcsapok letöredeztek az eresz alól, puha, lucskos lett a hó, és a patakok sárga ágya felzavarodott, mintha rosszul lett volna a teméntelen hólétől.

Aztán jöttek a böjti szelek, szomorúan dúdoltak a kéményben, és kísértetiesen zörgettek meg valamely nyitva hagyott padlásablakot, melyet nappal soha nem lehetett hallani.

Mikor húsvétra hazakerültem, Sinyi bátyánk már készülődött.

Korán jött a tavasz. A som már rég elvirágzott, és a mogyoróbokrokon úgy döngtek a méhek, mintha vasárnap lett volna.

Sinyi ült a kőpadon, faragta a vándorbotot, és ha fecskék suhantak el felette, utánuk nézett, s szólt, mint régi ismerősöknek:

– No, madárkák, megjöttetek?

Nagyapám nyugalmasan pipálva nézte Sinyi faragcsálását.

– Mikor mégy, Jancsi? – kérdezte komolyan, régi nevén szólítva, mely furcsa volt nekünk és idegen, és Sinyi is meghökkent ilyenkor…

– Nem tudom még… üzenetet várok… – és nézte a felhők járását, melyek ezen a tavaszon nem hozták a hírt, hogy hova is kellene menni az öreg vándornak.

Sinyi csak faragta a botot nap nap után a napsütésben; már régen elkészült vele, ki is cifrázta titkos jelekkel, mint öreg pásztorok, kik sok éjszakába beleselkedtek – de az üzenet egyre késett.

És egy fáradt délután, amikor a vadkörtefa fehérbe öltözött, és a réten már kislibák jártak, mint sárga virágok, Sinyi bátyánk megfeszítette térdén reszkető kezével a szép botot, mely sóhajtva hajlott, és jajdulva elpattant.

Aztán egymásra néztek szomorú csendben nagyapámmal, ahogy csak az öregemberek tudnak nézni, és Sinyi sápadtan felkelt:

– … nem … nem várom már az üzenetet mondta, és befordult az ajtón, amely mögött sötétség volt, mert elment már a nap.

És elaludt azon az éjjelen – örökre.

De azért – így ősszel –, amikor öregesen sírdogál a szél a nyár után, vándor baktat az úton, akit nem szabad elérnem soha: tudom, Ő jár előttem…

Sárga tölgylevél van a kalapja mellett, és én lassan ballagok utána.

Forrás: Rózsakunyhó.

Keanu Reeves

 

"Látod ezeket az embereket a hátam mögött? Épp munkába sietnek és az égvilágon semmire nem figyelnek oda. Néha annyira belefeledkezünk a hétköznapokba, hogy teljesen elfelejtünk időt szakítani arra, hogy élvezzük az élet szépségeit. Mintha zombik lennénk. Nézz fel és kapcsold ki a telefonod! Kõszönj valakinek, akit épp meglátsz és esetleg ölelj meg valakit, akiről úgy érzed, nincs jó passzban. Segíts valakin! 

Éld úgy az életed, mintha életed utolsó napja volna. Tudod, sokan nem tudják rólam, hogy évekkel ezelőtt súlyos depresszióban szenvedtem. Volt egy ember, aki megakadályozott abban, hogy boldog lehessek. Az az ember én magam voltam. 

Pedig minden nap csodás, hát kezeljük is úgy azt időnként. A holnapot senki nem garantálja, így élj a mában! Remélem, megosztod ezeket a sorokat és ezen a napon a szeretetet sikerül szétkürtölni a világban!.." 

~ ~

Bob Marley

 

"Ha a nő érdekes, akkor nem egyszerű. 

Ha egyszerű, akkor nem érdekes. 

Ha megéri neked, nem fogod feladni. 

Ha feladod, nem érdemled meg. (...) Az igazság az, hogy mindenki bántani fog. Csak meg kell találnod azt az egyet, akiért érdemes szenvedni."

lackfi János

 

Az elnyanyásodás, az eltatásodás

folyamata észrevétlenebb annál, 

amilyen ijesztő, ez ember csak belekeni

ruhájába fokhagymás, krémeses

vagy kézkrémes ujjait, és nem is igazán

veszi már észre a kardigánját lassanként

elborító lenyomatok mintázatát, mely 

absztrakt művésznek is becsületére 

válna, betadinnal jól megfér itt a piros

arany, lágytojáscsöppel a kávépötty,

és egyre jobban elhagyogatjuk

mosogatáskor a tányér, lábas

anyagára tapadó maszatokat,

melyek rücsökké száradnak 

később, egyszerűen nem vesszük

már észre, szalaszt a látás,

a tapintás, ki tudja, melyik,

esetleg mindkettő, csak néha

kapjuk rajta a vendégeket, amint

körömmel, szalvétával,

némi kis undorodással 

pucolják meg a kétes tisztaságú

szerviz darabjait, szegény mama, 

papa, ez jár a fejükben, ül ki arcukra,

van neki cukra, cukrára gyógyszere,

vigyázni nem nagyon lehet rá.

Az elnyanyásodás, az eltatásodás

folyamata hatással van a keringésre,

a vérkeringésre mindenképpen, 

recsegősre keményedő érfalak, 

bőr alól kidudorodó kábelkígyók,

hűlő kézfejek, lábfejek, kesztyűk és 

tutyik kényszerű viselése, és a 

viselkedés is mutat bizonyos 

keringési tüneteket, kering az

épp nyanyásodó, tatásodó 

egyén a lakásban, imbolygó mozgás,

karfát simít, ajtókilincs hűvösét,

babrál függönyrojttal, de minek,

odébb tol egy használt villát az asztalon,

rendezget a fiókokban, de semmi

érdemlegeset nem változtat, 

nem igazít a rendszerhez semmit,

nem is észszerűsíti a rendszert,

könyvek gerincét tapintja,

szemüveglencsét nyállal tisztogat,

de csak az egyiket, teszi is le,

bőrönd sarkát rúgja helyére 

a gardróbban, párhuzamosra

igazít két cipőt, kering, mintha ő

vinné az életet a hűlő falak közé.

#esőtánc

Kép: Marc Apres

Kozák Mari : Megöregszünk

 

Az ember egyszer csak megöregszik,

és elfelejt szavakat,

nem tudja már merre kell menni,

s ázik egyre kapuk alatt,

karján szerelem helyett ül

a tegnapok bús magánya,

és ujjai közt csordul a léha ma…

egyszer csak jönne, a menni elől,

arcán a ráncok nevetnek,

tenyerében zsugornyi az élet

szeméből elveszett a fény,

és szikkadt szájszélén

csók nélkül szárad a morzsa,

feledve, volt jobb is a sorsa…

az ember egyszer csak megöregszik,

batyuba gyűjtött emlékei

reggelre olykor megszépülnek,

majd elvesznek éjjel, és a tegnapok

színes csokrában találja a ma,

kötélre akasztja – siratja,

s kereszt tövén magára takarja…

…megöregszik, csillagok honába vágy,

fákat rajzol lombtalant

meg vén folyót parttalant,

és házat ajtó nélkülit

kéményt mely tetőre rogy

fekete rózsát és színtelen eget,

fehér ingen levarrott zsebet,

aztán csak hallgat – imát sem mond,

holnap gyermek lesz – tán' bolond.

(2019)

Aztán megöregedtem

persze hazudom- még nem- sosem

próbálom hogy hátam egyenesen

ne a falnak támaszkodva

nem hunyorítok csak ha nem látják

valamikor elfeledtem a körömcipőt

aprócska sarkon így könnyebb

és amikor sétára indulok velem jönnek a könnyek…

a sarkon jeleket hagyok

ha jövök vissza ne feledjem az utat

már nem ismerős a fiatal akác

ám a vén juharral fél órát beszélgetek

és az a tavalyi avarba hullt gondolat

ma délután is utánam eredt

hogy meséljen arról mi volt egykoron

mikor fiam ült karomon…

néha álmodok valótlant

és elhiszem hogy az ég rám nevet

olyankor rajzolok kéket és színezem

a valaha volt emlékeket

majd csak ülök a kőrisem alatt és hallgatom

ahogy a szél egy dalt játszik az ágakon

meg ahogy a madarak sírnak velem

tudom – súgom – megöregedtem…

…aztán feledem azt a kort

és kinevetem a tegnapot papírt keresek

és levelet írok és magára hagyom a mát

és rajzolok színes képet 

és a kémény füstje az ég felé szalad

és a szárítókötél hangosan nevet

és a lépcsőn táncol a holnappal a szeretet

és valaki átfogja vállam – mama gyere

nézd – szökik a bánat – csak gyere be.

(2025)

Életörvény

 A gyerekek a fáradságtól támolyogtak körülötte mikor leszálltak a Keletiben. Nem csodálkozott rajta, a vonaton még levegőt is alig kaptak, tömve volt mint egy a szardíniás doboz. Figyelmesen kereste az aluljárót, nem akart úgy járni, mint mikor először ment Irmához. Akkor határozottan rohant át a túloldalra, mit sem törődve a forgalommal. Az autók csikorogtak, egyikből kihajolt a sofőr és ráordított –„Meg akarsz dögleni? Az anyááád...”

 Sikerült átjutnia sérülés nélkül, szerencsésen pont oda startolt, ahonnan egyenest ráfordulhatott a Nefelejcs utcára. Nem úszta meg a manővert, mert mikor rálépett a járdára, egy rendőrrel találta magát szembe, aki csodálkozó szemekkel nézte, mintha szellemet látna, vagy egy ufót.

– Mi van magával, meg akar halni? Miért nem az aluljárón jött át? – tett fel aztán egy költői kérdést.

– Az hol van kedvesem? – nézett ártatlan szemekkel és értetlenül a rendőrre.

– Nézzen oldalra, egy méterre, ott kellett volna feljönnie! – már intézkedni akart, de végül megsajnálta az ijedt asszonyt, aki váltig bizonygatta, hogy soha többé nem vág neki a forgalomnak : -- Tudja, most vagyok először magamban Pesten, de jönnöm kellett, mert beteg a nővérem, meg hát vidéki asszony vagyok, nem tudhatok mindent.

Biztonságosan vezette a gyerekeket, húzta őket az aluljárón át sietve, ne lássák a hajléktalanokat, a csoportba verődő huligánokat, akik gyanakodva pislogtak rájuk, mikor elhaladtak mellettük. 

 Biztos, hogy drogot árulnak, vagy seftelnek, másért nem verődtek volna össze – gondolta, mikor elkapta az egyik gyűrött arcú fiatal, vérbe borult tekintetét.

Megnyomta a kapucsengőt, türelmesen ácsorogtak, várták, hogy nyissa a kaput a nővére, tisztában volt vele, hogy mire járókerettel az ajtóig ér, eltelik egy kis idő. 

Végre nyílott a kapu, mehettek befelé. A körudvarra értek, ahol még mindig ott volt középen a macskaköveken a kis oázis, leanderek dézsában, futók, évelők, tiszteletben tartva Irma növények iránti szeretetét, aki tömbház felügyelő volt a párjával együtt hosszú időn keresztül. Béla szegény már tíz éve ott lapult az urnában, egy díszes kis szekrény tetején, mindjárt a bejárati ajtó mellett. Irma nem volt képes megválni tőle, nem tudta a szél hátára szórni a halott porait. Nem úgy, mint a fiáét, aki teljesen leamortizálta magát, harmincnyolc éves korára szétitta a máját, eldrogozta az agyát. Halála előtt elérte a tisztánlátás, rájött, hogy az élete egy nagy kalap szart sem ért, ezért temetést se kért, csak a húgát kérte meg, vigye fel a hamvait a Gellért hegyre egy szeles napon, és engedje szabadon, hadd szálljon még egyszer utoljára.

Irma megszenvedte a tékozló fiát, nagyon félt tőle, néha még rendőrt is kellett hívnia, mikor randalírozott otthon. Ilyenkor tört, zúzott a lakásban, értetlenül monologizált az életről, de legkivált arról, hogy milyen mostoha hozzá a sors. Pénzt követelt, ha nem kapta meg, ütött. Először Irmát, később már Bélát is megverte.  A drog, mint egy métely kirágta az agyát, filozofált az életről reggeltől napestig mindenkinek. Az emberek menekültek előle, már nem szívesen hallgatta végig senki.

 A fiú halála után Irma összeszedte minden erejét, felment a lakásába, ahol a fia élt egy nővel, hogy rendet tegyen. Irma vette azt a lakást is, hogy külön éljenek, de arra gondosan vigyázott, hogy  végig az ő tulajdona maradjon. Mikor meglátta mi van a lakásban, gyorsan leült, nehogy elszédüljön. Orrfacsaró bűzben ott döglött az ágyon az a nő, akivel a fia élt. Akkor is totál be volt kábítózva. Irma magánkívül ordított, hogy szedje össze a motyóját, és takarodjon el.

Ezután egy hétig takarított. Még a hűtőben is szar volt egy tálban, gondosan letakarva. Akkor azt hitte, ilyen a világon nincs, hogy pont az ő fia állattá változott. Gyorsan eladta a lakást, még a közelébe sem ment utána. Béla feladta hamar, egy éjszaka megállt a szíve. Az ő egészsége is rohamléptekben romlott. A sok lépcsőmosás, elkoptatta a csípőjét, meg a stressz, amit átélt. 

Mikor bementek hozzá Nóriék, mintha a Mennyországba értek volna, illatok kavalkádja érződött a konyha felől, a nyáluk elkezdett csorogni már az ajtóban.

– Jaj, nővérkém, mondtam neked, semmit se készülj, hogy tudtál állni egész nap a tűzhely mellett?

A nővére ragyogó, fekete szemekkel nézett rájuk, kedves mosollyal felelt.

– Hogy gondolod, hogy énnálam nincs ennivaló? Tegnap óta sütök, főzök. Gyertek csak, kézmosás, asztalhoz!

Később odaült a fáradt testvére mellé az ágyra, ott beszélgettek. A gyerekek is odahúzódtak köréjük a nagy franciaágyra, törökülésben, csendben hallgatták a kedves beszédű, angyalarcú öreg hölgyet, akiből áradt a szeretet feléjük.

Nóri észrevette, hogy elhanyagolt a lakás, ráférne egy kis takarítás.

Összehívta a kupaktanácsot, és döntést hoztak, mint a manók a mesében: ”jó helyébe, jót várj”. Eldöntötték, hogy egy egész napot másnap arra szánnak, hogy a legkiesebb zugot is kitakarítják a lakásban.

Másnap a nővére csak úgy kapkodta fejét, Lili lemosta a konyhabútorokat, a fiókokat, Ági szedte lefelé a függönyöket, Betti törölte a port, Tomi szaladgált, futárszolgálatot teljesített, kézre adta, amit kértek. Zúgott a mosógép, csillogott az ablaküveg, estére rendesen el is fáradtak. Nem bánták, mert az  egész napjuk jókedvű, bolondos volt, és boldogan, megelégedve nézték a végeredményt. A nővére is elfáradt a nyüzsgésben, de látszott rajta, hogy örül a tiszta lakásnak.

Nóri éjszaka sokáig forgolódott, nem tudott elaludni. A gyerekek békésen szuszogtak a biztonságban, nyugalomban. Mégis neki feszültséggel volt teli a lelke, mert nem értette miért olyan éles a kontraszt a családban, a pesti nővérénél otthon érezte magát, Irénnél idegenként. Pedig a szeretet, ami bennük volt, ugyanúgy sugárzott feléje, – csak az egyik lelke rabláncon vergődik– gondolta ki végül az igazságot. Meditált… azon, hogy az életük olyan rövid, soha nem tudják bepótolni, amit elmulasztottak. Kitakarítottak… mi változott meg? Az egyik nővére befelé fordulva él, a másik tolja a járókeretet, ők meg elmennek, becsukják maguk mögött az ajtót, hosszú időre. Mi változott meg azzal, hogy kis időre belépett a két nő életterébe?

Semmi, csak ajándékba adtak egy-két napot egymásnak. Aztán minden megy tovább ugyanúgy, mint előtte. A pesti nővére reggelig nézi a tévét, nappal alszik. A balatoni szomorúan áll az ablaka előtt és üres tekintettel bámul kifelé, lassan kihunynak a szeméből a kis szikrák, bevonja a lelkét az érdektelenség.

Másnap gyalog indultak a túrának, mentek az Állatkertbe. Nóri egésznap önfeledten bolyongott a gyerekekkel, csodálta a sokszínű élővilágot, bemutatókat. Tartogatott egy meglepetést a gyerekeknek, megszerezte a cirkuszjegyeket, ha már Pesten vannak, legyen az emlék maradandó.
Nagy élmény volt az a délután a négy gyereknek, akik még kívülről sem láttak addig cirkuszt. Mikor elfoglalták a helyüket és elkezdődött a műsor, végig nyitott szájjal, kikerekedett szemmel csodálták a tornászokat, a cirkuszi mutatványokat, és önfeledten nevettek a bohócokon.
  A csodát mindig mi magunknak teremtjük, a csoda különlegessége, hogy át tudjuk adni, meg tudjuk osztani egymással. Azok a napok úgy tüntek el, mint egy kóbor villám a fekete égbolton, felragyogtak és eltűntek, de beégették magukat az emléktárba, amit halálukig hordoztak. Ezek azok az emlékek, amik előhívása segít, ha el akarjuk nyomni a valóság fájdalmát később.
Sírósan búcsúztak, teli ígérgetésekkel, hogy sűrűbben találkoznak ezután. A vonaton már csak egyre tudott gondolni, a temetésre. Mikor hazaértek, hívta a Gyámot, otthon vannak, lehet temetni az anyát. A Gyám sokat segített, csak a virágról kellett gondoskodnia, elvitte őket még a faluba is a temetés napján.

Ernest Hemingwaye

 

Ernest Hemingwaye egyszer azt mondta: A legsötétebb  nem megoldásokra vagy tanácsokra van szükségünk. Amit igazán keresünk, az az emberi kapcsolódás – egy csendes jelenlét, egy gyengéd érintés. Ezek az apró gesztusok tartanak meg, amikor az élet terhe elviselhetetlennek tűnik.

Kérlek, ne próbálj meg megjavítani. Ne akard átvenni a fájdalmamat, és ne űzd el a sötétségemet. Csak legyél mellettem, miközben megküzdök a saját viharaimmal. Légy az a biztos pont, amelyhez nyúlhatok, miközben igyekszem rátalálni az utamra.

A fájdalmam az én terhem, a harcaim az én küzdelmeim. De a jelenléted arra emlékeztet, hogy nem vagyok egyedül ebben a végtelennek és olykor félelmetesnek tűnő világban. Csendes, de annál erősebb üzenet ez: hogy szerethető vagyok, még akkor is, ha összetörtnek érzem magam.

Amikor eltévedek a sötétségben, itt leszel velem? Nem mint megmentő, hanem mint társ. Fogd a kezem, maradj velem, míg felkel a hajnal, és emlékeztess arra, hogy elég erős vagyok.

A csendes támogatásod a legnagyobb ajándék, amit adhatsz. Ez a szeretet segít, hogy újra rátaláljak önmagamra, még akkor is, ha pillanatokra elfelejteném, ki vagyok.

Merj élni

 

„A legszörnyűbb magány nem az, amikor egyedül vagyunk, hanem az, amikor félreértenek minket” – mondta egyszer George Orwell.

Ez az a fajta magány, amely nem a csendből fakad, hanem egy olyan világ zajából, amely nem hall meg igazán. Ott állsz egy emberekkel teli szobában, nevetsz, amikor elvárják, beszélsz, amikor szükség van rá, de a szíved mélyén láthatatlannak érzed magad. 

Úgy érzed,  hogy a legigazibb részeid – a nyers, csiszolatlan és gyönyörűen összetett lényed – észrevétlenek maradnak, félreértelmezik vagy figyelmen kívül hagyják őket.

Ez egy másfajta fájdalom, amely a lélek mélyén él. Nem valakinek a hiányáról szól, hanem a kapcsolódás hiányáról. 

Arról az elérhetetlen vágyról, hogy olyan köteléked legyen, amely lehetővé teszi, hogy igazán láthatóvá válj. Nem a szeretet hiányáról van szó, hanem az elismeréséről – hogy olyannak ismerjenek, amilyen valóban vagy, anélkül, hogy szűrőket vagy álarcokat kellene viselned mások megértéséhez.

Félreértve lenni annyit jelent, mint elszakadni. Olyan, mintha egy olyan nyelvet beszélnél, amit senki körülötted nem ért, és az igazságodat a semmibe kiáltanád, remélve, hogy valaki meghallja és válaszol. Ehelyett üres tekintetekkel találkozol, udvarias bólintásokkal vagy, ami még rosszabb, azzal, hogy félreértik, ki vagy. A világ csak a felszínt nézi, miközben te arra vágysz, hogy valaki merüljön a mélységedbe, és ússzon melletted.

~ Kristin Vestgård

Elcsendesedve

 

A nap bíbor fénye lecsúszott 

a távoli domb mögé 

  a szürkeség mint koszos elnyűtt

rongy vállamra ült 

Vadludak hangos zsivallyal repülnek távoli világ felé 

utánuk a halálos csendben

zizzent egy lehulló falevél.

Mintha megállt volna az idő 

kegyetlen gyilkos kereke,

ami napról napra szaggatja a szépnek hitt jövőt.

Megállt egy pillanatra.

Mellettem nyög és sóhajtozik, 

hogy ő büntelen,

Időtlen minden és végtelen

A jövő gyilkosa az ember.

Túrmezei Erzsébet: HIÁBA VÁR... .

Megint haza indulok nemsokára

Nagy, néma csend borul a kis szobára.

Üres, kihalt lett, az ajtaja zárt.

Nincs már ott, aki eddig haza várt

Békülten kimondom: Elköltözött.

Nem lakik többé az élők között.

Ó, hogy várt mindig, milyen nehezen!

Szorongva leste, mikor érkezem.

S egyszer csak elébe léptem,

Hogy felragyogott az a kedves kék szem!

Pedig szolgálatom hívó szavára

Én olyan gyakran hagytam őt magára,

És neki úgy fájt minden búcsúvétel:

Körül tipegett anyai féltéssel...

Amíg csomagoltam és rendezgettem

Szeme kísért...csendesen ült mellettem

s bele sűrítve szóba annyit mondott!

Azután...egyszer ő is útra kelt.

Végső tekintetével átölelt,

És indult...hangtalanul, csendesen.

Elment! Elment! Hiába keresem.

Ő utazott el!- ismételgetem:

Tudta, hogy örök hajlék hívja fenn

És most, előre ment és haza vár,

Csak egy kevés idő van hátra már,

S ha véget érnek próbák,földi harcok

Megint meglátom azt a kedves arcot

Ott, ahol többé nem kell búcsút venni-

Kicsiny szobánk most csendesen fogad,

De csendje is tud drága titkokat...

Hogy várt mindeddig....

hogyne várna rám:

Haza vár most is az ÉDESANYÁM!

Ady Endre

 

Andrássy Réka: Ne várj rám

 

Ne várj rám többé. Elfáradtam nagyon.

A világ végén ülök egy rozoga padon

és lábamat lóbálom a semmi felett.

Ülök itt magamban kettőnk helyett.

Az ember nem felejt könnyen.

Mindig meglepődök, hogy van még könnyem.

Fázik a talpam, égeti a semmi.

Mégsincsen kedvem mozdulni, menni.

Ringatózom, mint egy kisgyerek,

mellettem a Magány szendereg.

Hiányokat szuszog és hízik a fájó nincseken.

Félek, hogy felébred és a semmibe lök hirtelen.

Müller Péter: Vallomás a szerelemről

 

...A lélek nem öregszik, csakis a testünk, amellyel azonosította magát. Olyan lesz idővel, mint egy szakadt, pecsétes, kopott ruha. Végül használhatatlanná válik. Koldusgúnya lesz.

A lélek belülről idegenként nézi ráncos, fogatlan arcát, ványadt karját - mert belül fiatal maradt.

Amíg a fizikai testben élünk, fiatalnak lenni a szó lelki értelmében azt jelenti, hogy a forrás közelében élni. 

"Az Örök Élet  forrása" közelében, ahonnan feltör a szerelem, akárhány évesen történik is ez.

Öregen is lehet szeretni.

"Koldusgúnyában", vénen, méltatlan jelmezben is lehet szerelmesnek lenni. 

Kívülről nézve röhejes, egy vén marha és egy öreg néni szánalmas illúziója - belülről élve gyönyörűséges. A halálos ágyon is lehet szeretni."

(❤️

Müller Péter: Az élet játék

 

" Ne feledd soha: az élet játék.

Nemcsak elkeseredett küzdelem és harc – hanem játék. Játék, hogy születünk, játékból tanulunk állni, járni, és fölállni újra és újra, ha fenékre huppanunk.

Ha jól élsz, játékból leszel szerelmes, játékból házas, és játékból lesznek gyermekeid, s őket is megtanítod arra, hogy bölcsen és vidáman játsszák végig az egész életüket. Kevesen tudják ezt a titkot.

Abban a hiszemben élnek, hogy a föld siralomvölgy, és szorgalmi feladat élni rajta: szenvedés, könny és reménytelenség.

Ez igaz, de csak akkor, ha tudod, hogy a világ ugyanakkor színház is, ahol az ember nemcsak éli, de játssza is a szerepét – lazán, vidáman, gyermeki szívvel.

Ha szerelmes vagy, mondd: most azt játszom, hogy szerelmes vagyok.

Ha elhagynak, mondd: most azt játszom, hogy elhagyott vagyok.

Ha beteg vagy, mondd: most azt játszom, hogy beteg vagyok.

Ne félj játszani! Mély igazság van emögött: akire azt mondod, hogy “én” – az csak egy földi szereped. Voltál már embrió, baba, gyerek, felnőtt, s leszel talán öreg is, és a játék végén itt hagyod a jelmezedet, a maszkodat, és mész tovább, új játékok, új szerepek felé.

Soha nem játszottak el egy szép zongoraversenyt görcsös ujjakkal és nagy akarással, és soha nem írtak még szép verset kedvetlen, játéktalan lélekkel. Kell az öröm! Kell a játékos öröm ahhoz, hogy valami szép, szabad és élvezetes legyen.

Ne feledd: az életed is egy Mű, amit csakis játékos lélekkel tudsz megalkotni – derűvel. Előtte megjárhatod a poklokat, “melózhatsz” sokat keservesen, fulladozhatsz is – de a végén bukkanj fel az árból, és nevess az egészen. A Lélek, aki halhatatlan, vidám benned és derűs. Öröm nélkül nem érdemes csinálni semmit.”

Egervári József: Köztes időben

 

Most épp a halálról beszélek,

azt mondják közelít,
fekete kalapja van és fekete köpenye,
de csak azért, mert a feketét szereti;
leül hozzám az asztalhoz, megkérdi,
na, mondd, mit követtél el,
kegyes legyek, netán kegyetlen?
Nem tudom megválaszolni hirtelen,
a szürkeség bűn?, kérdezek vissza,
ám nem felel, csak ingatja fejét;
beszélnék neki az életről is,
csupa öröm, gyönyör, kreativitás,
ám kiröhög,
megfenyeget ujjával;
a hazugság is bűn, kérem, sziszegi,
én pedig hazudni sem merek már.
A szürkeség nem bűn, mondom én,
a kispolgári anziksz szűkszavú,
közlés csak,
helyzetjelentés az életről,
mely pusztán csak szürke volt,
egyezzünk ki ebben,
semmi kilógás a sorból,
semmi lázadás,
pusztán csak unalmas,
hétköznapi mindenség,
egy pohár sör, vagy kettő,
rántott hús egy-egy hétvégén,
na, és munka, könnyű, nehéz,
lényegtelen,
de olyan igazi lélekmarcangoló;
ritkán szerelem, gyerek,
szerelemgyerek,
és minden, ami vele jár –
az egyetlen jó minden között.
Igen, igen, mondom, már tudom,
igyekeztem jóember (jó ember) lenni,
bár ez a „jóemberségem” is jellegtelen,
csak kicsi és hétköznapi,
semmi hősiesség,
még hétköznapi hősiesség sem,
csak sodródtam, csak sodortak napok,
és vártam, hogy holnap jobb legyen.
Nem lett jobb, sőt,
egyre rosszabb lett minden,
globális felmelegedés, infláció,
drága benzin, drága kenyér,
szar, nézhetetlen műsor a tévében,
kormánypropaganda,
valóságshow
és valóságtalan,
miközben nemzetileg alkalmatlanul
tengődöm ócska szolgaként,
ráadásul
még büdös civil is vagyok,
mondják, népemnek haszontalan.
Hát, nem csodálkozom,
hogy meglátogat a halál
és azt kérdi, mit követtem el?,
hát, semmit, még az elkövetésre
is gyáva voltam,
és lusta,
és álmodozó,
és alkalmatlan;
ülök a téren,
bámulom a lengén öltözött csajokat,
már csak nézni tudok,
elméletileg,
és hallgatni,
és szomorúnak lenni,
és már azt sem hiszem,
hogy holnap jobb lesz,
hogy holnap szerethetőbb leszek,
hogy holnap nem fog nyakig érni a szar.
Persze, ne sajnáljatok,
csak egy számsor vagyok
poros irattári ügykezelők hátsóján,
egy azonosító jel a múltból,
ceruzával felfirkantva
egy lényegtelen dosszié hátuljára,
elmosódottan, megkopva,
hiszen minden lényegtelen,
mondja a halál,
csak amit elkövettél
vagy nem,
az számít,
mert a hősök már meghaltak,
az új hősök még nem születtek meg,
a köztes időben hőstelenül telik az idő,
Isten pedig lehunyja szemét.
Persze, nekem már mindegy,
fekete kalap, fekete köpeny,
hupilila is lehetne,
már nem számít,
a múlt megváltoztathatatlan,
még ha folynak is kísérletek
megváltoztatására,
rendszerszintűen nem számít senki,
az elmulasztott pillanatok
koporsószögeit akkurátusan
veri be az idő egy deszkaláda tetejébe,
de ne sírjatok,
ami elmúlt, nem lesz többé,
ami nem volt, elveszett,
ami nem lesz,
arról felesleges beszélni –
és már bűneiteket se
gyónjátok meg, felesleges.
Az ember lehunyja szemét.
És Istent játszik.

Müller Péter: Varázskő)❤️

 "...Csak rád mosolyog valaki - s lehet, hogy vele álmodsz az éjjel, s el se felejted talán, soha, mert ez a futó mosoly olyan mélységekből bukkan föl, amit ébren nem ismersz.

Két szem összevillanásában néha nagyobb titok rejlik, mint húsz év házasság történetében.

A találkozás: észfölötti titok. Minél mélyebben merülsz a lélekben, annál határtalanabb világba, a felszínen nem látható rejtett összefüggésekbe, csodákba látsz.

Ugye volt már olyan találkozásod az életben, amikor pontosan tudtad, hogy ezt az Embert időtlen idők óta ismered?"

(Kép: Ház a tónál c.film)

Nagy László: Adjon az Isten

 

Adjon az Isten

szerencsét,

szerelmet, forró

kemencét,

üres vékámba

gabonát,

árva kezembe

parolát,

lámpámba lángot,

ne kelljen

korán az ágyra hevernem,

kérdésre választ

ő küldjön,

hogy hitem széjjel

ne dűljön,

adjon az Isten

fényeket,

temetők helyett

életet -

nekem a kérés

nagy szégyen,

adjon úgyis, ha

nem kérem.

Reményik Sándor: Amit az élettől akarok...

 

Remélni jót, és alkotni szépet,

Boldognak látni minden népet

Megetetni az összes éhezőt

Virággal ültetni be tar mezőt

És meglocsolni a sivatagot

Ez - mit az élettől akarok.

Békében nevelni sok gyermeket

S ne legyen rémisztő a rengeteg

Fény gyúljon fel az agyakban

S az ember ne éljen akaratlan

Csak az örömök legyenek nagyok

Ez – mit az élettől akarok

Emlékezni arra mi régen volt

Becsülve tisztelni az öregkort

Mert tapasztalás tanít jövőt

És erős oltalmazhat serdülőt

Hogy városokat ne fedjen el homok

Ez – mit az élettől akarok

A vérnek legyen végre értéke

S nem kérdezve, hogy kérték-e

Csak adni, magadból őszintén

Hogy kísérjen a tudás, a fény

S a gyermekek legyenek boldogok

Ez – mit az élettől akarok

Kérem, legyen mindennap ünnep

Hol könnyet nem a fájdalmak szülnek

Legyen hit, megértés, szeretet, béke

Hisz az életnek van valódi értéke

Így büszke lehetek, hogy ember vagyok

Ez – mit az élettől akarok.

2025-re KÉREM ❤️

Szabó Lőrinc: Ellentétek

Gyönyörű alkony az ablakon át.

Mennyi fény, mennyi nyomoruság!

Kék árvíz: jön az est.

Meghalnék örömest.

Meghalnék, annyi a vágyam

és annyi a szép a világban!

Kint autók, lárma, pénz…

Ne oda, – agyamba nézz:

nézd: minden álmom a porban

s én rossz géppé romoltan,

mely zörög, csikorog, de tűr,

járok tehetetlenűl,

a győztes árban, mely dagad

és a tündöklő ég alatt

roncs életemet, mocskos, sűrü lé,

unva görgeti a halál felé.

Radnóti Miklós: Szegénység és gyűlölet verse

 

Testvér, én éjjelenként füstfürtös, fekete

tűzfalak tövén aludtam a szegénység és

gyűlölet álmaival s kiforgatott zsebekkel

ordítottam a szegénység dalát az aranyméhű

kazánok felé!

A gyűlölet szeretők gömbölyű szavai forgatták

az áttételek lomha kerekét, amikor telthúsú

fehér álmok szorultak be a szíjak közé!

Kezeim kemény munkáskezek súlyával csapdosták

a combjaimat és a gyárak lányait szerettem,

akik őszi seregek remegő fáradságát cipelték

a szegénység és gyűlölet hegyére s ujjaim a

csorduló olaj ázott útjai tapadón markolták

a semmit!

Verejtékkeresztektől görnyedő ráncokkal terhes

Golgotha volt a szememalja, ahol az éjek

szénporos Krisztusai feszültek kéken.

1928. okt. 11. 

Kép: Az ifjú Radnóti Miklós 1927-ben

Katerina Forest: JÉZUS

A szürke templomi homályban
hűvös lelki borzongásban
kezem imára kulcsolom én,
és csak nézem Jézust a feszületén
amulett kezemben a rózsafüzér

Tömjén illattal jön az alkonyati fény
áldozó asztalon, a kehely oldalán
csillanva időzik, csúszik át hozzám
bennem eltűnik, kialszik.
Miért vagyok itt?

Nézlek Jézus, Téged, hogy szólj,
öleld át lelkem, ringass egy kicsit,
mert szükségem van rád.
Látod, vámpírok sikolya széttépik agyam,
szememből vérpatak folyik.

Elveszek nélküled, adjál hitet,
hogy legyőzzem önmagam démonjait.
Szemed szomorúan lesütöd,
nem üzensz, de megérint az időtlenséged

Nyílik egy ajtó és belépsz rajta,
fényárban állsz, és szólsz hozzám
- Ne tévesszen meg a keresztre feszítésem,
én benned vagyok, és most is benned vérzek.

Szabó Lőrinc Súlyos felhők

 

Sulyos felhők ülik meg az eget és csak a gyermek ártatlan szeme lát föl a csillagokig. Nem a szótlan feszülő dac köti le ajkainkat, – a hitetlenség, a halott közöny! Árnyak, a némaság fegyencei vagyunk; s nézzétek csak, barátaim, arcunk mennyire álarc!… Tétován lengünk a szélben, szélkakasnak is elromlott, lelketlen vasdarabok. Jön s megy az idő: megint ránk öregszik egy ujabb év, az undor s szégyen éve. Mi lesz az uj? Uj undor, ujra szégyen. Beláttuk: remény és reménytelenség, jó s rossz itt egyformán fölösleges. Óh, a remény már útált unalom: annyiszor megcsalt, hogy magunk szeretnők agyontaposni, úgyis hasztalan rágja lelkünkben pondró-útjait. Óh, a remény is… Nem volt az remény, csak kényszerű önámitás: vele akartuk menteni a megmaradt semmit a végső megaláztatástól. Van még remény; ott kint! De azok is, kik letépték, visszasírják hazájuk láncát, s ugy szónokolnak, mint a pap, ki alacsony hasznot húzva istenéből minden szavát üres szivekbe szórja. Néha bitang szelek kószálnak, a fáknak távoli híreket mesélve: haragos tornyokat dobál a tenger, csikorognak a hegyek s északon ujból csalóka szivárványt ragyogtat a vörös sarló és a kalapács. – Senki se figyel szavukra… Ha jön még valaha tisztulás, a föld, az áldott anyaföld indul meg, s harca a béke szent harca lesz, s ez a harc lesz a végső! De addig? Addig porladunk tovább az idő őrlő fogai között: és meglehet, hogy egykor igazunk lesz, és meglehet, hogy nem lesz igazunk, s az is lehet, hogy sohasem kerűl sor igazunk bizonyítani, hisz minden cáfol, késik… Alszanak az elcsigázott testek és mezők s már megszokták: a tegnap iszonyú nyomora iszonyúbb holnapra döbben. Nemrég kiváncsi éjek s feledékeny nappalok hallották panaszainkat; ma már szomorú pillánk meg se rebben, oly arcátlan-egyszerüen esik meg, mit hihetetlennek hittünk… A legjobb semmit se várni… csak dolgozzanak a fekete fejszék: a porbahullt tagokból vér nem dől, nem is szivárog, vér, melyről azt hitték valamikor, hogy boldog jövők biztos záloga. Sulyos felhők ülik meg az eget és csak a gyermek ártatlan szeme lát csillagot… Körülöttünk a bátrabb börtönbe-láncoltat testvére őrzi, vasbilincset a testvér vasszurony… A sápadt csüggedés fegyencei vagyunk, és tétován lengve a szélben tudjuk, itt minden fölösleges, és meghallani se merjük a varázsszót, hogy: „Elromlott minden, kezdjétek ujra!”