A bárzongorista

 

Pár órát tudott aludni hajnalban, kora reggel telefon csengésre ébredt. A kijelzőn megjelen Szofi neve. Érezte, hogy kiugrik a szíve a helyéről. Ugyan mit akar vele közölni?

-- Remélem nem ébresztettem fel? Kint vagyok az előkertben, nem akarom, hogy hallják a beszélgetésünket. Itt van nálunk Eliza. Majd mindent elmondok később. A lényeg, hogy ma este kilencórára legyen itt a móló melletti étterembe. A bárzenész kis időre átadja a zongoráját, a többi magán múlik. Remélem emlékszik arra a dalra, amiről Eliza mesélt nekünk. Bízzunk benne, hogy Eliza szíve megenyhül maga iránt. Akkor kilenc órakor, viszlát!

Gábor nézte az elnémult telefont, a tudatáig csak egyetlen gondolat jutott el, hogy Eliza él. Él! A többi nem fontos. Persze, hogy elmegy. Ez egy utolsó lehetőség, hogy Eliza visszatérjen hozzájuk. Szofi egy angyal!

Időben megálltak az autóval a vendéglő előtt. Kiszálltak és alaposan körül néztek. Sokkal nagyobb, hangulatosabb volt ez a hely, mint ahová eddig jártak vacsorázni.

Hallgatták egy darabig a kiszűrődő zajokat. Odahajolt Leventéhez.

-- Ma este kis időre enyém bent a zongora, legyél jó fiú, ha játszom rajta ott legyél velem. Ne menj el mellőlem egy pillanatra sem.

-- Miért találtad ki, hogy ma zongorázol? -- kíváncsiskodott Levente.

-- El kell játszanom egy két dalt... megkért az a hölgy, aki nálunk járt. 

Vett egy mély levegőt, megfogta a fia kezét.

-- Induljunk itt az idő.

A teremben egyenesen a zongorához ment, odahajolt a bárzongoristához, aki azonnal felállt és mosolyogva átadta a helyét.

-- Sok szerencsét Uram!

Óvatosan végig húzta a billentyűkön az ujjait, hogy kiismerje a hangszert. Egy olasz slágert játszott rajta először. Mintha megérezte volna, hogy már bent ülnek Szofiék, átváltott egy másik dalra. Levente könyökölt a zongora szélén, elmélyülten hallgatta. 

Szofiék vaddisznó cibetet rendeltek, John gesztenyéből készült sört kért hozzá. Nagyon megkedvelte a sziget egyedi sörét, minden alkalmat megragadott, hogy fogyasztani tudjon belőle. Mindketten izgatottak voltak, remélték, hogy sikerül a tervük és Eliza a professzorral újra egy párt alkotnak. Eliza az étlapot böngészte amikor eljutott hozzá a bárzongorista dala. Felnézett Szofira.

-- Érdekes, nem tudtam, hogy ilyen ismert ez a dal, angolul énekli, de ez egy magyar sláger. Te nem ismerheted, de én igen...

A teremben lehalkult a moraj, csak néha hallatszott egy- egy villa vagy tányér zörgés. A bárzongorista kellemes bariton hangján teljes átéléssel énekelt.

"Egy kis patak mindig rohant, s közben csak énekelt. egy sziklafal útjába állt, s a dalnak így vége lett. Én is így lettem néma víztükör, mikor tőlem elmentél. Nekem többé már a Nap sem tündököl, csak ha újra megjönnél."

Elizában visszatértek az emlékek, ezt a dalt énekelte Gábor is a tavaszi fesztiválon. Nem tudta elfelejteni azóta sem. "Látod így vitted el a színeket, mikor tőlem elmentél. Nekem többé már nem lesznek ünnepek, csak ha újra megjönnél."

Eliza lehunyta a szemét úgy hallgatta. Azt érezte, hogy játszik vele a valóság, illúzióba kergeti, mintha Gábor hangját hallaná. De nem fordult meg. Bent akart maradni az illúzióba, ha megfordul és látja, hogy nem ő az, megszakad ez a jó érzés, ami eluralkodott rajta. 

Szofit isidegesítette, hogy Eliza nem reagál a dalra. Sűrűn ránézett Johnra, aki lemondóan felhúzta a vállát. Megpróbálták, nem sikerült. Kis időre csend lett, de csak egy pár percre a zongora újra megszólalt. Eliza elsápadt, meredten figyelte Szofit, majd felált és hátra nézett a bárzongorista felé. A szomorú dal körbe ölelte, ráült a mellkasára, alig kapott levegőt. Azt a dalt hallotta, amit álmaiban hallott, de már magyarul:

"maradj velem, segíts nekem vigyél haza, fogd a kezem szeress nagyon, fáradt vagyok és nehéz a szívem vigasztalj meg, ha nem is hiszed,hogy szebb lesz a holnap, mondd, hogy lehet mondd, hogy lehet, ha nem is tudod, hogy hiszek neked amikor vége az utolsó dalnak is és a varázslat szétfoszlott már mi lesz veled, ha egyedül hagy a zajos tömeg sebzett vagy és te sem tudod, hol a helyed maradj velem, segíts nekem vigyél haza, fogd a kezem..."

Levente észrevette Elizát, odaszaladt hozzá és görcsösen átölelte a derekát.

-- Eliza, én tudtam, hogy nem haltál meg!

-- Ugye nem hallucinálok, csípjél meg azonnal! Te beszélsz? Mióta?

-- Muszáj volt. Apu belement a mólónál a tengerbe. A cipője is rajta volt. Muszáj volt kihívni onnan. Megígértem neked, hogy vigyázok rá. Azóta el sem mozdulok mellőle.

Eliza szemében megjelentek a könnyek.

-- Nagyon ügyes vagy, nagyon örülök, hogy ez a vágyam beteljesült, végre hallom a hangod.

Levente szélesen elvigyorogta magát.

-- Igen! Gyere mondjuk meg apunak, hogy előkerültél végre.

-- Menj csak kis doktornő, gyógyítsd meg ennek a szegény embernek a szívét -- biztatta John. --  Csak egy jótanács, örülnék, ha megfogadnád, ha szereted, soha ne legyen ezután előtte titkod. A bizalom az alapköve minden kapcsolatnak.

Elizának míg közeledett Gáborhoz, az jutott eszébe, hogy minden valósággá vált, minden hihetetlen dolog. A sok víz, amit látott az álmaiban, mind ott volt a hatalmas tengerben és a vad viharokban. A reménytelenség, ami miatt a halálba készült Gábor, valósággá vált. Az álomban nem tudta megmenteni, de a fia igen. Talánmégis volt egy cseppnyi szerepe abban, hogy megváltozott az apa és a fia sorsa. Mosolygott a könnyein keresztül, a barakát az áldást, mégis mindhárman megkapták ezen a csodálatos helyen. Csak ide kellett érte utazniuk. 

Gábor elmélyülten játszott a zongorán. Újra énekelte azt a dalt, amit az utóbbi időben olyan sokszor dúdolt magában úgy, hogy senki se halja.

Mikor egy kéz ránehezedett a vállára, az ujjai megálltak a billentyűkön. Egy hajtincset érzékelt, ami az arcához ért, egy kedves hangot, ami azt súgta a fülébe: -- Nem gondolod, hogy Leventének már ágyban lenne a helye? Későre jár. Gyere, menjünk haza.

Gábor felállt a zongora mellől, hátrafordult. Nem tudta mit csináljon, mit mondjon, a sírás fojtogatta a torkát. Aztán alig hallhatóan megszólalt.

-- Eliza, ahol te vagy, az a mi otthonunk. Mostmár tudom és értem, hogy miről akartál végig meggyőzni. Nagyon szeretlek Dékán Eliza.

Eliza meglepődve nézett Gáborra.

-- Te tudod, hogy ki vagyok?

-- Igen, Szofi mindent elmesélt rólad, és azóta még jobban szeretlek. Nagyon sok bocsánatkéréssel tartozom, sokszor és csúnyán megbántottalak tudom. De ez a múlté, nagyon fogok rá vigyázni, hogy jól érezd magad velünk. Már tudom, hogy meg lehet benned bízni, nagyon félre ismertelek.

A bárzongorista visszatért, megveregette Gábor vállát -- Nincs kedve itt dolgozni? Bejött mindenkinek ahogy zenél. Gratulálok, nagyon helyes családja van Uram!

Szofi és John felállva várta őket. Eliza odalépett hozzájuk, hogy elbúcsúzzon. Átölelte Szofit, közben halkan megköszönte a segítséget.

Szofiban feloldódott a szorongás amikor látta, hogy sikerült a kis cselszövésük, amit Johnal kitaláltak. 

-- Még nem vagyunk kvittek én csak segítettem, hogy visszataláljatok egymáshoz, de te sokkal többet tettél értem, az életem adtad vissza.

Gábor felemelte a kezét, hogy leintse a hálálkodó asszonyt.

-- Nincs igaza Szofi, vegyük úgy, hogy én is egy fuldokló voltam és ha önök és a fiam nincsenek...-- nem fejezte be, elérzékenyülve magához ölelte Elizát. Csak magában folytatta a ki nem mondott szavakat: -- már én is halott lennék.

Levente szemében kigyúltak újra a tiszta fényű csillagok, beteljesült amire vágyott: ők hárman összetartoznak ezután, úgy, mint a tenger, a sziklák és az égbolt.