Ugye mi jók voltunk ?

 

Mónika és Zsuzska mindennap járt a közeli óvodába. Akkoriban vittek be nyolc cigánygyereket, testvéreket, ezek között volt három óvodás korú. Öten bandukoltak Böbe néni kíséretével a hűvös novemberi reggelen, az óvoda felé vezető úton.

Böbe néni mindig csacsogott, mint a gerle a fán. Mónika sokszor csodálta, hogy nem fárad bele az örökös kerepelésbe. Vagy mesélt valamiről, vagy kérdezett, vagy éppen rendre utasított, mindegy volt neki, csak hallatni tudja a hangját.

Azon a reggelen nem volt csak egy témája, azon aztán kimerítően végig bosszankodta az utat. Nem tudott ugyanis napirendre térni, se belenyugodni abba a ténybe, hogy Teréz, a legkisebb cigánylány, miért a kabátja ujjába törli az orrát a papír zsebkendő helyett. Aztán megunta, legyintett egyet lemondóan, megadta magát, mert Teréz csak nézett rá, mint borjú az új kapura.

Böbe néni hirtelen váltott témát, de azt úgy mintha derült égből lecsapott volna közéjük az isten-nyila. Mónika és Zsuzska egyszerre állt meg, szinte földbe gyökerezett a lábuk, attól, amit hallottak tőle.

– Mónika, tudjátok már, hogy szombaton eljön az a néni, aki kivisz benneteket? Ideje már, hogy zöld ágra vergődjön a sorsotok. Biztos örültök, igaz?

– Milyen néni? Még nem mondták... nekünk. – nyögte ki végül a nagyobb lány.

– Hogy-hogy nem mondták? Már napok óta beszélik odabent, hogy végre jelentkezett, akit annyira vártok. Hát, jön az angyalotok... de van neki becsületes neve, úgy hívják, hogy Závori Sára.

– Az angyaloknak nincs nevük Böbe néni – méltatlankodott Zsuzska –, nem mihozzánk jön az biztos.

– Hát én úgy tudom, hogy hozzátok, mert szólt az otthonvezető, hogy ti bent maradtok szombatdélután, nem jöttök a városba velünk, mert akkorra van megbeszélve a találkozótok.

Böbe néni ezután bent ragadt a témában. Végig az óvodáig nyomta a szöveget, hogy milyen jó az, ha egy gyerekért eljön valaki. Meg hogy se-perc és nyakukon a karácsony, a szeretet ünnepe. Zsuzska és Mónika hallgatták, de nem minden ért be az agyukig, a sok feléjük küldött mondat kint tekergett körülöttük a fagyoslevegőben, mint a kifújt meleg lehelet.

– Na, nektek lehet, hogy szép lesz ez a karácsony aranyaim – fejezte be Böbe néni a szóáradatot, de csak azért, mert közben megérkeztek az óvoda kapujához.

Nehezen teltek a napok ezután. Zsuzska lelkét remegtette meg legjobban a hír, kételyek gyötörték egyfolytában. A sok kérdésre a nővére se tudta a helyes választ, például azt, hogyan lehet egy angyalnak ember neve? Arra meg ő se mert gondolni, hogy valaki más jön, hisz Böbe néni nagyon komolyan mondta, hogy szombat délután meglátogatja őket a barna angyal.

– Azért is biztos lehet – meditált Mónika –, mert megígérte Elvira néni, hogy megkeresik inkább, csak jók legyünk ezután.

Hogy jól gondolkodik-e, megkérdezte a biztonság kedvéért a húgát is.

– Ugye Zsuzska, mi jók voltunk mostanában?

– Jók, hát. – bólogatott a kislány – Te is.

– Akkor lehetséges, hogy megkereste Elvira néni az angyalt, mert jók voltunk.

– Lehetséges – mondta reménykedve Zsuzska

– Csak azt nem tudom, hogy tudtak angyalnak levelet küldeni, vagy megkeresni éppen. Az angyalok nem sűrűn vannak itt a földön.

– Lehetséges, hogy a barna angyal többször van itt, mert nem tud repülni csak autót vezetni – magyarázta meg izgatottan Zsuzska.

Kira londoni kalandja

 

Kira ebben az időben hazafelé tartott Londonból. Nézte a repülő szárnyán suhanó felhőket. Nem bánta meg, hogy véget ért a londoni kalandja, rájött, hogy nagyon is szüksége volt rá, segített kilépni az addigi álomvilágából. Mikor leszállt a gép, és megkapta az egyetlen bőröndjét, azonnal elindult a kijárat felé. Az öccsén kívül senki nem tudta, hogy visszajött. Meglepődött mikor meghallotta, hogy valaki a nevét kiálltja többször egymás után. A hang irányába fordulva meglátta a barátnőjét. Meghatódva ejtette maga mellé a bőröndjét.

– Azt hittem, hogy meg süketültél! – sietett feléje Sára zsörtölődve.

– Nem látszol nagyon betegnek, azt hittem, hogy hordágyon pakolnak le. Na, mi van? Az öcséd azt mondta, beteg vagy.

– Nem vagyok beteg, csak nagyon elegem lett a külföldi melóból. Majd mesélek. Mivel megyünk haza?

– Itt van a járgányom, de ha tudom, hogy átvágod az agyam, nem töröm magam miattad! Mikor hagyod már abba a hazudozást?

– Abbahagyom, ígérem. Ez volt az utolsó. 

Az első kávézónál Sára leparkolt.

– Azt hiszem, az lesz a legjobb, ha most beülünk egy kávéra, meg eszünk is valamit. Kilyukad a gyomrom az éhségtől. Közben nyomhatod a szöveget. Van témánk bőven.

Mikor leültek az asztal mellé, Sára szigorúan ránézett Kírára.

– Na, mesélj el mindent, de ne lódíts, azt akarom, hogy az igazat mondd el!

– Reggelig nyomhatnám a szöveget. A lényeg, hogy tudd, hányingerem lett az egészből. Az egy rabszolgasors, ami kint van, inkább hazajöttem... meg...

– Rajta, öntsd ki a lelked, ne sajnálj. Van időm.

– Én is időmilliomos vagyok... hát kezdem az elején. Emlékszel felhívtalak a repülőtérről mikor indultunk. Játszottam a fejem, hogy minden oké. Pedig nem volt az, nagyon is majréztam. Zotya is folyton idegesített. Balhéztunk már a pesti terminálban, mert mindig kitalált valamit. Közvetlen a felszállás előtt még kajáért nyafogott, el akart menni a Burger Kingbe az idióta, hogy vegyen magának valami cuccot. Legszívesebben otthagytam volna a fenébe. De nem csak ő idegesített anyám is a lelkembe gázolt, oltári nagy balhét csapott indulásnál. Nem értettem miért kapott pánikrohamot, nem a világ végére indultam. Aztán a tetejébe végig rosszul voltam a repülőn, alig vártam, hogy leszálljunk Lutonban. Ott álltunk egy tök ismeretlen helyen, ahol minden fordítottan működött. Mondtam Zotyának, hogy rossz előérzetem van az egésztől. Taxiba vágtuk magunkat, mert csak így volt tuti biztos, hogy nem tévedünk el. Szar idő volt, nyálas, csöpögős. Az autóban aztán vártam a csodát, de csak sorházakat láttam, amik egyformák voltak, mind egyszintes. London meg eltűnt a ködben, még egy valamirevaló felhőkarcolót sem láttunk, aztán ledekkolt a taxi egy ugyanolyan sorház előtt, mint amik mellett addig haladtunk. Mikor kifizettük a sofőrt csak néztünk egymásra. Baromi sok pénzt kért a fuvarért az ürge. Tudod, hogy nem voltam eleresztve pénzzel. Felváltva nyomtuk a csengőt, mire kijött egy félbarna fazon. Beszélt hozzánk, de egy kukkot sem értettünk belőle. Mikor megmondtam a nevünket felnevetett, intett, hogy menjünk utána. Alig vártam, hogy letegyem a seggem, irtóra fáradt voltam. A fazon megállt a folyosó közepén és lazán belökött egy ajtót a tenyerével, úgy vigyorgott ránk, mint egy veszett róka.

– Ez a tiétek!

A bárzongorista

 

Pár órát tudott aludni hajnalban, kora reggel telefon csengésre ébredt. A kijelzőn megjelen Szofi neve. Érezte, hogy kiugrik a szíve a helyéről. Ugyan mit akar vele közölni?

-- Remélem nem ébresztettem fel? Kint vagyok az előkertben, nem akarom, hogy hallják a beszélgetésünket. Itt van nálunk Eliza. Majd mindent elmondok később. A lényeg, hogy ma este kilencórára legyen itt a móló melletti étterembe. A bárzenész kis időre átadja a zongoráját, a többi magán múlik. Remélem emlékszik arra a dalra, amiről Eliza mesélt nekünk. Bízzunk benne, hogy Eliza szíve megenyhül maga iránt. Akkor kilenc órakor, viszlát!

Gábor nézte az elnémult telefont, a tudatáig csak egyetlen gondolat jutott el, hogy Eliza él. Él! A többi nem fontos. Persze, hogy elmegy. Ez egy utolsó lehetőség, hogy Eliza visszatérjen hozzájuk. Szofi egy angyal!

Időben megálltak az autóval a vendéglő előtt. Kiszálltak és alaposan körül néztek. Sokkal nagyobb, hangulatosabb volt ez a hely, mint ahová eddig jártak vacsorázni.

Hallgatták egy darabig a kiszűrődő zajokat. Odahajolt Leventéhez.

-- Ma este kis időre enyém bent a zongora, legyél jó fiú, ha játszom rajta ott legyél velem. Ne menj el mellőlem egy pillanatra sem.

-- Miért találtad ki, hogy ma zongorázol? -- kíváncsiskodott Levente.

-- El kell játszanom egy két dalt... megkért az a hölgy, aki nálunk járt. 

Vett egy mély levegőt, megfogta a fia kezét.

-- Induljunk itt az idő.

A teremben egyenesen a zongorához ment, odahajolt a bárzongoristához, aki azonnal felállt és mosolyogva átadta a helyét.

-- Sok szerencsét Uram!

Óvatosan végig húzta a billentyűkön az ujjait, hogy kiismerje a hangszert. Egy olasz slágert játszott rajta először. Mintha megérezte volna, hogy már bent ülnek Szofiék, átváltott egy másik dalra. Levente könyökölt a zongora szélén, elmélyülten hallgatta. 

Szofiék vaddisznó cibetet rendeltek, John gesztenyéből készült sört kért hozzá. Nagyon megkedvelte a sziget egyedi sörét, minden alkalmat megragadott, hogy fogyasztani tudjon belőle. Mindketten izgatottak voltak, remélték, hogy sikerül a tervük és Eliza a professzorral újra egy párt alkotnak. Eliza az étlapot böngészte amikor eljutott hozzá a bárzongorista dala. Felnézett Szofira.

-- Érdekes, nem tudtam, hogy ilyen ismert ez a dal, angolul énekli, de ez egy magyar sláger. Te nem ismerheted, de én igen...

A teremben lehalkult a moraj, csak néha hallatszott egy- egy villa vagy tányér zörgés. A bárzongorista kellemes bariton hangján teljes átéléssel énekelt.

"Egy kis patak mindig rohant, s közben csak énekelt. egy sziklafal útjába állt, s a dalnak így vége lett. Én is így lettem néma víztükör, mikor tőlem elmentél. Nekem többé már a Nap sem tündököl, csak ha újra megjönnél."

Elizában visszatértek az emlékek, ezt a dalt énekelte Gábor is a tavaszi fesztiválon. Nem tudta elfelejteni azóta sem. "Látod így vitted el a színeket, mikor tőlem elmentél. Nekem többé már nem lesznek ünnepek, csak ha újra megjönnél."

Eliza lehunyta a szemét úgy hallgatta. Azt érezte, hogy játszik vele a valóság, illúzióba kergeti, mintha Gábor hangját hallaná. De nem fordult meg. Bent akart maradni az illúzióba, ha megfordul és látja, hogy nem ő az, megszakad ez a jó érzés, ami eluralkodott rajta. 

Szofit isidegesítette, hogy Eliza nem reagál a dalra. Sűrűn ránézett Johnra, aki lemondóan felhúzta a vállát. Megpróbálták, nem sikerült. Kis időre csend lett, de csak egy pár percre a zongora újra megszólalt. Eliza elsápadt, meredten figyelte Szofit, majd felált és hátra nézett a bárzongorista felé. A szomorú dal körbe ölelte, ráült a mellkasára, alig kapott levegőt. Azt a dalt hallotta, amit álmaiban hallott, de már magyarul:

"maradj velem, segíts nekem vigyél haza, fogd a kezem szeress nagyon, fáradt vagyok és nehéz a szívem vigasztalj meg, ha nem is hiszed,hogy szebb lesz a holnap, mondd, hogy lehet mondd, hogy lehet, ha nem is tudod, hogy hiszek neked amikor vége az utolsó dalnak is és a varázslat szétfoszlott már mi lesz veled, ha egyedül hagy a zajos tömeg sebzett vagy és te sem tudod, hol a helyed maradj velem, segíts nekem vigyél haza, fogd a kezem..."

Levente észrevette Elizát, odaszaladt hozzá és görcsösen átölelte a derekát.

-- Eliza, én tudtam, hogy nem haltál meg!

-- Ugye nem hallucinálok, csípjél meg azonnal! Te beszélsz? Mióta?

-- Muszáj volt. Apu belement a mólónál a tengerbe. A cipője is rajta volt. Muszáj volt kihívni onnan. Megígértem neked, hogy vigyázok rá. Azóta el sem mozdulok mellőle.

Eliza szemében megjelentek a könnyek.

-- Nagyon ügyes vagy, nagyon örülök, hogy ez a vágyam beteljesült, végre hallom a hangod.

Levente szélesen elvigyorogta magát.

-- Igen! Gyere mondjuk meg apunak, hogy előkerültél végre.

-- Menj csak kis doktornő, gyógyítsd meg ennek a szegény embernek a szívét -- biztatta John. --  Csak egy jótanács, örülnék, ha megfogadnád, ha szereted, soha ne legyen ezután előtte titkod. A bizalom az alapköve minden kapcsolatnak.

Elizának míg közeledett Gáborhoz, az jutott eszébe, hogy minden valósággá vált, minden hihetetlen dolog. A sok víz, amit látott az álmaiban, mind ott volt a hatalmas tengerben és a vad viharokban. A reménytelenség, ami miatt a halálba készült Gábor, valósággá vált. Az álomban nem tudta megmenteni, de a fia igen. Talánmégis volt egy cseppnyi szerepe abban, hogy megváltozott az apa és a fia sorsa. Mosolygott a könnyein keresztül, a barakát az áldást, mégis mindhárman megkapták ezen a csodálatos helyen. Csak ide kellett érte utazniuk. 

Gábor elmélyülten játszott a zongorán. Újra énekelte azt a dalt, amit az utóbbi időben olyan sokszor dúdolt magában úgy, hogy senki se halja.

Mikor egy kéz ránehezedett a vállára, az ujjai megálltak a billentyűkön. Egy hajtincset érzékelt, ami az arcához ért, egy kedves hangot, ami azt súgta a fülébe: -- Nem gondolod, hogy Leventének már ágyban lenne a helye? Későre jár. Gyere, menjünk haza.

Gábor felállt a zongora mellől, hátrafordult. Nem tudta mit csináljon, mit mondjon, a sírás fojtogatta a torkát. Aztán alig hallhatóan megszólalt.

-- Eliza, ahol te vagy, az a mi otthonunk. Mostmár tudom és értem, hogy miről akartál végig meggyőzni. Nagyon szeretlek Dékán Eliza.

Eliza meglepődve nézett Gáborra.

-- Te tudod, hogy ki vagyok?

-- Igen, Szofi mindent elmesélt rólad, és azóta még jobban szeretlek. Nagyon sok bocsánatkéréssel tartozom, sokszor és csúnyán megbántottalak tudom. De ez a múlté, nagyon fogok rá vigyázni, hogy jól érezd magad velünk. Már tudom, hogy meg lehet benned bízni, nagyon félre ismertelek.

A bárzongorista visszatért, megveregette Gábor vállát -- Nincs kedve itt dolgozni? Bejött mindenkinek ahogy zenél. Gratulálok, nagyon helyes családja van Uram!

Szofi és John felállva várta őket. Eliza odalépett hozzájuk, hogy elbúcsúzzon. Átölelte Szofit, közben halkan megköszönte a segítséget.

Szofiban feloldódott a szorongás amikor látta, hogy sikerült a kis cselszövésük, amit Johnal kitaláltak. 

-- Még nem vagyunk kvittek én csak segítettem, hogy visszataláljatok egymáshoz, de te sokkal többet tettél értem, az életem adtad vissza.

Gábor felemelte a kezét, hogy leintse a hálálkodó asszonyt.

-- Nincs igaza Szofi, vegyük úgy, hogy én is egy fuldokló voltam és ha önök és a fiam nincsenek...-- nem fejezte be, elérzékenyülve magához ölelte Elizát. Csak magában folytatta a ki nem mondott szavakat: -- már én is halott lennék.

Levente szemében kigyúltak újra a tiszta fényű csillagok, beteljesült amire vágyott: ők hárman összetartoznak ezután, úgy, mint a tenger, a sziklák és az égbolt.