Translate

A következő címkéjű bejegyzések mutatása: szerelem. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: szerelem. Összes bejegyzés megjelenítése

2024. február 21., szerda

Katerina Forest: Örök emlékezet


“Az évek jöttek, mentek,” észrevétlen,
elsuhant mellettem több évtized, de
nem törődtem a múló idővel. Velem voltál.
Melegített a szemedben izzó parázs.

De egy nap fátyolt húzott az ég az arcára
az ébredő magány hozzám simult, rám
tekerte köldökzsinórját, és fájdalmam
megszülte a hiányt.

Egészen összetörtem, kis apró cserepekké
váltam, min gyöngyözve sírt a hajnal,
az est, és az idő már vánszorogva
lépdelt a poros utakon, amin szétgurultak
lelkem összes igazgyöngyei.

Valahol elmaradtál tőlem, valamikor. Még
daloltam, hangosan nevettem, pedig már
te nem voltál sehol.

A boldogság ott ült ma is egy ócska padon
kinn a parkban, a régi helyen. Mellé ültem
vártam, talán mint rég, átölel. Hallottam, hogy mesél
a szél, a neved suttogta fülembe szüntelen.
Lábamhoz simult egy  rozsdás falevél,
min elfakult minden nyárszínű ér.

Sétálok az őszi fák alatt. Érzem, itt lépkedsz velem.
Nem nézek fel, de megérint, az illatod, kezed
selyme bújó ujjaid hegyén. Bolondság
ez az érzés, mégis jó, önámítás az örökké
létezésed, mi majd egészen végig kísér.

Az idő lelassul, kitisztulnak a képek,
meg megállok néha, ha látom a szépséged.
Szívemben nyugszik a csend,
régi emlékeimben

“Élsz és uralkodol örökkön. Amen.”

2023. november 11., szombat

Elhagyás



Nincs olyan, hogy ne derüljön ki az igazság. Így lett ez Évi esetében is. A nagylány mindennap elindult otthonról a közeli városba, ahol a szakképzése folyt. A megszokott időben haza is ment, de Nórinak feltűnt, hogy nagyon megváltozott. Nem vett részt a család életében, arra hivatkozott, hogy kimosta az agyát az egész napi tanulás. Bement a szobájába, végig feküdt a heverőn, jól el volt a semmit tevésben. Aztán egy nap kellemetlen hírt kapott Nóri. Évi nem jár a tanfolyamra, egész nap ott lebzsel egy építkezésen, ahol a fiatalember napszámosként dolgozik. Nem akarta elhinni, ezért kerékpárra ült elment Évi után. Pár utcával arrébb volt az építkezés, ledöntötte az árokparton a kerékpárt, gyalog ment oda, mint aki csak sétál, nézelődik. A lány tényleg ott volt. Ott ült egy farakás közepén a fiúval, a tanfolyamra elcsomagolt szendvicseket ették. Végig hallgatta a megjegyzéseket, ahogy cukkolták az idősebbek őket.
= Nem való neked asszony öcsi, lefog a munkából.
A fiú feltápászkodott, leverte a nadrágjáról a port. Nóri tisztán hallotta a válaszát.
= Nem tudom lerázni magamról, olyan mint a pióca. 
Évi is hallotta, de mint aki fel se fogja a szavak értelmét, nevetett a távolodó fiú után.
Mikor aznap haza ért, Nóri utána ment a szobájába.
= Figyelj ide, megtudtam, hogy nem jársz a tanfolyamra. Azt is tudom hol töltöd az idődet. Szóval, ennyi erővel otthon is maradhattál volna. Nincs értelme, hogy a családban legyél. Beszélek a gyámoddal, mit lehet tenni az érdekedben.
Éva elhúzta a száját, gúnyosan nézett Nórira.
= Mit gondolt, úgy lehet engem rángatni? Változzak, tanuljak! A sok idióta szöveg. Már tele van a hócipőm vele. Utálom a tanfolyamot. Férjhez megyek.
= Ez a fiú nem vesz el téged. Aki szégyenli, hogy jársz utána, az nem szeret téged. Csak kihasznál. 
= Honnan ez a nagy okosság mama?
Nóri nem válaszolt, otthagyta a lányt, aki nem tudott elhallgatni, mondta a magáét. 
A konyhában készítette a vacsorát mikor megjelent Hanna a német barátnője.
= Mi újság lenni nálatok? Minden rendben?
Nóri örült, hogy beszélgethet valakivel, Évi miatt teljesen letargiába került. Elmondta Hannának, hogy nagyot csalódott. Éva becsapta hetek óta, félrevezette. Hanna összecsapta a kezét.
= Majd én beszélni vele!
= Nincs értelme. Csökönyös, szerinte mindenki az ellensége.
Helga benyitotta Éva szoba ajtaját. Megcsapta az orrát a büdös zokni áporodott szaga.
= Hallom Évike nagy szomorúságot okoztál mamának. Mi ez a büdös, nem  megmosdani? Szégyelld el magad. Mi lesz most veled? Hova menni? 
= Na még csak ez hiányzott! Minek jött ide, mama küldte? Senkinek nincs hozzá köze, hogy fekszem, meg mibe. Ha akarom majd levetem.
Hanna ledermedt.
 = Tudod mit Évike, visszaadni minden ajándék nekem. A ruhák is, az ékszerek is. Nem érdemelni meg őket.
Éva felállt, kidobálta a heverőre a ruhákat amit Hannától kapott, oda hajított a tetejükre egy díszes faládikát.
= Itt van minden, legyen velük boldog!
Az anyja hallani sem akart a lányáról. Végül a nővére felajánlotta, hogy hozzájuk mehet. A gyám vitte el autóval. Mikor kiszálltak a megadott címen, megdöbbenve nézett szét.
 A foghíjas kerítést mellett rohangált és üvöltött két korcs kutya, A vályogházon málladozó vakolat a régmúlt időket idézte, az ajtón piszkos ajtófüggöny lengedezett ami semmi akadályt nem gördített a döglegyek elé, amik felhőként lebegtek a ház mellé épített istálló és a trágyadomb között.  A kutyaugatásra kidugta a fejét egy két éves körüli gyermek, majd egy huszonöt év körüli nő. Koszosak, ápolatlanok voltak ők is mint az ajtófüggöny amibe kapaszkodtak.
= Biztos ez a helyes, ami most történik veled Éva. Nem lenne jobb lakásotthonba?
= Ez a családom, jó lesz minden, ne idegeskedjen. = nyugtatta meg a gyámot, de sápadt volt látszott, hogy nyugtalan a látottaktól.
= Nem kell félni, ha itt vagyok, a kutyák békén hagyják = biztatta őket a nő.
Be kellett menni, a hivatalos papírok miatt. 
Nóri egy hónap múlva üzenetet kapott a gyermekvédelemtől. Két kislánnyal kell megismerkednie, akik hozzá fognak kikerülni
A törékeny kislány őzike szeméből csakúgy sugárzott a félelem felé, mikor benyitott a szobájuk ajtaján. A nagyobb résnyire nyitott szemét eltakarta a gondozatlan, nagyra nőtt frufru. Nóri megérezte azonnal a felé áradó agresszivitást.
Akkorra már megismerte a múltjukat, tudta, hogy a falujukban a harc tovább éleződött, azzal, hogy a két gyerek állami gondozásba került. A kis falu, mint egy nagycsalád tárgyalta, elemezte a történteket. Olvasta a jegyzőkönyvet, tudta mivel érvel a nagymama, mi vezette  erre a drasztikus lépésre, hogy állami gondozásba adta a két unokáját. Hát persze jó indokot talált ki, míg ott él az alkoholista menye, a fia sírba küldője, a két gyereknek jobb idegenben. Mármint az ő szemszögéből, jobb. Nóri sokkal, de sokkal később értette meg, hogy volt némi igazságtartalma annak, amit beszélt úton- útfélen. Arra is jóval később jött rá, hogy önmaga életével is úgy bánjon, hogy ne feszítse magát keresztre. Tudni kell néha félre lépni a sors útján dübörgő lehetetlen kihívások elől. Mire rájött ezekre a életbölcsességekre, akkorra már annyi lelki sérülést elszenvedett, hogy a gyógyuláshoz a híres füves ember se tudott volna már összesöpörni számára semmilyen csodatévő geze-muzát.
Az elhelyezési tárgyaláson még bízott a két gyerek, kapaszkodtak a szemükkel a nagymamába, a sarokban ülő összegörnyedt anyába. De a nagymama fennhangon fújta az igazát, önön magát dicsérte, vagy épp megnyugtatni kívánta magát vele, hogy, ő bizony jót cselekszik. Lenéző tekintetéből csak úgy sütött a gyűlölet, mikor a gyerekek anyjára nézett.
Nóri magával vitte a három nevelt gyermekét. Nyár volt, nem hagyhatta magukra. Mikor lett egy kis szünet, kérte a két kislányt, menjenek ki a folyosóra ismerkedjenek meg. Bemutatta őket egymásnak. Ági motyogott valamit, unottan álldogált, egyedül Pistit méregette a frufruja alól. Betti is kérette magát, torkán már csuklott a sírás.
Mikor megkérdezték a tárgyalás végén, ki akarja a kapcsolattartást ezután tartani, a nagymama hangoskodott, hogy ő biztos tartani fogja, mert szent a két gyerek, most is a javukra szolgált azzal, hogy államra bízta őket.
Az anya nem szólt egy szót se, aláírta a papírokat, fásult szemeiben, mint tükörben az árnyék, befurakodott a lemondás. Ezután lett egy színpadias sírás-rívás a nagymama részéről, zokogva ölelte magához az ő általa kitaszított unokákat. Az anya megcsókolta a lányait, nem jajgatott, nem ítélkezett,  csendben kiment az ajtón. Ági dühösen, Betti sírva ült be az autóba induláskor.
Pisti az úton hazafelé hozta a formáját, szövegelt ész nélkül. Most nem haragudott a fületlen beszédéért, oldotta a feszült hangulatot. Még Bettike szeme is felcsillogott néha a sok hebehurgyaságon.


2023. november 6., hétfő

ÉVA

 


Éva erős volt és segítőkész, szívesen vett részt minden házi munkában, hisz addig is az volt otthon a feladata. A család is hamar szívébe zárta a nagylányt, valahogy úgy, mint Nóri, első látásra.
– Ha már ilyen szép család lettünk – szólt egy este hozzájuk –, ideje alakítani a körülményeinken. Holnap bemegyek a Polgármesterhez, kérvényezem, hogy adják el nekem azt a földet, ami az udvarunk mögött van.
– De hát a tiéd, bérled – nézett rá Ferenc furcsán.
– De csak bérlem, ezért bármikor elvehetik tőlünk, nem ültethetek rá egy fát se, mert abban az esetben vissza kell állítani az eredeti állapotot. Mondtam neked, hogy gazdálkodni akarok. Gyümölcsfák kellenek, bogyósok, ribizli, málna, egres. Sok sok növény, amik ha felnőnek, ellátják a családot egész évre friss gyümölccsel. Mi van, ha elültetem, mikor teremne, meg ki kell vágni? A szívem fog megszakadni miattuk.
– Igaza van maminak, segítek én is szívesen, vedd meg, ne gondolkodj rajta! – helyeselt Éva.
Reggel elvitte a kérvényt, odaadta a Polgármesternek. A férfi amikor elolvasta mosolygott.
 – Kertészet? Rendben, a Képviselő Testület elé visszük, majd értesítjük Nóri nénit a döntésről.
 Még abban a hónapban megkapta tőlük a választ, eladják neki a közel háromezer négyzetméter földet, bio-kertészkedésre.
  Nóri boldogan tervezte a jövőt, már rálépett az ösvényre, amit megálmodott.
Rajzolt, hová mi kerül, hol lesz a zöldséges, hol lesznek a gyümölcsfák. Utakat rajzolt, az utak mellé  gyümölcsfa fajtákat. Megrendelte a csemetéket, várta mindennap őket, mint anya a gyermekét. Közös volt a munka, ásták a gödröket, cserélték benne az altalajt, a szomszéd gazda adta az istállótrágyát.
Mikor a csemetesor délcegen kikarózva a helyére került, mindenki elfáradt, de nem bánták, jó eső fáradsággal néztek végig a munkájuk eredményén.
Életet adtak a kicsi fáknak, hogy nekik teremjen majd. Nóri végig magyarázta a kertészkedés fortélyait, hasznát.
 Minden fának saját gazdája lett. Volt, aki az almafákat, volt, aki a sárgabarackot választotta, ki melyiket szerette jobban. A fákat gondozni kellett, mindennap meglocsolni, nehogy kiszáradjon. Ez már egyfajta felelősségtudat kialakítás része volt, amit Nóri céltudatosan tervezett.
 Meg kell tanulniuk a munka szeretetét, a munka örömét, élvezni a két kezük által alkotott új világot.
A vásárolt gyümölcsfákon kívül sok különlegességet kaptak a szomszédoktól, így került hozzájuk be a Pándi meggy, egész sor magvaváló szilvát ültettek gyökérsarjakból, birsalmából, de kaptak mogyoró sarjakat, ribizlit, egrest is. A kert kezdett életre kelni.
 Nóri párja melegágyat készített, amiben nőttek tavasszal a palánták. Éva beváltotta az ígéretét, eleinte mindent kérdezve, később már önállóan végzett el sok mindent.
Nóri tanította  a sütés- főzés tudományára, befőzésre. Lassan igazi kis gazdasszony lett belőle. 
 Mivel a középiskolát abbahagyta, ahogy ő fogalmazott, kirúgtatta magát, Nóri arra gondolt, eléggé rendbe jött lelkileg, szakma után kell nézni. Mikor közölte a döntését, Évi a továbbtanulás gondolatától is irtózva kérdezett rá, hogy komolyan gondolta e, vagy csak viccnek szánta. 
= A mai világban nem elég, ha csak gazdasszony egy nő, a család fenntartásban is részt kell vállalnia. Szakma nélkül csak segédmunkára vesznek fel. Nagyon komolyan gondold át.
 A munkaügyin keresgéltek tanfolyamot, ami alapszakmát ad. Így találták meg a szakács tanfolyamot. Évinek is tetszett. Elindultak beszerezni hozzá a papírokat, megkeresték az iskolát, tájékozódtak a képzés rendjéről.
 A világ kerek lett, Nóri úgy érezte, most már csak jó jöhet. Éva elmegy tanfolyamra, szakmája lesz, Lili is gőzerővel tanult, már céljai voltak. Pisti próbált lépést tartani Lilivel, már csak „azért is”. Tomi kis szeleburdisága nem okozott feszültséget a családnak, azok inkább Tominak nem kedveztek.
Mint égből a villámcsapás, egy nap alatt dőlt össze az idilli kép. Évi szerelmes lett egy helyi tizennyolc éves fiúba.
 „ A szerelem öl, butít és nyomorba dönt!” – szlogen rá nagyon érvényes lett. A fiú nagyon szerette az alkoholt. Éva egyre többet kimaradozott, ami nem lett volna baj az ő korában, de egy nap részegen ért haza.
– Mi a kaja, mami? – kérdezte, ahogy nyitotta a sütő ajtaját, és teljes testsúlyával rábukott a gáztűzhelyre.

2023. február 12., vasárnap

Szerelem


Nóri hozzásimult Lacihoz, igen van barátnője, én vagyok az, suhant át rajta a boldog felismerés.
Nem volt benne ellenállás, minden érintése kedvére való volt. Hazafelé már átölelték egymást, nem sokat beszéltek, az érzelmeik kommunikáltak, mint a hegedűn két húr, egyszerre rezdült a lelkük, muzsikált körülöttük a világ. Ott, a Hortobágy csillagos ege alatt, ami olyan tisztán sziporkázott a puszta zavartalan síksága felett, ott kezdődött el Nóri mérhetetlen szerelme, ami halálig tartott.
Mintha régen ismerték volna egymást, olyan természetes volt a szerelmük. Laci se félt már, hogy Nóri pökhendi vagy beképzelt lány, rájött, hogy tiszta szívű, szegény, de nagyon kedves teremtés.
Pár hét múlva felkérte, hadd mutassa be a szüleinek. Nóri boldogan ment ismerkedni. Az ismerkedés nem sikerült a legfényesebbre, Laci anyja semmivel nem készült a fogadására. Még, hogy jobban érzékeltesse ellenszenvét Nóri iránt, pont akkor teregette tele az egész házat száradó ruhákkal. A cserépkályha melege és a ruhák gőze miatt áporodott levegőben folyt az ismerkedés. Az első perctől ellenszenvesnek találta az asszony átható, kutakodó vizenyős szemét. Nem kérdezett tőle semmit, csak ült a kályha mellett lebiggyesztett szájjal. Egy csepp erőlködést sem kényszerített magára, hogy leplezze, nem tetszik neki a fia választottja.
Szerencsére az apja más volt, kedves mosolyú, barátságos, mindent elkövetett, hogy oldja a párjából sugárzó kedvtelenséget. Kérdezgette, honnan való, mik a tervei? Mesélt az életükről, kérdezés nélkül. Nóra az elbeszélése alapján tudta meg, hogy milyen elkötelezett híve a kommunizmusnak és hogy középvezető és egyben párttitkár a gazdaságban. Nem vitatkozott vele, akkor sem és később sem. Mit mondhatott volna, talán azt, hogy nem ért vele egyet? Ő nem volt hibás az életükért, a kis gazdaságukat nem ő vitte be a kényszerintézkedéssel a téeszbe, sem a kedvenc tehenüket, amibe az anyja bele betegedett.
Mikor sétáltak hazafelé, nem bírta szó nélkül hagyni milyen érzésekkel jött el tőlük.
– Anyád nem örült nekem. Azt is mondhatnám, hogy nem tetszettem neki.
Laci mosolygott.
– Ne törődj vele, ő csak a mostohám, az igazi anyám belehalt a húgom születésébe. Majd elfogad. Azt hiszi, mert nem idevaló vagy, rossz vérű vagy. Meg kinézett valakit már nekem, itteni lányt – nevetett – Nem tudom, hol él, milyen világban? Nem bírja elviselni, hogy nem az ő akarata teljesül.

Nóri minden napját a boldogság ragyogta be, csak az estét várta, hogy láthassa kedvesét. Nagyon gyorsan rájöttek, hogy egymás nélkül nem tudnak élni. Három hónap telt el, mikor elmerte otthon mondani a hírt a szüleinek, hogy komoly udvarlója van. Félve magyarázta az apjának, emlékezve az első hasonló bejelentése utáni pofonra, hogy ez a fiú más, mint az előző, nem gazdag, de nagyon jó szakmunkás. Apja csillogó szemét látva megnyugodott.
– Eljöhet apám hozzánk, fogadja e? – tette fel a legfontosabb kérdést.
– Ha olyan, akkor el -- mondta az apja –, ideje is már, hogy bekössék a fejed, nagyon gyorsan megy az idő felettünk.



2023. február 8., szerda

A bárzongorista

 


Pár órát tudott aludni hajnalban, kora reggel telefon csengésre ébredt. A kijelzőn megjelen Szofi neve. Érezte, hogy kiugrik a szíve a helyéről. Ugyan mit akar vele közölni?

-- Remélem nem ébresztettem fel? Kint vagyok az előkertben, nem akarom, hogy hallják a beszélgetésünket. Itt van nálunk Eliza. Majd mindent elmondok később. A lényeg, hogy ma este kilencórára legyen itt a móló melletti étterembe. A bárzenész kis időre átadja a zongoráját, a többi magán múlik. Akkor kilenc órakor, viszlát!

Gábor nézte az elnémult telefont, a tudatáig csak az jutott el, hogy Eliza él. Él ! Él !

A többi nem fontos. Persze, hogy elmegy. Ez egy utólsó lehetőség. Szofi egy angyal.

Időben megálltak az autóval a vendéglő előt. Kiszálltak és körül néztek.Sokkal nagyobb, hangulatosabb volt mint ahová eddig jártak vacsorázni. Hallgatta egy darabig a kiszürődő zajokat. Odahajolt Leventéhez.

-- Ma este kis időre enyém bent a zongora, legyél jó fiú, ha játszom rajta ott legyél velem.

-- Miért találtad ki, hogy ma zongorázol? -- kíváncsiskodott Levente.

-- El kell játszanom egy két dalt... valakinek.-- Vett egy mély levegőt, megfogta a fia kezét.

-- Induljunk itt az idő.

A teremben egyenesen a zongorához ment, odahajolt a bárzongoristához, aki felállt és mosolyogva átadta a helyét.

-- Sok szerencsét Uram!

Óvatosan végig húzta a billentyűkön a kezét, hogy kiismerje a hangszert. Egy olasz slágert játszott rajta először. Mintha megérezte volna, hogy már bent ülnek Szofiék, átváltott egy másik dalra. Levente könyökölt a zongora szélén, úgy hallgatta. 

Szofiék vaddisznó cibetet rendeltek, John gesztenyéből készült sört kért hozzá. Nagyon megkedvelte a sziget egyedi sörét, minden alkalmat megragadott, hogy fogyasztani tudjon belőle. Mindketten izgatottak voltak, remélték, hogy sikerül a tervük és Eliza a professzorral újra egy párt alkotnak. Eliza az étlapot böngészte épp amikor eljutott hozzá a bárzongorista dala. Felnézett Szofira.

-- Érdekes, nem tudtam, hogy ilyen ismert ez a dal, angolul énekli, de ez egy magyar sláger. Te nem ismerheted, de én igen...

A teremben lehalkult a moraj, csak néha hallatszott egy egy villa vagy tányér zörgés. A bárzongorista a kellemes bariton hangján teljes átéléssel énekelt.

"Egy kis patak mindig rohant,

s közben csak énekelt.

egy sziklafal útjába állt,

s a dalnak így vége lett.

Én is így lettem néma víztükör,

mikor tőlem elmentél.

Nekem többé már a Nap sem tündököl,

csak ha újra megjönnél."

Elizában visszatértek az emlékek, ezt a dalt énekelte Gábor is a tavaszi fesztiválon. Nem tudta elfelejteni azóta sem.

"Látod így vitted el a színeket,

mikor tőlem elmentél.

Nekem többé már nem lesznek ünnepek,

csak ha újra megjönnél."

Eliza lehunyta a szemét úgy hallgatta. Azt érezte, hogy játszik vele a valóság, illúzióba kergeti, mintha Gábor hangját hallaná. De nem fordult meg. Bent akart maradni az illúzióba, ha megfordul és látja, hogy nem ő az, megszakad ez a jó érzés ami eluralkodott rajta. Szofit idegesítette, hogy Eliza nem reagál a dalra. Sűrűn ránézett Johnra, aki lemondóan felhúzta a vállát. Megpróbálták, nem sikerült. Kis időre csend lett, de csak egy pár percre a zongora újra megszólalt. Eliza elsápadt, meredten figyelte Szofit, majd felált és hátra nézett a bárzongorista felé. A szomorú dal körbe ölelte, ráült a mellkasára, alig kapott levegőt. Azt a dalt hallotta, amit álmaiban hallott, de már magyarul.

".Maradj még!

Ha elmész mit reméljek én?

És kivel örüljek a mának ?

Ha elmész veled megy a nyár.

Nincs napsugár.

Nincs mire várjak.

Maradj még!

Ha elmész rám borul az éj

és vigasz nem jöhet semerről.

Ha elmész, véget ér a dal,

s úgy félek a csendtől." ....

Azonnal felismerte a zongoránál ülő Gábort. Elindult felé. Levente észrevette a közeledő Elizát, elébe szaladt és mikor odaért görcsösen átölelte a derekát.

-- Eliza, én tudtam, hogy nem haltál meg!

-- Ugye nem hallucinálok, csípjél meg azonnal! Te beszélsz? Mióta?

-- Muszáj volt. Apu belement a mólónál a tengerbe. A cipője is rajta volt. Muszáj volt kihívni onnan. Megígértem neked, hogy vigyázok rá. Azóta el sem mozdulok mellőle.

Eliza szemében megjelentek a könnyek.

-- Nagyon ügyes vagy. Mit szólnál hozzá, ha ketten vigyáznánk rá ezután. Mondjuk ha te nem érsz rá, akkor ott leszek én. Jó ötlet?

Levente szélesen elvigyorogta magát.

-- Igen! Gyere mondjuk meg neki, hogy előkerültél végre.

Eliza míg közeledett Gáborhoz, azon meditált, hogy minden valósággá vált, minden hihetetlen dolog. A sok víz amit látott az álmaiban, mind ott volt a hatalmas tengerben és a vad viharokban. A reménytelenség ami miatt a halálba készült Gábor, valósággá vált. Az álomban nem tudta megmenteni, de a fia igen. Talán mégis volt egy cseppnyi szerepe abban, hogy megváltozott az apa és a fia sorsa. Mosolygott a könnyein keresztül, talán a barakát mégis mindhárman megkapták ezen a csodálatos helyen. Csak ide kellett érte utazniuk. 

Gábor elmélyülten játszott a zongorán, kizárta a tudatából a helyet ahol van, mintha egy légüres térben lebegett volna a föld felett. Újra énekelte azt a dalt amit az utóbbi időben olyan sokszor énekelt, néha csak magában úgy hogy senki se halja.

Mikor egy kéz ránehezedett a vállára, az ujjai megálltak a billentyűkön. Egy hajtincset érzékelt ami az arcához ért, egy kedves hangot ami azt súgta a fülébe: -- Későre jár. Gyere, menjünk haza.

Lassan felkelt a zongora mellől, hátrafordult. Nem tudta mit csináljon, mit mondjon, a sírás fojtogatta a torkát.Aztan alig hallhatóan megszólalt.

-- Igazad van, későre jár. Ideje haza mennünk.

A bárzongorista visszatért, megveregette Gábor vállát -- Nincs kedve itt dolgozni? Bejött mindenkinek ahogy zenél. Gratulálok a családjához.


Karikatúrák

 


Nóri bizonyítványa kitűnő lett, ezzel együtt álomvilágot teremtett magának, ő nem lesz rabszolga, festőművész akar lenni, vagy író.

Mikor a pályaválasztás ideje eljött, házhoz ment a tanár.
– Mari néném, adják képzőművészetibe a gyereket, Isten adta tehetsége van! – kérlelte az anyját sokáig, de hiába volt minden erőfeszítése, mert az nem állt kötélnek.
– No, azt már nem, oda csak latrok járnak, meg rossz vérűek – volt az anyja válasza. Így lett mezőgazdász végül, oda elengedte. Nóri beletörődött, mindegy volt már neki, csak engedjék tanulni, beleegyezett a gazdász iskolába.
Mikor felszállt a két vagonból álló piros csühögőre, ami a szomszéd városból indult, nagyon félt. Soha nem utazott egyedül addig. Vele csak a házukból a szegénység ment, az végig a barátja is maradt, soha nem hagyta magára.
Olyan volt számára az idegen város, az idegen iskola, mintha elvarázsolt világba ért volna. Szédült a sok élménytől, magányosan félelembe élte át a napjait. Lassan nyitott a közösség felé, mindig kisebb rendűnek érezte magát a többivel szemben.
A középiskolában sok volt a fiú, mezőgazdász nem sok lány akart lenni. Mégse lett udvarlója, hiába volt széplány. Szegénységét különcködéssel leplezte, nagyvonalúan hárított, közben irigyelte a többit, akik önfeledten élték át a fiatal éveiket. Már ott az iskolában, az osztályban szerelmek szövődtek, enyelegtek órán, szünetben. Úgy tett, mint aki észre se veszi.
Második éves volt, mikor egy tízpercben rábírták a lányvécében, szívja el élete első cigarettáját.
Erős testalkatú igazi paraszt kislány volt, a kedvenc sportja talán ezért is, a súlydobás lett. Csábították a többiek, akik kardvívásra jártak be a városba, járjon ő is velük, csak meg kell vennie a vívó felszerelést. Sokáig gondolkodott, de az örökös unszolásra megírta végül az anyjának, hogy szeretné ezt a sportot elkezdeni. Pár napon belül megérkezett a pénz rá. Egy napra rá egy levél is utána érkezett, az anyja ákombákom írásával. Szegény öt eleminél kivált az iskolából, ez miatt az írása sose vált tökéletessé. De még így is ő volt a tanult ember, az apja csak a nevét tudta leírni, olvasni meg nem is tudott. Az anyja szűkszavúan pár sort írt csak.
"Édes leányom, bizonyára nagyon fontos neked ez a kard, apád az összes pénzünket feladta rá, nehogy megszóljanak, hogy te nem tudod megvenni. Szerető anyád."
Mikor olvasta a levelet, látta maga előtt a két öreg szülőjét, ahogy vitatkoznak a vívókardon, látta a jó szívű apját, aki olyan könnyen elsírta magát, ha megérintette szívét egy- egy érzelem. Nóri bármit kérhetett tőle, mindent megpróbált megadni neki. Rádöbbent, hogy egyik szülője az egész havi nyugdíját elküldte a hóbortja miatt.
Becsomagolta a pénzt, jól eltette, mikor ment haza, visszavitte. Az anyja nézett rá, majd elmosolyogta magát.
– Apád döntött így, azt akarja, hogy legalább ti ketten a bátyáddal tanult emberek legyetek. A többit nem tudtuk taníttatni, sajnos. Kérted, ő azt mondta, biztos szükséges.
Nóri tudta, hogy így volt. Soha nem kért ezután semmit, ha kapott, megköszönte, ha nem, hallgatott.
A középiskolában zajlott az élet, megtanult mindent, nem félt már semmitől. Furcsa volt a gépi fejés a gazdaságban, ő csak kézzel tudott fejni tehenet, de a műszaki dolgok, géptan is tantárgyuk lett, lassan megértett mindent.
A barátját, a szegénységet néha sikerült maga mögé szorítani, így tudott kitűnni a többi közül sokszor, akarattal, bátorsággal. Első volt még a fiúk közt is, aki először traktorra mert ülni egyedül. Lett is belőle kalamajka, mivel egy több funkciós RS-09-es gépet választott. Elindulni eltudott, csak megállni nem. A tanár a mezőn futott utána az osztállyal együtt. Megpróbálták túlkiabálni a traktor zaját, hogy segítsenek rajta. A traktor önálló életre kelt, a hidraulika emelte elől a karokat, villákat. Idegességében azzal nem is foglalkozott, hogy le lehetne venni a lábát a gázpedálról.
Aztán mégis elért hozzá egypár hangfoszlány – Menj a kazalra, a kazalra! – megértette, belandolt a szalmakazalba. A traktor motyogott egy darabig, aztán lefulladt. Akkor jött rá, hogy a bátorság nem elég önmagában, hogy véghez vigyen egy feladatot.
Mindig éhes volt, mint általában a kamaszok, ezért ő is megtanulta, hogy az ebédlő bejáratánál kitett kenyér ne csak tálcára kerüljön, a zsebébe is. Sokszor bajba is keveredett az örökös éhsége miatt. Egyszer a gyakorló gazdaságban is szorult helyzetbe került, mikor kilógtak este hagymáért a földre, hogy legyen a zsíros kenyér mellé. A tanyagazda észrevette az árnyakat a fák között, elindult megnézni mit látott. Csak az istálló felé tudtak visszamenekülni. Mikor hallották a hangokat, beugrottak a tehenek elé a jászolba.
– Hol vagytok, mihasznák? – hallották a tanyagazda hangját, de hiába nézelődött, nem találta meg őket, pedig ott voltak az orra előtt, kushadtak a szénában, akkor már ijedten, mivel a tehén érdes nyelvével nyalta a csupasz karjukat, böködte őket a szarvával. Örültek, hogy komolyabb sérülés nélkül ágyba tudtak keveredtek aznap éjszaka.
Kényszerűségből elfogadta az iskolát, de nem engedett az álmaiból. Soha nem állt le az alkotásról, csak papír és ceruza kellett hozzá, és az ujjai alatt életre is kelt az élettelen. A szeme olyan volt, mint egy fényképezőgép, belül bevillant a vaku és rögzült a kép.
Emlékezetből rajzolt, néha csak karikatúrákat. Ez lett a legnépszerűbb, mert tanárok is célponttá váltak. A legjobb alkotása az öreg matektanárnőről készült, akiről azt suttogták, hogy apáca volt fiatalon. Nem adott szegény a külsőségekre, sokszor jelent meg az órán, pacuhán. Legjobb öltözködési stílusa már hagyománnyá avanzsált, megállta volna a helyét a mai hóbortos divatkreációk között. Bizonyára nem készakarva, csak mert szétszórt volt mint a homok a sivatagban. A köpenyét vagy lejjebb egy lyukkal, vagy feljebb egy lyukkal gombolta. Na, ezt dobta még fel, ha szemérmesen még a kombiné is kikukucskált a köpenye alól öt tíz centire. Nóri megörökítette ezt is olyan sikerrel, hogy óra előtt mikor megmutatta a többieknek, visongtak a röhögéstől.
Azt sem vették észre, hogy bement az óraadó tanár. Kíváncsian megállt a pukkadozó tinédzserek mögött, nézte ő is Nóri remekművét. Mikor észrevették még az ütő is megállt a fali órán, olyan csend lett. A tanár elvette a rajzokat, vitte a tanáriba. A mappában minden tanárról volt karikatúra, még az igazgatóról is.
Még aznap behívatták az igazgatóhoz. Az Igazgató, nagydarab délceg ember volt, szép kackiás bajusszal. Nóri állt előtte, mint a szobor.
– Ezek a te műveid, nagylány? – kérdezte, de furcsamód nem volt harag az arcán.
– Igen, bocsánat érte, nem rajzolok többet – mondta sírva, már akkor az is eszébe jutott, ki is rúghatják érte, ha kirúgják mi lesz otthon, mit gondol róla az apja, az anyja, hogy nem tudja megbecsülni magát egy középiskolában.
– Dehogynem rajzolsz, majd gondoskodunk róla, hogy ne unatkozz, csak bennünket kímélj... ha szabad ilyet kérni – mondta nevetve az igazgató.
Attól kezdve mindig volt min dolgoznia, utolsó évben a tablót is ő tervezte.
A szerelem szele néha őt is elérte, de mindig csúf vereséget szenvedett a közelében. Nem volt könnyű dolga a szerelemnek Nórival. A szegénység olyan volt rajta, mint a bilincs. Egyszer mégis igent mondott, bálba hívta egy fiú. De Nóri nem ért oda a megbeszélt helyre.
Öltözködött pedig, készülődött, nagyon vágyott menni, a fiú is tetszett neki. De mikor rájött, hogy minden nejlon harisnyája lyukas, kétségbeesett. Mégis kísérletezett, ha ráhúzza egyiket a másikra, talán eltakarja egyik a másik szakadását. Nem jött össze, sírva feküdt le este. Míg álomba ringatta magát megfogadta, kitör ebből a nyomorult szegénységből.
A harmadik évben érte utol az első szerelem.

Észrevette, hogy mindennap amikor hazafelé tart, az egyik ház ablakából figyeli valaki. Eleinte úgy tett, mint aki észre se veszi, pedig dehogynem. Már előre azon szórakozott, míg a ház felé közeledett, hogy vajon ott szobrozik e az illető. Ott volt. Mindennap látta az árnyékát a függöny takarásában. Még arra is gondolt, nem e egy hulla, akit véletlenül ott felejtettek ücsörögni hetekre egy karosszékben. Aztán egy nap kint állt a műhely ajtajában egy férfi, aki szemmel láthatóan őt várta, mert ahogy közeledett felé, megjelent árulkodón az arcán egy ideges mosoly.

– Szia! Szeretnék beszélgetni veled, ha nem haragszol elkísérlek egy darabon. Tudom, hogy hol laksz. Megengeded?

Hoppá, gondolta ez lehet a hulla a függöny mögül. Jól megnézte magának, nagyon is élőnek tűnt. Azonnal lecsekkolta, hogy jóval idősebb tőle. Huszonhárom éves volt, Nóri csak tizenhét. A férfi ezután mindennap várta. Csendes szóval kísérte hazáig. Nem mérlegelte a komolyságát a szándékának, pedig Illett volna észre venni, milyen tisztelettel beszél hozzá, egyáltalán nem volt tolakodó, végül is utólag visszagondolva, ez imponált neki a legjobban. De furcsának találta a kimért távolságtartást, amit közvetített felé. Lassú sétáikon fogták egymás kezét, közben csendesen duruzsoltak az élet dolgairól. Nem sok idő kellett ahhoz, hogy észre vegye, ez már több mint barátság, nem egy komolytalan flört, amit egy kézlegyintéssel abba tud majd hagyni – Menj a fenébe, ennyi volt... ! Elérkezett az a nap is, hogy megkérte menjen el hozzájuk, meg akarja ismerni az anyja. Meglepődött a kérésén, addig eszébe sem jutott, hogy közelebb kerüljön a családjához. Félve mondott igent.


2023. január 27., péntek

Bizonytalanság

  


Siraki Gábor meglepődve nézett a karjaiból kiforduló Eliza után. Úgy érezte a betege levonta róla a legrosszabb konzekvenciát. Hogyan magyarázza meg, hogy eszébe sem jutott kihasználni a helyzetét. Tény, hogy félreérthető volt ahogy viselkedett. Nem tudott ellenállni a pillanatnak. Amikor magához ölelte leblokkolt a józan tudata, csak az előtörő érzelmek kavarogtak benne. A nő hajának, bőrének illata, a közelsége... olyan régen élt át ilyen meghitt pillanatot. Eszébe sem jutott, hogy rosszul esett Elizának, mikor közölte vele, hogy míg ölelte az elhunyt feleségére gondolt. Egyáltalán nem érezte át, hogy ő okozta a hirtelen hangulat változását, ami miatt faképnél hagyta. Nincs miért bocsánatot kérnie, hisz nem történt semmi, csak pertut ittak. Nem kell a történteket tovább gondolni, lezárta az ügyet.

Eliza csak akkor ment ki a fürdőszobába, mikor elcsendesedett a társalgóban minden zaj és leoltották a villanyt. Sötétben tapogatta ki az ajtót, gyorsan lezuhanyozott. Tisztában volt vele, hogy a professzor mindent hall, hisz az ő szobájával közös volt a fürdőszoba fala.

Lefeküdt, de hiába érezte a fáradságot nem jött álom a szemére. Újra értéktelen szürke kis verébnek érezte magát, aki arra is képtelen, hogy felhívja magára egy férfi figyelmét. A személyisége egy nagy nulla az orvos számára, átölelte, gyengéd csókot adott az arcára, felfokozott érzelmi állapotba került és kiderül a végére, hogy ez nem neki szól, hogy ő a fasorba sincsen. Egy meghalt nőt ölelt és csókolt. Egy hullát. Beteg ez a fazon. Ebből még baj lesz. Mindenesetre ezután minél nagyobb távolságot kell tőle tartania. Az érzelgős románcnak meg ezennel vége. Két személyiség lakik benne, egyik a való világban másik a szellem világban él. Hat éve nem tud döntés hozni, hová tartozik, a halottakhoz vagy az élőkhöz?

Ha egyszer felismeri, hogy ő a szürke kis Eliza, aki bekopogott hozzá a múltból, majd összemossa a régit a mostanival. Ugyanúgy mint a való világot a szellem világgal. Nem fogja értékelni a változásokat. Átlép rajta mint eső után átlépünk a pocsolyán. Az a régi Dékán Eliza nem volt szerethető, most sem az. De mi van, ha félni is lehet tőle? Nagy felelőtlenség volt elutazni vele, olyan mintha vakrepülésben venne részt. Nekicsapódhat egy sziklának, lezuhanhat egy szakadékba, mert nem biztos az a kéz, ami elkaphatja. Még segítségre sem számíthat, ismeretlen országban van, ismeretlen emberek veszik körül.

Reggel arra ébredt, hogy valaki kinyitotta a szobaajtaját. Amikor felnézett meglátta Leventét.

– Gyere ide nyugodtan, mond el miért jöttél.

Levente kiszaladt, kis idő múlva megjelent a noteszával. Leült az ágyszélére és lázasan írt.

– Apu megint szomorú. Haragszol rá?

Eliza meglepett arcot vágott.

– Nem haragszom. Miért gondolsz ilyen butaságot?

– Nem gondolok. Láttam, hogy szomorú.

Az ajtó újra kinyílott. Siraki Gábor nézett be rajta, már fel volt öltözve utcai ruhába. Eliza észrevette milyen kialvatlan az arca.

– Én meg kereslek mindenütt Levi! Heléna jó lenne, ha igyekeznél, kilenc óráig le kell mennünk reggelizni.

Eliza kibújt a takaró alól, míg kioldalazott a férfi mellett az ajtón, szemtelenül megjegyezte, hogy nagyon ramatyul néz ki, reméli nem itta meg az éjszaka az egész üveg whiskyt. A professzor nekidöntötte a hátát az ajtókeretnek, elkísérte a tekintetével Eliza sietős alakját míg a mosdó felé igyekezett.

-- Nem talált! -- szólt utána gúnyosan.

Marseille felé vezető úton sem oldódott köztük a hangulat. Eliza míg figyelte a mellettük elsuhanó tájat, azon törte a fejét, hogyan fog ebből a helyzetből jól kijönni.

Az orvos nem tudta leplezni a rossz kedvét. Eliza tisztában volt vele, hogy a férfi megsértődött, nehezére esett, hogy este egyszerűen faképnél hagyta. A kis álszent, duzzogott magában, még ő van megsértődve. Reggelinél is inkább a fiához beszélt, kerülte még a tekintetét is.

Letett arról a szándékáról, hogy végig játssza a memória vesztest. Sokat gondolkodott az éjszaka. Jobb minél előbb túl lenni rajta. Rosszabb lesz később, most még itt vannak francia földön. Tudja meg most, hogy kivel utazik, aztán dönthet. Innen még vissza tud jutni könnyen Párizsba. Akkor eszébe jutott az álom. Nem fordulhat vissza félúton, ha csak lehet velük kell utazzon Korzikára. A férfi felé fordult, egy darabig szótlanul nézte. A régi arcát jól ismerte, képtelen volt feledni: annak a férfinak sötét hullámos, gondozott frizurája volt. Mindennap frissen borotvált arccal lépett be az egyetemi előadóba. A mellette ülő férfi ugyanaz és mégsem hasonlít az emlékeiben élőre. Hosszú sűrű haj, hátul gumival összefogva, ami inkább melinírozottnak tűnt, nem őszesnek. A szemöldöke ugyanolyan, sűrű sötétbarna, az nem változott. Az amerikai szakálla... nem volt vele kibékülve, hiába sugallta felé az ápoltságát mégis úgy érzékelte, öregíti, slampossá teszi. A szemei... mintha örök fájdalmat hordoznának.

Az orvos megérezte, hogy nézi.

-- Elmondod mi a véleményed rólam? Alaposan szemügyre vettél. Milyennek látsz? Gondolom már ezerszer megbántad, hogy elfogadtad a meghívást.

A hangja újra gúnyos volt.

Eliza elkapta a tekintetét, nem válaszolt.

-- Na mi van, hölgyem? Titoktartási szerződést kötöttél önmagaddal? Hány évre titkosított... értem... csak a nyaralás idejére egy hónapra.

Eliza feléje fordult, hitetlenkedve nézte.

-- Ez egy bevált modor a részedről, ha nem úgy történnek a dolgok ahogy te elképzelted?

-- Milyen dolgok? Hja, az estére gondolsz. Nem én voltam modortalan, csakis te voltál. Nem vallott kulturált viselkedésre, ahogy leléptél. Csak ismerkedni akartam... megismerni téged, beszélgetni veled. Azt képzelted, többet akartam? Tévedsz. Együtt nyaralunk. Ideje megismernünk egymást. Ne feledd el, a betegem vagy semmi több.

-- Rendben. Ismerkedjünk. Tényleg nem tudunk egymásról semmit. Az előbb azon gondolkodtam, hogy mi lehet az oka, hogy társtalan vagy. Ilyen régóta nem élhet egyedül egy egészséges ember. És... ha alaposan szemügyre veszlek, külalakra sem nézel ki rosszul... szóval... gondolom, pont nem ért rá az aktuális hölgy, akit hozni akartál magaddal.

Eliza meglepődve tapasztalta, hogy a férfi szívesen válaszol a kérdésre, mint aki mégis örül, hogy végre megtört köztük a csend.

– Köszönöm a kritikát. Jól van, válaszolok, ha te is válaszolsz, ha kérdezek. Rendben?

– Rendben.

-- Mint már tudod, hat éve jöttem ki Párizsba dolgozni. Közvetlen azután, hogy a feleségem meghalt autóbalesetben.

Az első években eszembe sem jutott, hogy hiányzik az életemből a társ. Nagyon magányosnak éreztem magam, de csak ha hazamentem. Minden energiám a karrierépítésbe öltem. Lett volna...nem egy, nem kettő... de nem voltak számomra vonzók. Később lett egy pár hónapig tartó kapcsolatom... vége lett... az én hibámból...minden nőben a feleségem kerestem. Nem jött össze eddig soha, hogy találjak hasonlót...feladtam. Tudom, hogy felesleges tovább keresni, olyan mint ő nincs másik.

Eliza döbbenten hallgatta az őszinte vallomást. Az orvos teljes mértékben tisztában volt vele, hogy illúzióban él, amiből ha nem tud időben kilépni, a mélybe húzza. Képtelen szabadulni a gyásztól a lelkiismeretfurdalástól " minden nőben a feleségem kerestem" észrevette este, hisz őt is azonosította a halottal. Átélte már ugyanezt amikor álmot látott: vissza emlékezett a zongorista fájdalmas szavaira, mielőtt a mélybe vetette magát. Nem kért segítséget, mindenkit elutasított. Nem találta helyét az életben. Minden kapcsolatban a halott felesége személyiségét kereste, képtelen volt élni nélküle. Nem hagyhatja, hogy úgy végződjön a történet, mint abban a rémáloban. Segítenie kell, nemcsak neki, a fiának is. Talán könnyebb lesz a lelkük, ha beszélnek róla.

– Nem értelek. Olyan mint a volt feleséged nincs több, te is tudod. Ne keresd azt az embert aki ugyanúgy fog szeretni téged, vagy még jobban...az aki majd szeretni fog, eljön magától hozzád, nem kell, hogy keresd. Amúgy ismerem ezt az érzést. Én is átéltem.

– Ugye emlékszel mindenre?

– Nem igazán. De egyre több információ ér el hozzám a múltamból.

– Mi az igazi neved?

– Eliza.

– Szép neved van. Majdnem ráhibáztam Heléna... Eliza. Akkor emlékszel arra is kivel éltél eddig.

– Nem vagyok férjezett... jelenleg csak élvezem az életet.

– Mióta emlékezel?

– Azon a reggelen már részben visszatért az emlékezetem, mikor meglátogattatok.

– Erre nem gondoltam, a többi stimmel. Miért jöttél akkor mégis velünk?

Eliza lehajtotta a fejét.

– Később. Hosszú történet.

– Na, még ez hiányzott ! Rengeteg időnk van. Mikor mondod el a teljes igazságot?

– Ha úgy döntök, hogy eljött az ideje...elmondom. Most én kérdezek. Miért hoztál magaddal? Csakis Levente miatt?

– Nem csak ő miatta. Valahonnan ismerlek. Te tudod a választ, segíthetnél. Most szólok, hogy nem bírom elviselni ha félrevezetnek, hülyítenek. Igaz ez egy összefércelt kapcsolat, de pont ezért, tisztességtelen ha nem őszintén beszélsz velem. Semmilyen kézzelfogható indokot nem tudsz felmutatni, hogy szükséged van arra, hogy félre vezess. Még nem késő, mond meg mit akarsz? Vissza akarsz menni Párizsba?

-- Veletek akarok maradni. Még nem tudok arról beszélni, hogy mi az oka. Legyél hozzám türelmes.

-- Mégis, valamit csak lehet róla mondani!

A professzor egyre türelmetlenebb lett.

-- Talán magam miatt, meg...te is tudod, hogy Levente meghívott... szívesen veletek tartok, ha még most sem vagyok teher.

– Ha őszinte leszel, akkor egyáltalán nem leszel a terhünkre. Marseille-ben egy munkatársam családjánál fogunk megszállni. Amikor tegnap beszéltem velük telefonon, említettem, hogy egy másik hölggyel megyek, nem a nevelőnővel. Nagyon örültek, hogy a barátnőmet is viszem. Én meg nem javítottam ki őket, mégse mondhattam, hogy egy betegemmel megyek nyaralni. Ha megkérhetlek... ne rontsd el a napjukat, meg az enyémet sem.

– Ezt ugye csak tréfának szántad?

– Nem. Még akkor jó ötletnek gondoltam, hogy nem mondom meg az igazat. Tegnap este bebizonyítottad, hogy nem szereted azt sem, ha közeledek feléd. Ki az a férfi, akit szeretsz?

– Én nem nevezném a tegnap estit közeledésnek, de te tudod hogyan értékeled magadban mi történt köztünk. Úgy emlékszem én is, hogy csak pertut ittunk, csak ennyi volt. Ne is beszéljünk róla többet. Mint mondtam, ugyanabban a cipőben járok, mint te, soha nem találtam meg  azt az ideált akit kerestem. Túl nagyra tettem a mércét. Egy férfi legyen jó kiállású, udvarias, okos, érzelemgazdag. Aztán egy nap találkoztam vele, az ideális férfival. Pedig nem kerestem, csak úgy megjelent a semmiből. Azóta az életem része lett. Itt él bennem együtt lélegzik velem, mert ő a lelkitársam. Mikor először megláttam teli lett pillangóval a gyomrom. – Eliza tettetett vágyakozással felsóhajtott – Nagyon szerettem, és szeretem most is. Meséljek róla?

– Ha akarsz...-- a professzor kényszeredetten beleegyezett.

– Kábé olyan magas, mint te vagy, jóképű, sportos és nagyon okos. Igazi agymen. Gyönyörű hangja van, és mindig csak nekem énekel... ha csak rágondolok... teljesen kész vagyok tőle... Eliza hátra döntötte a fejét, lehunyta a szemét, míg vágyakozva beszélt a szerelméről.

– A mesékben van ilyen tökéletes pasi, fehér lova van? Félre a tréfával, kapcsolatban vagy most is vele?

– Is is. Nős ember, hosszútávon elérhetetlen...

– Akkor csak a szeretőd. Van rajta kívül más is?

– Volt pár, de leléptem idejében mikor a szexre került sor, nem találtam meg bennük az elsőt.

Eliza önelégülten rámosolygott a férfira.

– Hiányoztak a pillangók...– a professzor arca elkomorult.

– Igen. A szerelem... semmivel nem lehet összehasonlítani. Benne van a feltétel nélküli bizalom, a közös jövő, az együttébredés... érted? Csak azért, hogy spontán testi vágyam lett... szóval az nálam nem jelentett semmit.

– Akkor menthetetlen vagy. Sajnálom.

– Te is az vagy! – Eliza ránevetett Gáborra. – Te sem akarsz mást, csak azt az egyet, akit szerettél, a halott feleségedet. Kvittek vagyunk. Milyen különös véletlen nem gondolod? Nézd ott van előttünk Marseille!

A város ezután minden figyelmüket lekötötte. Végig kellett menniük Marseille-en, hogy lejussanak a kikötőrészhez. A közlekedés úgy hullámzott körülöttük, mint a közeli tenger. A piros lámpa nem számított semmit, a végén a professzor is elvesztette a türelmét és kényszeredetten átvette a többi autós stílusát. Eliza is megdöbbenve látta, ahogy a gyalogosok minden szabály betartása nélkül mozogtak az autók között. A járdát nem csak a gyalogosok, a motorosok, kerékpárosok is használták. Kész káosz volt a város. Áthaladtak a régi városnegyeden, ami olyan hangulatot árasztott magából, mint egy mesebeli provence-i kisváros, szűk utcák kaptattak fel az emelkedőkön és buktak alá, homokszínű házakon mindenütt levendula színűre festett zsalugátereket látott. A provence-i vidék színeit viselte minden ház, alázattal beolvadva a tájba, a sziklás hegyek és a levendula mezők színébe burkolódzva. Később elébük tárult a nagyváros képe, a ronda, színtelen emeletes házak, a kirakatok és neonfények sora, egy-egy fa csak a természet hírmondójaként magasodott ki a szürkeségből. Kocsibűz és mimikátlan emberi arcot láttak mindenütt, az elbájoló kisvárosi idillt felváltotta Marseille igazi valósága. Ráadásul úgy látták, hogy koszos és úszott mindenhol a szemétben. Ezek szerint nemcsak a piros lámpa, de a köztéri kukák használata sem volt kötelező a városban lakóknak. 




2017. október 19., csütörtök

Katerina Forest: Mondd, mit jelent



Esős reggelre ébredt a város
a szél végigzúgott a kapualjakon.
Megpihent néha a ház falának dőlve,
majd felsuhant és bezörgetett az ablakon.
Álmosan ébredtél, csak néztél engem
majd tétován rám kérdeztél
– Mondd, mit jelent neked, ha azt mondod, szeretlek.
– Nem tudom– néztem rád meglepődve –
ne kérdezz olyat, mire nincs felelet.
A szó, hogy szeretlek, csak betű, hang,
üres frázis, nem jelent semmit, értéktelen.
Nézdd, kinn az esőt, hideg és fázós tőle a reggel.
Itt belül már féltelek, már rád adtam kabátot, sálat,
meg ne fázz, kedvesem.
Ha elmész és távol vagy tőlem, behunyom szemem
megpróbállak érzékelni téged, mert ott vagy bennem
megbújsz a sejtjeimben.
Ha a távolság köztünk nagyra nő, a lelkem sikolt utánad,
feljajdul s kifut belőlem minden érzelem,
mint szakadt hegedűhúrról az utolsó dallam.
Ha visszajössz hozzám, kiragyog a világ, szirmát
bontja ezernyi rózsa, táncolni szeretnék, repülni
mint habkönnyű gerle,lebegni szelek szárnyán,
majd szédülve zuhannék erős karjaidba.

2017. április 2., vasárnap

Katerina Forest: Ez is Szerelem



Szemed lehunyod, pihensz.
Egy hajtincs homlokodon
elsimítja gondolatod,
olyan nyugodt az arcod.
A mély ráncok szemed alatt
kisimultak, pihenj Kedvesem.
Ülök melletted és őrizem
a csendet

hogy ne zavarjon semmi.
Egy kis békét hagyni
zaklatott szívednek
fáradt testednek.
A külvilágtól elszigetelve
a csend csak a csend
öleljen.

Pihenj Kedvesem.
A sors kegyes volt hozzám,
mikor a lelkem egyedül kóborolt
magányos szívem
mindig szomorú dalt dalolt,
a sors téged nekem adott.
Öreg voltam már a szerelemre
de felnőttem az igaz szeretetre.

Mi kell már nekem,
a fiatalkori mámor?
Túlnőtte önmagát a vágy
ez sokkal erősebb annál,
amíg élek, szükségem van rád.
Mert Te vagy Én, és Én vagyok Te,
külön – külön, semmi se.
Csak két fáradt vénülő ember.