A bárzongorista

 

Pár órát tudott aludni hajnalban, kora reggel telefon csengésre ébredt. A kijelzőn megjelen Szofi neve. Érezte, hogy kiugrik a szíve a helyéről. Ugyan mit akar vele közölni?

-- Remélem nem ébresztettem fel? Kint vagyok az előkertben, nem akarom, hogy hallják a beszélgetésünket. Itt van nálunk Eliza. Majd mindent elmondok később. A lényeg, hogy ma este kilencórára legyen itt a móló melletti étterembe. A bárzenész kis időre átadja a zongoráját, a többi magán múlik. Remélem emlékszik arra a dalra, amiről Eliza mesélt nekünk. Bízzunk benne, hogy Eliza szíve megenyhül maga iránt. Akkor kilenc órakor, viszlát!

Gábor nézte az elnémult telefont, a tudatáig csak egyetlen gondolat jutott el, hogy Eliza él. Él! A többi nem fontos. Persze, hogy elmegy. Ez egy utolsó lehetőség, hogy Eliza visszatérjen hozzájuk. Szofi egy angyal!

Időben megálltak az autóval a vendéglő előtt. Kiszálltak és alaposan körül néztek. Sokkal nagyobb, hangulatosabb volt ez a hely, mint ahová eddig jártak vacsorázni.

Hallgatták egy darabig a kiszűrődő zajokat. Odahajolt Leventéhez.

-- Ma este kis időre enyém bent a zongora, legyél jó fiú, ha játszom rajta ott legyél velem. Ne menj el mellőlem egy pillanatra sem.

-- Miért találtad ki, hogy ma zongorázol? -- kíváncsiskodott Levente.

-- El kell játszanom egy két dalt... megkért az a hölgy, aki nálunk járt. 

Vett egy mély levegőt, megfogta a fia kezét.

-- Induljunk itt az idő.

A teremben egyenesen a zongorához ment, odahajolt a bárzongoristához, aki azonnal felállt és mosolyogva átadta a helyét.

-- Sok szerencsét Uram!

Óvatosan végig húzta a billentyűkön az ujjait, hogy kiismerje a hangszert. Egy olasz slágert játszott rajta először. Mintha megérezte volna, hogy már bent ülnek Szofiék, átváltott egy másik dalra. Levente könyökölt a zongora szélén, elmélyülten hallgatta. 

Szofiék vaddisznó cibetet rendeltek, John gesztenyéből készült sört kért hozzá. Nagyon megkedvelte a sziget egyedi sörét, minden alkalmat megragadott, hogy fogyasztani tudjon belőle. Mindketten izgatottak voltak, remélték, hogy sikerül a tervük és Eliza a professzorral újra egy párt alkotnak. Eliza az étlapot böngészte amikor eljutott hozzá a bárzongorista dala. Felnézett Szofira.

-- Érdekes, nem tudtam, hogy ilyen ismert ez a dal, angolul énekli, de ez egy magyar sláger. Te nem ismerheted, de én igen...

A teremben lehalkult a moraj, csak néha hallatszott egy- egy villa vagy tányér zörgés. A bárzongorista kellemes bariton hangján teljes átéléssel énekelt.

"Egy kis patak mindig rohant, s közben csak énekelt. egy sziklafal útjába állt, s a dalnak így vége lett. Én is így lettem néma víztükör, mikor tőlem elmentél. Nekem többé már a Nap sem tündököl, csak ha újra megjönnél."

Elizában visszatértek az emlékek, ezt a dalt énekelte Gábor is a tavaszi fesztiválon. Nem tudta elfelejteni azóta sem. "Látod így vitted el a színeket, mikor tőlem elmentél. Nekem többé már nem lesznek ünnepek, csak ha újra megjönnél."

Eliza lehunyta a szemét úgy hallgatta. Azt érezte, hogy játszik vele a valóság, illúzióba kergeti, mintha Gábor hangját hallaná. De nem fordult meg. Bent akart maradni az illúzióba, ha megfordul és látja, hogy nem ő az, megszakad ez a jó érzés, ami eluralkodott rajta. 

Szofit isidegesítette, hogy Eliza nem reagál a dalra. Sűrűn ránézett Johnra, aki lemondóan felhúzta a vállát. Megpróbálták, nem sikerült. Kis időre csend lett, de csak egy pár percre a zongora újra megszólalt. Eliza elsápadt, meredten figyelte Szofit, majd felált és hátra nézett a bárzongorista felé. A szomorú dal körbe ölelte, ráült a mellkasára, alig kapott levegőt. Azt a dalt hallotta, amit álmaiban hallott, de már magyarul:

"maradj velem, segíts nekem vigyél haza, fogd a kezem szeress nagyon, fáradt vagyok és nehéz a szívem vigasztalj meg, ha nem is hiszed,hogy szebb lesz a holnap, mondd, hogy lehet mondd, hogy lehet, ha nem is tudod, hogy hiszek neked amikor vége az utolsó dalnak is és a varázslat szétfoszlott már mi lesz veled, ha egyedül hagy a zajos tömeg sebzett vagy és te sem tudod, hol a helyed maradj velem, segíts nekem vigyél haza, fogd a kezem..."

Levente észrevette Elizát, odaszaladt hozzá és görcsösen átölelte a derekát.

-- Eliza, én tudtam, hogy nem haltál meg!

-- Ugye nem hallucinálok, csípjél meg azonnal! Te beszélsz? Mióta?

-- Muszáj volt. Apu belement a mólónál a tengerbe. A cipője is rajta volt. Muszáj volt kihívni onnan. Megígértem neked, hogy vigyázok rá. Azóta el sem mozdulok mellőle.

Eliza szemében megjelentek a könnyek.

-- Nagyon ügyes vagy, nagyon örülök, hogy ez a vágyam beteljesült, végre hallom a hangod.

Levente szélesen elvigyorogta magát.

-- Igen! Gyere mondjuk meg apunak, hogy előkerültél végre.

-- Menj csak kis doktornő, gyógyítsd meg ennek a szegény embernek a szívét -- biztatta John. --  Csak egy jótanács, örülnék, ha megfogadnád, ha szereted, soha ne legyen ezután előtte titkod. A bizalom az alapköve minden kapcsolatnak.

Elizának míg közeledett Gáborhoz, az jutott eszébe, hogy minden valósággá vált, minden hihetetlen dolog. A sok víz, amit látott az álmaiban, mind ott volt a hatalmas tengerben és a vad viharokban. A reménytelenség, ami miatt a halálba készült Gábor, valósággá vált. Az álomban nem tudta megmenteni, de a fia igen. Talánmégis volt egy cseppnyi szerepe abban, hogy megváltozott az apa és a fia sorsa. Mosolygott a könnyein keresztül, a barakát az áldást, mégis mindhárman megkapták ezen a csodálatos helyen. Csak ide kellett érte utazniuk. 

Gábor elmélyülten játszott a zongorán. Újra énekelte azt a dalt, amit az utóbbi időben olyan sokszor dúdolt magában úgy, hogy senki se halja.

Mikor egy kéz ránehezedett a vállára, az ujjai megálltak a billentyűkön. Egy hajtincset érzékelt, ami az arcához ért, egy kedves hangot, ami azt súgta a fülébe: -- Nem gondolod, hogy Leventének már ágyban lenne a helye? Későre jár. Gyere, menjünk haza.

Gábor felállt a zongora mellől, hátrafordult. Nem tudta mit csináljon, mit mondjon, a sírás fojtogatta a torkát. Aztán alig hallhatóan megszólalt.

-- Eliza, ahol te vagy, az a mi otthonunk. Mostmár tudom és értem, hogy miről akartál végig meggyőzni. Nagyon szeretlek Dékán Eliza.

Eliza meglepődve nézett Gáborra.

-- Te tudod, hogy ki vagyok?

-- Igen, Szofi mindent elmesélt rólad, és azóta még jobban szeretlek. Nagyon sok bocsánatkéréssel tartozom, sokszor és csúnyán megbántottalak tudom. De ez a múlté, nagyon fogok rá vigyázni, hogy jól érezd magad velünk. Már tudom, hogy meg lehet benned bízni, nagyon félre ismertelek.

A bárzongorista visszatért, megveregette Gábor vállát -- Nincs kedve itt dolgozni? Bejött mindenkinek ahogy zenél. Gratulálok, nagyon helyes családja van Uram!

Szofi és John felállva várta őket. Eliza odalépett hozzájuk, hogy elbúcsúzzon. Átölelte Szofit, közben halkan megköszönte a segítséget.

Szofiban feloldódott a szorongás amikor látta, hogy sikerült a kis cselszövésük, amit Johnal kitaláltak. 

-- Még nem vagyunk kvittek én csak segítettem, hogy visszataláljatok egymáshoz, de te sokkal többet tettél értem, az életem adtad vissza.

Gábor felemelte a kezét, hogy leintse a hálálkodó asszonyt.

-- Nincs igaza Szofi, vegyük úgy, hogy én is egy fuldokló voltam és ha önök és a fiam nincsenek...-- nem fejezte be, elérzékenyülve magához ölelte Elizát. Csak magában folytatta a ki nem mondott szavakat: -- már én is halott lennék.

Levente szemében kigyúltak újra a tiszta fényű csillagok, beteljesült amire vágyott: ők hárman összetartoznak ezután, úgy, mint a tenger, a sziklák és az égbolt.

 

 

 

 

 

 

ÖNHIPNÓZIS

Az eső megállt, de hátra hagyta a hullámokat korbácsoló szelet. Gábor nem aludt egész éjjel, nem zárta be az ajtót, várta, hogy Eliza visszatérjen hozzájuk. Előző nap amikor kis időre megállt az eső, végig mentek a tengerparton, érdeklődött ismeretlen

emberektől, hogy láttak- e egy magányos fiatal nőt a viharban sétálni. Tudta, hogy meg kell találnia, hisz felelősséget vállalt érte. Az este folyamán értesítette a rendőrséget. Ki tudja mit fog róla mondani nekik, ha megtalálják, lehet minden rossz előérzete beigazolódik. Vége a karrierjének egy pillanat alatt. Autó zúgásra figyelt fel, kinyitotta az ajtót, hogy megnézze ki érkezett. Számára ismeretlen középkorú házaspár állt a teraszon.

-- Elnézést Professzor Úr, Elizához a megmentőnkhöz jöttünk. Szeretnénk tőle elbúcsúzni, mivel két nap múlva visszatérünk Amerikába. Engem Szofinak hívnak, a férjem John.

Kezet fogtak.

Gábor beszélte az angol nyelvet, mégis úgy gondolta nem jól értelmezi a hölgy szavait.

-- Eliza jelenleg nincs az apartmanban, tegnap itt hagyott bennünket. Mondhatjuk úgy is, hogy köszönés nélkül lelépett. Honnan ismerik? És miért hívják megmentőnek? Tudják mit, jöjjenek beljebb, egy kávét, ha elfogadnak.

-- Szívesen elfogadjuk. Tudja nagyon sajnáljuk, hogy nem tudunk tőle elköszönni, meg szerettem volna hívni hozzánk az Egyesült Államokba. Pennsylvaniában lakunk, gyönyörű vidéken.

-- Értem, azaz mégsem. Azt nem értem, hogy miért hívják őt megmentőnek?

Szofi Levente haját simogatta, majd helyet foglalt ő is az asztal mellett. Gábor beindította a kávégépet, közben várakozóan nézte őket.

-- Levente nagyon klassz srác, Eliza sokat mesélt róla. Csodálkozom, hogy nem tud semmit, kimentett a tengerből és újra élesztett a doktornő. Visszaadta az életem.

Nagyszerű teremtés, vigyázzon rá nagyon, egy kincs, ha én mondom

-- Eliza itt hagyott bennünket -- mondta szomorúan Gábor -- bizonyára elmondta, hogy mint betegemet hoztam magammal, baj volt a memóriájával.

-- Hihetetlen. Hisz a balesetem után sokat találkoztunk és úgy beszélt a kapcsolatukról... mintha tökéletes lenne az összhang maguk között. Bocsásson meg, de soha nem

gondoltuk, hogy a betege, mi azt hittük, hogy...

-- Tévedtek. Nem volt más, csak beteg orvos kapcsolat. Előszeretettel flörtölt más férfiakkal a parton, ha egyedül ment ki a fiammal.

-- Csak nem arra pimasz Bertoldra gondol drága Professzor Úr? Más ugyanis nem volt.

Ráakaszkodott minduntalan Elizára, folyton követte, olyankor odajött hozzánk, ha a fickó nem hagyta békén, mi meg örültünk a társaságának, hisz nagyon bölcs

világszemléletű hölgy, jó volt vele társalogni mindenről. Áh, az nem volt

flört, Eliza magát szerette. Már nagyon régóta, csak sajnálattal hallom, hogy

egyoldalú volt ez a rajongása, egy egyetemista diák plátói szerelme, amiről magának halvány fogalma se volt ezek szerint. Nekem elhiheti, elmesélte az életét elég részletesen.

-- Miről beszél, milyen egyetemről?

Szofi tettetett csodálkozással nézett John felé, majd Gábor felé fordult.

-- Hihetetlen Uram, hogy nem tud róla semmit. Az orvosi egyetemről beszélek, ahol tanította Magyarországon. Emlékezzen csak vissza.

Szofi megállás nélkül beszélt ezután Elizáról. Mindent elmondott, amit csak tudott. Kitért elég részletesen a filmsztár kinézetű tanárjára, aki olyan szépen énekelt és zongorázott, hogy minden lány bolondult érte.

-- Még most sem emlékszik Professzor úr? Az az álom pasi, pedig Ön volt.

Megemlítette Eliza visszatérő álmait is, ami miatt Párizsba utazott. Az álmokban valaki felé küldött egy szomorú dalt, úgy érezte hívja Párizs, vagy valaki, ide kellett utaznia. 

-- És milyen csodálatos véletlen, hogy találkozott Önnel. A sors nagy játékos, nem gondolja?

Hát igen, azt is tudjuk, hogy amikor már jól alakult a kapcsolatuk és úgy

érezte, hogy ön is megkedvelte, félelmek kezdték gyötörni attól, hogyan reagálja le, ha elmondja, hogy egy volt diákjával nyaral.  Reméltük, hogy mára már minden rendeződött.

Annyira összeillenek.

-- Hogyan hívták, milyen Eliza? -- Gábor elképedve hallgatta Szofit. Kezdett benne összeállnivalamiféle kép, mégse tudta azonosítani vele Elizát

-- Dékán Eliza.

-- A név talán bejön, de Elizát nem tudom hozzáképzelni a névhez.

-- Nem csodálom -- mosolygott Szofi -- azt mesélte nem volt szép lány, a csúnya horgas orra miatt. Mindig önértékelési zavarban szenvedett miatta. Viszont nagyon jól tanult, kitűnően vizsgázott és több nyelven anyanyelvi szinten beszél mára.

-- Ennek az Elizának szép karakteres arca van, ön is tudja.

-- Plasztika, ha valaki akkor önnek nem kell felvilágosítás, a mai világban mindent helyre lehet hozni. De ne haragudjon, még el akarunk menni egy számunkra kedves helyre. Ha Eliza visszajön, kérem adja át neki az üzenetünket és egyben a meghívásunkat is.

Itt a névjegykártyánk, hívjon fel bennünket, ha visszajön.

Szofi és John felálltak, hogy búcsúzzanak.

-- Ha mi találkozunk vele előbb, mit mondjunk neki. Üzen valamit?

Gábor széttárta a karját -- Nem tudta az agyam még feldolgozni Szofi, amit az imént hallottam Öntől. Ha találkozik vele? Őt már nem érdekli mi történik velem, velünk. Végérvényesen vége, úgy érzem. Oltári féltékeny lettem, nem gondolkodtam, csak a keserűség motivált. Ennek ellenére vissza kell jönnie, felelős vagyok érte. A rendőrség már keresi... nincs kizárva, hogy van hol vigasztalódjon. Ennek ellenére velem kell visszautaznia Párizsba.

-- Féltékeny? Ezek szerint szerette őt?

-- Igen. Úgy gondoltam vele mindent újra tudok majd kezdeni. Ő is ezt akarta...mégis... hagyjuk. -- Gábor keserűen legyintett a levegőbe.

-- Elkérhetem a telefonszámát, hátha szükségem lesz rá. Tartozunk Elizának, ha tudunk segítünk.

Még egyszer átkéne beszélniük a történteket, nem gondolja?

Gábor kikísérte őket, mikor visszatért szembe találkozott Levente kérdő tekintetével.

-- Nem értettél semmit a beszélgetésből. Meg kell tanulnod az angol nyelvet is. Ez a két ember

Elizát kereste, meg akarták hívni az Államokba. Olyan dolgokat mondtak, hogy még most sem tudom felfogni. Eliza megmentette a nő életét, mindent tudnak róla. A nevét, azt, hogy honnan jött, mindent. Érted Levente? Velem miért nem beszélt meg semmit?

Levente írt a noteszába. -- Engem is megkért, hogy ne mondjak semmit.

-- Szóval te is mindent tudtál. Ki kell innen mennem, szét szakad a fejem!

Ingerülten felvette az esőkabátját, indult az ajtó felé. Levente kapkodva öltözött, szaladt utána.

A tengerparton állva nézték a háborgó tengert. Moszatok, algamaradványok, vergődő halak, kagylók ezrei hevertek szanaszét a fehér homokon. Levente megszorította az apja kezét, elindultak a parton a móló felé. Gábor emlékeiben felderengett a kis sovány tizennyolcéves diák alakja, hosszú összefogott barna hajjal, laza sportos szerelésében. Egyszer a kollégája megjegyezte: a kis Dékán Eliza mibe fogadjunk betéve tudja a budapesti telefonkönyv összes adatát. Ez a lány egy zseni, vagy nagyon tud magolni, nincs rajta fogás. Ő sem talált rajta, úgy mondta fel a vizsgaanyagot mintha olvasná. Tartózkodó volt, kis különc. Szerelmes lett ő is mint a többi lány? Sok levelet kapott, üzeneteket, némelyik lány fogadást kötött a többivel, mennyire sikerül megközelíteni, beszélgetni vele. Fárasztó volt. Udvariasan, de határozottan visszautasítani őket.

Emlékezett a tavaszi fesztiválra, amikor Eliza a színpadon Radnótit szavalt.

Végig őt nézte, meglepően átéléssel mondta a verset. Később ő is fellépett,

kereste a kis remegőhangú Elizát, neki énekelt. Ajándék volt a versért. Semmi

több. Ő nem volt szerelmes egy diáklányba sem, még gondolatban sem. A mostani

Eliza... ő már teljesen más, nagyon szép nő. Ezt az Elizát szereti... aki előre szólt, hogy addig halogatja, tologatja a döntést önmagában, hogy mindent elveszíthet. Már mindent tisztán látott, mindent megértett. Saját magára volt végig féltékeny... ő volt az a férfi, aki olyan gyönyörűen énekelt, hogy teljesen odavolt érte. Ő volt az a férfi, aki ha beszélt hozzá, ezer pillangó csapdosott a gyomrában és kiment az erő a lábából. Ismerős érzések, az utóbbi napokban hasonlót érzett ő is Eliza közelében.

A mólónál észrevette, hogy a vihar után jártak ott emberek. az eső simára mosta a homokos

fövenyt, de egy helyen közeledő és távolodó lábnyomok még megmaradtak a vizes homokba. Legalább három ember lábnyoma. Mi történt itt, itt volt Eliza? Ha itt

volt, kikkel ment el? Idehívott valakit. Talán mégis a strandon megismert

alakot és szépen elment vele. Csakis így lehet. Gondolni sem mert rá, hogy baja eshetett, mégis legbelül remegett a gyomra a félelemtől. Elhagyta Eliza örökre, ugyan úgy, mint Hédi. Lesétált a tengerpartra, egyre közelebb a csapdosó hullámokhoz. Még egy lépés, még egy, és minden semmivé válik. Nem lesz több gyötrődés, nem lesz több elérhetetlen vágy.

Csukott szemmel és csukott füllel járt eddig. Képtelen volt felfogni, hogy Eliza miatta utazott Párizsba, az ő szenvedő lelkének a szomorú dalait érzékelte. Kódolt üzenetek, amit elküldött nap mint nap, hogy nagyon fáj az élet, hogy nagyon egyedül van a

világban. Eliza, egyedül Eliza volt képes befogadni az üzenetet. Végig itt volt vele, tisztán és őszintén. Minden számítás képmutatás nélkül. Figyelt rá, minden napját beragyogta a mosolya. Lassan lépegetett előre, már a térdéig ért a tenger vize. Egy egy vad hullám felkúszott a melléig. Nem érdekelte.

Önhipnózisba került. Meg akart szabadulni mindentől, nem akart már gondolkodni sem.

Egy éles kiáltás hasította ketté a tenger és a szél zúgását. Az orvos megállt a következő lépés előtt, majd hitetlenkedve hátrafordult. Mögötte a vízben állva, eltorzult arccal ordított utána a fia:

-- Apuu, gyere visszaaaa!

Abban a percben kitisztult a tudata, kitaposott a vízpartra, magához ölelte Leventét. Sokáig ölelték egymást, végül elindultak visszafelé. Levente szorosan fogta a kezét, nem engedte el egy pillanatra sem. Nem csak azért, mert Eliza megkérte, hogy vigyázzon rá. Maga miatt is. Neki csak ő maradt egyedül a világon.

Gábor az apartmanba érve már ajtóban dobálta lefelé magáról az átázott ruháját.

Reszketett a hidegtől amikor a zuhanyzóban magára engedte a meleg vizet.  Az addigi elviselhetetlen depresszióját enyhítette az a tudat, hogy a fia újra beszél. Évek óta várta ezt a pillanatot. Úgy lett ahogy gondolta, egy új trauma miatt kezdett beszélni. Igazából megmentette az életét. Elfogja neki mondani még az este folyamán, hogy mennyire örül és

megköszöni, hogy észhez térítette. Ha ő nincs, már halott lenne. 

Víz, víz, mindenütt víz!

 

A vékony esőköpeny egy darabig bent tartotta a teste fölött a meleget, de ahogy távolodott az apartmantól és kiért a szabadterületre a szél egyre vadabbul hajtotta rá a lezúduló esőt. Befolyt az esőköpeny kapucnija alatt, végig folyt és lecsurgott a bakancsaiba. Már érezte, hogy mindene vizes, hogy egyre jobban kihűl a teste. A könnyei összemosódtak az esővel. Siratta a megsem született boldogságát. Abban a férfiban csalódott a legnagyobbat akit életében először szeretni tudott volna. Hihetetlen ha még ő van megsértődve azok után ami történt az éjszaka. Lehet nem is neki szólt a reggeli dühöngése? Lehet, csak önmagát bünteti? Lehet csomagolni! Hát persze, minden úgy történik, ahogy előre gondolta. Engedte, hogy a könnyei szabadon folyjanak végig az arcán.

Elért a mólóig. A szél ereje gyengült, az eső is csak permetként hullott. Talán már nem is eső volt, csak a tengerből felkapott vizet szórta a szél. Ott állt csuromvizesen, reszketve, szemben a háborgó víztömeggel. Letisztultak benne a gondolatok.

Víz víz, mindenütt víz, mint az álmaiban. Nem volt a szívében harag, se sértett büszkeség. Az arcát a szürke ég felé fordította, mosolyogva tett pár lépést a tenger felé.

***

Gábor perceken belül a kimerültségtől elaludt. Néha felriadt egy- egy nagyobb égzengésre, de hamar visszazuhant az öntudatlan állapotba. Két órahosszát aludhatott, amikor felriadt. A konyha felől furcsa nyöszörgést hallott. Sietve kiment, hogy megtudja mi az. A fia ott ült a mozaikpadlón, sápadt arccal előre hátra billegtette magát, tenyerével csapkodta a mozaikkövet. Leült mellé, hogy átölelje.

Levente kezében meglátta a noteszt.

-- Akarsz valamit közölni velem?

Levente széthajtotta a lapokat, odanyújtotta az apjának .– Apu, Eliza elment.

Felnézett az ablakra, odakint esett az eső.

– Hová ment volna ilyen ítéletidőben... mit mondott...miért ment el?

Levente izgatottan írni kezdett: – Volt rajta esőköpeny. Azt mondta muszáj innen elmennie, megkért, hogy vigyázzak rád.

–Tudtam fiam, hogy el fog hagyni bennünket...

Levente írt: -- Gyere, keressük meg!. – Levente felállt és nyújtotta a kezét.

-- Ne haragudj, de nem látok benne logikát, odakint vihar van, ömlik az eső. Gondolkodom, mit tehetünk érte, megígérem. 

Lehet csomagolni

 

Megdördült az ég, az erős kifutószél szinte megemelte a fából épült házat. Minden eresztéke recsegett, mintha egy erős kéz szét akarná szakítani. Gábor az ablakhoz sietett, hogy becsukja a zsalugátereket. Eliza hallotta ahogy átment a szobán és kinyitotta halkan az ajtót. Nem ment vissza később sem.

Reggel amikor kiment a konyhába, Levente az asztalnál ült, Gábor az ablak előtt állva nézte a tomboló vihart. Néha faágak, levél csomók csapódtak nagy koppanással az üvegéhez. A férfi feléje fordult és álmatlanságtól feldagadt szemekkel figyelte a mozdulatait.

Eliza nem köszönt neki, egyenesen a kávégéphez ment, majd leült Leventével szemben az asztalhoz és kimért lassúsággal kortyolni kezdte a forró kávét. Minden figyelmét lekötötte az asztal közepén árválkodó whiskys üveg. Mindketten összerándultak az ijedségtől mikor Gábor nagy lendülettel odalépett hozzájuk. Elvette Eliza elől az üres whiskys üveget és poharat, mindkettőt tiszta erőből a földhöz vágta. Az üvegszilánkok nagy csörömpöléssel pattogtak a mozaikon. Szembefordult Elizával. A szemében fagyos jégszilánkok szikráztak. 

– Hogy lehet ez? Senki sem köszönt fel? Senki sem mondja, hogy boldog születésnapot dr. Siraki Gábor! Pedig ez a nap is eljött! Mennyire vártam, hogy itt a gyönyörű Korzikán ünnepeljem meg. Micsoda fantasztikus nap lett belőle! Teli meglepetésekkel, csak úgy kapkodom a fejem melyiknek örüljek a legjobban. Nagyszerű életérzés, megtapasztalni milyen, amikor átnéznek az emberen.  Nehogy már lelkiismeret furdalásom legyen hölgyem, nem én hazudtam, nem én játszottam végig. Itt a vége, lassan lehet csomagolni.

 Az arca eltorzult a tehetetlen méregtől. Indulatosan, gyors léptekkel bement a szobájába. Már tudta, hogy Eliza el fogja hagyni, de próbálta a végtelenségig kimenteni magát, végig meg volt győződve, hogy csakis egyedül Eliza az oka, hogy idáig jutottak. Nem viselkedett volna vele olyan durván, ha őszinte hozzá. Tegnap éjszaka óta  elbizonytalanodott, mi van ha mindenben tévedett és Eliza nem egy könnyű vérű kis nőcske aki csak a szexre hajt meg egy jó pozícióban lévő pasira. Mert Eliza szűz volt, és ő meggyalázta a szüzességét. Mégsem érezte, hogy le kéne  térdelnie előtte, hogy könyörögjön a bocsánatáért. Eliza sok hibát elkövetett ellene. Végig hazudott,  miközben teljesen visszatért a memóriája. Tudta honnan jött, hol lakik, ki ő valójában. Mi volt az oka, hogy titkolódzott előtte? Az elmúlt éjszaka ami történt soha nem tette volna meg ha logikusan tud gondolkodni, de részeg volt, nem volt ura a józan észnek. Mit várhat ezek után el tőle? Eliza úgy viselkedik vele, mint egy leprással. Látszik rajta mennyire undorodik tőle. Elrontott mindent. Lefeküdt, a sírás fojtogatta.

Eliza felállt, összesöpörte az üvegdarabokat, majd bement a szobájába. Esőköpeny, utcai cipő volt rajta, amikor újra megjelent. Odament a fiúhoz, megsimogatta a haját.

– Ne félj tőle, téged nem bánt... megnyugszik lassan... vigyázz rá helyettem is. Nekem most muszáj innen elmenni... sajnálom, amit végig kellett hallgatod.

Levente az ablaküveghez tapadva nézte Eliza távolodó alakját, ahogy haladt a tengerhez vezető úton. Aztán nem látott semmit, újra lezúdult az eső, eltakart mindent előle.

Először és utoljára

 

A professzor nem jelent meg a vacsoránál, sem a fiával sem Elizával nem akart találkozni. Részeg volt, a második üveg whiskyt bontotta fel, hogy tompítsa a fejében kavargó indulatokat. Mikor látta, hogy Levente lefeküdt és elsötétedett a kinti fény, csak akkor ment ki a konyhába. Leült az asztal mellé. Még volt az első üveg alján kevés whisky. Óvatosan kitöltötte a maradék italt az üvegből. A konyhát megvilágította az ablakon beszűrődő holdfény. Felfigyelt az ajtónyitásra, Eliza jött ki a szobájából. Nem gyújtott villanyt ő sem, az ajtaján kijutó fényben közlekedett. Elindult a mosdó felé. Nem vette észre a sötétben üldögélő férfit csak mikor visszafelé tartott a szobájába. Gondolkodás nélkül odalépett hozzá, reménykedett, hogy talán sikerül vele megbeszélni a félreértést.

– Miért viselkedsz így? Engedd meg, hogy megmagyarázzam... a látszat néha csal. Ha megkérhetlek miattam ne bántsd Leventét. Szegény fiú teljesen kikészült...

A professzor forgatta a kezében a whiskys poharat, nem válaszolt. Az ital feloldotta a gátlásait, egyben felfokozta az érzelmi kielégületlenségét. Képtelen volt feldolgozni, hogy minden elképzelése amit a kapcsolatukról alkotott, percek alatt semmivé foszlott. Karnyújtásnyira ott állt előtte az a nő akinek nemrég még elakarta mondani, hogy szereti, hogy maradjon velük... legyen a csoda a házában, aki hazavárja mindennap. Most meg úgy érezte, hogy ordítani tudna, annyira gyűlöli! Mégis: ennek ellenére nem tud másra gondolni, csak arra, hogy birtokolja, megkapja, elvegye, ami neki is jár ebből a szélhámos nőből! Aztán legyen vége a színháznak. Legyen vége! De ne úgy, ahogy Eliza gondolja. Véget fog vetni ennek a komédiának. Felrakja egy Párizsba tartó repülőre, aztán húzzon el. Marad minden úgy az életében, ahogy volt eddig, az öregedő professzor világszemlélete, mindenféle reform nélkül. Le kell zárni végérvényesen ezt a játékot. De kell, hogy maradjon emléke arról, amiről lemond!

Hirtelen felállt és elkapta Eliza csuklóját.

– Ha ennyire vágysz a szexre, megkapod tőlem, először és utoljára! Azután portyázhatsz pár napig egyedül a strandon... nélkülem. Felszedhetsz pár félvér fickót, kedvedre. Már kiismertelek milyen szende kislány vagy. Holnap első dolgom lesz, elintézni, hogy vissza tudj utazni Párizsba. Nem vagyok vevő a továbbiakban arra, hogy játssz az érzéseimmel. De előbb legyél hozzám is kedves, elvégre elég költséges partner voltál eddig.

Erőszakosan betuszkolta a szobába, a kulcsot elfordította a zárban. Eliza tehetetlenül tűrte az erős férfikéz szorítását, nem mert vitatkozni. Leventét féltette, nem akarta, hogy a fiú megtudja mit művel vele az apja. Félt tőle. Vágyott a szerelmére, akarta, de nem így, részegen, kivetkőzve önmagából.

A professzor képtelen volt logikus gondolkodásra, minden mozdulatát a felfokozott lelkiállapota irányította. Eliza hiába kérte, hogy gondolja át, amit csinál, mint aki süket, semmit nem fogott fel az agya a könyörgésből. Lefejtette Elizáról a hálóruhát és szétfeszítette az összezárt térdeit. Eliza feljajdult a fájdalomtól, nem volt felkészülve sem testileg sem lelkileg a szexre. A férfi egyre vadabbul mozgott rajta, majd egy kis időre lelassult, mint aki kezd magához térni. Felfogta, hogy Eliza sír a karjaiban. Visszatért a régi személyisége, simogatta és csókolta, hogy megnyugtassa, vagy csak húzni akarta az időt, hogy tovább tartson számára a gyönyör minden perce. Elérte, hogy Eliza megnyugodott, már nem remegett annyira. Kielégülten lefordult róla, felvette az alsónadrágját és szó nélkül elindult az ajtó felé.

Össze volt zavarodva, már tudta, hogy nagy hibát követett el, mégsem kért bocsánatot. Míg ment az ajtó felé, hallotta a háta mögül a suttogó hangokat.

– Akkor megbeszéltük, először veled és utoljára veled...

A professzor nem a szobájába ment, hanem a mosdóba. Míg mosta a kezét a tükör előtti mosdókagylóban észrevett valamit. Egy kis vérfoltot a pólója alján. Idegesen visszasietett Eliza szobájába, minden engedélykérést mellőzve felhajtotta róla a takarót. Meglátta a lepedőn is a vércseppet. Tétován állt Eliza felett, majd akadozva megszólalt.

– Ugye ez nem azt jelenti... képtelenség... Eliza te még... sohasem voltál férfival... csak velem?

Nézte Eliza sápadt és kimerült arcát, idegesen várta a választ.

– Megmondtam... veled először és veled utoljára... – Eliza szemében könnyek csillogtak ahogy válaszolt.

– Gábor visszaült mellé az ágyra. Eliza elfordult tőle, már nem akart vele semmiről beszélni. Lecsukott szemhéja alól a könnyei a párnára szivárogtak. Milyen sokat álmodozott erről a napról, amikor Siraki Gáborral tölti az első szerelmes éjszakát. Az álom és a valóság köszönőviszonyba sem került az elmúlt percekben, hisz most is csak az egója irányította, nem a szíve, nem az érzelmei, csak a birtoklás, a saját kielégülése. Ha reggel lesz, elhagyja az apartmant, vele együtt a magában rejtegetett szerelmet is, amit érzett iránta. Ez az út a változás útja, jól gondolta. Legelsősorban neki kell megváltoznia. Nincs fehérlovon vágtató herceg, nincs romantika, nincs soha nem múló szerelem. A valóság az, amit átélt napok alatt. Felvett álarcok vannak, kétszínűség, megalkuvás, ön és mások becsapása. Amire vágyott, amiről álmodott, azt mind a fantáziája kreálta, nem az élet.

Érzelmek csapdájában

 

Gábor nem vette észre, hogy hallgatódzott a fia. Eliza miatt teljesen elmerült a sérelmeiben. Azonnal a a szobájába sietett és lefeküdt. Az ablak nyitva volt, a szúnyoghálón az éjjeli lámpa fénye odavonzotta a bogarakat, zavarta az idegesítő szöszmötölésük, ahogy a szárnyukkal súrolták a hálót. Arra gondolt, hogy a nyaralás egyre rosszabbra fordult, kicsúszott az irányítás a kezéből. Eliza úgy gázol át a lelkén, hogy a lába nyomán kiserken a vére. Gyűlölet lobbant fel benne, annyira megsértette az utolsó mondatával. Miket képes feltételezni róla, hogy ő egy szerencsétlen impotens? Átlépte a határt! Vele nem beszélhet így senki, Eliza sem! Minek képzeli magát, hogy neki joga van ilyen durván sértegetni? A többi, amiről beszélt, nem tagadhatja, mind igaz. Átlát rajta, mint az ablaküvegen. Igaza van, hogy fél egy új kapcsolattól, fél teljesen átadni magát egy számára ismeretlennek, aki visszaélhet a bizalmával. Az az intimitás, amit Hédivel élt meg, az olyan természetes volt, hisz fiatalon még az egyetem padjai közül indult el a szerelmük. Akkor még nem volt vesztenivalója. Lehet most sincs, csak teli van szorongással. Eliza szerint mindhárman okkal vannak ezen az ismeretlen úton, a változást keresik. Zarándoklatnak nevezte ezt a közös utat, amit most hárman bejárnak. Emlékeiben megjelent Coelho, aki könyvet írt a Compostelába vezető zarándokútjáról. Az írónak is volt egy társa, mint most neki Eliza. Petrusnak hívták. Az úton a társa sok mindenre megtanította Coelhot, többek között az élet bölcsességére: „Rendkívüli az átlagemberek útján rejtezik".

Eliza pont olyan mint Petrus, folyton elméleteket gyárt az életről, tanítja, annak ellenére, hogy hozzá képest szemtelenül fiatal, mégis bölcs és előrelátó. Nem fél megmondani a véleményét. Érezte és látta, hogy őszintén beszélt hozzá. Ugyanarról próbálta meggyőzni, mint a hosszú zarándoklaton Coelhot a kísérője. Arra kérte, rúgja fel az egoját, legyen önmaga, hallgasson a szívére. Úgy érezte napok óta mellébeszélnek egymásnak, hisz pont azt akarta elmondani az este folyamán, hogy próbálja feladni a régi életét, de képtelen volt eddig elmondani neki. El kellett volna fogadnia a meghívást, nem kellett volna kicsinyes dolgokon felkapnia a vizet. Most ott feküdne mellette, érezné a bőre illatát, hisz arra vágyik minden percben. Bizonyára a visszautasítása hozhatta ki belőle újra a sértést. Sokáig forgott álmatlanul, többször kiment a mosdóba, ilyenkor tétován megállt és figyelt Eliza szobája felé. Szeretett volna bemenni hozzá, mellé bújni és bevallani, hogy amit mondott az este folyamán, mind igaz, és amit feltételez róla, nos arról szívesen meggyőzi, hogy nagyot tévedett. Egyre nehezebben fékezte le a vágyat magában.

Reggel mikor felébredt azonnal felkelt, fáradtan nyűgösen készített magának egy kávét, leült a konyhában míg iszogatta. A házban csend volt még aludt a fia és Eliza is. Nem tudott magának parancsolni, felkelt a székről és benyitott Eliza szobájába. Sóvárogva nézte a takaró alatt kidomborodó csinos női testet. Nem ment be hozzá, helyette rossz hangulattal elkezdte összeszedni a felszerelésüket, készült a vissza útra.

Eliza észrevette, hogy valaki megnyitotta az ajtót. Az éjszaka folyamán ő is keveset aludt. Megbántotta ok nélkül Gábort. Még csak magyarázatot sem tudott adni, hogy egyáltalán miért volt rá szükség. Kicsúszott a száján, már megtörtént. Ez már a második sértése, de ez volt a legfájóbb. Tisztában volt vele, hogy nem impotens, az utóbbi időben egyre többször látta rajta, hogy vágyik a szerelemre. Nem titkolta, de olyankor terelt, mellébeszélt, vagy elment a közeléből. Ugyan mire készül most, hogy megkérdőjelezte a férfiasságát? Idegesen nézte a mennyezetet... ideje felkelnie.

Amikor Gábor meghallotta, hogy Eliza kiment hozzá, úgy tett mintha észre sem venné, közönyös arccal pakolt tovább. Eliza megállt az ajtóban és figyelte a mozdulatait.

– Segítek. Miért nem ébresztettél fel?

– Nagykorú vagy – fordult felé a férfi. Kölcsönösen látták egymáson, hogy mindkettőjüknek rossz éjszakája volt. Várakozóan néztek egymásra.

–Szeretnék tőled a tegnap estéért bocsánatot kérni. – Eliza lehajtotta a fejét – Nagyon szégyenlem, hogy meggyőződés és tapasztalás nélkül megvádoltalak. Csak... te megint visszautasítottál.

Gáborban oldódott a gyomorideg, jól esett neki, hogy Eliza képes belátni a hibáit.

– Később megbántam, hogy nem fogadtam el. Túlságosan érzékeny vagyok minden kijelentésedre, nem kellene...

Eliza továbbra sem mozdult.

– Mi a baj? Mondani akarsz még valamit?

– Szeretném, ha átölelnél...-- suttogta alig halhatóan Eliza.

Gábor csodálkozó arcot vágott.

– Tényleg ezt akarod? Jól van, gyere ide hozzám...

Eliza odalépett hozzá, de nem várta meg, hogy a férfi átölelje, azonnal hozzábújt.

– Egész éjjel vártalak. Hiányoztál...

A férfiban végig remegett a vágy, szorosan magához ölelte, simogatta a derekát, a haját, majd hosszan és szenvedélyesen megcsókolta. Mindketten olthatatlan vágyat éreztek a másik iránt.

Levente megjelent az ajtóban, majd széles mosollyal az arcán megfordult, és illedelmesen visszament a szobájába.

– Azt hiszem el kell indulnunk reggelizni...– súgta Elizának, de nem tudta elengedni magától.

A hazafelé vezető úton, csendben ültek egymás mellett, képtelenek voltak feloldódni a reggeli csók után. Egy óra autóút után kisütött az addig felhők mögött bujkáló nap. Eliza arca felragyogott.

– Ha visszaérünk azonnal kimegyek úszni a tengerbe. Alig várom. Ugye ti is kijöttök velem?

– Nincs kedvem kimenni, kicsit pihenni akarok inkább... veled együtt. – Siraki átnyúlt hozzá, megsimogatta a karját.

Eliza mosolygott – Kint is pihenhetsz, bérlünk napernyőt, napozó ágyat. Míg te szundikálsz mi Leventével úszunk, elvégre nem mindennap jutunk el ilyen csodálatos helyre.

– Még van egy hetünk. – Nem örült Eliza ötletének. Végig arról ábrándozott, hogy ha visszaérnek, ki sem mozdulnak az apartmanból. Az éjszakáról, ami végre szerelemmel telik majd el. Ha rágondolt is megborzongott a teste. Teli volt türelmetlen, égető várakozással.

Mikor visszaértek és elkezdtek kipakolni, Siraki felkapcsolta az autó rádiót. Zenét keresett, a rádió egyik csatornája az időjárásjelentést sugározta, amiben a másnapra várható vihart jelezték.

– Látod, ezért megyünk ki ma a tengerhez, holnap meg bekuckózunk, fel se kelünk délig! – nevetett Eliza.

Hajthatatlan volt, mindig is ilyen volt a természete, ha valamit kigondolt, nem tudták lebeszélni róla. Talán, ha kettesben lehetnének, akkor bizonyára másként döntött volna, de Levente előtt nem akarta, hogy elszabaduljanak a visszafogott érzelmeik. Előttük ott volt az egész éjszaka, amikor alszik majd a fiú. Ebédelni átmentek a közeli kisétterembe, utána nem sokat tétovázott, fürdőruhába bújt, maga köré csavarta a törülközőjét és nevetve még egyszer megkérdezte – Aki bujt, bújt, én megyek! Ki tart velem?

Siraki morcosan átölelte – Jól van, de ne maradj sokáig, lesz még időnk strandolni. – Leventéhez fordult – Kimész Elizával?

Levente nagyon szeretett volna vele tartani, de még nem tudta elrendezni magában mi zajlik a két felnőtt között. Nem örült, hogy Eliza az édesapja kérése ellenére is ki akar menni a strandra. Ingatta a fejét, hogy inkább marad.

Az ablakból nézték ahogy Eliza távolodik az úton, majd eltűnik a harmadik apartmanház mögött.

Viharos tenger

 

A kabinban minden le volt rögzítve, a fekvőhelyek is, amiknek két funkciója volt, lehetett rajtuk feküdni és ülni. Ezen felül az ovális ablak alatt a falhoz rögzített asztal volt, két oldalán beépített szekrényekkel. A kabinból nyílott a fürdőszoba. Éppen meglehetett benne fordulni, olyan liliputira tervezték, de az igényeknek megfelelt, volt benne mosdó és vécé. Gábor végig nyúlt az ágyon, Leventét is arra kérte, hogy pihenjen le.

Elizára gondolt, akit hiába kért, kint maradt a fedélzeten. Azzal érvelt, hogy látni szeretné a háborgó tengert, a kabin olyan, mint a börtöncella. Abban nincs levegő, nem látni a szabadságot. Tudta miért nem tartott vele, úgy gondolta, annyira meggyűlölte az éjszaka miatt, hogy nem képes elviselni azt sem, hogy egy légtérben szívjanak levegőt. Eliza nem tudhatja, mit érzett, amikor éjszaka felébredt és eljutott a tudatáig, hogy összesimulva alszanak. Átélte újból azt a semmihez nem hasonlítható érzést, hogy nincs egyedül, hogy egy meleg nőitest mellett ébred. Tisztában volt vele, hogy nagyon elrontott mindent. De miért is gondolja így? Eliza nem azért tart vele ezen az úton, hogy törvényszerűen úgy nézzen rá mint egy leendő barátnőre. Eliza a betege. Megmagyarázhatatlan számára, miért vonzódik hozzá, mi az oka, hogy mindent elvisel tőle. A kritikus hangnemet, a hirtelen hangulat váltásait. Megcsókolta mindenki előtt, aztán hátat fordított. Ez így mégsem helyes, mert igazából ő tolta el magától. Nem volt más választása. De mit is akarhatna tőle? Döbbenten tapasztalta, hogy Eliza arca kezd összemosódni Hédiével. Hédi egyre távolodik tőle, ha Eliza mellette van. Elviszi most Korzikára. Az úton nem mondta ki, hogy Hédivel készítették a bakancslistát, amiben ott volt Korzika is. Hédi halott, mégis amikor lefoglalta a nyaralást, az ő kívánságát teljesítette. Azt tervezte majd mindent bemutat neki, minden szépséget amit látni fog. És most odaállt Eliza Hédi elébe, elevenen, színesen, szemtelenül fiatalon, és azt sugallja feléje, hogy vegye komolyan. Mintha azt akarná, hogy neki mutasson meg mindent ne a halottnak. Nem lenne nehéz, ha őszinte lenne hozzá, ha nem lengené körül valami titokzatosság, amitől idegességében falra tudna mászni. Amióta Eliza megjelent az életében, félelmek gyötörték. Félt önmagától, Elizától. Félt, hogy a lány csak szerepet játszik, félt a csalódástól. Attól, hogy beleszeret és egy nap elhagyja, hisz annyira fiatal hozzá. Az éjszakai rémálma jutott eszébe, azóta is elevenen kísérti minden percét. Eliza elbúcsúzott tőle, azt mondta itt az idő mennie kell, mert várják. Könyörgött, hogy maradjon vele, de Eliza kibontakozott az öleléséből, elindult a tenger felé. Hiába kiáltott utána, az alakja lassan elmosódott eggyé vált a tajtékzó hullámokkal. El fogja hagyni, ez már biztos. A tenger hullámai felcsapódtak a kabin ablakára, egyre erősebben zúgott a szél, nagy csattanással villám hasított a szürkeségbe.

-- Levente! Nézzük meg Elizát, ilyen időben nem maradhat kint.

Levente nagyon félt a villámlástól, mégis elindult az apjával. Nyirkossá vált a tenyere, mikor kiléptek a fedélzetre. Alig lézengett turista a fedélzeten, behúzódtak a büfébe, fedett helyekre. Meglátták Elizát, ahogy ült lehajtott fejjel egy rögzített padon. Amikor odaért hozzá, kérlelni kezdte, hogy menjen be velük a kabinba. Eliza nem mozdult.

-- Nagyon rosszul vagyok...- suttogta alig halhatóan.

A professzor lehajolt hozzá, felemelte a karjaiba és elindult vele a hajó belsejébe. A kabinban lefektette.

Maradj mellette fiam, lehet, hogy hányni fog. Ne engedd felkelni.

Előkereste az orvosi felszerelését, injekciós tűt vett ki belőle. Felszívott kétfajta hatóanyagot.

-- Tengeri beteg vagy, kicsit kellemetlen lesz, de a gyógyszert most úgyis kihánynád.

Beadta az injekciót, leült melléje, nyugtató mozdulatokkal simogatta a karját. Amikor Eliza elaludt, akkor sem mozdult mellőle. Levente elébe állt, kezében szorongatta a noteszát. Siraki elolvasta mit írt a fia. Sokáig nézte a teleírt lapot, amiben tudomására hozta a fia, hogy Eliza el akarta őket hagyni a kikötőben.

-- Köszönöm, hogy figyelmeztettél. Nagyon szomorú lennék, ha most nélküle mennénk nyaralni.

A négyórás út végére lecsillapodott a vihar. A kiszállásnál hallották, hogy ami elkapta őket, csak a gyenge szele volt, a java lecsapott Marseillere.

Az apartman felé vezető úton, próbálkozott Elizával beszélgetni.

-- Én is voltam többször tengeri beteg, igaz ennyire nem ütött ki, mint téged. Volt amikor gyógyszert sem tudtam bevenni ellene, de elmúlt magától kis idő múlva. Az agy képes rendbe tenni a helyzetet. Ilyenkor az okozza a bajt, hogy nem azt látod, amit érzékelsz.

Eliza hálásan nézett a professzorra.

-- Köszönöm, hogy gyorsan segítettél... azt hittem ott halok meg.

-- Orvos vagyok. Jó lenne, ha elásnánk a csatabárdot. Megígérem, hogy ezután visszafogom magam. Mi lenne, ha jól éreznénk magunkat.

-- Rendben - válaszolt vissza rezignáltan az ajánlatra. El sem tudta képzelni, hogyan lehet három hétig együtt élni valakivel, aki folyton visszafogja majd magát, még annál is jobban mint az utóbbi napokban tette.

A professzor telefonált az apartman tulajdonosának az érkezésükről. Azonnal indult a fogadásukra. Várta őket a ház teraszán, nagy hangon beszélt a viharról, a károkról. Kinyitotta az ajtót és átadta a kulcsait. Odabent bemutatta az apartmant, majd széles mosollyal elbúcsúzott.

Eliza látta, hogy két szoba van, az egyikben francia ágy a másikban két összetolható kanapé.

- A nevelőnő miatt igényeltem így a nyaralót, én elalszom a fiammal, nem kell többet velem aludnod. Remélem meg tudtalak nyugtatni. 

Távolságtartás

 

Közel egy éve a Montmartre közepén, Villa Léandre macskaköves kis utcájában vásárolt Siraki Gábor egy szép kis házat. Egy ilyen házra vágyott mindig mióta Párizsban dolgozott. A ház angolszász stílusban épült, de nemcsak a ház, maga az utca is nagyon megtetszett neki, az odatévedt turisták is szívesen sétáltak a színes házakat övező üdezöld utcákon. A házak előtti virágos előkertek őt is megnyugtatták, kellemes érzést keltettek benne, mikor fáradtan hazaért a munkából.

Úgy tudta régebben munkások laktak a házakban. Mára már megváltozott a lakók összetétele, inkább pihenésre vágyók költöztek a csendes környezetbe. A ház bordó falán teljesen a felsőszintig felkúszott a selymes virágú trombita folyondár. Az alsó szinten az utcára a garázs széles tölgyfaajtaja nyílott, mellette egy panorámás nagy ablak mögött a társalgó és egyben az ebédlőnek helyt adó tágas teremből lehetett gyönyörködni az utca színes világára. Az alsó szinten rendezkedett be, itt volt a dolgozószobája és hálószobája. Fent az emeleten három szobából kettőt a fia és a nevelőnő használt. Mikor beköltözött teljesen átépítette a belsőteret. Mindenben függetlenítette magát, az emeleten és lent is kialakíttatta a vizesblokkot, a dolgozószobából ajtót nyittatott a garázsba. Bármilyen időpontban érkezett vagy ment, nem zavarta a pihenőket. Nem gondolta, hogy ezzel okozta a legnagyobb kárt a fiával való kapcsolatában. Pedig, ha másnak nem, neki rá kellett volna jönnie, hogy a legrosszabb elgondolást követte el, mikor kizárta teljesen az intim környezetéből. Ezzel a lépésével az addig is rossz lelkiállapotban lévő fiú és közte egyre mélyült az érzelmi távolság.

Késő este ért haza. A ház csendes volt, mint midig. Általában nem ment fel ilyen későn az emeletre, most mégis meggondolta magát. Halkan benyitott a fia szobájába. Levente mélyen aludt. A szája kicsit nyitva volt, ahogy halkan szuszogott. Az asztala tele volt a félbehagyott rajzaival, leült az asztalhoz és az olvasólámpa fényénél nézegette a rajzokat. Az egyiket különösnek találta. Általában az anyját próbálta lerajzolni, lefesteni a fia, néha angyalnak ábrázolva, vagy rengeteg virágot és szíveket festve köré. Ez a rajz más volt. Női alakot ábrázolt, de nem szőkén, mint az anyja volt, nem is kék szeműen. Kicsit örült is, hogy Levente nem az emlékeit hívta újra elő. Sóhajtva felállt és odalépett az ágyhoz. Megigazította a takarót, Levente mosolygott álmában.

Leült a fia íróasztala mellé, fejét a az asztalon nyugvó karjaira hajtotta. Az elhunyt felesége fájó emléke összeszorította a mellkasát, képtelen volt az örökös önvádtól szabadulni, ami lassú méregként oldott fel benne mindent ami az élethez kötötte. Csak Levente miatt próbált tovább élni, a fia miatt még képes volt hegyeket mozgatni. Igazából ő miatta merült el a traumák okozta idegrendszeri sérülések kutatásában. A fia súlyosan megsérült az autóbalesetben, közben végig nézte az összeroncsolt anyja haláltusáját, ami miatt poszttraumás pszichózis alakult ki nála. Ez százszor rosszabb, mint a retrográd amnézia. Emlékszik. Minden percben képes a memóriája előhívni azokat a borzalmakat, amiket átélt. Elég hozzá egy fékező autó zaja, egy illat, egy mozdulat, bármi. Olyankor elsápad és remeg, iszonyat ül ki a tágra nyílt szemeiben. De nem bújik hozzá védelemért, magában éli át újra és újra rátörő félelmet. Egy kivédhetetlen flashback állapotban van, ami sehogyan sem akar változni. Levente álmában sokszor sikoltozik mikor rátörnek az emlékek, minden este félelemmel fekszik le, égnie kell a szobájában a lámpának reggelig. Ami a legrosszabb, a baleset óta nem kommunikál senkivel, egy bizonyos szintig még vele sem. Minden lehetséges módszert kipróbált már, de nem hozott semmi eredményt. Levente bezárkózott egy belső világba, börtönbe zárta a lelkét. Mégis a fia tartotta benne a lelket. Néha elképzelte, ha nem lenne vele, semmi nem tartaná a felszínen. Teljesen alámerült volna a depresszióban. Képtelen volt feldolgozni a felesége halálát, reménytelenül vágyott utána. Jól gondolta a családja és a barátai, hogy el kell messzire költöznie. Ne találkozzon napról napra a fájó emlékekkel. Az utcákkal, ahol sétáltak, a virágárussal, ahol vette Hédinek a virágokat, a közös lakásukkal, ahol mindenütt ott van az illata a kacagása. Bevésődtek a falakba, mint a gránit. A fiát nagyon szerette mégis néha úgy érezte talán könnyebb lenne felejtenie a múltat nélküle. Ha ránézett Hédit látta benne. Orvos volt. Tudta, hogy beteges agyrém, ami megnyomorította a lelkét. Küzdött ellene. A tudást mégis sokszor felülírta a mellkasára nehezedő nyomás, az egyedüllét, a szeretet hiánya. De csak egy valaki szeretetére vágyott, Hédi szeretetére.

Míg ment lefelé az emeletről önkénytelenül Elizára gondolt. Maga elé idézte a betege arcvonásait. A nőnek is barna a haja és barna a szeme. Mintha a fia őróla festette volna azt a képet, ami ott hevert az asztalán. Már az első találkozásuknál megállapította, hogy Helénának elnevezett betege csinos és szép nő, bizonyára nagyon művelt is. Elképzelte, hogy mennyien kereshetik mióta nem adott életjelt magáról. Elkötelezte magát. Nem gondolta át rendesen. Nem volt soha jellemző rá, hogy olyan ígéretet tegyen, amiben nincs meggyőződve, hogy teljesíteni is tudja. Furcsán érezte magát a hölgy közelében. Mintha belenézett volna egyszer már ezekbe a barna szemekbe. Bizonytalanná vált a kétségbeesett ragaszkodása miatt is, miért pont őt kérte meg, miért nem az osztályos orvost, aki mellette van mindennap. Keserűen elmosolyogta magát. Lezuhanyozott, lefekvés előtt átnézte az e-mailjeit. Megkapta az utolsót is, ami hiányzott a korzikai nyaraláshoz. Az apartman tulajdonosa visszaigazolta a foglalásra küldött pénz érkezését, kedvesen búcsúzva: „Szeretettel várjuk a családot". Nem értette félre a kedves szavakat, hisz három főre foglalta le három hétre az apartmant, két felnőtt egy gyermek részére. Normális családmodell...lehetne. De ez nem az, ez nem normális. Levente mellett ugyanis a nevelőnő készült lázasan a nyaralásra.

Reggel Kata korán kint volt a társalgóban, nyugtalanul várta a professzort. Mikor meglátta azonnal odasietett hozzá.

– Önnel akarok beszélni Professzor Úr. Nagyon sajnálom, de nem tudok elutazni magukkal. Haza kell mennem Magyarországra. A bátyám súlyos beteg lett, vele szeretnék lenni az utolsó napjaiban.

A nevelőnőn látszott, hogy nagyon megviselte a rossz hír, amit kapott a családjától. Széles, mongolos arcában ülő apró szemeiben könnyek gyűltek össze míg beszélt.

–Tudom, hogy milyen nagy gondot okozok önnek, olyan jó hozzám minden téren és most cserbenhagyom... nem tudja kipihenni magát miattam.

– Megértem és nagyon sajnálom Kata. Engem ne féltsen, különben is Levente már kilencéves nagyfiú. Akkor maga Magyarországon, mi meg Korzikán. Bocsásson meg, sietek, késésben vagyok!