Translate

A következő címkéjű bejegyzések mutatása: éhség. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: éhség. Összes bejegyzés megjelenítése

2025. december 18., csütörtök

Katerina Forest:/videóval /Éhség


 Sétált, mint aki ráér,

lassan, szinte észrevétlen.
Nézett az üvegfalon át egy
csodálatos idillt. Szeme
körbeölelte, a vértől rózsás
sertéskarajt, cirógatta a zsíros
falatokat. Nyála csorgott, már
patakba folyt, ádámcsutkája
le-föl mozgott. Elképzelte
a gőzölgő levest,az illatos
sercegő húst, szinte beleszédült
a vágyba- Kér valamit?- szóltak rá.
Arcát gyorsan igazítva
szerény mosolyra húzta,
- Semmit kedveském, csak nézelődök.
De sírt az éhség az álarc mögött.
Az utcán sóhajtva nyúlt a kidobott
szemétbe, lehajtott fejjel
tovább lépve, kenyérhéjat majszolt.
 

2025. november 18., kedd

Eljött értünk az angyal

 


Zsuzskát és Mónikát rendőrautóval vitték vissza az Otthonba.

Az autóban végig a nővérébe kapaszkodott Zsuzska. Sokáig nem tért magához az átélt ijedtség után. Közel jártak már az Otthonhoz, amikor a kezével rázogatni kezdte a nővérét.

– Mi bajod van? – kérdezte ingerülten Mónika.

– Eljött értünk az angyal, igaz? – suttogta Zsuzska.

– Igaz – bólogatott rá Mónika komolyan – bizonyára angyal volt, anyu küldte, hogy védjen meg bennünket. Nagyon angyal volt, mert úgy is szólították. Hallottam.

– Én is hallottam. De attól függetlenül is gondoltam, hogy csakis egy angyal lehetett – felelte megnyugodva Zsuzska.

Mónika lehunyta a szemét és felidézte, amit hallott reggel a tévében – "Szegény gyerekek, most halt meg az anyukájuk".

Elmúlt tíz óra, amikor visszaértek a rendőrök a két kislánnyal a gyermekotthonhoz. Zsuzska az autóban a nővéréhez bújva elaludt.

Álmodott. Egy gyönyörű tisztásról. Hasonlított kicsit arra a tisztásra, mint amilyent a parkban látott, csak annyiban különbözött tőle, hogy nemcsak fű nőtt benne, hanem sok színes virág nyílott, és a virágokon sok-sok pillangó tanyázott. Hallotta az anyját, ahogy őt szólítgatja. Kíváncsian oda szaladt hozzá. – Nézd csak Zsuzska, mit fogtam neked? – mutatta a kézfején billegő hatalmas színes pillangót. – A tied, vigyázz rá!

Zsuzska hirtelen kapott érte, de a mozdulatától a pillangó kitárta a szárnyait és felemelkedett a levegőbe.

– Maradj már! – nyugtatta Mónika – Ne sírj! Ébredjél!

Amikor felnézett, a nagy bejárati ajtó előtt meglátta a rendőrt, ahogy nyomta a csengőt. Kinyílott az ajtó, a lámpafényben ott állt morcosan Böbe néni.

Mindketten figyelték mi történik kint. A rendőr magyarázott valamit a gondozónak, közben sűrűn visszanézett rájuk.

– Na, szálljatok ki, itthon vagytok! – szólt rájuk a visszatérő rendőr, mikor kinyitotta az autó ajtaját.

– Téved rendőr bácsi, mi nem itt lakunk! – válaszolt Mónika összehúzott szemöldökkel – Csak ide hoztak egy kis időre bennünket.

A rendőr meglepődött a szigorú válaszon, megenyhült a hangja.

– Hát persze, biztos így van, de most ki kell szállnotok, és irány az ágy, éjszaka van. Legközelebb ne csavarogjatok el, nagyon rossz vége lehetett volna ennek a kiruccanásnak!

Böbe nénin nem látszott nagy lelkesedés, hogy örül nekik, legalábbis jól titkolta előttük. Fáradt volt, már rég otthon kellett volna lennie, de várta, hogy előkerüljenek a gyerekek. Reggel óta elemezték a főnökkel, ki hibás a szökésért. Ő is bekerült a kalapba Angéla néni mellé, meg a sofőr is. Az ajtó nem volt kulcsra zárva, az volt a legnagyobb baj.

Zsuzska örült az ágyának, még az se érdekelte, hogy rettenetesen éhes. Mónika azért reménykedett, hátha eszébe jut valakinek. De úgy látszik, senkinek nem jutott eszébe, pedig reggel óta nem ettek egy falatot se. Nem mert szólni ő sem, félt a mérgelődő gondozónőtől, aki egyfolytában perlekedett rájuk.

– Na, ti világcsavargók, jól odavágtátok a napunkat! Feküdjetek most már le, legyen vége ennek az átkozott napnak!

Tudta Mónika, hogy jogosan dúl-fúl Böbe néni, egy kicsit még sajnálta is.

A szobájukban izgatottan várta Zita és Viki őket. Különösen Zita fészkelődött, nem hagyta Mónikát békén.

– Mongyad mán, hova a rossebbe kalamoltatok el? Itt meg diliház vót miattatok, egész napos ordibálás. Na, hova indultatok?

Mónika leült az ágyra, maga mellé ültette a húgát, kezdte lehúzogatni róla a kinti ruhát.

– Te buggyant, még a pizsamát is ráadtad? – nevetett fel Zita, míg nézte a Zsuzskáról lekerülő ruhákat.– Mi van mán, megkukultál?

– Nem tartozik rád! – szólt ingerülten Mónika, és egyre idegesebben cibálta a kicsiről lefelé a ruhadarabokat

– Hogyhogy nem? A mi napunk is oda vót miatta! – méltatlankodott Zita tovább.

– Kussoljatok mán! – fordult el tőlük Viki – Látod, hogy kuka! Feküdjünk végre le, az a fontos, hogy előkerültek.

– Nem úgy van a', azt beszélte Józsi bá', hogy narkósok kezébe kerültek. Meg hogy egy fiatal nő volt, aki rájuk talált, neki köszönhetik, hogy még egyáltalán élnek.

Te tudod ki volt az, megmondták? – nézett Zitára Mónika könyörgőn.

– Tuggya a rosseb, nem mindegy az? Az a fontos, hogy éltek. Mi van, ha kinyuvasztanak, vagy fogságba ejtenek benneteket és eladnak valahová pénzért?

– El akartak, hallottam...– súgta Zsuzska, aki még akkor is reszketett.

–Na, látod, te buggyant, erről beszéltem. Vót mán ilyen, hallottam róla.

– Ki veszi meg a gyerekeket? – ámult el Zsuzska.

– Ne tudd mán, hát a szervkereskedők, meg a pedofilok, nagyon sok pénzt adnak a talált gyerekekért.

– Zita, most már elég, lámpaoltás és csend! Elég volt erre a napra az ijesztgetésből! – szólt rá a cigánylányra hangosan Böbe néni. – Ti meg, irány a fürdőszoba!

– Jó van mán, úgy tesz, mint aki nem tuggya, hogy miről beszélek! Nem tom' mér vót akkor egész nap idegbeteg maga is...– morgott Zita a paplan alól vissza a gondozónak.

Böbe néni mindkettőjükre sokáig engedte a meleg vizet a fürdőszobában, közben be nem állt a szája.

– Mit vétettem én Szűz Máriám, hogy ennyi bajt hozol rám, na, még az hiányzik, hogy tüdőgyulladást kapjatok a tetejébe. Így ni, és most futás az ágyba!



2023. március 12., vasárnap

Úgysem hallja meg az Isten!


Ha azt gondolná bárki, hogy a kis kortól az éhezés démonától félő gyermek, ha terített asztalhoz ültetik, elcsendesedik, és a félelmeit leszórja magáról, mint amikor véletlenül hangyabolyba lépünk, lábunkról a csípő hangyákat, sajnos nagyon téved. A gyermekkori élmények olyanok, mint a gránitba vésett szavak, nem kopnak. Olyan maradandóak, mint a drogosnál a függőség, akit örökké kísért a múlt árnyéka.
Aki gyermekkorában éhezett, egész életében fél attól, hogy újra éhezni fog. Ezt tapasztalta Nóri is azoknál a gyermekeknél, akik teljes elhanyagolásból kerültek hozzá. Lili ette a szeretett meleg cipókat mindennap, megnyugtatta és boldoggá tette. Tomi és Pisti más volt, mérhetetlen sokat ettek, de válogattak. Pisti nem annyira, mint Tomi. Érthetetlen volt számára eleinte mert ő volt olyan alkatú, mint a legkiéhezettebb afrikai gyermek. Ha láttunk ilyen gyermeket a televízióban, újságban, szörnyűlködve sóhajtottunk egyet, szerencsétlen gyermekek suttogtuk magunk elé és tovább ugrottunk a csatornán, vagy tovább lapoztunk. De csak ennyi, tudomásul vettük, hogy ilyen is van, de még a probléma megoldhatóságán sem gondolkodtunk el. Azonosultunk szép csendben a földrész egyes részeinek  a mérhetetlen szegénységével.
Nem kell Afrikába menni, a huszonegyedik században alakul az alultáplált gyerekek tábora Magyarországon is. Rendszerváltás ide, rendszerváltás oda, a magyar újra besétált a saját vermébe. Olyan emberek változtatták, formálták át a vidék életét, akiknek halvány gőzük nem volt, hogy az átalakulás után mi következik. A falun élő embernél szorgalmasabbat nem találni a világon, sajnos a legnagyobb bombát vidéken robbantották fel. Nóri emlékezett még arra az időre, mikor Hortobágyon járva, már asszonyként hallotta, hogy a turizmus miatt bizonyos portákon disznót nem, csak legfeljebb negyven tyúkot lehetett tartani. Azt mondta akkor, ilyen nem lehet, a vidéki embert nem szabad leszoktatni az önellátásról, még a turizmus miatt sem. Emiatt is indult a sok vidéki ember a városokba dolgozni. Eljött az az idő, hogy falun sem a kertbe ment ki zöldségért, hanem reklámszatyorral sorba állt érte a boltban. Megszűnt a tradíció, ami apáról fiúra öröklődött, a vidéki gazdálkodás folytatása. A kiskertekben gaztenger, vagy jobb esetben pázsit, nem volt hangos a baromfiudvar se. Elvették a hitüket, amit őseiktől örököltek. Élhetetlen falvakban a munkanélküliség a szegénységgel karöltve sétált. Mivel nem folytatták az ősi hagyományt, így nem adták tovább a gyermekeiknek a tudományát. Tudatosan elfeledtették velük, hogy kincs van a birtokukban, a drága magyar föld, ami oly gazdag, hogy több ország népét is el tudná látni élelemmel. A hatalmas fejlődést sikerült elérni, egyre több gyerek éhezik. Segélyért áll sorba a munkanélküliség miatt a felnőtt dolgos korosztály. Feltört lakásokban meghúzódó hajléktalanoktól vitték a gyerekeket intézetekbe, szaggatták a szeretet láncait. Hibát hibára halmozott az ország. A legnagyobb hiba, hogy nem termelődött újra az a nemzedék, akik fel tudnák emelni a nemzetet olyan színvonalra, hogy benne újra a harmónia legyen az úr. A nyugat majmolása a modern kor guillotine lefejezi a nemzetet. A fejetlenség nem látóvá, nem hallóvá tesz mindenkit. Az élet legfontosabb dolgai maradnak el, a hazaszeretet, a szülői szeretet, a család szentsége ezzel együtt, a hit, a cél, a munka szeretete.
. Nóri azon tűnődött a második púpozott túrós csusza után, hová fér el az a sok ennivaló? Csak mikor felállt Tomi az asztaltól, szörnyedt el kigömbölyödő hasától.
– Na, Tomi, fér-e még beléd valami? – nevetett szörnyülködve a gyerekre.
– Mmit aadsz? – érdeklődött csillogó szemmel a kisfiú.
– Fogkefét, szappant, irány a fürdőszoba, ez a második menü… este van.
Tomi ijedten ment vele a vesztőhely felé.
– Mminek, nnem aakarok! – próbált dadogva egyezkedni.
Zuhogott a jó meleg víz a kádba, megrökönyödve nézte a sok vizet, hogy abba kell neki fürödni. A befogadóban már használniuk kellett a fogkefét, Tomi szerette is ezt a játékot, mert ő annak vette fel. Jó nagyot nyomott a fogkrémből a kefére, dörzsölte, habosította feketére szuvasodott fogait, aztán köpött. A gond csak az volt, hogy a vele szemben lévő tükörre, és nem a mosdókagylóban landoltak a célt tévesztett köpések. Pisti hangos röhögése még jobban inspirálta, hogy különböző mutatványait közkinccsé tegye. A fürdőszoba csatatérré változott, mintha földönkívüliek szállták volna meg. Pisti örökké fáradt, támaszkodó tulajdonságával remekelt. Ha már állhat, miért nem támaszkodhat? Így támasztotta le a polcot, a törölközőtartó falra szerelt két karját már az első este. Nagy nehezen ágyba dugta őket Nóri. Este még bement hozzájuk.
– Szoktatok-e imádkozni, ha igen, ne feledjétek az imát – ült le melléjük –, és mi elköszönünk egymástól esténként.
Pisti a magára húzott paplan alól dörmögött. - Mire való az, úgyse hallja meg az Isten.
- De meghallja, hidd el, már eddig is hallotta, azért vagy most itt nálam - méltatlankodott Nóri. Isten veletek lesz mindig, amíg a szívetekben szeretet van.
Jó éjszakát kívánt a két gyermeknek, még dolga volt, rendet kellett csinálni a hurrikán után. Este sokáig gondolkodott azon, hogy mi vár rá. Érezte, hogy mély az a kubik, amibe beleugrott, nem tud ebből a lyukból kimászni, csúszik az oldala. Újra összeszorult a gyomra, hogy ettől a naptól fenekestől felfordult a megszokott napi ritmus, ami uralkodott addig az otthonában.
– Mi lesz, ha...mi lesz, ha…– sorolgatta magában, mi jöhet még ezután? Nem csak róla volt szó, hanem a vér szerinti családjáról… egyre többet előtörtek benne a kérdések, amikre nem tudta a választ. Az Isten elkezdte az adakozást, adott neki olyan két gyereket, akik feladják majd a leckét napról napra.
Előre látta, hogy sok kár keletkezik a lakásban, a bútorokban, használati tárgyakban. Nincs értékrendjük, semmi se fontos számukra. Fogja- e bírni idegekkel, hol lesz a tolerancia határa? Nem is sejtette még a töredékét sem, mennyi megpróbáltatás vár rá, hónapról hónapra, évről, évre.
Amin először kiakadt, megjelentek a hangyák a házban mindenütt.
Folyamatos hangyairtás következett, Nórika mindenfelé eldugdosott ételmaradékokkal találkozott, hol a szekrényben a ruhák között, hol az asztalfiókban, vagy az ágyneműtartóban. Megelégelte. Mielőtt elindultak óvodába, iskolába, kivette a kekszes zacskót a kis gatyák közül.
 – Na, idefigyelj kis Manó, most én ezt a zacskót veled együtt elviszem a kamrába és eltesszük.
Tomika szemeiben az aggodalom a félelemmel keveredett .
– Vvalakki elvviszi – suttogta.
– Becsületszót adok, hogy itt lesz, mikor hazaérsz, na, induljunk, szalad az idő – mondta Nórika ellentmondást nem tűrő hangon.
Mikor hazahozta az oviból a gyereket, Tomi első útja a kamra volt, lázasan kereste a kekszét.
– Mamii, iit vvan – hozta boldogan a megtalált kincset – neem vvitték el!
– No hiszel már a becsületszóban fiam?– nézett rá mosolyogva Nóri.
Azt hitte, majd minden kis keréknyom odatalál a sáros úton a nagy keréknyomba. Később már rájött, hatalmasat tévedett, a berögzült gyermekkori félelmek halálig tartanak, talán még azon is túl. Az ételdugdosás még hagyján, de ezzel egy időben, a szobában hulladék hegyek nőttek. Szisztematikusan, és gondosan válogatott kacatok népesítették be a két fiú életterét.
Nóri tehetetlenül szemlélte a halmozást, a ház lassan olyan lett, mint egy hulladékgyűjtő kuka.

2018. december 10., hétfő

Katerina Forest: ÉHSÉG




Sétált, mint aki ráér,
lassan, szinte észrevétlen.
Nézett az üvegfalon át egy
csodálatos idillt. Szeme
körbeölelte, a vértől rózsás
sertéskarajt, cirógatta a zsíros
falatokat. Nyála csorgott, már
patakba folyt, ádámcsutkája
le-föl mozgott. Elképzelte
a gőzölgő levest,az illatos
sercegő húst, szinte beleszédült
a vágyba- Kér valamit?- szóltak rá.
Arcát gyorsan igazítva
szerény mosolyra húzta,
- Semmit kedveském, csak nézelődök.
De sírt az éhség az álarc mögött.
Az utcán sóhajtva nyúlt a kidobott
szemétbe, lehajtott fejjel
tovább lépve, kenyérhéjat majszolt.