Zsuzskát és Mónikát rendőrautóval vitték vissza az Otthonba.
Az autóban végig a nővérébe kapaszkodott Zsuzska. Sokáig nem tért magához az átélt ijedtség után. Közel jártak már az Otthonhoz, amikor a kezével rázogatni kezdte a nővérét.
– Mi bajod van? – kérdezte ingerülten Mónika.
– Eljött értünk az angyal, igaz? – suttogta Zsuzska.
– Igaz – bólogatott rá Mónika komolyan – bizonyára angyal volt, anyu küldte, hogy védjen meg bennünket. Nagyon angyal volt, mert úgy is szólították. Hallottam.
– Én is hallottam. De attól függetlenül is gondoltam, hogy csakis egy angyal lehetett – felelte megnyugodva Zsuzska.
Mónika lehunyta a szemét és felidézte, amit hallott reggel a tévében – "Szegény gyerekek, most halt meg az anyukájuk".
Elmúlt tíz óra, amikor visszaértek a rendőrök a két kislánnyal a gyermekotthonhoz. Zsuzska az autóban a nővéréhez bújva elaludt.
Álmodott. Egy gyönyörű tisztásról. Hasonlított kicsit arra a tisztásra, mint amilyent a parkban látott, csak annyiban különbözött tőle, hogy nemcsak fű nőtt benne, hanem sok színes virág nyílott, és a virágokon sok-sok pillangó tanyázott. Hallotta az anyját, ahogy őt szólítgatja. Kíváncsian oda szaladt hozzá. – Nézd csak Zsuzska, mit fogtam neked? – mutatta a kézfején billegő hatalmas színes pillangót. – A tied, vigyázz rá!
Zsuzska hirtelen kapott érte, de a mozdulatától a pillangó kitárta a szárnyait és felemelkedett a levegőbe.
– Maradj már! – nyugtatta Mónika – Ne sírj! Ébredjél!
Amikor felnézett, a nagy bejárati ajtó előtt meglátta a rendőrt, ahogy nyomta a csengőt. Kinyílott az ajtó, a lámpafényben ott állt morcosan Böbe néni.
Mindketten figyelték mi történik kint. A rendőr magyarázott valamit a gondozónak, közben sűrűn visszanézett rájuk.
– Na, szálljatok ki, itthon vagytok! – szólt rájuk a visszatérő rendőr, mikor kinyitotta az autó ajtaját.
– Téved rendőr bácsi, mi nem itt lakunk! – válaszolt Mónika összehúzott szemöldökkel – Csak ide hoztak egy kis időre bennünket.
A rendőr meglepődött a szigorú válaszon, megenyhült a hangja.
– Hát persze, biztos így van, de most ki kell szállnotok, és irány az ágy, éjszaka van. Legközelebb ne csavarogjatok el, nagyon rossz vége lehetett volna ennek a kiruccanásnak!
Böbe nénin nem látszott nagy lelkesedés, hogy örül nekik, legalábbis jól titkolta előttük. Fáradt volt, már rég otthon kellett volna lennie, de várta, hogy előkerüljenek a gyerekek. Reggel óta elemezték a főnökkel, ki hibás a szökésért. Ő is bekerült a kalapba Angéla néni mellé, meg a sofőr is. Az ajtó nem volt kulcsra zárva, az volt a legnagyobb baj.
Zsuzska örült az ágyának, még az se érdekelte, hogy rettenetesen éhes. Mónika azért reménykedett, hátha eszébe jut valakinek. De úgy látszik, senkinek nem jutott eszébe, pedig reggel óta nem ettek egy falatot se. Nem mert szólni ő sem, félt a mérgelődő gondozónőtől, aki egyfolytában perlekedett rájuk.
– Na, ti világcsavargók, jól odavágtátok a napunkat! Feküdjetek most már le, legyen vége ennek az átkozott napnak!
Tudta Mónika, hogy jogosan dúl-fúl Böbe néni, egy kicsit még sajnálta is.
A szobájukban izgatottan várta Zita és Viki őket. Különösen Zita fészkelődött, nem hagyta Mónikát békén.
– Mongyad mán, hova a rossebbe kalamoltatok el? Itt meg diliház vót miattatok, egész napos ordibálás. Na, hova indultatok?
Mónika leült az ágyra, maga mellé ültette a húgát, kezdte lehúzogatni róla a kinti ruhát.
– Te buggyant, még a pizsamát is ráadtad? – nevetett fel Zita, míg nézte a Zsuzskáról lekerülő ruhákat.– Mi van mán, megkukultál?
– Nem tartozik rád! – szólt ingerülten Mónika, és egyre idegesebben cibálta a kicsiről lefelé a ruhadarabokat
– Hogyhogy nem? A mi napunk is oda vót miatta! – méltatlankodott Zita tovább.
– Kussoljatok mán! – fordult el tőlük Viki – Látod, hogy kuka! Feküdjünk végre le, az a fontos, hogy előkerültek.
– Nem úgy van a', azt beszélte Józsi bá', hogy narkósok kezébe kerültek. Meg hogy egy fiatal nő volt, aki rájuk talált, neki köszönhetik, hogy még egyáltalán élnek.
Te tudod ki volt az, megmondták? – nézett Zitára Mónika könyörgőn.
– Tuggya a rosseb, nem mindegy az? Az a fontos, hogy éltek. Mi van, ha kinyuvasztanak, vagy fogságba ejtenek benneteket és eladnak valahová pénzért?
– El akartak, hallottam...– súgta Zsuzska, aki még akkor is reszketett.
–Na, látod, te buggyant, erről beszéltem. Vót mán ilyen, hallottam róla.
– Ki veszi meg a gyerekeket? – ámult el Zsuzska.
– Ne tudd mán, hát a szervkereskedők, meg a pedofilok, nagyon sok pénzt adnak a talált gyerekekért.
– Zita, most már elég, lámpaoltás és csend! Elég volt erre a napra az ijesztgetésből! – szólt rá a cigánylányra hangosan Böbe néni. – Ti meg, irány a fürdőszoba!
– Jó van mán, úgy tesz, mint aki nem tuggya, hogy miről beszélek! Nem tom' mér vót akkor egész nap idegbeteg maga is...– morgott Zita a paplan alól vissza a gondozónak.
Böbe néni mindkettőjükre sokáig engedte a meleg vizet a fürdőszobában, közben be nem állt a szája.
– Mit vétettem én Szűz Máriám, hogy ennyi bajt hozol rám, na, még az hiányzik, hogy tüdőgyulladást kapjatok a tetejébe. Így ni, és most futás az ágyba!
