Függőségi viszony

 

Könyörtelenül tört rájuk a hajnal, felfénylett az ablakokban, végigsiklott a falakon, a szobában összezsúfolt tárgyakon. Karola mozdulatlanul ült az emlékeibe burkolódzva az ágya szélén. Az emlékei visszavitték a múltba, arra a napra, amikor boldogan lépték át az új lakásuk küszöbét. Az első napok szerelmes éjszakáira gondolt. Benjámin csodálatos férfi volt és csodálatos szerető. A szerelmes percek után azt mondta akkoriban, hogy ő a világon a legszerencsésebb asszony, hisz beragyogja az egész életét a boldogság. Visszajött az emlékeibe és átélte újból a két lánya születésének pillanatát. A gügyögések, összenevetések, az örömtől kicsordult könnyek emlékeit. Benjámin erős karjának biztonságát, gondoskodó szeretetét.

Miért változott meg minden? – dobolt a kínzó kérdés a fejében. Tudta a választ rá: a lakáshitel, amit olyan könnyen megkaptak az tette tönkre az életüket. „ Semmi gond, mindketten jól keresnek, meg a lakás lesz a fedezet" – búgta az ügyintéző – „Svájci frankos, a legjobb paraméterekkel." A lakáshitel, ami egyik napról a másik napra háromszorosára nőtt az árfolyam ingadozás miatt. Mikor felvették nem figyelmeztette őket senki, hogy milyen veszély leselkedik rájuk.

A gyerekek miatt otthon maradt, csak Benjámin dolgozott, mert a férje így akarta – „Nem nőhet gyerek az utca szélén, anya nélkül" – talán azért akarta annyira, mert sokat szenvedett a saját anyja hiányától. Közben valami elromlott köztük, eleinte nem volt annyira feltűnő a változás, de később annál inkább szembesült vele. Benjámin kevesebbet ölelte, hamar kiborult minden semmiségért. A kedves nyugodt férfi egyik napról a másik napra megváltozott, vagy az agresszivitás uralkodott el rajta, vagy mély letargiába süllyedt.

Egy nap rájött a változás okára, nem kellett hozzá különös esemény, nem a hírekben olvasták be, egyszerűen a postás a Munkaügyi Hivataltól bedobott egy levelet a levélszekrényükbe. Azon az estén letette elé a hivatalból jött levelet és kérdő ránézett. Benjámin elfordította a tekintetét, nem akart beszélni róla.

– Nem értelek, miért titkoltad el? Miért nem bízol bennem úgy, mint azelőtt?

Próbált vele beszélni, azt hitte sikerül meggyőznie, hogy ha akarják, rendbe jönnek a dolgaik.

De észrevette, hogy végérvényesen megváltozott minden, mert a férje csak ingatta a fejét lemondóan, meg se próbált hitelt adni a szavainak.

– Ne törd magad, nincs értelme. Ebből a pöcegödörből már nem lehet kimászni. Túl mélyre süllyedtünk. Pedig volt egy álmom, azaz... volt sok álmom... de már mind a múlté... – sóhajtott fáradtan – nincs kibe kapaszkodni, nincs senki, aki segíthetne. Reménytelen... de, nehogy azt hidd, hogy feladom, nagyon tévedsz, csak még nem tudom, nem látom a kiutat... kell egy kis idő...

Teltek a napok és egyre jobban fogyott a hitük.

Karola észrevette, hogy visszatérő örökös fájdalmak gyötrik, amik lassan elviselhetetlenségig fokozódtak. Eleinte a stresszre fogta, a fokozott mindennapi feszültségre, később, már ha akarta, ha nem, szembesült azzal a tudattal, hogy betegség támadta meg a testét. De nem ment orvoshoz, tudomást se akart róla venni, úgy gondolta ő most nem lehet beteg, ebben a helyzetben kizárt. Sokszor már az ételt se tudta megenni, undorodott a szagoktól is. Gyengült és fogyott.
Benjamin ugyan elkezdett dolgozni, de csak alkalmi munkát kapott egy vállalkozónál. Az a kis pénz semmire nem volt elég. A férfi abban az időben kezdte el az éjszakai csavargásait. Szinte menekült otthonról. Nem tudta elviselni, ahogy csúsznak lefelé, nem akart részt venni a végeláthatatlan elmélkedésekben sem, ami folyt köztük napról napra. Értelmetlen, idegölő időtöltésként élte meg mindig. Értelmetlennek azért tartotta, mert nem tudtak soha egy kézzelfogható megoldást kitalálni. Ha mégis beugrott egy ötlet, azt azonnal kilőtte a pénzhiány. Rájött végérvényesen, hogy semmit se lehet ebben a világban pénz nélkül elérni, megoldani, vagy épp újrakezdeni.
Megszokták, hogy addig volt minden, ami az élethez kellett.
Mikor kikapcsolta a szolgáltató a villanyt a tartozás miatt, akkor döbbentek rá igazából, milyen kiszolgáltatott élőlényként élték addig is az életüket. A függőségi viszonyuk a rendszerhez ezer szállal kötődött, és ahogy elpattogtak ezek a szálak, úgy omlott össze a megélhetésük, életképtelenné váltak. Kellett volna ilyen esetre valamilyen túlélési taktikát kidolgozni, hogy hogyan tovább? Ha nincs pénz, nincs áram, nincs víz. – Ki gondolt rá? – Még a gondolata se jött elő a fejükben, mintha velük ilyen móka soha az életben nem történhet meg, nevetséges feltételezés. Mégsem az. Tények. Kegyetlenül jelen lévő tények, hogy megtörténhet bármi velük. Már lehetett gondolkodni azon, hogy meddig tartanak ki élelem nélkül, hány napig bírják ki víz nélkül, és meddig tolerálja a hideget a szervezetük. Talán túlélnék, míg megoldást találnak, ha jól taktikáznak... csak a gyerekek, ők már nem, ők ehhez már gyengék és esendők. Mikor képesek voltak őszintén beszélni egymással, akkor eldöntötték önként nem hagyják el a nehezen megszerzett lakásukat, elhatározták, hogy a végsőkig kitartanak. Karola szenvedett a legjobban annak a felismerésétől, hogy egy nap alatt mindent elveszíthetnek, ezért elhatározta, hogy minden lehetőséget felkutat, valahol csak van egy kiskapu ezen a fene nagy bürokrácián, csak egy kicsinyke rés, hogy megmenthessék a lakásukat.
Minden nap úgy keltek fel, hogy megoldódnak a gondok, de a nappalok egyre távolabb vitték őket a megoldástól.

Benjámin látta, hogy Karola rosszul néz ki, kedvetlen. Arra gondolt, hogy csak az életük miatt keseredett be annyira. Néha elviselhetetlen hisztis rohamait is csak annak a rovására fogta, mint amilyet a villany kikapcsolása után produkált. Karola őrjöngött és szabályszerűen pánikrohama lett: – Nem tudok mosni! – kiabálta kétségbeesve – Nem működik a mikró, a tévé, nem tudok vasalni!! Hogy lehet így élni!?
– Megoldjuk – felelte még akkor higgadtan Benjámin, de az ő arcán is mélyültek a ráncok.
Karola nem tudta kifizetni a számlákat, később a hitelt se. Egyik húzta a másikat, ha a nagyra felduzzadt frankos hitelt befizette, nem maradt egy fillér sem otthon a közüzemi számlákra. Ha azokat próbálta utólagosan kifizetni, nem maradt pénz a hitelre. Élni is kellett valamiből, a gyerekek nem éhezhettek. A napok a túlélésért teltek, a betevő falatért. Nem volt segítség semerről.
Egy nap megjelent náluk a családsegítőktől egy nő, kényszeredett ábrázattal ült le mikor Karola hellyel kínálta. Fontoskodó arccal nézelődött körbe-körbe, közben csóválta a fejét, majd nyíltan rátért a látogatás okára.
– Jelezték az óvodából, hogy baj van a gyerekekkel. Mindkettő kimerült, agresszív a közösségben. Mi a gond? Szeretném, ha elbeszélgetnénk róla. Látom kikapcsolták az áramot a lakásban.
– Csak átmeneti állapot, nagyon megvisel mindnyájunkat, hogy a férjem munkanélküli lett, ezzel egy időben a lakáshitelünk háromszorosára nőtt. Nehéz most az életünk – nyugtatta meg Karola a családsegítőt.
De következő alkalommal, amikor újra megjelent a családsegítő, már kimondta az ítéletet, hogy ideiglenesen elviszik a gyerekeket. Míg gondoskodnak róluk, próbálják magukat utolérni. Nem engedhetik meg, hogy a gyerekek veszélyeztetve legyenek. Jön a tél, és a baj nem szűnt meg, ami abból is látszik, hogy a térítési díjat sem fizetik a gyerekek után. Karola eleinte fel sem fogta, hogy miről beszél, csak nézett rá. A nő meg bizonygatta, hogy ez a legészszerűbb eljárás, amit tehetnek.
Karola végre ráeszmélt miről nyomja a szöveget a másik, felugrott és dühösen megmutatta az ajtót, és már kiabált, hogy nagyon gyorsan tűnjön el, ha jót akar magának.

Az utólsó éjszaka

 A kisvárosba beosont az est, belopta magát az utcákba, szürke, mocskos fátylat borított a kapualjakra. Ahogy mélyült a sötétség, kipattantak az utcai világítás kis fénykörei. Mint a nyakláncon az opálos gyöngyszemek, ott lebegtek a fényfüzérek, a rothadó tartalmú kukák felett, amiket a házmesterek kitoltak a hajnali szállításhoz, nem törődve a lesben álló hajléktalanokkal, akik reggelre mindig átnézték a tartalmát. Állhatatos kutató munkájukra a szétdobált szemét hívta fel másnap a morcosan ébredő lakók figyelmét. A hajléktalanokkal egy időben a sötétség jótékony leple alatt elindultak a vándorpatkányok, eleség után kutatni. Lassan visszahúzódott a nappali zaj az odújába, átadta a helyét az éjszakai csendnek. Halkan szöszmötölt és szuszogott a város, csak néha hasította ketté a csendet egy-egy mentő vagy rendőrautó szirénája.

A sárgára festett panelház második emeletén, két ablak jó ideje vakon nézelődött az utcára. A ház többi ablakában vakított a villanyfény. Némelyik nyitott ablakból kiszűrődött a televíziók háttérzaja, egy-egy böffentés, hangos beszéd. A betonelemek, mint a szivacs beszívták magukba az esti élet hangjait, aztán kiöklendezték emésztés nélkül, mint az éjszakai bagoly az elfogyasztott csontokat. A sötét ablakú lakásban korán elaludt a két gyermek. A hatéves Mónika szőke hosszú haja szétterült a párnán. Húgát a négyéves Zsuzskát, megint hasra fordulva érte utol az álom. Kis kezében az elmaradhatatlan plüss nyusziját szorongatta most is, mint minden este. Csak az anyjuk nem aludt még, ült a sötét szobában az ágy szélén.

Már mindent összecsomagolt, a szoba tele volt dobozokkal, nejlon szatyrokkal. A férje nemrég ment el otthonról. Napok óta könyörgött neki, hogy próbálja megérteni a helyzetüket, segítségre van szüksége, nem arra, hogy hátat fordítson és minden este faképnél hagyja. A gyerekeit is féltette, hogy kikészülnek az örökös feszültségtől, hisz a látható jelei már előjöttek. Zsuzska folyton hisztizett, azonnal eget rengető sírásba kezdett, még attól is, ha szigorúbban ránézett. Mónika hallgataggá vált, koravénné, de sokszor ezt a csendes befelé fordulást, intenzív dührohamok váltották fel. Látta a félelmet mindkettő szemében.

Sokat veszekedtek a férjével az utóbbi időben, ami azelőtt ismeretlen fogalom volt köztük. Azelőtt mindent megtudtak szép szóval, csendesen beszélni, végül képesek voltak mindkettőjükre nézve elfogadható kompromisszumot kötni. De most egyoldalú lett a vita, minden bajért őt okolta a férje. Nagyon megváltozott, úgy járt kelt a lakásban, mint egy idegen. Barna szemeiben hideg fény villant, ha összetalálkozott a tekintetük, nyoma se volt már az égető tűznek, amitől elgyengült azelőtt.

Mónika felsírt álmában, Karola nehezen eszmélt a sírásra. Felkelt, odament a lányához.

– Ss, aludjál kincsem, csak rosszat álmodtál! – nyugtatgatta. Végig folytak az arcán a könnyek. Nem törődött velük, nem törölte le. – Jobb lenne meghalni – sóhajtott fel. Mintha teljesülni készülne a kívánsága a gyomrába erős fájdalom hasított, az asszony összegörnyedt a fájdalomtól. Jéghideg homlokán izzadságcseppek gyöngyöztek, de nem folytak végig a sápadt arcán, ott maradtak, mint a hajnali harmatcseppek a kerti virágon. – Még nem ettem ma, talán az a baj – nyugtatta meg magát. Benjáminra gondolt. Jó ideje nyomasztotta a felismerés, hogy érzelmileg egyre távolabb kerültek egymástól. Elmúlt minden gyönyörűség az életükből, és hagyta, hogy elmúljon, már nem volt ereje harcolni értük. A férje közömbös, sokszor agresszív viselkedésével úgy érezte kiöli belőle a szerelem utolsó szikráját is. Logikus, hogy ami köztük van az már nem szerelem, csak fájdalmas kötelék. Aznap is otthon volt, mégsem segített semmit, csendben álldogált az ablak előtt és nézett kifelé a semmibe, vagy alvást színlelve feküdt, míg ő pakolt, csomagolt, cipekedett. Estére már alig állt a lábán. De nem csak fizikai fáradtságot érzett, nagyobb volt a lelki fáradtsága. Félt a fokozódó fájdalmaktól, amik hirtelen és intenzíven hasítanak belé, mintha egy éles tőrrel szúrnák át a zsigereit. – Elmúlik minden, elmúlik... – ringatta magát, mint egy mantrát mormoló buddhista pap.

Megérkezett a férje. Karola vérfoltokat látott a férje gyűrött pólóján.

– Mi történt veled?

Benjámin közömbösen ránézett mielőtt válaszolt.

– Nem történt semmi, ne törődj velem, ez az én dolgom, nem a tied! Mi van itt? Már nem lehet asztalhoz sem ülni? Éhes vagyok.

– Istenem, ne beszélj így! – emelte fel a kezét Karola, de mikor látta a férje rossz hangulatát, nem kérdezett többet.

A gyertya körül szétfolyt az olvadó viasz, csonkig égett a kistányérban. Néha a lángja megbillent, kinyújtózkodott és füstösen elvékonyodott. Lassan egy hónapja, hogy kikapcsolta a szolgáltató az áramot. A szeptember végi esték egyre hűvösebbekké váltak, a panel még tárolta a meleget, csak egy falát hűtötte az éjszaka. Fázósan összehúzta magán a köntösét, figyelte a vacsorázó férjét.

– Jó lenne, ha beszélnénk... – próbálkozott újból.

– Miről? Nincs miről, hidd el. Minden megtörténik, úgy ahogy a sors akarja.

– Talán segíthetnél, együtt mégis könnyebb lenne megoldást találni.

– Segítek, ne félj, nekem se könnyű.

– Tudom. Ha újra kezdhetnénk mindent, talán nem követnénk el ennyi hibát.

– Talán nem – hagyta rá színtelen hangon a férje, de nem nézett felé, felállt és lehúzta magáról a véres pólót, kiment a fürdőszobába. Mikor visszajött azonnal lefeküdt, pár percen belül már el is aludt. Néha megrándult a karja, mintha ütni akarna. Karola leült vele szembe és nézte az alvó férfit. Most újra szerethető volt az arca, férfiasan szép vonásai kisimultak, csak borostái árulkodtak a nappali gyötrődéséről.

– Mennyire szerettem és szeretem még most is! – sírta el újra magát – Hová lett az életünk, édes Istenem? – tette fel önmagának már ezerszer ugyanazt a kérdést.

Nem feküdt le, a hajnal ott találta összegörnyedve az ágya szélén. Virrasztotta az utolsó közös éjszakáját, ahol még együtt lehetett azokkal, akiket a világon a legjobban szeretett.

Benjámin rosszullétre ébredt hajnalban. A bizonytalanság, amiben élt hónapok óta megviselte az idegrendszerét. Azon a napon mikor megkapta a felmondást a munkahelyén, még nem tudta, hogy ezzel elindult alatta a lavina. A munkanélküli segély semmire se volt elég. Hiába próbált munkát találni, nem jött össze semmi. Mintha összeesküdött volna ellene a föld és az ég. Később rájött, hogy az a nap olyan lökést adott a szerencsétlenség sorára, mint mikor meglöki valaki a felépített dominó első darabját. A pénztelenség gyilkos traumaként szorította a lelkét, úgy érezte, mint akire figyelmeztetés nélkül rárobbantottak egy emeletnyi házat. Őt meg ott hagyták magára a törmelék alatt fuldokolva a porban, a mocsokban.

Sokáig nézte a mennyezetet nyitott szemmel, később összezárta a szemhéjait, engedte, hogy kiragyogjanak mögüle a keserűség könnyei. A fal felé fordult, nehogy észre    vegye Karola a gyengeségét

Úgysem hallja meg az Isten!

Ha azt gondolná bárki, hogy a kis kortól az éhezés démonától félő gyermek, ha terített asztalhoz ültetik, elcsendesedik, és a félelmeit leszórja magáról, mint amikor véletlenül hangyabolyba lépünk, lábunkról a csípő hangyákat, sajnos nagyon téved. A gyermekkori élmények olyanok, mint a gránitba vésett szavak, nem kopnak. Olyan maradandóak, mint a drogosnál a függőség, akit örökké kísért a múlt árnyéka.
Aki gyermekkorában éhezett, egész életében fél attól, hogy újra éhezni fog. Ezt tapasztalta Nóri is azoknál a gyermekeknél, akik teljes elhanyagolásból kerültek hozzá. Lili ette a szeretett meleg cipókat mindennap, megnyugtatta és boldoggá tette. Tomi és Pisti más volt, mérhetetlen sokat ettek, de válogattak. Pisti nem annyira, mint Tomi. Érthetetlen volt számára eleinte mert ő volt olyan alkatú, mint a legkiéhezettebb afrikai gyermek. Ha láttunk ilyen gyermeket a televízióban, újságban, szörnyűlködve sóhajtottunk egyet, szerencsétlen gyermekek suttogtuk magunk elé és tovább ugrottunk a csatornán, vagy tovább lapoztunk. De csak ennyi, tudomásul vettük, hogy ilyen is van, de még a probléma megoldhatóságán sem gondolkodtunk el. Azonosultunk szép csendben a földrész egyes részeinek  a mérhetetlen szegénységével.
Nem kell Afrikába menni, a huszonegyedik században alakul az alultáplált gyerekek tábora Magyarországon is. Rendszerváltás ide, rendszerváltás oda, a magyar újra besétált a saját vermébe. Olyan emberek változtatták, formálták át a vidék életét, akiknek halvány gőzük nem volt, hogy az átalakulás után mi következik. A falun élő embernél szorgalmasabbat nem találni a világon, sajnos a legnagyobb bombát vidéken robbantották fel. Nóri emlékezett még arra az időre, mikor Hortobágyon járva, már asszonyként hallotta, hogy a turizmus miatt bizonyos portákon disznót nem, csak legfeljebb negyven tyúkot lehetett tartani. Azt mondta akkor, ilyen nem lehet, a vidéki embert nem szabad leszoktatni az önellátásról, még a turizmus miatt sem. Emiatt is indult a sok vidéki ember a városokba dolgozni. Eljött az az idő, hogy falun sem a kertbe ment ki zöldségért, hanem reklámszatyorral sorba állt érte a boltban. Megszűnt a tradíció, ami apáról fiúra öröklődött, a vidéki gazdálkodás folytatása. A kiskertekben gaztenger, vagy jobb esetben pázsit, nem volt hangos a baromfiudvar se. Elvették a hitüket, amit őseiktől örököltek. Élhetetlen falvakban a munkanélküliség a szegénységgel karöltve sétált. Mivel nem folytatták az ősi hagyományt, így nem adták tovább a gyermekeiknek a tudományát. Tudatosan elfeledtették velük, hogy kincs van a birtokukban, a drága magyar föld, ami oly gazdag, hogy több ország népét is el tudná látni élelemmel. A hatalmas fejlődést sikerült elérni, egyre több gyerek éhezik. Segélyért áll sorba a munkanélküliség miatt a felnőtt dolgos korosztály. Feltört lakásokban meghúzódó hajléktalanoktól vitték a gyerekeket intézetekbe, szaggatták a szeretet láncait. Hibát hibára halmozott az ország. A legnagyobb hiba, hogy nem termelődött újra az a nemzedék, akik fel tudnák emelni a nemzetet olyan színvonalra, hogy benne újra a harmónia legyen az úr. A nyugat majmolása a modern kor guillotine lefejezi a nemzetet. A fejetlenség nem látóvá, nem hallóvá tesz mindenkit. Az élet legfontosabb dolgai maradnak el, a hazaszeretet, a szülői szeretet, a család szentsége ezzel együtt, a hit, a cél, a munka szeretete.
. Nóri azon tűnődött a második púpozott túrós csusza után, hová fér el az a sok ennivaló? Csak mikor felállt Tomi az asztaltól, szörnyedt el kigömbölyödő hasától.
– Na, Tomi, fér-e még beléd valami? – nevetett szörnyülködve a gyerekre.
– Mmit aadsz? – érdeklődött csillogó szemmel a kisfiú.
– Fogkefét, szappant, irány a fürdőszoba, ez a második menü… este van.
Tomi ijedten ment vele a vesztőhely felé.
– Mminek, nnem aakarok! – próbált dadogva egyezkedni.
Zuhogott a jó meleg víz a kádba, megrökönyödve nézte a sok vizet, hogy abba kell neki fürödni. A befogadóban már használniuk kellett a fogkefét, Tomi szerette is ezt a játékot, mert ő annak vette fel. Jó nagyot nyomott a fogkrémből a kefére, dörzsölte, habosította feketére szuvasodott fogait, aztán köpött. A gond csak az volt, hogy a vele szemben lévő tükörre, és nem a mosdókagylóban landoltak a célt tévesztett köpések. Pisti hangos röhögése még jobban inspirálta, hogy különböző mutatványait közkinccsé tegye. A fürdőszoba csatatérré változott, mintha földönkívüliek szállták volna meg. Pisti örökké fáradt, támaszkodó tulajdonságával remekelt. Ha már állhat, miért nem támaszkodhat? Így támasztotta le a polcot, a törölközőtartó falra szerelt két karját már az első este. Nagy nehezen ágyba dugta őket Nóri. Este még bement hozzájuk.
– Szoktatok-e imádkozni, ha igen, ne feledjétek az imát – ült le melléjük –, és mi elköszönünk egymástól esténként.
Pisti a magára húzott paplan alól dörmögött. - Mire való az, úgyse hallja meg az Isten.
- De meghallja, hidd el, már eddig is hallotta, azért vagy most itt nálam - méltatlankodott Nóri. Isten veletek lesz mindig, amíg a szívetekben szeretet van.
Jó éjszakát kívánt a két gyermeknek, még dolga volt, rendet kellett csinálni a hurrikán után. Este sokáig gondolkodott azon, hogy mi vár rá. Érezte, hogy mély az a kubik, amibe beleugrott, nem tud ebből a lyukból kimászni, csúszik az oldala. Újra összeszorult a gyomra, hogy ettől a naptól fenekestől felfordult a megszokott napi ritmus, ami uralkodott addig az otthonában.
– Mi lesz, ha...mi lesz, ha…– sorolgatta magában, mi jöhet még ezután? Nem csak róla volt szó, hanem a vér szerinti családjáról… egyre többet előtörtek benne a kérdések, amikre nem tudta a választ. Az Isten elkezdte az adakozást, adott neki olyan két gyereket, akik feladják majd a leckét napról napra.
Előre látta, hogy sok kár keletkezik a lakásban, a bútorokban, használati tárgyakban. Nincs értékrendjük, semmi se fontos számukra. Fogja- e bírni idegekkel, hol lesz a tolerancia határa? Nem is sejtette még a töredékét sem, mennyi megpróbáltatás vár rá, hónapról hónapra, évről, évre.
Amin először kiakadt, megjelentek a hangyák a házban mindenütt.
Folyamatos hangyairtás következett, Nórika mindenfelé eldugdosott ételmaradékokkal találkozott, hol a szekrényben a ruhák között, hol az asztalfiókban, vagy az ágyneműtartóban. Megelégelte. Mielőtt elindultak óvodába, iskolába, kivette a kekszes zacskót a kis gatyák közül.

 – Na, idefigyelj kis Manó, most én ezt a zacskót veled együtt elviszem a kamrába és eltesszük.
Tomika szemeiben az aggodalom a félelemmel keveredett .

– Vvalakki elvviszi – suttogta.
– Becsületszót adok, hogy itt lesz, mikor hazaérsz, na, induljunk, szalad az idő – mondta Nórika ellentmondást nem tűrő hangon.
Mikor hazahozta az oviból a gyereket, Tomi első útja a kamra volt, lázasan kereste a kekszét.
– Mamii, iit vvan – hozta boldogan a megtalált kincset – neem vvitték el!
– No hiszel már a becsületszóban fiam?– nézett rá mosolyogva Nóri.
Azt hitte, majd minden kis keréknyom odatalál a sáros úton a nagy keréknyomba. Később már rájött, hatalmasat tévedett, a berögzült gyermekkori félelmek halálig tartanak, talán még azon is túl. Az ételdugdosás még hagyján, de ezzel egy időben, a szobában hulladék hegyek nőttek. Szisztematikusan, és gondosan válogatott kacatok népesítették be a két fiú életterét.
Nóri tehetetlenül szemlélte a halmozást, a ház lassan olyan lett, mint egy hulladékgyűjtő kuka.