Itt Isten mindennap jelen van

 

Mikor benyitott a házba, a két asszony már a nagy konyhában sürgölődött. Az asztal már meg volt terítve, az egész házban végigúszott a tyúkhúsleves illata

A keresztanyja gyors léptekkel jött-ment, meghazudtolva korát, örült, hogy Sára időre visszatalált.

– Gyere, kislányom ebédeljünk, mert nekem menni kell a gazdaságba végeződni mingyá'!

– Adjál keresztanya itthoni ruhát, megyek veled, segítek! – kérte lelkesen Sára az öregasszonyt.

– Van segítségem, a faluból kijár délutánonként egy ember, nincs munka a faluban, nekem meg sok van, mióta keresztapád meghótt, Isten nyugosztalja –, és gyorsan keresztet vetett magára.

– Fizeted?

– Fizetem. Meg ellátom ezzel-azzal, ami akad a házban. Tejjel, túróval, hússal. Jól jár velem. Jár is pontosan, mint a toronyóra. Na, együnk!

Leültek enni, de nem illett hozzáfogni, amíg az öregasszony el nem mondta az asztali áldást.

– Mi van Sanyóval, a tanyaszomszéddal? – intett fejével a szomszéd tanya felé Sára.

– Sanyó? Kicsit többet ivott, jó egy éve. Csak nem a kocsmába folytatta, hanem a kanálisban. Belehótt – mondta el a történetet tömören az öregasszony.

– Szegény.

– Hát úgy halt meg, ahogy élt. A tanya ott van, ahogy elment, senkinek se kell. Családja se vót.

Kintről hallották a kutyák csaholását, megjött a segítség. Sára beöltözött, indult ő is a gazdaságba. A tehénistállóban kezdték a munkát, aztán a lovakat hajtották helyre, később a birkákat. A férfi ötven év körüli, erős testalkatú falubeli volt, bazsalyogva nézte a széles karimájú kalapja alól Sára ügyetlenkedését.

– Ne úgy, így valahogy. Még feltöri a kezét a villanyél – mutatta aztán meg sorban, hogyan kell tiszta almot szórni az állásba, hogyan kell lecsutakolni a lovakat.

Sára már alig állt a lábán, de szégyellte a gyengeségét bevallani. Lassan mégis múlt a fáradtsága, és ahogy a gazdaságban lévő összes feladat végéhez értek, kellemes, jóleső érzés töltötte el.

– Elfáradt? – nézett rá szánakozva a férfi.

– Igen. Nem könnyű a vidéki munka! – vallotta be őszintén az igazat.

– Nem, de hasznos! – nevette el magát az ember – Majd megszokja idővel!

A hajnal a tanyán teljesen más, mint a városban. Nem a zaj kezdi felszaggatni az éjszaka köpenyét, mely a földekre rásimulva takarta a fázós hantokat. A hajnalhasadás kis neszekkel indul: egy rigó dalával, amelyhez az akácos közt feléledt szél ad muzsikát. Lajkó, a kuvasz hírül adja a kerítés mellől az állatoknak, hogy új nap kezdődött. Figyelmét nem kerüli ki semmi. Minden zajt ismer. Van, amire füle botját se mozdítja, van, amit más meg sem hall, de ő élénken, izgatottan figyel. Valami történik, ami szokatlan. Sára is felkelt lelkiismeretesen, kiment az udvarra, segített reggel is a munkában. Fáradt volt, izomláza lett előző napi munkától, de nem törődött vele.

A keresztanyja megelégedve figyelte a mozdulatait.

– Mintha nem is városi hölgy lennél, úgy áll a kezedre minden! – dicsérte meg végül a lányt – Anyádat még nem tudnám itt elképzelni, ő inkább főzzön a konyhán.

– Azt érti, hagyd csak rá keresztanyám a házimunkát, nem lesz vele bajod. Meg a növényeket a konyhakertben tavasszal, azt tanítsd meg neki, szeretni fogja.

– Mielőtt felkeresem odaát keresztapádat, mindenre megtanítalak benneteket. Úgy, ahogy engem is megtanítottak a szüleim. Nem kell ahhoz iskola, csak figyelem. Mert ha jól megfigyelsz mindent, megérted, mit üzen neked a természet. Még az állatok nyelvét is érteni fogod. Nem fog hiányozni a városi ricsaj, mert itt megtalálod a teljes lelki békéd. Mert Isten minden nap jelen van a tanyán. Itt meghallod a szavát, a tanításait!

– Mi az, ami itt másként működik keresztanyám? Mindenütt ugyanaz van. Reggel felkel a Nap, este lenyugszik. Mindegy, hogy tanya vagy város. Egyre megy – nevetett jóízűen az öregasszony elmélkedésén.

– Még nem érted a különbséget, ahhoz idő kell, hogy megértsd. Ha megérted, áldani fogod a sorsod, hogy erre az útra léptél!

Mire elvégezték a sok munkát és visszamentek a házba, Sára anyja elkészült a reggelivel. Gondterhelten ült le közéjük az asztalhoz.

– Hallgattam a rádiót, egyre nagyobb a zavargás a városban. Biztos, hogy nem halaszthatod el Kírával a találkozód, kislányom? – fordult a lánya felé.

– Ne izgulj anya, nem lesz semmi baj. Kimegyek érte a repülőtérre és hazaviszem. Megígértem az öccsének, segítenem kell, hisz a barátnőm – próbálta nyugtatni az anyját.

Reggeli után körbejárta még egyszer a tanyát, Lajkó hűségesen mellészegődött, míg benézett mindenhová, hogy leellenőrizze, rendbe van-e minden. Mikor visszafelé ment a házba, önkéntelenül elmosolyodott.

– Úgy nézelődök már, mint egy gazda. Talán igaz is. Ez, ami most itt van, tőlem függ a jövőben, hogy megmarad-e a családunknak. Hát nem lesz könnyű...

Csak az zavarta folyton, hogy olyan magányosan ott marad a tanyán a két asszony.

 Túl kietlen a hely, nem elég biztonságos. Benne maradt a szorongás akkor is, mikor kifordult az autóval a bekötőútról a főútra. Talán egy kilométert mehetett, mikor hirtelen beborult az ég, és elkezdett szitálni az eső.

Az örökség

 

– Ha te tudnád, mennyi hihetetlen dolog történik velem az utóbbi időben keresztanyu, nem csodálkoznál. Ma reggel csak úgy útnak indultam, talán mintha valaki mondta volna, hogy haza kell jönnöm, látod, itt vagyok!

A három nő bement a konyhába, leültek az ebédlőasztal köré. Sára öntött magának kávét, és érdeklődve figyelt, hátha elárulják végre neki is, miben sántikál a vidéki rokon. – Nem lehet baj, hisz ragyog mind a két asszony, az anyja is, régen látta ilyen boldognak.

– Na, megszólaltok végre? – sürgette türelmetlenül a két jókedvű asszonyt.

Keresztanyja lenyelte az utolsó kortyot a bögréjéből, aztán elárulta, milyen üzletet készítenek elő az anyjával.

– Azt ajánlottam anyádnak, adja el ezt a hitellel megterhelt lakást, fizesse ki a tartozását, múljon el a fejetek felől a veszedelem. Felajánlottam neki, hogy minél hamarabb költözzön le hozzám vidékre. Mi már megegyeztünk, ha nyélbe üti anyád az eladást, költözhet is! De a te válaszod is nagyon fontos, több ok miatt.

– De hát anyu, nincs lemaradásod, én fizetek mindent! – háborodott fel Sára – Mihez kezdesz te vidéken, örök életedben városi voltál. Ez ugye csak egy rossz vicc? Velem mi lesz?

– Ne lázadozz Sára, neked is jó lesz. Nagy a ház, a te helyed is ott van. Gondolj csak bele, nem kell a hitel miatt dolgoznod, amit szegény testvérem felvett. Én meg egyedül vagyok, Isten elleni vétek ott egyedül élni. Idegent meg nem engedek a gazdaságba. Keresztapád végrendelkezett... most már ideje megtudnod, ha én meghalok... – jelentőségteljesen ránézett Sárára, aztán kimondta a legfontosabbat –, minden rád száll, te vagy az örökösünk. De miért várjuk meg az én halálom? Akkor ki tanít be téged a fortélyokba, lányom? Itt az idő, bajban vagytok. No, meg szegény testvérem is elköltözött az Úrhoz.

– Milyen gazdaságról beszélsz keresztanyám, a háztól a mezsgyéig? – nevetett fel gúnyosan Sára.

– Meg a mezsgyén túl, kétszáz hold, megvette keresztapád a földet annak idején, neked Sára! – mondta az öregasszony felvillanó szemekkel.

– Az akácos erdőig?

– Az erdő is benne van – javította ki újból az öregasszony.

Sára összezavarodott, a két asszony úgy figyelte a reakcióját, mintha azon múlt volna az életük. Nem akarta megbántani őket, igaz, nagyon meglepődött azon, hogy van egy vidéki birtoka, de egyáltalán nem tetszett neki, amit kitalált a keresztanyja. Még hogy ő is vidékre? Meghibbant mindenki.

Mégis úgy döntött, hogy nem lesz ünneprontó. Talán igaza van mindkettőnek, amikor úgy gondolták, összekötik a hátralévő éveiket.

Eszébe jutott Róza, aki vidéki életről áradozott az éjszakai sétájukon – Róza ugyan mit tud, amit ő nem? Szerinte vidéken lehet csak élhető életet élni, egészséges körülmények közt gyermeket nevelni. Ki tudja? Soha nem törte a fejét ilyen dolgokon, nem csak ezen nem, a gyereknevelésen sem, még álmában se jött elő egyszer sem. Gyermeknevelés? Atyaég, miért is jutott eszébe újra... Jól van, legyen hát ez a nap a békességé! – fejezte be a magában folytatott elmélkedését és ránézett a két asszonyra, akik csendben és feszülten várták a döntését.

– Én ebbe nem szólok bele, tudom, hogy mindig nagyon szerettétek egymást, én is nagyon szeretlek benneteket. Köztünk itt van apu emléke, összeköt bennünket örökre. Legyen hát meg az Úr akarata és keresztanyámé is persze! – nevetett fel vidáman a két asszony megkönnyebbülésére.

– De még most se tudom felfogni, mi a fészkes fenét csinálsz majd ott anyu? Halálra fogod magad unni.

Az anyja kérdőn nézett a lányára.

– Unatkozni fogok, azt mondtad?

– Azt. Eltaláltad. Te városi vagy, és az voltál mindig, azt hiszem, törvényszerűen az is maradsz. Nincs a génjeidbe kódolva a vidéki élet.

– Igazad van, mindig városban éltem. Mégis úgy gondolom, jobb lesz ott, mint itt a négy fal közt reggeltől estig. Szerinted most mit csinálok? Én megmondom neked, halálra unom magam!

– Bizony ez az igazság, vidéken sokkal jobb lesz, majd meglátjátok! – helyeselt a vidéki rokon.

Hosszú győzködés után megígérte, hogy leköltözik hozzájuk, de kicsit később.

–Talán egy év is kell anyu, míg pontot teszek egy-két dologra. Vannak elvarratlan szálak az életemben, amit nem hagyhatok félbe – mondta, közben akaratlanul a haldoklónak tett ígéret is beugrott a gondolatai közé.

– De sűrűn lemegyek hozzátok madárdalt hallgatni az akácosban. Ígérem!

A két asszony elől elhárult az akadály, megkapták Sára áldását, boldogan szövögethették tovább a jövőbeli, közös életüket.