Csend hangjai

 

– Kicsit szétnézek, nem baj? – szólt oda az anyjának, és már kint is volt a tornácon.

Kisétált az udvarra, egyenesen a gyűrűskút felé ment, emlékeiben már látta mögötte a gyümölcsöst, a galambdúcot a kapirgálók udvarán. Minden ott volt, igaz kicsit szürkén, mert a közelgő tél hideg hajnalai lekapdosták a faleveleket a fákról. A galambok ijedten rebbentek fel, félve repültek tisztes távolságba, majd végig ülték a baromfiól cseréptetőjét. Hátranézett, és meglátta, hogy követi a két kuvasz. Nem látott bennük semmi félelmetest.

– Lajkó, Bice! Jó kutyák! – dicsérte meg a két állatot.

Lajkó sebes farkcsóválással jelezte, hogy megértette a dicséretet. Bice öreg házőrzőként csak leült és ragyogtatta a szemét az új lakóra.

Sára folytatta a felderítő körútját, végig járta a tanyát. Fáradtan állt meg a kerítés mellett, onnan nézte a pusztaságot. Tekintete átsiklott a dűlő felett a szomszéd távoli tanyára. Aztán végig pásztázta a sík mezőt, a frissen szántott földeket, aminek a végénél az akácos erdő fái magaslottak. Varjak serege szállt a szürke felhők alatt, majd leereszkedtek az erdő fáira. Az egész környék kihaltnak tűnt, mint ahol megállt az idő, nem volt semmi mozgás.

Elkeseredett, mert arra gondolt, hogy ugyan ki tud ilyen helyen élni sokáig, olyan mintha a világvégén lenne, mintha egy lakatlan szigetre száműznék az embert. – Nincs itt semmi... semmi! – mondta ki hangosan, elillant a kedve a látottaktól, mert egyhangúnak és szürkének talált mindent.

Kedvetlenül sétált visszafelé a házba. De ahogy lépkedett a száraz avaron, furcsa, sejtelmes érzés kerítette hatalmába a lelkét: hallani kezdte a csend hangjait, és látni kezdte az addig láthatatlant.

A csend hangjai lágyan körbe fonták. Meghallotta a természet hangjait maga körül, zizegett a nyárfa sárguló lombja és egy széllökésre forogva aláhullott róla a sok kis aranyló falevél. Csodálkozva nézte, ahogy köröztek a levegőben, némelyik tovasiklott jó pár méterre az elhajolt fű felett. Feketerigópár kicsi talpakon szökdelt az avarban, kutattak figyelmesen élelem után. Sűrűn felfigyeltek, nem jár-e a közelben a ház macskája. Sára léptei alatt megcsikordult az út fövenye, ketté roppantak a lehullott száraz ágdarabok.

Igen, csend volt, szinte félelmetesen nagy csend, amitől mindig félt kiskorában. De már más volt ez a csend, beszélt hozzá és megnyugtatta. Kiment a nagykapun, nekivágott az akácokkal övezett dűlőútnak. Lassan felerősödött a szél, mire az erdő mellé ért, már a fák lombjai közt zúgott, sistergett. Úgy érezte, a tiszta, hűvös fuvallat átfújta a tudatát, tisztultak és felerősödtek benne az elmúlt időszak képei, eseményei. Úgy pergett a lelkében vissza minden, mint egy film. Elmélyült a gondolataiban séta közben: Semmi nem történik vele ok és cél nélkül. Nincs semmi véletlenül, a találkozások sem. Minden, ami történt vele, hozzá tartozik, az ő sorsa, az ő életútja. Ez a táj is, és ez a csend is. Mintha mindig is ott élt volna azon a vidéken. Nem azzal van baj, hogy elszigetelt a hely. Nem a hellyel van a baj: vele van a baj. Hisz nem tudja magát még elképzelni sem, hogyan lehet élni úgy vidéken, hogy teljes életet éljen. Ez nem volt probléma soha keresztszüleinek. Ők hozzátartoztak a helyhez, mint kabáthoz a gomb. De ő? Talán mindig is tévedett, lehet ő is odatartozott mindig. Hisz az apja is innen indult a városba, ebből a tanya melletti faluból. A génjeiben hordozhatja ő is a vidék iránti érzéseket, csak elő kell hívni magából. Ez az igazi harmónia, amit mindig is keresett. Igen, igaza van keresztanyjának, csodálatos ez a hely, a mély nyugalmával, békéjével. Olyan, mint egy akvarell kép, amin ragyognak elől a színek, de a horizonton már összemosódnak, végül összerendeződnek eggyé. Aki már felnőtt ehhez az érzéshez, az már tudja értékelni, mert ez itt a szabadság. Megszűnik a függőség, megszűnik az agymosás, amit a média minden csatornán közvetít. Hát igen, nem olyan könnyű másként élni, még akkor sem, ha már tudja, hogy ez itt ez a valós élet. Már megszokta a másikat. A nyüzsgést, a rohanást, a tolakodást a karrierépítést, ki kell ugrania a mókuskerékből, amiben csak a pénz utáni hajsza folyik. A vásárlás, a halmozás öröme, végül az üres szórakozásé. De itt, ahol szimbiózisban élhet bárki a természettel, itt lelki egyensúly van. Nincs szorongás, stressz, nincs félelem a holnaptól. A reggel ugyanolyan boldogan köszönt mindenkit, mint az éjszaka csillagragyogása a nyugovóra térőt.

De mi lesz a lányokkal, ha ideköltözik? Talán mégis végleg magához kellene őket vennie, úgy, ahogy a gyámügyi előadó tanácsolta, és ide hozhatná mindkettőt. Ha van valahol hely a világon, ami begyógyít minden lelki bajt, hát ez az a hely, itt meg tudnának nyugodni teljesen.

Elindult visszafelé a tanyaházba. Eszébe jutott, hogy feltűnően sokat gondolt az utóbbi időben a két kislányra. – Hihetetlen, de hiányoznak – vallotta be magának hősiesen az elnyomott érzését.

Elhatározta, hogy mindent elkövet, hogy megvalósítsa az elgondolását: Nem lesz az olyan nehéz, hisz lesz segítsége, az anyja és keresztanyja, rájuk számíthat. Talán még jó is lesz, és örülni fognak annak, hogy gyermekek is lesznek az eddig csendes vidéki tanyaházban. Hely meg van bőven. 

Nem volt könnyű eljutnia ehhez az elhatározáshoz, hisz a képbe mindig betolakodott Benjámin borostás, fáradt arca, az utolsó találkozásukból, amikor közömbösen beszállt a temetőkapunál a börtön autójába. Még most is úgy gondolta, hogy valami nagy titok lengi körül a férfit. Nyugtalanította, hogy Karola említést se tett róla, amikor magához kérette. Talán láthatta a férje jövőjét, például azt, hogy nem tudja a tetteit kontrollálni. Az is lehet, hogy azt is tudta, hogy börtönbe kerül. Sajnálta az asszony, hogy ilyen nagy lelki teherrel indult el a másvilágra.

Az örökség

 

– Ha te tudnád, mennyi hihetetlen dolog történik velem az utóbbi időben keresztanyu, nem csodálkoznál. Ma reggel csak úgy útnak indultam, talán mintha valaki mondta volna, hogy haza kell jönnöm, látod, itt vagyok!

A három nő bement a konyhába, leültek az ebédlőasztal köré. Sára öntött magának kávét, és érdeklődve figyelt, hátha elárulják végre neki is, miben sántikál a vidéki rokon. – Nem lehet baj, hisz ragyog mind a két asszony, az anyja is, régen látta ilyen boldognak.

– Na, megszólaltok végre? – sürgette türelmetlenül a két jókedvű asszonyt.

Keresztanyja lenyelte az utolsó kortyot a bögréjéből, aztán elárulta, milyen üzletet készítenek elő az anyjával.

– Azt ajánlottam anyádnak, adja el ezt a hitellel megterhelt lakást, fizesse ki a tartozását, múljon el a fejetek felől a veszedelem. Felajánlottam neki, hogy minél hamarabb költözzön le hozzám vidékre. Mi már megegyeztünk, ha nyélbe üti anyád az eladást, költözhet is! De a te válaszod is nagyon fontos, több ok miatt.

– De hát anyu, nincs lemaradásod, én fizetek mindent! – háborodott fel Sára – Mihez kezdesz te vidéken, örök életedben városi voltál. Ez ugye csak egy rossz vicc? Velem mi lesz?

– Ne lázadozz Sára, neked is jó lesz. Nagy a ház, a te helyed is ott van. Gondolj csak bele, nem kell a hitel miatt dolgoznod, amit szegény testvérem felvett. Én meg egyedül vagyok, Isten elleni vétek ott egyedül élni. Idegent meg nem engedek a gazdaságba. Keresztapád végrendelkezett... most már ideje megtudnod, ha én meghalok... – jelentőségteljesen ránézett Sárára, aztán kimondta a legfontosabbat –, minden rád száll, te vagy az örökösünk. De miért várjuk meg az én halálom? Akkor ki tanít be téged a fortélyokba, lányom? Itt az idő, bajban vagytok. No, meg szegény testvérem is elköltözött az Úrhoz.

– Milyen gazdaságról beszélsz keresztanyám, a háztól a mezsgyéig? – nevetett fel gúnyosan Sára.

– Meg a mezsgyén túl, kétszáz hold, megvette keresztapád a földet annak idején, neked Sára! – mondta az öregasszony felvillanó szemekkel.

– Az akácos erdőig?

– Az erdő is benne van – javította ki újból az öregasszony.

Sára összezavarodott, a két asszony úgy figyelte a reakcióját, mintha azon múlt volna az életük. Nem akarta megbántani őket, igaz, nagyon meglepődött azon, hogy van egy vidéki birtoka, de egyáltalán nem tetszett neki, amit kitalált a keresztanyja. Még hogy ő is vidékre? Meghibbant mindenki.

Mégis úgy döntött, hogy nem lesz ünneprontó. Talán igaza van mindkettőnek, amikor úgy gondolták, összekötik a hátralévő éveiket.

Eszébe jutott Róza, aki vidéki életről áradozott az éjszakai sétájukon – Róza ugyan mit tud, amit ő nem? Szerinte vidéken lehet csak élhető életet élni, egészséges körülmények közt gyermeket nevelni. Ki tudja? Soha nem törte a fejét ilyen dolgokon, nem csak ezen nem, a gyereknevelésen sem, még álmában se jött elő egyszer sem. Gyermeknevelés? Atyaég, miért is jutott eszébe újra... Jól van, legyen hát ez a nap a békességé! – fejezte be a magában folytatott elmélkedését és ránézett a két asszonyra, akik csendben és feszülten várták a döntését.

– Én ebbe nem szólok bele, tudom, hogy mindig nagyon szerettétek egymást, én is nagyon szeretlek benneteket. Köztünk itt van apu emléke, összeköt bennünket örökre. Legyen hát meg az Úr akarata és keresztanyámé is persze! – nevetett fel vidáman a két asszony megkönnyebbülésére.

– De még most se tudom felfogni, mi a fészkes fenét csinálsz majd ott anyu? Halálra fogod magad unni.

Az anyja kérdőn nézett a lányára.

– Unatkozni fogok, azt mondtad?

– Azt. Eltaláltad. Te városi vagy, és az voltál mindig, azt hiszem, törvényszerűen az is maradsz. Nincs a génjeidbe kódolva a vidéki élet.

– Igazad van, mindig városban éltem. Mégis úgy gondolom, jobb lesz ott, mint itt a négy fal közt reggeltől estig. Szerinted most mit csinálok? Én megmondom neked, halálra unom magam!

– Bizony ez az igazság, vidéken sokkal jobb lesz, majd meglátjátok! – helyeselt a vidéki rokon.

Hosszú győzködés után megígérte, hogy leköltözik hozzájuk, de kicsit később.

–Talán egy év is kell anyu, míg pontot teszek egy-két dologra. Vannak elvarratlan szálak az életemben, amit nem hagyhatok félbe – mondta, közben akaratlanul a haldoklónak tett ígéret is beugrott a gondolatai közé.

– De sűrűn lemegyek hozzátok madárdalt hallgatni az akácosban. Ígérem!

A két asszony elől elhárult az akadály, megkapták Sára áldását, boldogan szövögethették tovább a jövőbeli, közös életüket.