Haza, ahol még sohasem járt

Szeptembertől magunkra maradtak, kihasználták az időt, meglátogatták Nóri testvéreit. Először a betegeskedő két bátyjával akart találkozni, egyik Pesten, a másik Tatabányán élt. Egyiknek a bánya, a másiknak a martinkemence tette tönkre a tüdejét. Ferenc nem ivott, nem dohányzott, kapott is ezért fejmosást a pesti bátyájától.– Nem jó embert választotált hugi, nem lehet vele egy jót inni, se egy jót dohányozni. Legalább szegény elhunyt Sógorommal inni tudtam, bár ki sem állhattam a komcsi párttitkárját. Isten nyugosztalja szegényt.
– Neked se kéne testvér, már feketébb a tüdőd a földalatti feketeszénnél. Mikor hagyod már abba a dohányzást az ivást? – szólt vissza mérgelődve, nem jól esett neki, hogy még halála után is bántja a férjét.
– Minek erre a kis időre hugi? Mocskos komcsivilág tönkre tette az életem! Ha iszok, nem érdekel semmi. Mire vittük az életbe, na, mondj csak egyet! Na, nem tudsz megszólalni? Te is csóró maradtál, hiába taníttatott ki anyánk. Nem haragszok én már a Sógorra, ő is csak bedőlt ennek a hazug világnak. Erre inni kell! – és ivott, mert hirtelen nyomós oka lett rá.
Reggel ébredéskor viccből elszólta magát a párja.– Na mi van, itt nincs reggeli pálinka?Abban a pillanatban nyílott az ajtó, a tálcán a poharakkal megjelent a testvére. – Már azt hittem itt szobrozok estig. Itt vagyok Sógor, Isten, Isten! Egészségünkre!
Nem lehetett megsérteni. Búcsúzáskor átölelték egymást, ugyanolyan érzésekkel mint kiskorában ölelte. Ő volt aki mindig felkapta kislánykorában a karjaiba és vigasztalta türelmesen, ha eltört valamiért a mécsese.
– Jól van hugi, ne félj, minden rendbe jön, majd meglátod – mondta mikor látta, hogy a könnyeivel küszködik.
Ez volt az utolsó találkozásuk, igaz telefonon sokszor beszéltek még, ilyenkor azonnal észrevette a hanghordozásából, ha épp a sarki kricsmiből ért haza.
– Hol van az a gyökér Sógor, jól bánik- e veled hugi? Mert ha nem, hazamegyek, lerendezem!
Jókat nevetett rajta, volt ideje megszokni a városi proli stílusát, soha nem haragudott meg a különleges aggódásért. Nem telt egy hónap és elmaradt a telefonhívása. Ott álltak a Duna parton a családdal, nézték a hullámok hátán távolba úszó virágszirmokat. A testvérei halálával egyre magányosabbá vált, ilyenkor egy-egy darabot szakított ki a sors a lelkéből, aminek a helye nem gyógyult be soha.
November közepén felhívták a Gyermekvédelemtől.
– Jó lenne, ha bejönnél hozzánk minél előbb, szeretnénk, ha megismerkednél Lilikével.

Lili

Mikor letette a telefont érezte, hogy gyorsabban ver a szíve, izgatott kíváncsisággal telt el az egész napja. Megpróbálta elhitetni magával, hogy ez a kislány nem csak átutazó lesz nála, mint Kata és Béci. Nem tudta önmagának se megfogalmazni azt a különleges szorongást, ami úrrá lett rajta. Hogy oldja a feszültségét hozzá fogott süteményt sütni, ez mindig bevált. Csomagolt belőle az ismeretlen kislánynak is. Reggel a legkorábbi busszal indult a megyeszékhelyre. Vele utazott egy ismerős asszony, aki mindenáron el akarta mondani az összes búját, baját. Máskor vevő volt rá, szerette az embereket hallgatni, de most összemosódtak a szavak, olyan távolról hallotta őket, mintha tengernyi víz lenne köztünk. A gondolatai egy nyolc éves kislány körül forogtak.
Istenem, de lassan megy ez a busz! – türelmetlenkedett végig az úton. Hosszú lépcsősor vitt fel a központi épülethez, elfáradt mire felért. Végre itt vagyok – mondta ki hangosan, amikor bekopogott a gyámügyesekhez.
– Szia! – Nelli a gyámügyes mosolygott ki az ajtón – Gyere, menjünk át a befogadóba. Legyél természetes, ne izgulj, aranyos kislány. Mint minden hozzánk kerülő gyermek ő is sok lelki sérülést hordoz. Beszélgessetek, ismerkedj meg vele. Az előzményekről csak annyit, az apja meghalt, az anyja alkoholista.
Akit elé vezettek, törékeny volt, zöld szemekkel, sötétbarna hajjal, sovány, vékony arcocskával. Egy darabig csak nézték egymást, és Nóri tudta, hogy ez a kislány lesz az első igazi nevelt gyermeke. Nézte és kommunikált vele a gondolataival :Jó leszek hozzád, vigyázni fogok rád... csak most hirtelen nem tudom, hogyan kezdjem el, hogy elfogadj engem.

Lili oda sétált hozzá, leült mellé. Nyugodt volt, nem volt benne semmi félelem.
– Te leszel az én nevelőanyukám? Mondták, hogy ma eljössz hozzám. Szívesen elmegyek veled – kicsi kezét bátorítóan rátette Nóri kezére, és egyenesen belenézett a szemébe.

– Mikor viszel el innen?
– Nem olyan egyszerű az, hogy elvigyelek. Előbb meg kell ismerkednünk, meg sok papír kell hozzá, nagyon sok.
– De már ismerjük egymást! – nézett rá kérdőn a kislány – már egy egész félórája.
Az öreg Ladájukkal leparkoltak a befogadó előtt, amikor vitték haza Lilit. A reggeli köd még tartotta magát, hömpölygött az utca felett, még a nap se tudta áttörni. Bizakodtak, hogy mire mindennel végeznek, a hazafelé vezető útjuk már könnyebb lesz, nem kell félni a rossz látótávolság miatt.
Lilike a szobájában ült az emeletes ágy alsó részén, mellette egy reklámszatyor. Két kis kezét ölébe ejtve, nézte az ajtót kora reggel óta. Nem érzett félelmet, csak kíváncsiságot. Már este összepakolt, nem volt sok mindene, de voltak kis ajándékai, amiket a nevelőktől kapott. Gondosan elpakolt a reklámszatyorba, amit Erzsi néni adott neki. Erzsi néni kicsit sírdogált is amikor odaadta.

 – Ebbe pakolj, angyalkám, holnap hosszú útra mész, jó helyre, ne félj.
A többi gyerek már iskolába ment, csak egy tizennyolc éves hangoskodott lent az ebédlőbe. Mióta a rendőrök bevitték közéjük, megszűnt a nyugalom. Egyszerre nagy csend lett, még a konyhai munka zaja is elnémult – Talán elment mindenki, és őt ott hagyták egyedül – elkezdte a szipogást. Az ablakhoz lépett, lenézett az utcára az emeleti szobából. Minden kihalt volt, csak a szürke köd ragadt a madárpiszkos párkányra. Meglátta Nórit kilépni a ködfelhőből, ott beszélgetett az autó mellett egy férfival. Mint a szélvész szaladt le a lépcsőn, és megállt a bejárati ajtóval szemben.
Lilike elbúcsúzott a nevelőktől. Kényelmesen elhelyezkedett az autóban, és tudálékosan megkérdezte – Ferenc bácsi hány kilométeres a sebességed, milyen hamar érünk haza?
Nóri elfordult a szemében összegyűltek könnyek. Ki ismeri a gyermeki lelket, az alkalmazkodási képességüket, a gyermeki megérzéseiket? Azt mondta Lili, „haza". Hol is volt ennek a kislánynak az otthona, ha most haza tart. Haza, ahol még sohasem járt.

Fáradt madarak

Nóri megszokta, hogy folyton kihívásokkal kell szembenéznie. Eljött az az idő amikor Ferenc oldalán nyugodtabb kiszámíthatóbb életet élhetett volna. Mégis a fene nagy világváltó terveiről képtelen volt megválni. Elkötelezte magát újból, eleinte bele sem gondolt, hogy ez egy száguldó körhinta lesz, ami felőröli a magánéletét, de sérülések nélkül kiszállni sem lehet belőle. Azokban a napokban csak egy dolog lebegett a szeme előtt, hogy sikerült olyan munkát választania, ami tele lesz majd sikerélményekkel. A telefonhívás utáni napon elindult, hogy találkozzon a gyermekekkel. Három vadidegennel, akiket más választott ki számára. Mindegy, hogy gyermek vagy felnőtt, szimpátia vagy van, vagy nincs. Az első percben rájött, hogy hiányzik belőle az a felemelő érzés, ami végig kísérte a hozzájuk vezető úton. Próbált velük beszédbe elegyedni, de nem sok sikerrel járt.
A tizenkétéves fiú arcán, ahogy vizslatta Nórit, végig lekezelő, gúnyos mosoly bujkált. Nyeglén, félvállról válaszolt a kérdéseire. A húga hat éves lehetett, szőkésbarna vállig érő hajjal. Merev testtartással ült a nagy tesója mellett. A kisöccsük izgett- mozgott, nagy kék szemeivel hol Nórit, hol a bátyját figyelte. Legszívesebben megfogta volna a kislány kezét: -- Na fiúk, ti itt maradtok, én csak őt viszem! -- de nem tehette meg, testvéreket nem lehet szétszakítani. Egyszerre három gyerek? Hazafelé már szorongott a gondolattól.

Elhelyezési tárgyaláson mint égből a villámcsapás, közölték vele, hogy jelentkezett egy gazdag rokon, folyamatban van nála a környezettanulmány. Széles mosollyal megnyugtatták, hogy haza viheti a gyerekeket arra az egy hónapra, ne legyenek a befogadóban. Alig tudta leplezni a csalódását, a mérgét. Gondolatban mindig azzal játszott, hogy aki hozzá kerül, az örökre vele marad. Még akkor is hitt benne titokban, amikor a továbbképzésen azt tanították, hogy ők csak egy állomás lesznek a gyermekek életében. A kötődés lehet szoros, de nem lehet visszavonhatatlan. Bármikor, bármelyik nap, jöhet a szülő, hogy visszavigye őket a családba, vagy jelentkezhet egy családtag, ha felébred a lelkiismerete. Azon a napon észrevette magán, hogy az álmai szakadnak, foszlanak. A tudata megpróbált ugyan fércelni, újra összeilleszteni, de a végeredmény csak foltvarrásnak volt jó. Lehet színes és izgató, de nem lett egységes később sem. Rájött, hogy ez nem arról szól, hogy ő mit gondol, hogyan képzeli, mit akar.
De nem volt más választása hazavitte a három gyereket.

Mivel a testvérek tudták, hogy elkerülnek egy hónapon belül tőle, még alkalmazkodni se akartak. Nóriban is kialakult egyfajta ellenállás: miért törje agyon magát, ha csak szálló vendégek nála, olyanok mint a fáradt madarak, akik leszálltak pihenni a viharos tengeren egy hajó fedélzetére. Pár nap, és hess, elrepülnek.
A család rangidőse Sanyi irányította a balhét mindennap. A kicsik minden szavát lesték, utánozták. A nagyfiú élvezte ezt a szerepet. Turkált az ételben, húzgálta a száját, ezt se szereti, azt se szereti.
– Mi ez a kaja? – vonta őket kérdőre, amikor elébe tették a zaftos pörköltet pirított tarhonyával – Elegem van a húsból, már unom, otthon is mindig ezt kellett enni!
Tudták az igazságot, hogy éheztek, hogy nem ettek főtt ételt, de kényszeredetten csak mosolyogtak a fiú lekezelő modorán.

-- Nem muszáj megenned, egyél csak szimplán tarhonyát savanyúsággal. Kata átvette a bátyja stílusát, eltolta maga elől a tányérját .

-- Én is unom ezt a kaját! 

Majd az idő elrendez mindent – gondolta magában, és úgy tett, mint aki észre sem veszi az örökös provokálást.
Egyedül a hároméves szőkeség, Béci érintette meg a lelkét. Nagy kék szemei, örökké sírásra görbülő szája, felébresztette az anyai ösztöneit, érzelmileg egyre közelebb kerültek egymáshoz. Béci adott erőt, hogy ne veszítse el a reményt, eljön még az a nap, hogy meg tudja őket szelídíteni, mint a mesében a kis herceg a rókát.
Augusztus volt, a fák alatti fűben lehullott almák piroslottak, gyönyörű késő nyári virágok bódították a kertben pihenőt. Az első napokban nem akart rájuk erőltetni semmit. Igazából csak az alapfokú higiéniát követelte meg. Még ez is sok volt nekik, nem értették miért kell mindennap megfürödni, fogat mosni. Azon a napon a nap melege felért a hajszárítóéval, ezért mikor megmosta Kati haját, kiültek a ház elébe. Ott fésülgette a kislány szőkésbarna fürtjeit. Fésülgette, addig fésülgette, hogy észrevette ők a tarkójánál szaladgáló bogarakat. Rendesen kiakadt tőlük, nem ismerte a fejtetűt, a bolhát igen, a cica, kutya néha megörvendeztette vele, de a tetűt, azt nem. Ferenc abban a pillanatban érkezett haza, kétségbeesve hívta magához:

– Jaj, jaj, nézd! Kati fején bogarak szaladgálnak!
– Jól van, nyugodj meg... ez csak tetű -- jegyezte meg higgadtan, mikor odahajolva megnézte ő is a kislány hajában futkározó bogarakat.
– Tetű? És az ragályos, azaz elkaphatjuk mi is?
– Hát igen, el. De most visszamegyek a gyógyszertárba, hozok tetűirtót.
Mire visszaért, a gyerekek szobájában mindent felforgattott. Eszeveszett porszívózásba kezdett, húzta az ágyneműt lefelé, dobálta válogatás nélkül a mosógépbe. Legszívesebben az egész szobát begyömöszölte volna a mosógépbe. Félszemmel látta, hogy a három gyerek kárörvendően figyeli, mennyire megrémült egy-két vacak tetű miatt. 

Fáradságos munkával sikerült megszabadulni a tetűktől, de ezzel párhuzamosan észrevette, hogy Béci egyre nyűgösebb, napok alatt szemmel láthatóan terjedt valamiféle kiütés rajta. Látott a gyereken piros foltokat, mikor elment értük az intézetbe. Rá is kérdezett a gondozóra, de az szűkszavúan megnyugtatta.

– Az orvos megvizsgálta, ez csak egy kis bemelegedés, majd elmúlik.
De nem múlt el, a lába között, az ujjai között, egyre jobban terjedt. Aztán észrevettem a másik kettőn is.

Hétvége volt, kihívták az ügyeletes orvost, mert Béci egyre nyűgösebb sírósabb lett. Megvizsgálta mind a hármat, beutalót írt a bőrgyógyászatra.
– Elég, ha a nagyot viszik, egyforma a betegségük, a két kicsit ne is törje, úgy írom a beutalót, hogy három gyerekre kell a gyógyszer.
– Na, csak ez hiányzott, tetű után egy fertőzés, mi jön még ezután?-- dohogott magában aztán elterelő hadműveletként, hogy megnyugtassa magát, hozzáfogott almás rétest sütni. A sütemény fahéjas illata köré csalta a gyerekeket, ott üldögéltek, nézték minden kézmozdulatát. Kati még segíteni is akart, de nem engedhette, hisz fertőzés volt a kezén.
– Majd máskor, most sietek – hárította el a segítséget. Tudta, hogy ezzel megszakította azt a pillanatot, amivel közelebb kerülhettek volna egymáshoz. A süteményevés feloldotta végül a feszültséget. Gondosan félretett egy adagot az útra.
Másnap Sanyival indult a városba. Észrevette milyen alázatosan vállalkozott az utazásra. Ketten lesznek egész nap, mégsem látta rajta, hogy bántja a dolog, türelmetlenül várta. A bőrgyógyász megvizsgálta a kezét, fel se nézett, csak mogorván megjegyezte:
– Tisztátalanság az oka, asszonyom a gyerekei rühesek.
Majdnem elszédült, csak a kimondott szót hallotta –„ rühesek!."
Gépiesen elvette a receptet, lehajtott fejjel hallgatta az orvost, aki oktatta, hogyan kell bekenni a fertőzött bőrfelületet, mire kell vigyázni a kezelés alatt. Nagy nehezen mégis megszólalt, talán mert szúrósan nézett rá az orvos: -- Doktornő, azt hiszem félreértés van, nem nálam kapták el a gyerekek a fertőzést.
Megkönnyebbülten látta az arcán, hogy az orvos tudta, nem ő él mocsokban.
– Mindenkit lefertőz a családban, ha nem tartja be, amit mondtam – szólt utánuk, mikor mentek kifelé.
Mikor kiértek a folyosóra, szólt Sanyinak üljön le, egyen a rétesből, neki a mellékhelyiségbe kell menni. A hideg vízben megmosta a homlokát, hogy észre térjen. Egész kiskorától ismerte a szegénységet, mégse volt a családban rühös senki. Kissé megnyugodott, kiment a folyosóra, kereste Sanyit, de az nem volt sehol. Eltűnt a rétessel együtt. Kereste egy darabig mindenütt, végül felhívta a gyermekvédelmet.
– Sanyika? Itt van, azt mondta elengedted, hogy meglátogassa a régi gondozónőjét, Magdikát, hozott neki almás rétest is.
– Almás rétest küldtem Magdikának? A gyerek rühes, tudjátok mit, úgyis megy a gazdag rokonhoz, maradjon is ott Magdikával!
Hiába kérték, hajthatatlan maradt. Jóval később kiderült Sanyi minden turpissága. Azért volt olyan csibész, mert vissza akart kerülni a fiatal nevelőhöz. Nem tudta elfejteni a kedves szavait. Az első ember lehetett ez a nevelő, aki megérintette a szívét. Ezért volt nála olyan gonosz, ezért vette rá a két kicsit szemét dolgokra, hogy törjék be az ablakot, lökjék meg a tévét. Minden napra jutott egy gonoszság tőle. Azt akarta, hogy utálják meg őket, mert vissza akart kerülni az otthonba. Ez a nap meg Isten ajándéka volt, még süteményt is vihetett a kedves nevelőnek.
Egyedül ment haza. Kati kétségbeesett mikor meglátta.
– Elmenek innen, elmenek én is! – kiabálta, kiszaladt a ház elé és mászott fel a kerítésre. Utánament. Nem szedte le a kerítésről, fáradt volt és csalódott.
– Jó, menjél el, de előtte szedd össze a ruháidat. Ne hagyj itt semmit.
Kati beszaladt, nagy elhatározással elkezdte pakolni a ruháit, de csak az ujjakat. Béci ment utána, nem értette mi történik, csak azt fogta fel, hogy Sanyi nem ment vissza. Mikor látta, hogy Kati is menni akar a félelem teljesen eluralkodott rajta. Kati magához ölelte az összes új ruháját.
– Ne pakold a szép ruhákat, csak azt viheted, ami rajtad volt mikor bevittek az átmenetibe – szólt halkan a kislányra. Kati letette a ruhákat, lekuporodott a földre, csendben sírdogált. Béci mellé ült, nézte a nővérét, majd felnézett Nórira és neki is sírásra görbült a szája.
– Na, jó, ha ma nem indulsz világ körüli útra, amit nagyon helyeslek, mivel még azt sem engedted elmondani, hogy egyáltalán mi történt a mai nap, lehetne vacsorázni! Közben beszélgethetünk arról, hol van most a tesótok. Ki tart velem? – nevetett rájuk.
A két gyerek egyszerre állt fel és elindult utána a konyhába. Aznap éjjeltől minden este bepisilt Kati az ágyában

 Értetlenül szembesült az orrfacsaró bűzzel reggelente a gyerekszobában.  Kellemetlen szaga volt a kiváltott kenőcsnek is. A doktornő utasításait szigorúan betartotta, magas hőmérsékleten kimosott mindent, amivel addig érintkeztek és átvasalt minden ruhát. Reggelente a büdös kenőcs illata mellé betársult a pisi erős szaga. Így ment ez mindennap, kenegetés, bepisilés. Mindenhonnan tanácsot kért, jöttek is a jobbnál jobb tanácsok:
– Ne adj este vizet neki – mondta a szomszédasszonya.
– Ébreszd fel többször, hogy menjen vécére – tanácsolta az egyik ismerős.
Az egész lakás kezdett egy aluljáró mellékhelyiségére emlékeztetni. Csak ide ne jöjjön senki, édes Istenem! Mit mondok, mi van itt? – könyörgött magában. Vásárolt gumilepedőket, az volt eleinte a legjobb ötlete. Tudta, ezzel is vinnie kell orvoshoz, de milyen orvoshoz? Talán urológushoz, vagy pszichológushoz?
Aztán rájött orvos nélkül is a kiváltó okokra. Egyik este rémálmok kísértették Katit. Dobálta magát az ágyban, jajgatott. Mikor meghallotta szaladt megnyugtatni.
– Ne anyu, ne! – kiabált a kislány, és az egész testéről folyt a víz.
– Mit ne? – kérdezte meg önkéntelenül az alvó kislányt. Mintha hipnózisban lett volna, válaszolt a feltett kérdésre.
– Anyu megy a padlásra, viszi a kötelet, már megint fel akarja magát akasztani!

Bizalom

A beszélgetés lelket öntött Nóriba, egyben furdalta a lelkiismerete miért volt erre szüksége. Miért pont ezt az embert hívta fel, és nem a nővérét, a legkedvesebbet, aki mindig nyitott volt felé és segítőkész. A miértek amúgy is sorban álltak benne, mint az autópályán a dugóban elakadt autók. Volt, amelyik csak halk volt, volt, amelyik türelmetlenül szirénázott, hogy indulni kéne valamerre. Nem tudott és nem is akart magyarázatot adni önmagának se, miért akarja lerázni magáról hisztérikusan a jelenéhez oda ragadt múltját.A tehetetlenség olyan, mint az árvíz, ha elébe kerül egy földbe kapaszkodó erős fa, azt is képes gyökerestől kimosni a földből. Nórit már vitte a víz, kapaszkodót keresett, egy kezet, ami kihúzza az árból. Minden fájdalmát, minden képet, ami visszahúzta a fájó emlékeibe, elzárta egy képzeletbeli ládikába, és egy szombat reggel elindult az első találkozóra a véletlenül megismert idegen férfihoz. Amikor leszállt a távolsági buszról, meglátta, hogy ott áll diplomata táskával, szürke öltönyben a férfi. Még elmehetett volna más irányba, még inthetett volna, hogy „hagyjuk", de ment felé akaratlanul, mosolyogva.

– Menjünk el egy kávézóba, ha lehet, ott beszélgethetünk. -- Nehéz volt lepleznie, hogy szorong a találkozástól.

– Azt hittem eljön hozzám, autóval vagyok... de jól van, majd máskor – egyezett bele kényszeredetten a másik.-– Ha kérhetem, akkor tegeződjünk, és szólíthatna a keresztnevemen, vagy nem tudja a nevem, csak azt, hogy Balogh Úr? – kérte nevetve.

– De tudom, ott van a névjegykártyán, tudom, hogy Ferencnek hívják – nevetett vissza most már felszabadultan Nóri. Beültek egy kávézóba, Ferenc rendelt kávét, süteményt. Nagyjából ismerték egymás gondolkodását az életről, jók voltak erre a találkozás előtti hosszú telefonbeszélgetések. Nóri figyelte magát, milyen érzéseket hoz ki belőle a személyes találkozás. Tudta, hogy tizennégy évvel idősebb nála, de fiatalos mozgása, külsője nem árulkodott a koráról. Nóri nem győzte hallgatni, megállás nélkül beszélt, mint aki évek óta egy lakatlan szigeten élt volna, és ma találkozott az első emberrel, akinek mindent el kell mondania, mi történt vele az évek alatt. Kilenc magányban le élt évről mesélt, hogy keres egy társat szüntelenül.

– De mikor veled találkoztam, attól a naptól már nem kerestem senkit – fonódott a tekintete Nóriéba.

– Nocsak , miért gondoltad, hogy mi összejöhetünk? – csodálkozott el Nóri.

– Erre nem tudok válaszolni, de azóta csak várok – mondta Ferenc komoly arccal. Nóriban végig suhant az emlék, milyen nehezen döntött, hogy felhívja, nem is sejtette, hogy várta a hívását. Milyen véletlenek vannak az életben, hogyan futnak össze életutak. Vagy semmi se történik véletlenül? Miért ragaszkodott Laci annyira, hogy hívja be az utcáról az idegent? Miért beszélt minden tabu nélkül a halálos betegségéről,? Miért ígérte neki, hogy egyszer visszamehet oda nyaralni? Annyi miért van. És most itt ül vele egy kávézóban, megbeszélik az élet dolgait, habos kávét isznak, mintha Laci akarta volna, hogy igy történjen minden. Talán érezte, hogy gondoskodnia kell róla. Mintha ráérzett volna a jövőre.

– Mi a baj Nórika, hol jár a gondolatban? – hallotta Ferenc hangját.

– Bocsánat, elkalandoztam, emlékek, meg furcsa, hogy nemrég vesztettem el a férjem, mégis eljöttem. Szorongok miatta – vallotta be őszintén. 

 Meleg májusi nap volt amikor első alkalommal utazott le Ferenc vidékre. Nóri izgatottan készült a fogadására, ebédet főzött. Még a kételyek akkor is gyötörték, hogy most már megtudja az egész falu, hogy kapcsolata lett, beszédtéma lesz, hisz nem várta ki a kötelező gyász időt. Tisztában volt vele, hogy elítélik miatta, de azt nem sejtette, hogy a két fia lesz az első, akik ítéletet mondanak felette. A fiuk reakciója, hogy ilyen hamar felejt az anyjuk, csak később oldódott, mikor rájöttek, a választás Nórinál nem a felejtés, az életben maradás miatt történt. Csak akkor enyhültek, amikor megtudták, hogy együtt járnak ki a temetőbe is, együtt rendelik meg a méltó síremléket az apjuknak. Akkor már megértették a legfontosabbat, hogy Nóri párja tiszteletben tartja és ápolja az elhunyt emlékét. A vidéki élet más, mint a városi, de örömmel látta, hogy idősödő férfi jól érezte magát a falusi portán, sétált a kertben sokat, meg megállva gondolataiba mélyedt, szemrevételezett mindent, végül összegezte amit látott.  

– Olyan itt minden, mintha nem lett volna gazdája soha, sok munka van. Először lombtalanítunk.

 Nóri beleegyezően rábólintott. Megjött ezután a teherautó, később még egy lovas szekér is, hogy minden felesleges holmi kikerüljön a portáról. Vitték a rossz Trabantot, az összerozsdásodott Barkasbuszt, a javíthatatlan motorokat, Babettákat, a sok-sok gyűjteményét Lacinak, aki még egy csavarért is lehajolt az út porába –„jó lesz valamire" megjegyzéssel.

– Ha turizmust akarsz, mindenütt rendnek kell lenni – győzte meg Ferenc Nórit, mit miért tesz. Nóri akkor érzett rá a sok közös munka alatt, a fáradtan bográcsban főtt egytálétel mellett, hogy egy szekér elé vannak befogva. Nincs már fordítva bekötve a ló, mind a ketten egy irányba húznak. Ferenc nem mosolyogta ki, amikor elmerte mondani a céljait, azt is, hogy van egy álma, kitalálta mivel szeretne foglalkozni hátralévő éveiben. Félve mondta el, hogy nevelő szülő szeretne lenni. Magyarázkodott, hogy ő is szegény volt, hogy tudja, milyen az, ha nem rendes, odafigyelő a családi élet, de most otthon maradna, gazdálkodna, nagy a kert...

 – Tudod, nem félek a munkától, de nem akarok közmunkán utcát seperni. Itt falun nincs más munkahely. Reggeltől estig oda vagy, ez miatt nem lehet gazdálkodni sem. A pénz amit adnak, éhenhalásra elég. Az én lehetőségem csak ennyi, azokat a munkahelyeket ahol dolgoztam, mind privatizálták. 

Ferenc leintette, hogy nem kell magyarázkodnia.

 – Ha ezt akarod, segítek. Én már idős vagyok, én is itt hagyhatlak bármikor, ha a kaszás szólít, ha ezt a munkát szeretnéd, kezd el. 

Nóri boldogan megírta a kérelmét a Hivatalnak, azután mindennap várta a postát. A válasz egy hét múlva megérkezett. Megköszönték a jelentkezésüket, de a végleges választ csak akkor tudnak adni, ha megfelelnek a pszichológiai vizsgálaton, ha rendben lesz az erkölcsi bizonyítványuk, és végül a környezettanulmány is pozitív eredménnyel zárul. Egy hónap múlva autóba ültek, hogy részt vegyenek az első felkészítő tanfolyamon. Az új életcél nem csak munkalehetőség volt Nóri számára, ez segítette a legnagyobb mértékben, hogy kilépjen az addigi életéből. Amikor véget ért az oktatás, elmondták nekik, hogy várniuk kell türelmesen, ha olyan gyermek kerül be az Intézetbe, aki hozzájuk való, azonnal szólnak. Igazából nem gondolt minden percben arra, hogy mikor csörren meg a telefonja, elfoglalták magukat, szokták egymást is, hisz a kapcsolatuk is fiatal volt még. Mivel hagyományos tanfolyamot végzett, itt még elfogadtak tőle kritériumokat, hogy milyen gyermeket szeretne nevelni. Hány éveset, fiút vagy leányt, fogad e romagyermeket? Azt válaszolta, hogy szívesen nevelne egy kislányt, csak gondolatban tette hozzá, csak azért mert az övé meghalt. Megérkezett a várva várt hívás.

– Gyere, Nórika, hazavihetsz három gyermeket, és van köztük egy tündéri kislány is, testvérek.

 Akkor még nem tudta, hogy Isten feladta a legnagyobb leckét, az első próbatételt, a megmérettetést, mennyire erősödött meg a kihívásokkal szemben, amik ezután besorakoztak az életébe.