Csend hangjai

 

– Kicsit szétnézek, nem baj? – szólt oda az anyjának, és már kint is volt a tornácon.

Kisétált az udvarra, egyenesen a gyűrűskút felé ment, emlékeiben már látta mögötte a gyümölcsöst, a galambdúcot a kapirgálók udvarán. Minden ott volt, igaz kicsit szürkén, mert a közelgő tél hideg hajnalai lekapdosták a faleveleket a fákról. A galambok ijedten rebbentek fel, félve repültek tisztes távolságba, majd végig ülték a baromfiól cseréptetőjét. Hátranézett, és meglátta, hogy követi a két kuvasz. Nem látott bennük semmi félelmetest.

– Lajkó, Bice! Jó kutyák! – dicsérte meg a két állatot.

Lajkó sebes farkcsóválással jelezte, hogy megértette a dicséretet. Bice öreg házőrzőként csak leült és ragyogtatta a szemét az új lakóra.

Sára folytatta a felderítő körútját, végig járta a tanyát. Fáradtan állt meg a kerítés mellett, onnan nézte a pusztaságot. Tekintete átsiklott a dűlő felett a szomszéd távoli tanyára. Aztán végig pásztázta a sík mezőt, a frissen szántott földeket, aminek a végénél az akácos erdő fái magaslottak. Varjak serege szállt a szürke felhők alatt, majd leereszkedtek az erdő fáira. Az egész környék kihaltnak tűnt, mint ahol megállt az idő, nem volt semmi mozgás.

Elkeseredett, mert arra gondolt, hogy ugyan ki tud ilyen helyen élni sokáig, olyan mintha a világvégén lenne, mintha egy lakatlan szigetre száműznék az embert. – Nincs itt semmi... semmi! – mondta ki hangosan, elillant a kedve a látottaktól, mert egyhangúnak és szürkének talált mindent.

Kedvetlenül sétált visszafelé a házba. De ahogy lépkedett a száraz avaron, furcsa, sejtelmes érzés kerítette hatalmába a lelkét: hallani kezdte a csend hangjait, és látni kezdte az addig láthatatlant.

A csend hangjai lágyan körbe fonták. Meghallotta a természet hangjait maga körül, zizegett a nyárfa sárguló lombja és egy széllökésre forogva aláhullott róla a sok kis aranyló falevél. Csodálkozva nézte, ahogy köröztek a levegőben, némelyik tovasiklott jó pár méterre az elhajolt fű felett. Feketerigópár kicsi talpakon szökdelt az avarban, kutattak figyelmesen élelem után. Sűrűn felfigyeltek, nem jár-e a közelben a ház macskája. Sára léptei alatt megcsikordult az út fövenye, ketté roppantak a lehullott száraz ágdarabok.

Igen, csend volt, szinte félelmetesen nagy csend, amitől mindig félt kiskorában. De már más volt ez a csend, beszélt hozzá és megnyugtatta. Kiment a nagykapun, nekivágott az akácokkal övezett dűlőútnak. Lassan felerősödött a szél, mire az erdő mellé ért, már a fák lombjai közt zúgott, sistergett. Úgy érezte, a tiszta, hűvös fuvallat átfújta a tudatát, tisztultak és felerősödtek benne az elmúlt időszak képei, eseményei. Úgy pergett a lelkében vissza minden, mint egy film. Elmélyült a gondolataiban séta közben: Semmi nem történik vele ok és cél nélkül. Nincs semmi véletlenül, a találkozások sem. Minden, ami történt vele, hozzá tartozik, az ő sorsa, az ő életútja. Ez a táj is, és ez a csend is. Mintha mindig is ott élt volna azon a vidéken. Nem azzal van baj, hogy elszigetelt a hely. Nem a hellyel van a baj: vele van a baj. Hisz nem tudja magát még elképzelni sem, hogyan lehet élni úgy vidéken, hogy teljes életet éljen. Ez nem volt probléma soha keresztszüleinek. Ők hozzátartoztak a helyhez, mint kabáthoz a gomb. De ő? Talán mindig is tévedett, lehet ő is odatartozott mindig. Hisz az apja is innen indult a városba, ebből a tanya melletti faluból. A génjeiben hordozhatja ő is a vidék iránti érzéseket, csak elő kell hívni magából. Ez az igazi harmónia, amit mindig is keresett. Igen, igaza van keresztanyjának, csodálatos ez a hely, a mély nyugalmával, békéjével. Olyan, mint egy akvarell kép, amin ragyognak elől a színek, de a horizonton már összemosódnak, végül összerendeződnek eggyé. Aki már felnőtt ehhez az érzéshez, az már tudja értékelni, mert ez itt a szabadság. Megszűnik a függőség, megszűnik az agymosás, amit a média minden csatornán közvetít. Hát igen, nem olyan könnyű másként élni, még akkor sem, ha már tudja, hogy ez itt ez a valós élet. Már megszokta a másikat. A nyüzsgést, a rohanást, a tolakodást a karrierépítést, ki kell ugrania a mókuskerékből, amiben csak a pénz utáni hajsza folyik. A vásárlás, a halmozás öröme, végül az üres szórakozásé. De itt, ahol szimbiózisban élhet bárki a természettel, itt lelki egyensúly van. Nincs szorongás, stressz, nincs félelem a holnaptól. A reggel ugyanolyan boldogan köszönt mindenkit, mint az éjszaka csillagragyogása a nyugovóra térőt.

De mi lesz a lányokkal, ha ideköltözik? Talán mégis végleg magához kellene őket vennie, úgy, ahogy a gyámügyi előadó tanácsolta, és ide hozhatná mindkettőt. Ha van valahol hely a világon, ami begyógyít minden lelki bajt, hát ez az a hely, itt meg tudnának nyugodni teljesen.

Elindult visszafelé a tanyaházba. Eszébe jutott, hogy feltűnően sokat gondolt az utóbbi időben a két kislányra. – Hihetetlen, de hiányoznak – vallotta be magának hősiesen az elnyomott érzését.

Elhatározta, hogy mindent elkövet, hogy megvalósítsa az elgondolását: Nem lesz az olyan nehéz, hisz lesz segítsége, az anyja és keresztanyja, rájuk számíthat. Talán még jó is lesz, és örülni fognak annak, hogy gyermekek is lesznek az eddig csendes vidéki tanyaházban. Hely meg van bőven. 

Nem volt könnyű eljutnia ehhez az elhatározáshoz, hisz a képbe mindig betolakodott Benjámin borostás, fáradt arca, az utolsó találkozásukból, amikor közömbösen beszállt a temetőkapunál a börtön autójába. Még most is úgy gondolta, hogy valami nagy titok lengi körül a férfit. Nyugtalanította, hogy Karola említést se tett róla, amikor magához kérette. Talán láthatta a férje jövőjét, például azt, hogy nem tudja a tetteit kontrollálni. Az is lehet, hogy azt is tudta, hogy börtönbe kerül. Sajnálta az asszony, hogy ilyen nagy lelki teherrel indult el a másvilágra.

Ne félj!

 

Zsuzska nagyon elfáradt, aggasztotta az is, hogy lehet, soha nem érnek haza, mert elfelejtették, hol laknak. De nem mert sírdogálni, nem akarta idegesíteni a nővérét. Nem bízott már annyira benne, mint mikor elindultak. Csak akkor kezdett el sírni, mikor kiértek a házak közül, és eljutottak egy sűrű, fás részhez.

– Ne félj, nincs semmi baj, csak megkerüljük az erdőt, mert nem ezen a részén lakunk a városnak –, világosította fel a nővére, nyugalmat erőltetve magára. De már korántsem volt biztos a dolgában.

– Éhes vagyok és elfáradtam! – szipogott Zsuzska. – Inkább menjünk vissza!

– Nézd, ott a fák között vannak padok, menjünk beljebb, kicsit pihenni.

Ott üldögéltek a padon jó darabig, aztán elindultak az ösvényen a park közepe felé.

Mónika arra gondolt, hogy a túloldalon biztosan ismerős lesz a környék. Az emeletes házat, amiben laktak, ezer közül is megismeri. Elég, ha felnéz a második emeleti erkélyre, mindig ott üldögél egy öreg bácsi, aki integetni szokott nekik, mikor jöttek vagy mentek az oviba. Majd annak felkiabál, ha odaérnek, hogy hazajöttek. Meg volt győződve róla, hogy nagyon megörül nekik a bácsi, hisz olyan régen nem látta már őket.

Mónika és a kis Zsuzska a parkszéli padon üldögélt és szorongva nézte, hogy az alkony sötét leplet borít föléjük, majd a sötétség leereszkedik és végigkúszik a bokrok aljában. Mónika már jó ideje félt és tisztában volt azzal is, hogy eltévedtek. Bizonytalanná vált. Ki tudja, mi van a fákon túl, ki tudja, egyáltalán most hol vannak? Próbálta összeszorított fogakkal mutatni a húgának, hogy nincs nagy baj. Ne tudja meg, hogy ő is fázik, hogy ő is éhes, és nagyon ijesztőnek találja a helyet, ahová jutottak. Arra gondolt, hogy gyorsan tovább kell menniük, ki kell érniük a fák közül, míg teljesen besötétedik. Zsuzska hozzábújva vacogott, már nem sírt, mint aki beletörődött mindenbe. Még bízott a nagyobb testvérében. Tudta, hogy Mónika mindig bátor volt és okos. Hisz megvédte Zitától is a befogadóban. Nagyon elfáradt, már majdnem elaludt, mikor hallotta, hogy szól hozzá a nővére.

– Indulnunk kell, mert mindjárt ránk sötétedik!

Egymásba kapaszkodva mentek tovább a park kitaposott ösvényén, majd a legnagyobb örömükre eljutottak egy aszfaltozott útra.

– Látod, milyen jó, hogy elindultunk újra. Ez már egy rendes út, ami kivezet innen bennünket – örült meg Mónika.

– És ha kivezet, hová vezet? – érdeklődött Zsuzska szipogva.

– Nem tudom. Csak ki innen az biztos! – nem volt kedve hazudni tovább, nem látta értelmét.

Bizonytalanság

 

Sára otthagyta a két duruzsoló asszonyt, átment a másik szobába.

Beindította az apja számítógépét. Mikor bevillant a monitoron az első kép, összerezzent. A diplomaosztáskor készült fotó volt a főoldalon, ahogy ölelték egymást boldogan. Apa és lánya. Mind a ketten teli szájjal nevettek. Sokáig nézegette a fotót emlékeibe merülve.– Biztos, hogy nagyon boldog volt apja, hogy diplomás lett. Mit szólna most szegény, ha megtudná, mit tervezget odaát a másik szobában a nővére meg a felesége? Ha élne, kinevetné őket, talán azt mondaná:

– Hé, álljatok le, nem azért tanult Sára, hogy paraszt legyen!

A keresztapja meg titokban végig oda várta a tanyára. Megvette a sok földet a tanyaház körül. Szólhatott volna, hogy ne közgazdásznak tanuljon, hanem mezőgazdásznak. Hát persze, elejétől fogva várta a tanyasi gazdaságba, hisz el is mondta, csak akkor még nem értette meg:" Neked adom a tanya feletti csillagos mennyboltot", jutott újra eszébe, hogy az öreg keresztapja mit mondott neki gyerekként. – Félelmetes, ahogy előjöttek arról az estéről az emlékei, mintha figyelmeztette volna, hogy nagyon közeledik az idő, amikor át kell vennie az örökségét. A csillagokat a tanya felett.

Beírt a Google keresőjébe egy szót, „árva gyermek". Eszméletlen kínálat ugrott elé, keresgélt köztük. Az állami gondozásnál rákattintott. Olvasta és még jobban összezavarodott. Úgy zárta le a gépet, hogy már tisztában volt azzal, mitől félt az asszony. A gyerekek tényleg nehéz helyzetbe kerültek. Az a legkevesebb, hogy ideiglenesen nevelőszülőhöz adják őket. Megtudta azt is, ha az apa rendszeresen látogatja a két gyereket, nem adhatják örökbe egyiket sem. De ha nem látogatja őket, valami ok miatt, akkor örökbe adhatókká válnak.

Az asszony talán attól fél, hogy a férje nem képes összetartani a családot. Azt mondta, a férje előtt nincs egyenes út... ugyan mire gondolt, mit tud, amit nem mondott el? Talán azért nem akart beszélni, mert ott volt a férje.

Sárának továbbra sem volt halvány sejtelme arról, hogy mit fog tenni, ha mégis megcsörren a telefonja. Mert tudat alatt érezte, hogy még nincs lejátszva minden ebben a nem mindennapi történetben.

A férfi nem fogja felhívni az biztos. Minek? Csak arra kérte, színészkedjen. Játsszon el egy szerepet a haldokló feleségének. Talán az asszony hívhatja mégis... de honnan, hisz meg fog halni, a túlvilágról? Neki adott telefonszámot. Lecsukta a laptopot. Arra gondolt, le kéne zárnia ezt az egész szerencsétlen ügyet. Lezárni úgy, ahogy a haldokló asszony férje kérte rá. Lezárni és örökre elfelejteni. Miért olyan nehéz megszabadulni egy rémálomtól? – Lám, milyen idióta, nem képes szabadulni tőle. Még a végén elhiszi, hogy az a nő tényleg látta a jövőt. De legalább lenne benne valami hihető, kézzelfogható, valami extra. Csak magában az is nevetséges, hogy van két gyerek, akik csak arra várnak, hogy ő nevelje fel őket. Azt miért nem látta ez az asszony, hogy egyáltalán akarja-e? Még hogy a sors, meg az Isten. Kivan az egésztől! – Vissza ment a konyhába a két trécselő asszonyhoz, közben széles mosolyra igazította az arcát, nehogy észre vegyék, hogy nincs minden rendben körülötte. Egyelőre senkivel nem akart beszélni arról, milyen nevetséges szituációba keverte saját magát.

Kiderült, hogy a keresztanyja nem csak egy napra utazott fel a városba. Nagy súlya volt a látogatásának, ezért aludt egy éjszakát vendégségben, mert úgy gondolta, mindent meg kell részletesen beszélni, nem szabad elkapkodni semmit sem. Sára megebédelt velük, majd koradélután elbúcsúzott tőlük.

– Aztán alaposan rágjátok át a tervet, ne csússzon bele hiba! Segítek mindenben, csak szóljatok, ha bármiben megakadtok. Telefonálj anyu, mindenről tájékoztass, ígérd meg! – szólt rá az anyjára. – Te meg keresztanyám, nagyon megleptél, hogy így gondoskodsz a családról. De nem csak te, szegény keresztapám is, nem is tudom, mit mondjak. Őszintén még fel se fogtam a súlyát a szavaidnak.
– Kiről gondoskodtunk volna, Sára? Isten nekem nem adott gyermeket, de kínált egy lehetőséget. És az te voltál mindig kislányom. Olyan vagy te nekem, mint az édes gyermekem, mióta a keresztvíz alá tartottalak. Jó, hogy hazavezérelt a mai nap az Isten – nézett áhítatosan a mennyezet felé és keresztet vetett gyorsan. – Mert csak a te szavad a döntő. Mi már lépegetünk minden nap Jézus országa felé. Kellesz a gazdaságba, a fiatalságod elsősorban. Azért, hogy öreg napjainkra odafigyelj. Remélem, ad az Isten melléd egy jóravaló, becsületes férfiembert, aki megbecsüli a keresztapád élete munkáját. kétszázholdas tanyagazdaság, az egy nagy ajándék. Remélem, már felismerted aranyom te is?
– Megtanulom azt is, na persze, ha segítesz. Az meg, hogy ki lesz a párom, még a jövő rejtegeti előlem is. Nem sürgős számomra a férjhez menés. A mai srácokból kiábrándultam. A mostani ismeretségi körömből még csak egy sem jöhet számításba. Az egyetemről meg pláne. Azokkal csak csavarogni, bulizni volt jó. De az már a múlté. Az apu halálával valami nagyon megváltozott bennem, változott az értékrendem. Sajnos későn, hamarabb kellett volna.
– Az idő sürget pedig, a legszebb korban vagy gyermekáldásra. Még az kéne, hogy öreglány maradj. Szép vagy, okos vagy. Majd meglátod, ott vidéken járni fog utánad sok legény, ne is itt keresd az igazit! – hízelgett az öregasszony, mint egy kerítő.
Sára nevetett a keresztanyja elmélkedésén, megölelgette mindkettőjüket és elindult Csepelre, Kíra családjához.

Randevú

Másnap este meg is hallotta a szállása elé érkező motor zúgását, örömmel nyitotta az ajtót. Laci mosolyogva támasztotta le a motort.
– Elhoztam, valameddig bírni fogja, kérhetne másikat, jár erre a munkára. Van ettől jobb is raktáron.
– Megpróbálom, de csak ha megint elromlik, remélem sokára – válaszolt zavartan.
Laci nem nagyon mutatta, hogy siet, mindig előhozakodott valamivel, például megkérdezte, hogy szokott e szórakozni, mert van lehetőség itt is a fiataloknak elütni az estéket.
– Jó lenne, halálra unom magam – hagyta rá, közben arra gondolt, hogy rendesen hülyíti, nem lehet ott a világvégén semmi. Nem hallott ugyanis addig róla semmit.
– Akkor... szombaton eljövök, elkísérem... ha akarja... most megyek is, dolgom van – de még várta a biztatást, áthatóan nézte ahogy az ajtófélfát vigyázta. Érezte, hogy kezd kellemetlenné válni a hallgatása, nagy nehezen kinyögte a választ.
– Majd meggondolom.
Amikor Laci elment, bement a kis odújába. Leült a vaságya szélére, és rádöbbent, hogy nem érti mi történik vele, miért blokkolt le, miért vert a szíve a torkában? Csessze meg, biztosan észrevette, jól szórakozhat azóta rajta. Gondolataiban visszacsengtek az utolsó szavai: " Majd meggondolom"... hogy is lehet valaki ilyen ütődött, mit kell neki ezen gondolkodni? Mi a francért nem mondta, amit akkor is érzett, hogy: – Igen, igen! Azóta minden percben erre vártam, mióta bele néztem azokba a kék szemekbe, vártam újra a találkozást, hogy lássam a mosolyát, egy pillantását, amitől megállt velem az idő, és végre éreztem a kicsi villanásokat fellobbanni, amik úgy rezdültek az idegek szálain bennem, mint az esti szerenád síró dallama a szerelmes hegedűjének húrján. Talán ezt hívják szerelemnek? Erről papoltak a csajok az iskolában, hogy nincs erő a lábadban, zakatol a szíved?
Mindig szerette volna átélni, hogy igenis van ilyen, mert addig nem hitte el. A másik, aki szerette őt, annál nem érzett ilyet, az más volt, mégis szerette, de nem így. Ez más, ez egy csodálatos érzés, ami teljesen kikészít. Remélte, elmúlik hamar, úgy ahogy jött. Lehajtotta a fejét szomorúság uralkodott el rajta. Nem szabad, hogy észre vegye, hogy tetszik neki, be kell fejeznie a képzelgést. Mit akar ettől a férfitól, nem ismeri, azt se tudja kicsoda? Az is lehet fogadást kötött rá, jó hecc lesz a haveroknál, ha sikerül becserkészni a kis gyakornokot. Gyanússá vált számára a hirtelen randevú.
Laci is töprengett és dühös volt, hogy az első percben kiadta magát, amikor találkozóra hívta a gyakornoklányt. Azt se tudja kicsoda, honnan jött? Lehet valami felfuvalkodott, csak nevet rajta – gondolta át az estét, míg sétált hazafelé az egyre sötétebbé váló éjszakában. Lehet, el sem megy vele, ő csak egy szerelő – tett pontot a meditáció végére. Nem tudott ellenállni, sokat gondolt Nórira. Nehezen múlt el a hét, sűrűn nézett a bekötő út felé, hátha arra suhan a motorján. Várta a szombatot, reménykedett, hogy újra lássa. Önmagának se tudta megmagyarázni mi történt vele, nem tudta kiverni a fejéből a szomorú barna szemeket, úgy érezte már hozzá tartoznak örökre. Milyen véletlen, hogy lerobbant a motorja, meg az is, hogy őneki adta oda az öreg szaki kijavítani. Furcsa az egész, hogy rágondolt, mikor tudta, hogy ki sem látszik a munkából. Két erőgépet javított, állt miattuk a munka a határban. Ki ez a lány, és honnan jött ide a világvégére?
Nóri végül mégis úgy döntött, elfogadja a meghívást. Várta a szombatot, érdeklődött, milyen az a hely, ahol összegyűlnek a fiatalok. A főnökével is megbeszélte hová hívta meg egy fiatal ember, hihetetlen szerinte, hogy van a pusztán szórakozóhely.
– Hogyne lenne, azért ez a hely nem a világvége. Igaz bejárnak Újvárosba vagy Debrecenbe ha van valami koncert vagy nagyobb buli. De ez se rossz, ne félj tőle, zene van, lehet táncolni rá – biztatta Nórit.
Eljött a szombat, már előtte való nap kikészítette a ruháját, ott sorakozott minden a székek karfáján. Gondosan öltözött, ne hozzon szégyent a férfira, ha az oldalán megjelenik a helyi fiatalok között.
Sokat várt, már azt gondolta nem is megy érte, csak szórakozott vele. Kinézett a kis ablakon sűrűn, nézte az üres elhagyott utca részt, amihez nem tartozott utca. Mindig szorongott miatta, kiváltképp az egyedülléttől, hisz az irodaház úgy állt ott, mint egy memento, poros, köves út vezetett előtte el a keltetőig, azon túl akácos, cserjés sötétlett, villany, mint a harcedzett bokszoló fogsora, hiányzón fénylett fel itt, ott, a sötétségben. A kis útszakasz végén leengedett sorompó lazsált, hírül adva annak, aki arra járt, hogy ott zárt terület van, igaz kerítés nélkül. Az ment be, aki akart. A sorompón túl jobbról, felfénylett a falu villanyégőinek gyöngyfüzére, másik oldalon amerre nézett, csak a csillagos ég világította be a pusztát. Kinézett már sokadjára, mikor meglátta, hogy ott áll a szerelő az épület előtt, szívja a cigarettáját.
Ugyan miért nem kopog be? Kezdett szorongani, biztosan azon gondolkodik, megbánta, hogy odament érte.
Ő ment ki, nyitotta az ajtót, dorgálta a férfit.
– Sokat késett, már vissza akartam vetkőzni, mi a baj?
– Jön akkor? Gondoltam nem akar... tolakodó voltam a múltkor – válaszolt halkan a férfi.
Míg bandukoltak Borsós felé, oldódott köztük a hangulat. Laci a barátairól mesélt sok megtörtént esetet, fiatalkori csínytevéseket.
– Nem sokat változtak, mindjárt megismeri őket.
A nagy ebédlő volt átalakítva táncos helynek, magnóból áradt a zene, vagy húszan lehettek bent a teremben. Mikor beléptek, mindenki feléjük fordult. Nóri tudta, hogy csinos, hogy jól néz ki, nem lesz baj. Laci köszönt a haverjainak, bemutatta nekik. Önkénytelenül átölelte a vállát, hogy lássák, összetartoznak. Lassú táncba kezdtek, beszélgettek.
– Nincs barátnőd? – kérdezte Nóri a férfit, de már tegezte, kérés nélkül.
– Most szereltem le két hónapja a katonaságtól... de van barátnőm, ismered is – szorította magához – itt van velem.

Katerina Forest: EL INNEN...

Az est ráborul a tájra
koromfekete köpenye alatt
pihen a föld.
A sápadt Hold fekszik a felhők
mögött.

Surran a tolvaj, halkan
észrevétlen,
mordul a láncos kutya.
Zörög a haraszt, reccsen az ág,
félelem figyel a fán.

Fordulsz az ágyban,
az álom tovaszáll.
Nyitott ablakodban
könyököl a túlvilág.

Nyomsz egy híreket,
kergeted a szellemeket.
Bámulod a képeket.
Pusztítás, tüntetés, éhezés,
válság, ígérgetés.

Ülsz és várod a csodát.
A tolvaj ügyes,
viszi a pénzes ládikád.
Ész nélkül keresed a kulcsot,
hogy nyiss egy másik ajtót,
- El innen….