Csend hangjai

 

– Kicsit szétnézek, nem baj? – szólt oda az anyjának, és már kint is volt a tornácon.

Kisétált az udvarra, egyenesen a gyűrűskút felé ment, emlékeiben már látta mögötte a gyümölcsöst, a galambdúcot a kapirgálók udvarán. Minden ott volt, igaz kicsit szürkén, mert a közelgő tél hideg hajnalai lekapdosták a faleveleket a fákról. A galambok ijedten rebbentek fel, félve repültek tisztes távolságba, majd végig ülték a baromfiól cseréptetőjét. Hátranézett, és meglátta, hogy követi a két kuvasz. Nem látott bennük semmi félelmetest.

– Lajkó, Bice! Jó kutyák! – dicsérte meg a két állatot.

Lajkó sebes farkcsóválással jelezte, hogy megértette a dicséretet. Bice öreg házőrzőként csak leült és ragyogtatta a szemét az új lakóra.

Sára folytatta a felderítő körútját, végig járta a tanyát. Fáradtan állt meg a kerítés mellett, onnan nézte a pusztaságot. Tekintete átsiklott a dűlő felett a szomszéd távoli tanyára. Aztán végig pásztázta a sík mezőt, a frissen szántott földeket, aminek a végénél az akácos erdő fái magaslottak. Varjak serege szállt a szürke felhők alatt, majd leereszkedtek az erdő fáira. Az egész környék kihaltnak tűnt, mint ahol megállt az idő, nem volt semmi mozgás.

Elkeseredett, mert arra gondolt, hogy ugyan ki tud ilyen helyen élni sokáig, olyan mintha a világvégén lenne, mintha egy lakatlan szigetre száműznék az embert. – Nincs itt semmi... semmi! – mondta ki hangosan, elillant a kedve a látottaktól, mert egyhangúnak és szürkének talált mindent.

Kedvetlenül sétált visszafelé a házba. De ahogy lépkedett a száraz avaron, furcsa, sejtelmes érzés kerítette hatalmába a lelkét: hallani kezdte a csend hangjait, és látni kezdte az addig láthatatlant.

A csend hangjai lágyan körbe fonták. Meghallotta a természet hangjait maga körül, zizegett a nyárfa sárguló lombja és egy széllökésre forogva aláhullott róla a sok kis aranyló falevél. Csodálkozva nézte, ahogy köröztek a levegőben, némelyik tovasiklott jó pár méterre az elhajolt fű felett. Feketerigópár kicsi talpakon szökdelt az avarban, kutattak figyelmesen élelem után. Sűrűn felfigyeltek, nem jár-e a közelben a ház macskája. Sára léptei alatt megcsikordult az út fövenye, ketté roppantak a lehullott száraz ágdarabok.

Igen, csend volt, szinte félelmetesen nagy csend, amitől mindig félt kiskorában. De már más volt ez a csend, beszélt hozzá és megnyugtatta. Kiment a nagykapun, nekivágott az akácokkal övezett dűlőútnak. Lassan felerősödött a szél, mire az erdő mellé ért, már a fák lombjai közt zúgott, sistergett. Úgy érezte, a tiszta, hűvös fuvallat átfújta a tudatát, tisztultak és felerősödtek benne az elmúlt időszak képei, eseményei. Úgy pergett a lelkében vissza minden, mint egy film. Elmélyült a gondolataiban séta közben: Semmi nem történik vele ok és cél nélkül. Nincs semmi véletlenül, a találkozások sem. Minden, ami történt vele, hozzá tartozik, az ő sorsa, az ő életútja. Ez a táj is, és ez a csend is. Mintha mindig is ott élt volna azon a vidéken. Nem azzal van baj, hogy elszigetelt a hely. Nem a hellyel van a baj: vele van a baj. Hisz nem tudja magát még elképzelni sem, hogyan lehet élni úgy vidéken, hogy teljes életet éljen. Ez nem volt probléma soha keresztszüleinek. Ők hozzátartoztak a helyhez, mint kabáthoz a gomb. De ő? Talán mindig is tévedett, lehet ő is odatartozott mindig. Hisz az apja is innen indult a városba, ebből a tanya melletti faluból. A génjeiben hordozhatja ő is a vidék iránti érzéseket, csak elő kell hívni magából. Ez az igazi harmónia, amit mindig is keresett. Igen, igaza van keresztanyjának, csodálatos ez a hely, a mély nyugalmával, békéjével. Olyan, mint egy akvarell kép, amin ragyognak elől a színek, de a horizonton már összemosódnak, végül összerendeződnek eggyé. Aki már felnőtt ehhez az érzéshez, az már tudja értékelni, mert ez itt a szabadság. Megszűnik a függőség, megszűnik az agymosás, amit a média minden csatornán közvetít. Hát igen, nem olyan könnyű másként élni, még akkor sem, ha már tudja, hogy ez itt ez a valós élet. Már megszokta a másikat. A nyüzsgést, a rohanást, a tolakodást a karrierépítést, ki kell ugrania a mókuskerékből, amiben csak a pénz utáni hajsza folyik. A vásárlás, a halmozás öröme, végül az üres szórakozásé. De itt, ahol szimbiózisban élhet bárki a természettel, itt lelki egyensúly van. Nincs szorongás, stressz, nincs félelem a holnaptól. A reggel ugyanolyan boldogan köszönt mindenkit, mint az éjszaka csillagragyogása a nyugovóra térőt.

De mi lesz a lányokkal, ha ideköltözik? Talán mégis végleg magához kellene őket vennie, úgy, ahogy a gyámügyi előadó tanácsolta, és ide hozhatná mindkettőt. Ha van valahol hely a világon, ami begyógyít minden lelki bajt, hát ez az a hely, itt meg tudnának nyugodni teljesen.

Elindult visszafelé a tanyaházba. Eszébe jutott, hogy feltűnően sokat gondolt az utóbbi időben a két kislányra. – Hihetetlen, de hiányoznak – vallotta be magának hősiesen az elnyomott érzését.

Elhatározta, hogy mindent elkövet, hogy megvalósítsa az elgondolását: Nem lesz az olyan nehéz, hisz lesz segítsége, az anyja és keresztanyja, rájuk számíthat. Talán még jó is lesz, és örülni fognak annak, hogy gyermekek is lesznek az eddig csendes vidéki tanyaházban. Hely meg van bőven. 

Nem volt könnyű eljutnia ehhez az elhatározáshoz, hisz a képbe mindig betolakodott Benjámin borostás, fáradt arca, az utolsó találkozásukból, amikor közömbösen beszállt a temetőkapunál a börtön autójába. Még most is úgy gondolta, hogy valami nagy titok lengi körül a férfit. Nyugtalanította, hogy Karola említést se tett róla, amikor magához kérette. Talán láthatta a férje jövőjét, például azt, hogy nem tudja a tetteit kontrollálni. Az is lehet, hogy azt is tudta, hogy börtönbe kerül. Sajnálta az asszony, hogy ilyen nagy lelki teherrel indult el a másvilágra.

Megtérés

A halál pillanata a tisztánlátás pillanata. Laci megérezte azt a pillanatot amikor számára véget ért a földi élet. Oda hívta maga mellé Nórit. Átölelte a vállát, halkan nyugodtan beszélt hozzá.
– Most hallgass végig engem, ne ellenkezz, ne akarj félbeszakítani. Már tudom, hogy meg fogok halni, de lenne pár kérésem előtte.
Nóri komoly arccal hallgatta, nem hisztériázott, nem sírt, talán azért mert már könnye se volt, elapadt kiszáradt kút volt belül a lelke.
– Azt kérem tőled, hogy tisztességes temetésem legyen – folytatta Laci. – Menj el a Szentatyához, ő temessen el. A temetésem napján csendüljön fel a harangszó
– De nem temet el a Szentatya, mert nem vagy hívő református, párttitkár voltál, tudja jól az egész falu a Szentatya is. Sajnálom hidd el.
– De eltemet, tudom, csak menj el hozzá és kérd meg – nyugtatta meg Laci. – Te meg ne sirass életed végéig, tudni fogod, hogyan állj talpra... én már nem tudok segíteni. Ne haragudj rám, ha néha nem voltam jó apa és jó férj. Volt időm rá, hogy átgondoljam az életem. Már tudom, hogy gyenge voltam a változásra. Pedig kértél sokat. Nem jöttem rá, hogy ez a világ nem értünk van, megváltoztatni sem tudjuk. Porszemek vagyunk. Az akaratunk a létezésünk egy gyenge sóhaj, az üvöltésben. Pártitkár voltam, most Istenhez indulok. Hinni akarok valamiben, talán mégis van túlvilág, ahová beengednek.
Nóri vállára hajtotta a fejét, a tekintete a messzeséget kutatta. Valakitől megkérdezte halkan – Ennyi az élet?
Nóri ott ült vele még kis ideig, aztán óvatosan végig fektette az ágyon. Tudta, hogy meghalt.A szomszédasszonya ment át segíteni, ketten készítették fel a hosszú útra.
Másnap felkereste a reformátuspapot, aki végig hallgatta a kérését, de nem adott választ azonnal. Kérdezte Nórit, hogy mit gondol, mi az a nagy változás, ami miatt ilyen nagy fordulat következett be az elhunyt lelkében.
Nóri nem beszélt mellé mert szentűl meg volt győződve, hogy a csalódása gyengítette le az erős, kiegyensúlyozott embert, akivel élt. Arról, hogy elvesztette a hitét, nem látott kiutat, jövő képet maga előtt.
Mesélt a kisebbik fiáról, aki kint van Izraelben, hogy onnan segítsen nekik. A Szentatya végül beleegyezett a temetésbe, ahogy a férje előre megmondta. Kitűzte a napot, mikor lesz a ceremónia.
A temetésen nagyon sokan voltak, hívők, volt párttagok, vegyesen. Ott érzékelte Nóri a falu figyelmét, azt, hogy milyen sok embert megérintett Laci halála.
A pap búcsúbeszédében megmagyarázta a hívőknek, miért tért meg Istenhez az elkóborolt bárány.
– Hiszem, hogy a kisebbik fiától jött a sugallat, hogy visszatérjen Istenhez, és tiszta lélekkel hagyja el a földi létet. Attól a fiútól aki Izraelben Jézus nyomában lépked, pont ott, azokon az évezredes köveken, ahol Jézus elkínzott testtel cipelte a keresztet. A Szentatya meggyőző beszéde hosszú volt, mint reformátuspap mindenben kereste az okot, az okozatot. Nórit is mélyen megérintette a beszéde. A koporsó mellett állt és nézte az aranyozott betűket :"Élt ötven évet", hallani vélte a párja az utolsó sóhaját – „Ennyi az élet?"
Igen ennyi – gondolatai átléptek a temetőn túlra, vissza az elmúlt közös éveikre. – Talán sokat hibáztunk, nem figyeltünk egymásra eléggé, nem hittünk és nem bíztunk egymásban úgy, ahogy kellett volna. Nem voltál elég jó harcos, mikor az élet földre kényszerített, feladtad könnyen, nem álltál fel, nem mondtad ki, hogy téged nem győzhet le senki!
A temetés után minden hajnal ébren találta, mert nem látta az ösvényt maga előtt, amire rátérjen. A temetőbe se járt ki, nem tudott a sír mellé állni, ahol lent a mélyben ott volt a párja.
Lassan azért rájött, ha nem vesz tudomást valamiről, az még létezik. Tudta, hogy a múlt árnyékából ki kell lépnie, valamilyen hasznos célt kell találnia, hogy az élete értelmet nyerjen.
Egy éjszaka kellős közepén elkezdte összetologatni a bútorokat, már tudta, mit akar. Lassan, nyugodtan kezdte lebontani a belső vakolatot a falakról.
– Mindennek meg kell változni – ismételgette, mint egy buddhista szerzetes a mantrát.
Csak azt nem tudta, miből. Ettől a ténytől függetlenül, folyamatosan és rendületlenül dolgozott. Az első ötlete az volt, hogy kialakít maga körül egy kis gazdaságot, belevág a falusi turizmusba, amiről már beszélt Lacinak is, mikor törte a fejét azon, hogyan lehet a privatizáció, a rendszer összeomlása utáni pokolból kitörni.
Egyik gondolat szülte a másikat, abból nem volt hiány. Egyedül akart talpra állni, a fiai életét nem akarta befolyásolni. Sokszor gondolt az anyja lelki zsarolásaira, amivel mindig elterelte a saját útjáról. Ő nem akarta ugyanezt a hibát elkövetni.
Lassan mégis rájött, hogy nem tud egyedül boldogulni. Eszébe jutott egy beszélgetés a nővérével, a temetés előtti napon. A postás csengetett, de nem a megszokott gyász táviratot vitte. Amikor visszafelé ment a kapuból, a nővére megkérdezte.
– Pénzt kaptál hugi? – mert látta, hogy harmincezer forintot szorongat Nóri a kezében – Kitől? – érdeklődött tovább kíváncsian a testvére.
Nóri nézte az utalványon a nevet, ő is akkor jött rá, ki küldte.
– Egy ismerős, tudod, mikor három évig küzdöttünk a betegséggel, kitaláltam, hogy jövőképet adjak a páromnak, belevágunk a falusi turizmusba. Hirdetéseket adtam fel. De nem kezdtem el, a betegség egyre nagyobb úr lett a házban, ide már idegenek nem jöhettek be. Akkor jött egy idős férfi, nyaralási lehetőséget keresett. El akartam küldeni, de a férjem behívta. Összebarátkoztak. Látta, hogy nagy a baj nálunk, úgy ment el, ha úgy érzem, beszélni akarok valakivel, hívjam csak fel nyugodtan. Szívesen beszélget velem.
– Felhívtad? – kérdezte a nővére. Érdekelte a történet.
– Igen... egy éjszaka... két órakor, mikor teljesen ki voltam idegileg, akkor már csak két órákat aludtam. Egy napra elromlott a tévé, kilyukadt a bojler, a kazán. Pénzem mind az orvosokra ment el, még a tyúkok is az udvarról, lepucolva vittem nekik. Akkor felhívtam... magam sem értem miért, azt sem, hogy miért őt, elmondtam neki, hogy most felmegyek a padlásra és...,hogy felkötöm magam egy kötélre. Nem bírom tovább, meg akarok halni... de ő nyugodt volt, végighallgatott, és azt mondta, ne tegyem, szükség van rám, minden megoldódik, higgyek neki, nem hazudik. Megért, az ő felesége is a karjaiban halt meg. Túlélte. Kötelességem élni... szüksége van a családnak rám, a gyengék menekülnek a halálba. Igaza lett, valahogy úrrá lettem a helyzeten. Akkor tudtam meg, hogy özvegy – mesélte el a történetet Nóri.
A nővére arra kérte akkor, ha megbékél a lelke, keresse meg ezt az embert, mert bajban mutatkozik az igazi barát, és ez a férfi bárki is, lélekben végig vele volt a bajban.
Nóri leült a telefon mellé. Sokáig ült mellette, gondolkodott, majd elkezdte beütögetni a számokat a telefonba. A vonal másik végén megszólalt az ismerős hang. Kedves volt, örült, hogy Nóri felhívta.
– Csak meg akartam köszönni a segítségét – magyarázta a férfinak az okát, amiért hívja.
– Örülök, hogy segíthettem egy keveset, féltem, hogy nem fogadja el – hallotta a választ. Sokáig beszélgettek, mintha nagyon régről ismerték volna egymást.