Elkezdődött

Sára még egy darabig látta a kezüket, ahogy integettek feléje. Elképzelte milyen lenne, ha másodjára is találkoznának. Talán Zsuzska hozzá szaladna, és ő felvehetné a karjaiba. Mónikára gondolt: teljesen más, mint Zsuzska. A tekintete olyan, mint Benjáminé, szúrós, gyanakvó. Nincs mosoly az arcán, nem tükröz érzelmeket. Mi történt ezzel a kislánnyal, milyen maradandó sérülésekben vergődik a lelke? Elrévedt az emlékeiben, érezte újra a parkban átélt hullámzó érzéseket, mikor Zsuzska meleg könnyei végig folytak a nyakán. A fojtogató ölelést, ahogy kis karjával szorította.

Ne féljetek, vigyázok rátok – ismételgette akkor mikor a két félelemtől reszkető kislánnyal futottak az úton a biztonság felé. Vigyáz rájuk, de hogyan? Halvány sejtelme sem volt arról, hogyan segítsen a két gyermeken. Igaz Rózából ömlött felé a sok tanács, egyiket-másikat kivitelezhetőnek is találta. Például azt, hogy patronáló segítőként tartson kapcsolatot a gyermekekkel. Ez neki is bevillant a legelején, hogy megismerkedik velük, ha kikerülnek nevelőszülőhöz, látogatja őket, ajándékokat vesz, érdeklődik felőlük. Nem lesz az olyan megoldhatatlan feladat, nyugtatta meg magát csak azért, hogy szabaduljon a nyomasztó gondolatok alól. Mikor beért a munkahelyére, kedvetlenül ült a monitor elé. Sokan voltak a bankban. Türelmetlen, fáradt emberek várták a sorukat, nézték sóvárogva a kijelzőt. Jelzett ő is: mehet az ügyfél hozzá. Rózának odaköszönt mikor összeakadt a tekintetük.

– Helló angyal, estére összejövünk, remélem, tudsz jönni? – szólt át nevetve Róza.

–Nem vagyok angyal, szállj le rólam! – válaszolt vissza ingerülten, de azért intett, hogy ott lesz.

Nem gondolt másra, csak az ügyfelekre koncentrált. Az életfájdalmak átcsúsztak a szomorú szemekből hozzá, időztek a monitoron, majd lecsúsztak a billentyűkre, onnan visszasettenkedtek ahhoz, akitől jöttek. Aztán elmentek a gazdatesttel, mert bennük éltek. Minden ügyfél, aki hozzá jutott aznap, csalódott, elkeseredett hiteles volt. Sára magyarázta a semmit nekik, ahogy kellett. Két dolgot tehetett, ha az igazság oldalára áll, munkanélküliként hirdeti a próféciát, vagy hazudik, és jól keres. Nagy lelki teherrel az utóbbit választotta, nem maga miatt, az anyja miatt. És már ott volt a képben a két kis árva is. Délutánra lelkileg, fizikailag elfáradt minden nap. Az nyugtatta csak meg, hogy idő kérdése, és lelép onnan, leköltözik vidékre.

Hazafelé eszébe jutott, ha megkapja az engedélyt a gyerekekkel való kapcsolattartásra, megkeresi Benjámint a fegyházban. Tudnia kell, hogy a lányoknak szükségük van rá. Talán rosszul látta a temető kapujában. Egy apa nem lehet ennyire közömbös a gyerekeihez, ha kijön a börtönből, folytatnia kell a nevelésüket. Megszólalt a telefonja, az anyja hívta.

– Szia, anya! Mi újság, miért hívsz?

– Jól vagy, Sára? Rosszat álmodtam délután, amikor egy kicsit lepihentem.

– Jól anya, hétvégén megyek hozzád, vasárnap hazajön Kíra Angliából, elmegyek elébe a repülőtérre.

– Az nagyon jó, akkor tudunk beszélgetni. Úgy néz ki, jövő héten költözhetünk a Pálos-tanyára! – mondta most már vidámabb hangon az anyja.

– Szuper, akkor találkozunk péntek este, összecsaphatnál egy finom kaját mire hazaérek!

Hazáig hallgatta az anyját, szerencsére már a hangja teli volt reménnyel, kihallotta belőle az új élet iránti vágyakozást.

Úgy döntött, hogy pihen egy kicsit vacsora után. Elnyújtózkodott a kényelmes fotelben, behunyta a monitortól fáradt szemeit. A tévécsatorna híradót közvetített, önkéntelenül felfigyelt rá. Élő közvetítést adtak a fővárosban zajló tüntetésről.

Ismeretlen erő

 

Sára értetlenül nézet rá, meglepődött az őszinte szavakon, amik valahogy nem voltak összhangban Róza kifelé sugárzó énjével, vörös felvarrott hajával, vastag sminkjével. Nem rajongott az első napokban a kollega nőjéért. Túl színpadiasnak, kiismerhetetlennek ismerte meg. Később rájött, hogy tudatos volt minden Rózában, még a felvett személyisége is, ami mindenkit megtévesztett. A magánéletében próbált megszabadulni a külsőségektől, kisebb nagyobb sikerrel, mert lassan egyé nőtt vele, formálta, mint az olvadó viaszt a láng. Smink nélkül nem igen látta senki az arcát, még a legközelebbi barátai sem.

– Nem értem miért vagy annyira oda azért, ami tegnap történt, úgy nyomod a szöveget itt, mint aki lázad a pénzrendszer ellen. De úgy látom, te is elejétől fogva elfogadtad, amit nyújt számodra. A többszörös fizetést például, mint ami kint van a civil életben. Én se vagyok különb, tisztában vagyok vele. Megalkuvó lettem. Jól jött a kecó, amit biztosítanak, a plusz pénzek, a jó fizetés. A segítség, hogy átütemezték a hitelünket. Eladtam a lelkem a biztos megélhetésért. Nincs szavazati jogom háborogni, kritizálni a rendszert. Őszintén nem is merem. Mi van, ha kinyitom a szám? Változik valami? Persze hogy változik! Úgy repítenek ki az utcára, hogy a lábam se éri közben a földet.
– Nem erről van szó – fortyant fel Róza –, szükség van a hitelező rendszerekre. Csak át kéne gyúrni, megreformálni az egészet. Most ebben a formában az egész csak egy uzsoraszervezet te is tudod. Ne fogd már annyira vissza magad! A tisztánlátás nem bűn kisanyám. Hogy mit gondolsz, és mit csinálsz, két külön fogalom. Találkozzunk este, itt nem beszélhetek a falnak is füle van, oké? – mondta Róza már halkabban, közben idegesen beletúrt a hajába.
– Rendben. Hol találkozzunk?
– A Vörös Rubinban, itt van a belvárosban, a Fenyő utcában a Pláza mellett. Ott szoktunk lógni páran esténként. Gyere oda kilencre.
– Oké! – ezzel Sára el is fordult Rózától, új ügyfele érkezett.
Négy órakor bezárták a főbejáratot, kicsit elengedhette magát ő is, közben úgy tett, mint aki elmélyülten figyeli a gépén futó adatokat. Igazából nem látta azt sem mi van a monitoron. Meditált. A saját személyiségében történt változásokon, ami már feltűnővé vált önmaga számára is. Megfogalmazódott benne az érzés is, amit addig nem tudott azonosítani. Szorongást érzett, valamilyen ismeretlen félelmet. Nem látott maga körül mást, csak az emberi közönyt egyik oldalról, a másik oldalról a kiszolgáltatottságot.
Vonultak elé a megkopott arcú emberek, csak azért, hogy ráhintsék a kilátástalan sorsuk kenyérmorzsáit. Az addig ragyogó aurája szitává lyukadt, a réseken beszivárgott hozzá a belőlük áradó negatív hullámáradat. Ez a meló teljesen kikészíti, ijedt meg a felismeréstől – Hát nem erről álmodott, hogy ez tölti ki az életét. Lekapcsolta a számítógépét.
Felállt a székéről, szedelőzködött. Összenézett Rózával, aki intett neki.
– Gyere Sára, várlak, ne gubbaszkodj otthon!

Az első megálló után leszállt a buszról, egyedül akart maradni a gondolataival, Ráérősen sétált, majd bement a boltba. Sokáig nézelődött. A kosárba már benne volt minden, ami kellett egy vacsorához. Eszébe jutott Karola. Visszafordult az édességekkel teli polchoz, csokit, süteményt és üdítőt vett le róla.

Elhatározta, hogy meglátogatja a kórházban az asszonyt. Hogy miért döntött így, maga se értette: hisz csak egy ügyfél, nem lehetne érzelmi kötődése hozzá, ennek ellenére mégis látni akarta. Mikor leszállt a kórházhoz közlekedő buszról, megállt a járdaszigeten, összegombolta a kabátját. Egyre jobban eluralkodott rajta a bizonytalanság. Tudta, hogy nem sok értelme van annak amit csinál, hiszen egy vadidegen asszonyt akar meglátogatni, akit csak futólag ismer. Már átértékelte többször magában, hogy mi váltotta ki belőle ezt a nagy empátiát: az asszonyból áradó kétségbeeséstől nem tud megszabadulni. De annyi elég ahhoz, hogy törődjön tovább a nő sorsával? Neki semmi köze ezekhez az emberi tragédiákhoz, még azt kellene, hogy mindenki nyomorát magára vállalja, mintha ő lenne azoknak az előidézője. A gondolatai közé befurakodott az asszony férjének vádló tekintete. Mi lesz, ha újra találkoznak, mit mond majd neki, ha megkérdezi, hogy mit keres a felesége betegágyánál? Milyen indokot tud felhozni, ami meggyőzi majd arról, hogy őszinte a látogatása? Egy pillanatra megtorpant, de elhessegette a félelmeit, ment tovább, mint egy megszállott. Hiába gondolkodott tisztán, olyan érzés uralkodott el rajta, hogy tehetetlen, mert egy külső erő irányítása alatt van, érzékelte az erőt is, ami minden gondolatát egyfelé terelte.