Gyász

 

Sajnálom 

 

A kórház folyosóján végig lebegett a fertőtlenítő szag. Tudta, hogy nem mehet be az intenzívre, mégis kinyitotta a kórterem ajtaját egy pillanatra. Meglátta az apját, ahogy rá volt kapcsolva az életfunkciókat ellenőrző gépekre. Egy negyvenes éveiben járó orvos közeledett feléje, Sára gyorsan becsukta az ajtót és elindult az orvos felé.

-- Kérem, bocsánat... Závori Mihály, az apám... megtudhatom, hogy van most, segítene? -- akadozott az idegességtől a szava.

-- Az ön apja? Súlyos az állapota. Ha itt akar maradni, van egy váró a folyosó végében! -- szánta meg a lányt az orvos, barna szemeiben részvét csillant. -- Itt nem tartózkodhat!

Engedelmesen elindult arra, amerre mutatta az orvos a várót. Egy család ült még ott rajta kívül. Úgy értelmezte a beszélgetésükből, hogy a hozzátartozójukat műtik éppen. Behunyta a szemét, gondolatai vadul kergették egymást. -- Hitelt vettek fel, hogy tanuljak -- suhant át rajta már századjára. Aztán eszébe jutott az előző éjszaka a kávézóban. Az apját közben vitte a mentő. Gyűlölte önmagát a vaksága miatt. - Vége! Pont. Befejezi a piálást, csak gyógyuljon meg az apja! Az utóbbi időben érezte, hogy valami változik körülötte. Mintha átléptt volna egy ismeretlen ajtó küszöbén, és ahová jutott, ott csak félelem várt rá. Megmagyarázhatatlan emlékek törtek rá a múltból. Talán ezek az elfeledett emlékek jelenthettek valamit, figyelmeztetést, hogy nézzen a tükörbe, ki is valójában. Az anyja szerint egy elvetemült, érzéketlen teremtés. De szegény keresztapja mindig azt mondta  „Te Isten ajándéka vagy, okkal születtél le a Földre."  Rengeteg minden jutott eszébe, ki volt az agya teljesen, már tisztán látta, hogy minden volt addig, csak Isten ajándéka nem. Összegörnyedve, kezébe temetett arccal ült, elmerült a gondolataiban, megszűnt a külvilág körülötte. Képeket látott maga előtt, a huncut mosolyt az apja arcán, mikor dugta a pénzt a kezébe, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, elapadhatatlan pénzforrásból merítene hozzávalót. „Kislány csak vigyázz magadra, szóljál, ha kell még."

Zenélt a telefonja, a barátnője hívta.

-- Hellóka, mizujs? -- hallotta Kíra vidám hangját. -- Készülsz már a hosszú útra?

-- Én nem megyek veletek, apám szívinfarktust kapott -- suttogta idegesen a telefonba.

-- Na, ezek az ősök, megrendelésre betegszenek le! Mindegy. Bocsi, azt akartam mondani... szóval sajnálom az öreged, félre ne értsd... pedig összejönnek a dolgok, előbb, mint egy hónap, most tudtam meg pár perce, két hét múlva indulunk = újságolta izgatottan Kíra, mint akihez semmi komoly információ nem jutott el a barátnőjétől.

-- Én maradok, az én részemre ne intézzetek semmit. Véglegesen elhatároztam. Jobb lenne, ha te is maradnál!

-- Nem ment el az eszem. Ha azt hiszed, rá tudsz beszélni, hogy itthon maradjak, nagyon nagyot tévedsz aranyom. Akkor te egy idióta vagy, már ne haragudj! Az ősökről csak annyit, nem értenek a mostani élethez, olyanok, mint a legyek a ragasztóban. Csak vergődnek.

-- Nem akarok erről vitatkozni! Túltárgyaltuk!

Feldühítette Kíra lekezelő modora, ingerülten kinyomta a telefonját.

A folyosó felől gyors lépésekre lett figyelmes, felállt, hogy megnézze, mi történik. Oda sietett két nővér, ahol az apja feküdt. Önkénytelenül indult megnézni, mire az a nagy sietség. A tiltás ellenére újra benyitott az intenzívre, lebénulva nézte, ahogyan próbálják odabent újjáéleszteni az apját. Szédült, levegő után kapkodott, mikor látta, hogy a szív ritmusa egy végtelenbe nyúló vonal lett a monitoron. Furcsa gyengeséget érzett, lehűlt a levegő körülötte, mégis mint a harmatcseppek, megjelentek a homlokán az izzadság gyöngyei. Visszalépett az ajtóból és megállt a folyosó közepén. Úgy érezte örökkévalóság óta áll egyedül, teljesen elhagyatottan. Valaki átölelte a vállát.

-- Sajnálom... 

 Felismerte az orvos hangját.

 -- Figyelmeztettem, hogy ide nem jöhet be!

A szó, hogy „sajnálom", lassan eljutott a tudatáig, a lábaiból minden erő kiszállt, hogy össze ne essen egész testével ránehezedett az orvos mellkasára. Az orvos átölelte.

-- Nincs igazság a földön, még el sem köszönhettem tőle... -- suttogta kétségbeesve maga elé. Az orvos visszakísérte a váróba, közben próbálta megnyugtatni.

-- Részvétem. Tudom, mit érez most. Nemrég veszítettem el én is a nagymamámat, akit a legjobban szerettem, aki felnevelt. Higgye el, mindent elkövettünk, hogy megmentsük az édesapját. Sajnos, a mi tudományunk is véges. Kér egy nyugtatót?

Sára ingatta a fejét, nem tudott beszélni, a torkát belülről folytogatta egy láthatatlan kéz. Szédelegve ment lefelé a lépcsőn, úgy érezte, bármelyik percben összeeshet. Nem hívta fel az anyját. Majd ha hazaér, csak akkor mondja el neki, nem lehet egyedül, mikor megtudja. A kijárathoz érve valaki megszólította.

-- Kedveském, mi a baj? -- Meglepődve ismerte fel az öreg kiflis hölgyet. Milyen öreg, gondolta gyűlölködve, az apja meg milyen fiatal volt, mégis ő halt meg.

-- Megyek az unokámhoz, megnézi a szívem. Ne felejtse el a meghívást, érvényes most is... tudom, hogy eljön hozzám nemsokára.

-- Hagyjon engem békén! Nincs valami sok közünk egymáshoz! -- kiáltott dühösen utána Sára.

Az öregasszony nem állt meg, ment tovább, de Sára hallotta, ahogy továbbra is hozzá beszélt.

-- Ugyan, kedvesem, ezen ne vívódjon. Semmire nem tudunk biztos választ, erre sem. Találkoztunk, ezért közünk van egymáshoz. Igaza van, tényleg fiatal volt a halálra, de ne sajnálja az apját, neki már könnyűek a léptei. Inkább önmagát sajnálja, maga maradt apa nélkül. Mondtam, hogy elkezdődik... nem hitt nekem.

Sára döbbenten látta, milyen furcsán elmosódott az öreg hölgy körvonala, ahogy belépett a liftajtón. Mint egy kísértet. És honnan tudja, hogy meghalt az apja? Mégiscsak jó lett volna az a nyugtató a dokitól, gondolta és még jobban összezavarodva indult a kijárat felé.

Hív egy távoli város

 

Megjegyzés: A regény szereplőit a képzelet szülte. Bármilyen hasonlóság létező személyekkel csakis a véletlen műve lehet.

Eliza kényelmesen elhelyezkedett az ablak melletti ülésen. Két éve utazott utoljára repülőgépen, amikor a szüleivel Görögországba nyaralt. Az utóbbi idejét annyira lefoglalta az egyetem, hogy jóformán még aludni se maradt ideje.

Rosszabbra számított, amikor közölte a szüleivel, hogy egyedül akar Párizsba utazni. Az anyja fel se fogta először, miről beszél, a keze megállt félúton levegőben, olyanná vált mint egy rosszul exponált fotó. De amikor visszazökkent a valóságba, gyorsan magára vett egy kényszeres műmosolyt. Próbálta meggyőzni, hogy a lehető legrosszabb döntést hozta.

- Szívesen elmegyünk veled, mi is terveztük apáddal az utazást. De miért pont Párizsba? Nem értelek. Veszélyes most az az ország is. Egy nő egyedül, bármi megtörténhet...az utcák tele vannak bevándorlókkal, koszos, élhetetlen lett Párizs. Nem jó döntés. Mit szólnál a Horvát tengerparthoz. Most a legkellemesebb az idő.

Nem akart hosszú fejtegetésbe kezdeni, nem látta értelmét, az anyját sem akarta az igazsággal megbántani. Hogyan is mondaná el, hogy ideje külön utakon járniuk. Huszonhat évig nem volt önálló akarata, mindenben az anyja döntött helyette. Ki akar lépni ebből az ördögi körből. Ideje megélnie a saját életét. Mély levegőt vett, amikor megszólalt - Végeztem az egyetemen anya, franciául perfekt beszélek, tehát ne gondolj semmi rosszra. Nemsokára dolgozok, ott sem álltok majd a hátam mögött. Remélem te is úgy gondolod, hogy itt az ideje, hogy egyedül is boldoguljak.

Az anyja durcásan magára hagyta, most az egyszer nem mert ellentmondani. Túlságosan váratlanul érte a bejelentése, vagy inkább az a határozottság, ahogy szembefordult vele.

Eljött ez a nap is, épp ideje volt.

Volt miből utaznia, a diplomaosztó ünnepség után minden rokonától pénzzel teli borítékot kapott.

Az utóbbi időben sokszor gondolt rá, hogy hová fog utazni ha vége az egyetemi éveknek. A végén mindig leblokkolt Párizs mellett, talán egy visszatérő álom miatt.

Néha részletekben sikerült visszaemlékeznie miről is szólt ez az álom, de a mozaikok egyszer sem álltak össze egységes képpé. Ami megmaradt intenzíven benne az a sok víz, ami mindent befedett körülötte. Párizs utcáin járt. Nyomasztó őszi idő volt, szitált az eső, mégis tömve volt a belváros, szinte letaposták egymást az emberek. Tehetetlenül, cél nélkül sodródott a tömeggel. Hirtelen lassult le mindig a kép. Ilyenkor minden részlet letisztult, mint egy lassított felvételen úgy látta a levegőben aláhulló esőcseppeket is.

Víz, víz, mindenütt víz! Kopogott, folyt, ragyogott mindenütt: az aszfalton, a háztetőkön, az emberek kipattanó esernyőin.

Egy útkereszteződéshez érve elcsendesült minden monoton zaj. Ebben a síri csendben szólalt meg újra és újra a zene, egy utca zenész zongorájának a dallama. A járókelők megálltak körülötte. A dallam szívbe markolón szomorú volt. Nem látta a zongorista arcát, ezért a kezét figyelte, ahogy az eső megcsillan az ujjain és mintha könnyek lennének, lecsurogtak a billentyűkre.

Nem hitt az álmokban, se mindenféle hatodik megérzésben, ahhoz túl realistának nevelték a szülei. Most mégis folyton elméleteket gyártott. Miért álmodott többször ugyanerről a jelenetről? Miért érzi azt, hogy egy üzenet számára a dal, amit hallott, amely mint egy segélykiáltás úgy lebegett Párizs utcái felett. Józan logikával nem kellett volna semmi jelentőséget tulajdonítani az egésznek. De most a józan logikát felül írta a belső kényszer, mert akarata ellenére nem tudott szabadulni tőle. Talán, ha odautazik, rájön, mit jelent az ismétlődő álom. Oda kell mennie! Hívja Párizs!

A megfontoltságát nem hazudtolta meg akkor sem, amikor előkészítette az utazását. Mindennek alaposan utánanézett, előre lefoglalta a szállását, a nevezetes helyekre megvette a belépőjegyeket. A Hotel, ahol szobát bérelte, egyszerű volt, közel a metrómegállóhoz. Megérkezése napján azonnal elindult portyázni a városba. Az első napokban Párizs annyira meghódította, hogy eszébe sem jutott az a kótyagos álom ami odavezérelte. Úgy tervezte mindenhová gyalog megy, végre egyedül, szabadon, nem függve senkitől. Kimondottan élvezte a magányt, körbe vette a zajos város sokszínű lakója, Párizs kulturális sokkhatása, szabadsága, romantikája. Az első útja Musee d'Orsay-ra vezetett, csodálatosabbnak találta a városrész atmoszféráját, az utcán a fehérre festett házakkal és a míves fekete, kovácsoltvas francia teraszokkal. Hullámzott körülötte az élet, minden utcában ott volt a pékség a hentes a virágüzlet, sajtbolt. A kávézók és éttermek teraszát az utca felé fordított székeken végig ülték az emberek, társalogtak egy ital mellett, vagy épp ettek. Nála is kedvenc lett a bagettből készült szendvics, napközben tökéletesen bevált gyors ebédként. Elcsábult egy- egy makaron bolt előtt, nemhiába a párizsiak kedvenc édessége, hihetetlen íz-és színorgiát kínáltak a boltok.

Egy egész napot töltött el a Louvre-ban. Rájött, hogy hiába vásárolta meg a jegyét, neki is be kellett állnia a kígyózó sorba. Bent sem volt jobb a helyzet. Túl sok volt a festmény és túl sok volt a látogató. A Mona Lisát csak a többi turista feje felett látta, de ők is igyekeztek kitakarni előle a hatalmas tabletjeik kijelzőivel. Az alsó szinten teljes volt a káosz, mindenki őrült módjára rohant, csak a fényképezőgép, vagy telefonja kijelzőjén keresztül nézték meg a képeket.

Keresztülfurakodott az embertömegen, meg szerette volna nézni Botticellit, Goyát, de nyugalmat csak a felsőbb emeleten talált a németalföldi festmények körében. Az egész szárnyat oda-vissza kétszer is végig járta, mire sikerült az egyik sarokban rálelnie két apró Vermeer képre. Ült előttük és mélyet sóhajtva rájött, hogy egy hét is kevés lenne ahhoz, hogy azt a rengeteg szépművészeti kincset végig nézze.

A Notre Dame tetöjéről csodálta meg később a koraőszbe burkolódzó várost.

Az ötödik napon Tüllériák kertjén át a Concorde-térről a Champs-Elysées-hez akart eljutni. A Szajna paron sétált. Okostelefon a kezében, fényképezőgép a nyakában, táskája hanyagul a vállára dobva. A Szajna-part hangulat, a folyó zubogása, az árusok, a nézelődő turisták és a fiatal andalgó párok fantasztikus hangulatot keltettek benne. Néha feltámadt a szél, lesodorta a gyengén kapaszkodó leveleket a fákról. Önkéntelenül egy Ady vers jutott eszébe:

"Ballagtam éppen a Szajna felé

S égtek lelkemben kis rőzse-dalok:

Füstösek, furcsák, búsak, bíborak,

Arról, hogy meghalok."

A pokolban

Teltek a hetek, hónapok, Nóriban egyre erősebb lett a vágy, hogy gyermeke legyen.
Ötször vitte el a mentő hiába, egyszer sem maradt meg a baba. A hatodik rosszullétkor a férje berúgta a nagy motorját, nem várt a mentőre.
Nem emlékezett a száguldás minden percére, néha elrepültek a képek a tudatából, csak a fülébe sikoltó levegő hideg leheletére eszmélt, közben görcsösen kapaszkodott a férjébe, aki mindenáron győzni akart, versenyzett az idővel.
De a magzat itt se maradt meg. Nem értették miért pont velük történik meg a legrosszabb, erősek voltak, egészségesek, mégis vesztésre álltak. Akkor tanácsolták nekik, hogy pár hónap pihenő után, ha teljesen felerősödik, talán tudnak segíteni. Van injekció, ami megtartja a babát, de sokat kell bent feküdnie megfigyelés alatt.
Nóri félév múlva újra gyermeket várt, azonnal ment a kórházba az orvoshoz.
Megkapta az első injekciót, befeküdt a kórházba és várt. Nagyon lassan ért véget a kritikus időszak, végig félt, és közben reménykedett. Azon a napon, amikor elmúlt a veszély és haza engedték, ő volt a világ legboldogabb embere. A kis élet már nem hagyta őt el, vele maradt.
Megkapták a beígért másik lakást, nem messzire költöztek, csak pár méterrel arrébb, egy hosszú sorházba, régről is az volt a neve, Cselédsor.
Legalább nyolc lakás egymás mellé építve, előttük egy nyitott tornáccal, amit faléces kerítés övezett, csinos kiskapuval. Minden lakáshoz tartozott egy kinti kis udvar, amit vagy felásott a gazdája, zöldséget termelt benne, vagy nyári konyhát épített rá.
Bent a lakásban már külön volt a szoba a konyhától, még egy kis kamra is tartozott hozzá. Nórit kímélte a férje, ezért a munkatársak mentek festeni, polcokat felszerelni.
Egy ügyes ács kicsi kerti székeket, asztalt készített ajándékba. Az első éjszaka a friss, festék illatú szobában olyan volt, mintha berobogott volna hozzájuk a végállomáshoz érve a reményt szállító vonat. De nem várakozott sokáig, csak addig a percig, míg fel nem gyújtotta villanyt, mert megszomjazott.
A rémülettől visszahuppant az ágyra. A festett tiszta falon feketéllettek a svábbogarak. Hangos hisztijére a szomszéd is átment, csóválta a fejét, okosította őket.
– Régi, öreg ház ez, mindig védekezünk, de ha egy közülünk elhanyagolja a fertőtlenítést, ellepi a házat a bogár. Megígérte, hogy beszél a szomszédokkal. Ezután villanyfényben aludtak, a fényt nem szerette a svábbogár.
A szomszéd beváltotta az ígéretét, egy hét múlva végig fertőtlenítették a lakásokat. Néha még találkozott egy két bogárral, de lassan megtisztultak tőlük. Laci boldogan jött ment, neki a mennyország volt az a világ, amit együtt kialakítottak. Jóval később elárulta a nagy boldogságának a titkát, hogy milyen sokat jelent neki a közös otthonuk. A szeretet tette boldoggá, amit kapott, és amit adhatott. Elmúlt belőle a hiányérzet amit gyermekkora óta érzett, attól a naptól mikor a húga születésébe belehalt az anyja. Ott maradtak hárman árván egy kétségbeesett apával aki később muszájból odavitte a mostoha anyját, mert nevelni kellett a gyerekeket. A három testvér egymásba kapaszkodva nőtt fel, de a lelkük sohasem gyógyult be, az igazi anya szeretetét nem tudta pótolni az apa.
Hirtelen jöttek a fájások. Az utazótáskában ott volt a babaruha, a pólya összecsomagolva, egy órán belül a kórházban voltak. Az orvos amikor megvizsgálta nem értette miért kellett olyan sürgősen bemennie.
– Nincs jele, hogy itt a szülés ideje, de bent tartjuk, itt jobb helyen lesz mint otthon.
Két napig feküdt az osztályon, a fájásai egyre elviselhetetlenebbek lettek. Az orvos átvitette a szülészeti részre. A kórterem hosszú volt, rekeszesen elválasztva, függönyökkel. Mint a futószalagon, úgy szültek az asszonyok.
A terem végében dobogószerűségen külön volt egy lefüggönyözött rész két ággyal a közepén, egyikre lefektették. Mikor megkérdezte, miért oda került, azt felelték, az a tikkasztó, ott azok vannak, akiknél nem indult el a szülés. Feküdt mellette egy fiatal lány, nem volt tizenhat éves se, megállás nélkül jajgatott a fájdalomtól.
Nem foglalkozott vele senki, igazából ő sem, folyamatos rosszullétek gyötörték, inkább elfordult tőle, próbálta kiiktatni a tudatából. Egyszer mégis felfigyelt, de nem a jajgatásra, észrevette, hogy elcsendesült a mellette lévő ágyon a lány. Mikor odanézett, csak a vért látta, meg valami irtózatos dolgot, ahogy eltorzult arccal ölni készült a saját gyermekét.
Összeszedte minden erejét, hogy segítségért kiabáljon. Egy kis ideig nagy lett a felfordulás, elvitték a hisztériázó lányt, aztán ráhúzták a függönyt, egyedül hagyták.
Bizonyára lányanya, aki szégyenében akart ölni, vagy ki tudja mi történt vele – gondolta át rémülten a történteket. Kintről felerősödött a jajszó. Úgy érezte a pokolba került, ahol minden csupa vér és szenvedés. Odakint megdörrent az ég, hatalmas széllel megjött a vihar. Csapkodta a nyitott ablakokat. Kísérteties helyre sodródott a tudata. Akkor mentek be hozzá, hogy megnézzék, de már nem volt eszméleténél.
Valahol messze járt már jó ideje. Lent volt mélyen a tenger mélyén, a víz súlya elvette a levegőt tőle. Később messziről hallani vélte a szélzúgást. Az eső hangját. Valaki beszélt hozzá. Érezte, hogy az arcára oxigénmaszkot raknak.
– Eszméleténél van! Jól van! Ne foglalkozzatok vele! A gyerek már nem éli túl – értette meg a hangos szavakat. Belülről sikoltott: – Él, nem halt meg! Segítsenek!

A vákuum fogója rátapadt a baba fejére, és erővel húzták kifelé a sötétkék színű halott gyermeket. Az orvos és a szülésznő még utolsó kísérletet tett, keresték az életet a mozdulatlan testben.
– Már hiába minden – hallotta újra. A tudatát a tenger megint visszahúzta… halni készült.
Akkor felsírt a csendben a fia.
– Asszonyom, él a gyermek, nézzen ide, ne hagyja el magát! – rázta meg az orvos.
Nóri kinyitotta a szemét, és meglátta a sűrű sötét hajú gyermekét, aki fájdalmas, eltorzult arccal kapkodott a levegő után.

Katerina Forest: Incidens / napló /

Már sokadjára figyelmeztettem a lányom, hogy ennyi, elfogyott a szuflám. Az út végéhez értem.
– Jaj, mami még pár méter és ott vagyunk a sebészeten – biztatott, de segíteni nem engedtem, ne támogasson engem senki.
Ismertük az épületet, mikor először voltunk benne, az oda úton eltévedtünk, most nem volt gond.
Lift a másodikig, irány a nővérpult.
– Minden rendben – nyugtatott meg a kissé megviselt arcú hölgy – csak a helyét nem tudja még elfoglalni, akinek a helyére kerül azért még nem jött a betegszállító. Ücsörgés a társalgóban. A nevem hallom oldalról. Mellém telepszik a nővér, papírok – Addig kitöltsük… iszik alkoholt, dohányzik…?... nyugodtan megnézheti melyik lesz az ágya… ha kíváncsi rá.
Megnéztem. Még ott ült rajta egy feketébe öltözött aszott nő. Vigyorgott rám – Pakoljon le nyugodtan – szólított meg nagyvonalúan.
– Mikor megy el?
– Azt nem tudom.
– Akkor minek pakoljak? – jól megnéztem és visszahúztam a memorizált arcával a társalgóba. Végre láttam, hogy kísérik kifelé.
– Még délig ehet – biztatott a nővér – Itt a hashajtója
Nem ettem. Minek? Az üvegcse tartalmát kitöltöttem a poharamba, ugyanannyi rész vizet öntöttem hozzá, az utasítás szerint. Fagifor íze volt, émelyítő. Vizit.
– Áh, csókolom, megjött? Akkor holnap tizenegy óra körül lesz a műtét. Nem szabad enni-inni, gondolom tudja -- köszönt rám a docens úr, mögötte egy egész regiment kísérettel.Kedves volt, megnyerő modorú, mosolygós. Kicsit oldódtam tőle. Szétnéztem a kórteremben. A mellettem lévő ágyon egy pufi nő keresztrejtvényt fejtett, a másik oldalon egy szép arcú tizennyolc év körüli. Megállás nélkül csesztette az okos telefonját. Egy friss operált még fél kómában zenélt, talán egy szimfóniát, a címére nem jöttem rá, mivel folyton improvizált. Az biztos, hogy nem volt eredeti Beethoven mű, csak abban hasonlított, hogy több hangszeren szólalt meg és nagyszabású volt.
Helena… így hívták a szép arcút, elmesélte, hogy vasárnap éjjel vitte be a mentő vakbéllel, a keresztrejtvényes, pajzsmirigy operációra várt. A szimfonikus zenekart epére műtötték, árulta el a másik kettő. Az ajtó soha nincs bezárva, szemben vele a nővérpult… vihogás, enyelgés. Nézek kifelé, árnyak suhannak a folyosón, aztán csoszognak. Megjelenik egy járókeretes ürge negyvennyolcas kitaposott papucsban. Benéz a kórterembe. A szemgolyói izgatottan begurulnak a szoba közepére, aztán szégyenlősen visszahúzza a szemgödreibe. Vén nyanyák, talán nem fedezte fel a szép arcút.
Éhes vagyok.
– Mi lesz ha elvágják a hangszálaim? – morfondírozik a pajzsmirigyes, púpos hátát még jobban kinyomva ül az ágya közepén. A szimfonikus felébred, felül és uzsgyi a vécére. Jé, ez tényleg operált, vagy csak szimulált eddig?
– Nagyon friss járású – dicsértem meg, mikor visszafelé rohant.
– Mindig ilyen voltam, nem tudok lassan menni – nevetett rám.
Lassan telik a kórterem látogatókkal. Jól érzik magukat. – Hogy menjek így vécére – filóztam elkeseredve, ha hatni kezd a hashajtó? – a vécé és a zuhanyzó a kórteremből nyílott. Visszatartottam, elvégre kulturált ember vagyok.
Este van, és egyre éhesebb vagyok. Tévedtem a szimfonikusnál, a pajzsmirigyes harsonán és trombitán játszik, néha csellózik.
Reggel bekötik az infúziót, két üveg… lassan csorog lefelé, mint a felcsapott sár az autó szélvédőjén. Vécére kell mennem, kigurulok az állvánnyal együtt. Mire visszagabalyodok, vár a nyugtató szuri. Indulás hasfelmetsző Jack-hoz. Folyosó… parkolás.
– Hogy hívják? – kezdek ki a műtőssel, a derekamig érő széles fiatalember veszi a lapot.
– János vagyok. Megnézem kell e borotválni?– bizalmasan felhajtja rólam a zöld takarót.
Kellett. Elmélyülten borotvál.
– Fél?
– Igen. De nem a műtéttől. Inkább attól, hogy elejtenek, vagy leesek a műtő asztalról – vallom be gyermeki naivitással a félelmem.
Elbizakodva mosolyog – Feleslegesen fél attól.
Meglódítja a hordágyat, indul a mennyei járat.
– Hány kiló asszonyom? Nyissa ki a száját. Jól van, mélyeket lélegezzen, ez itt tiszta oxigén – hajol fölém egy zöld-állarcos. Nem a docens. Ő hol van? Keresem a tekintetemmel. Végre meglátom. Ő is rám néz.
– Csókolom. Nemsokára kivesszük a keserű epét magából. Jól van?
– Áh, nagyszerűen docens úr, soha jobban…
– Lélegezzen – tartja az orrom elé az oxigénmaszkot a zöld-álarcos.
Szót fogadok. Nincs más választásom. Eltűnik minden, sötétség.
Ébredezek. Valami nem stimmel. Már a kórteremben vagyok, velem szemben az ágy végénél az egész műtős brigád. Aggódó szemek tekintenek rám.
– Ébredjen fel! – hallom távolból az altatós doktornő hangját.
– De már felébredtem – méltatlankodok – óh de jó látni magukat! Ugye Jánosnak hívják? – nézek először a köpcös műtősre. Az arca lángvörös, bólint.
– Nem értem, miért kell egy frissen műtöttnek egyedül az ágyára feküdni? – háborog az egyik nővér.
A docens dühös. Ugyan mi zaklatta fel annyira. Nem áll jól neki ha mérges. Különben is megemlítettem neki, hogy szakállal sármosabb volt. Felém hajolnak, megemelnek, kiveszik alólam a vérrel teli fröcskölt lepedőt. Később mondták meg, hogy kisodorta egy buta mozdulattal a hasamból a csövet a műtős, aminek a végén az a kis zacskót lengedezett, aminek fontos rendeltetése a bent rekedt finomságok gyűjtögetése lett volna.
– A műtét jól sikerült, csak történt egy kis incidens…– nyugtatott meg az orvos.
– Semmire nem emlékszem, én még csak most ébredtem fel – mosolygok igézően.
Kicsit rosszul vagyok. Hőhullámok. Fájdalomcsillapítók. Véralvadás-gátlók. Éhes vagyok. Már harmadik napja nem ettem. Végre kapok kaját. Háztartási keksz, amit szigorúan be kell áztatni teába, hogy pépes legyen. Tizenkét darab keksz. Próbálok aludni. A pajzsmirigyes torkán fehér kötés, egy gumicsőből szivárog belőle a rózsaszín vizes vér. Nézegeti. Tud, sajnos beszélni. Be nem áll a szája. A másik epés velem van elfoglalva, rohangál körülöttem, felveszi, amit leejtek, betakar. Nem kérek altatót, hallgatom a koncertet, néha van benne üstdob és cintányér is. Jól összeállt a szimfonikus zenekar. Nem idegesít.
Jó ez a zene…

Ötszáz forint

Rájuk sötétedett mire megérkeztek a faluba. A sötétség jótékony leple eltakart a szemük elől mindent. Az utcán csak két villanyégő pislákolt az is az út végén.

-- Lehet kiszállni, megérkeztünk. Az ajtó nincs bezárva, de van benne kulcs. A kapu se, amint látom kapu az nincs is.

A férfi röhögött a saját viccén. Nem sajnálta a szerencsétlen családot. Megfizették, neki csak az számított. Ledobálták a cuccaikat az autóról, köszönés nélkül visszaindultak.

Eluralkodott rajtuk az ismeretlentől való félelem. Összeszedték az út porából a holmijukat, bebotorkáltak a ház ajtajáig. Az anya gyufát gyújtott, kereste a villanykapcsolót. Megtalálta, de hiába próbálkozott felkapcsolni a villanyt, egy égő sem világított.

-- Lehet áramtalanítottak, majd reggel megkeresem a biztosítékot. Nincs semmi baj, kibírjuk reggelig.

Amikor felkeltek, első dolguk volt szét nézni a lakásba, kinéztek az udvarra hogy a környéket is megismerjék. Alig hittek a szemüknek, ott voltak egy düledező vályogházban a cigánysoron.
Az anya mindig is tehetetlen volt, egy igazi született balek. Mikor rájött, hogy világi hülyét csinált belőle Olga, képtelen volt a problémát tovább gondolni. Egyik cigarettát szívta a másik után, nézett ki a fejéből, mint akit megbabonáztak. Kimerészkedtek az udvarra. Gaz tenger, rozzant kerítéssel és egy udvari összeeszkábált klotyó fogadta őket.
Kánaán? Növények, állatok? Legfeljebb patkányok és csótányok. A régi világuk sem volt Disneyland, de ez ahová kerültek távol járt attól is fényévekre. Az asszony rájött milyen mélyre kerültek. Olyannyira mélyre, hogy ennél semmi sincs lejjebb.

Az idő lassan hűvösre fordult. Mint a dominó, úgy omlott össze minden körülöttük, szépen sorban. Először az ajándék tévé romlott el, nagyon hamar elfogyott a pénzük is. Fáztak és éheztek. Mindent elkezdtek összedarabolni, hogy fel tudják tüzelni. Először a kerítést, azután az udvari klotyót, végül a bútorokat.
Egy reggelre eltűnt a ház elől a fa, amit keservesen összegyűjtöttek, egyszerűen ellopták a cigányok. Az anyjuk lakatolta az ajtót, de elveszett a kulcs, nem találták sehol. Nem volt más választás, az anya döntött
– Ezután az ablakon keresztül járunk, ki-be.
Éjszaka nem mertek kimenni, mert a cigány suhancok randalíroztak, fenyegetőztek. Ott kiabáltak a ház előtt, hogy minek mentek oda, semmi keresni valója nincs a telepen a mocsok magyaroknak. Ezek ők voltak. Félelemben éltek, nagyobb félelembe, mint Pesten. Ha rájuk jött a szükség egy nagyobb tálba elvégezték a dolgukat. Reggelre orrfacsaró bűzben ébredtek.
Az éhség nagyúr, a korgó has követel, így hát Pisti elment kukázni. De nem hozott csak rohadt paradicsomot.
– Nem jó falun – panaszolta – nem dobnak ki kaját.
Néztek egymásra tehetetlenül. Tomi hangos zokogásba fulladt, ült a földön rossz kabátba bújva, és nagyon éhes volt. Az anya az utolsó szál cigijének a csikkét próbálta meggyújtani. Pisti figyelte a közömbös kézmozdulatait. Az anyja észrevette, hogy figyeli, dühösen rámordult.
– Mit bámulsz, keress ennivalót, én nem hagyom itt az öcsédet.
Pisti elindult a parancsszóra. Félve somfordált a düledező kerítések mellett, amiken végig ki voltak terítve a száradó ruhák. Sikerült bejutni a faluba, bement az első boltba.
Nem tudta miért, talán valaki, vagy valami súgta, hogy menjen be, hisz üres volt a zsebe, nem volt pénze. Megállt a pulttal szemben és nézte az üveg mögötti csodákat, szépen ki voltak rakva, a sok csoki, cukorka. Ha lenne pénzem, vennék Sport szeletet, az a legjobb– álmodozott magában
Ő is gyenge volt már, kék szemei még nagyobbnak tűntek fehér sápadt arcában. Valaki megsimogatta a vállát.
– Hé, fiatalember, még nem láttalak soha, ki fia borja vagy?
Pisti összerezzent, de mindjárt elvigyorogta magát, mondta a nevét, azt is, hogy tényleg nem ismerheti a néni, mert nemrég költöztek a Virág utca 78-as szám alá.
– A cigány telepre jöttetek, de te magyar gyerek vagy ha jól látom. Vagy nem?– érdeklődött tovább a középkorú, dauerolt hajú asszonyság.
– Háté… odahoztak bennünket sajnos, de nem tudunk már visszamenni Pestre... most már baj van a családdal… éhezik az öcsém.
Az asszony nem kérdezett többet, csak sóhajtott egy nagyot.
– Várj türelmesen – szólt oda a fiúnak, vevője érkezett.
Félszemmel nézegette csak az ácsorgó gyereket.
Éhezik az öcséd… meg te is aranyom – nézve a sápadt arcot, a fiú karikás szemeit.
Mikor a vevő kiment, pakolni kezdet egy nejlon szatyorba, kenyeret, tejet, cukrot, margarint.
– Fogjad, nehogy éhen haljon az öcséd, meg itt van ez a cédula, holnap ide menjél el, keresd Bodnár Erzsike nénit, az segít rajtatok. No, menjél, Isten veled!
Királyként mászott be az ablakon mikor hazaért. Tomi mély barna szemei szinte világítottak a sarokból.
– H…h…h ooztál kkkaját, Ppisti?
– Hoztam hát! – és már rakta is a kincseket kifelé az asztalra. Akkor látta meg a két Sport szeletet. Földöntúli boldogságot érzett, amikor kézbe vette.
– Csoki! Nézd anya, csokit is hoztam! Csak kettő… de én neked adom az enyémnek a felét.

Másnap bement a családvédőhöz, oda ahova szólt a cédula, kereste Bodnár Erzsike nénit. Nem tűnt fel neki, hogy már várták. Falun repül a hír, viszik ablakról ablakra a madarak. Kedves, mosolygós volt az asszony, akit bemutattak neki.
– Üljél le fiam ide a székre, egy kicsit beszélgessünk el. Mikor jöttetek, honnan jöttetek, hogy kerültetek ide, kikből áll a családod?
Pisti mondta a választ, mint a vízfolyás, feladta a szótlanságát, tudta, hogy beszélnie kell, kaját kell szerezni a családnak.
– Nagyon ügyes vagy, leírtam mindent, segítünk amiben csak tudunk. Először is nektek iskolába kell járni, ennivaló kell. De ezeket majd mi felnőttek megbeszéljük, holnap kimegyek hozzátok. Most kapsz ötszáz forintot, itt írd alá, majd anyáddal is alá iratom, vegyél hazafelé abból a boltból kenyeret, ahol tegnap jártál.
Pisti nem akart kenyeret venni, a pénz ott volt a markában, szorongatta, úgy döntött hazaviszi az anyjának megmutatni.
Hazafelé tartott nagy boldogan, elfelejtkezett az óvatosságról, ment az utca közepén. Majdnem hazaért amikor útját állták a cigány suhancok.
– Kik vagytok, hé? Van pízed? Meg se tudott szólalni, már forgatták a zsebeit.
Ő csak arra gondolt, a pénzt, azt nem adhatja, mi lesz velük, ha nem viszi haza? Megpróbált védekezni, de a túlerővel szemben tehetettlen volt. Még a földön is rugdosták. Az egyik olyan erővel rúgott belé, hogy eltört a karja. A nagy hangoskodásra kimentek a felnőttek. Egy termetes cigány ember autóba rakta a földön jajgató gyereket. Bevitte az orvoshoz.
– Ne mongy semmit, elestíl, oszt kész! – oktatta útközben, mit kell mondania az orvosnak.
Az orvos megállapította a törést.
– Be kell vinni gipszelésre a városba, hol az anyja a gyereknek?
– Elesett az úton, azé hoztam én be, majd kűdöm az annyát a papírért drága Doktor Úr! – hálálkodott a cigány ember.
Úgyis lett, hazavitte Pistit, hízelgett az anyjának, szórta a hamisság porát a szemébe.
– Mennyen a papírért, én meg hazaugrok addig. Ha meggyön az orvostúl, beviszem a városba magukat, ne legyen kára a gyereknek.
Még oda is bevitte őket, csak hallgasson arról, kik verték meg. Oka volt rá, az ő fia is ott verekedett a bandában. A városba begipszelték Pisti kezét, haza mehetett. Csendesen viselte a fájdalmat, nem szólt, nem panaszkodott, az ötszáz forintról se.
Másnap reggel megjelent náluk a családsegítő. Rémülten nézett körbe a házban, nem fogta fel először, hogy lehet úgy élni. Az anya hellyel kínálta, de ő nem akart leülni. Vonakodva ácsorgott a szemét közepén. Kikérdezgette őket újra.
– Honnan keveredtek ide drága asszonyom? – próbált a bizalmukba férkőzni.
– Hát Pestről, elcseréltem a lakást erre, de becsaptak, nem ezt ígérték – mondta az anya.
– Jól bevitték az erdőbe, még meg se nézte hova jön? – csóválta a fejét a családsegítő.
– Nem, nem néztem meg – szólt révetegen az anya, majd ránézett érdeklődőn a nőre – nincs egy cigije, már semmink sincs, nem tudok rágyújtani sem.
– Iskolába kell járni a gyerekeknek, maga meg keressen munkát – szólt rá mérgesen a családsegítő -- ne feledkezzen el arról, hogy jelen helyzetben mi a legfontosabb. Nem a cigi, az másodlagos.
Mindennap volt ezután egy kis ennivaló. A falu felfigyelt rájuk. De az anyának esze ágában se volt munka után nézni, sértődötten magába fordult. Nem érezte magát hibásnak. Becsapták, kisemmizték. Úgy gondolta erről a pontról ő nem tud felállni egyedül.