Valahol arra van Magyarország

 

Zotya kapott először állásajánlatot, sikerült egy kórházhoz bejutnia kertésznek, vagy lehetne bárminek nevezni, talán mindenesnek. A hülye panelgyerek azt se tudta melyik végén fogja meg a lombfúvót, vagy hogyan működik a fűnyíró. De elfogadta, mert ezt a munkát sikerült leghamarabb elkapnia. Aztán az ügynökség engem is felhívott, hogy van hely egy Hotelban. Majd kiugrottam a bőrömből örömömben, már nagyon fogytán volt a pénzem. Mikor száz százalékig tudtuk, hogy mindketten dolgozni fogunk, csak akkor szántuk rá magukat, hogy szétnézünk a városban. Ez a tízmillió lakosú város egy igazi Bábel. Nagyon sok ember van az utcán, de a legtöbbjük színes bőrű. Néztük az utca forgatagát és megállapítottuk, hogy igazi angol nincs is köztük. Bármerre néztünk, fotózó turistákat láttunk, kínaiakat a Westminster Apátság előtt, koreai csoportot a Big Bennél, a szállodáknál, képet készítettek a járdáról, a fákról, a lámpaoszlopokról, mindenről, tán még a lepottyantott galambszarról is. Felültünk egy városnéző buszra, arról néztük végig a nevezetességeket. A nap végén ott álltuk a Temze partján. A Temze szürke hullámai nyaldosták a parti köveket, néztem a folyón túl lebukó Napot, és kész röhej, rám tört a honvágy.

– Valahol arra van Magyarország! – mutattam egy irányba, de Zotya lelombozott.

– Nem pont arra, kicsit fordulj balra – vígasztalt, mert látta rajtam, hogy nincs rendben minden. – Majd meglátod, minden rendbe jön, tele leszünk pénzel, lazulunk, élünk.

Nyomozzunk!

 

Mikor elindultak hazafelé, Róza, Sára mellé csapódott, együtt mentek egy jó darabig.

– Elkísérlek, ha nem haragszol.

Egymásba karolva sétáltak a hűvös éjszakában.

– Jössz holnap dolgozni?

– Igen. Teljesen kikészültem, jó volt veletek kibeszélni az agyrémemet, de még most se tiszta a fejem.

– Figyelj Sára, mesélj a pasiról, milyen?

– Mit meséljek? Nincs semmi közöm hozzá. Ő csak jött, hogy hozza az üzenetet, ennyi, meg felhívott, hogy most már vége az egész történetnek, felejtsek el mindent.

– De nincs vége, igaz? – kíváncsiskodott Róza – Tetszik neked ez az ürge, a bankban is láttam. Vagy őneki te. Mindenesetre Zsolt szerint őt is megkaptad a jövőre nézve

– Miket beszélsz? Ez egy nyomorult helyzet, össze ne hozz belőle egy love sztorit. Amúgy... nem is tudom. Így, ahogy mondod...

– Na, nyögd már ki!

– Olyan... szóval, van valami ebben a pasiban, van valamiféle kisugárzása. Vagy valami más, nem is tudom, még nem gondolkodtam igazán el rajta, mi is az, ami érdekessé teszi számomra.

– Bővebben?

– Ennyi. Nincs több. Talán sohasem lesz több... igazából most csak sajnálom szegényt.

– Ne etess. Tetszik neked, azért rohangálsz utána!

– Azért nem nevezném így, hogy futok utána. Furcsa...
– Mi?
– Megtehettem volna, hogy nem megyek el a kórházba. Akkor kimaradok az egész esztelen történetből. De mentem, igazad van. Talán azért mert ő kért meg rá akkor éjjel. Látni akartam még egyszer... azt hiszem.
– Erről beszélek félórája, érdekes számodra a pasi. Szerintem is külalakra elmegy, jó arcú, magas. De gyilkos nézése van. Ott a bankban is, áh... ahogy rám nézett, félelmetes!
– Gyilkos a nézése? Te lökött vagy. Szerintem pont fordítva, egy nagydarab érzékeny fickó, nagyon is... de hagyjuk, ne beszéljünk róla, nincs értelme.
Szótlanul mentek tovább, Róza se fecsegett, ami ritkaságszámba ment nála.
– Képzeld, mi újság van. Anyám leköltözik vidékre, eladja a pesti lakást – törte meg végül a hallgatást Sára.
– Jó neki, van esze. Tudod, hogy én is szívesen mennék... és te?

– Ha mindenütt rend lesz körülöttem, én is lemegyek hozzájuk. Kötelességből. Figyelnem kell rájuk. Na meg van más is. Földbirtokos lettem, egy komoly gazdaság tulajdonosa. Rám hagyta a keresztapám a birtokot.
– Micsoda mázlista vagy hallod! És itt hol kezded a rendberakást? – rántott egyet Sára dzsekijén Róza.
–Nem tudom. Zsolt azt mondta, jön minden sorban.
– Jaj, de hülyeség! Nem jön semmi Sára, neked kell kitalálni, hol kezd el!
– Szerinted? Te hol kezdenéd?
– Először is lenyomoznám a kölköket, hol vannak most. Aztán... haditervet eszelnék ki, hogyan tudnék nekik segíteni. Nem is ülnék a popómon, én biztos nem, hogy a csajszi minden este megkísértsen – nevetett Róza. – Segítsek?
– Rendes vagy, lehet, hogy jól jönne a segítséged. Te kívülálló vagy, higgadtabban átlátod a helyzetet. Meg annyira jól esik, hogy nem néztetek bolondnak. Szóval azt mondtad, nyomozzunk?
– Azt. Nyomozzunk!
– Nyomozhatunk, bár úgy érzem, egyre jobban bele keverem magam abba, amihez nincs semmi közöm.

Sára kedvetlenül ment hazafelé miután elköszönt Rózától. A magány várta, és az albérlet nyomasztó atmoszférája. Mikor belépett a lakása ajtaján, azonnal érezte azt a fura zsibbadást a fejében, amitől lassan a falra tudott volna mászni. Azt az érzést, hogy nincs egyedül, a tudatot, hogy nem lát maga körül senkit, mégis érzékeli, hogy valaki, vagy valami jelen van. Villanyt gyújtott. – Végre fény! – sóhajtott fel.

Az utóbbi napokban sűrűn gondolta, hogy lelép abból az átkozott lakásból, kezdett elege lenni, mintha szellemek gyülekező tanyája lenne a hely. Nem bírja sokáig elviselni idegekkel, hogy mindig lófrál ott valakinek az asztrálteste. El kellene mennie egy pszichiáterhez... lehet csak vele van baj, ki kell ebből a helyzetből lépnie, de hamar.

Végig ment a lakásban, felgyújtogatott minden villanyégőt. Csak akkor nyugodott meg, amikor fényárban úszott minden, még a vécé is. A faliórán már elmúlt tizenegy óra. Eszébe jutottak Zsolt szavai: " Nem kell félned, nem fog kísérteni."

Jelenés

 

Besötétedett, mire felszállt a távolsági buszra. Nem látott már mást, csak a fényeket, amiket a suhanó busz csíkká húzott össze, dobálta őket le-fel, végül maga mögött hagyta az összeset. Hirtelen szűnt meg a fény, mikor kiértek a városból. Csak az autóúton kapaszkodtak össze a szembejövő autók lámpáinak fénycsóvái. Elfáradt, néha úgy érezte, nem tud ébren maradni, lehunyta a szemét és gondolatban végig pergette az elmúlt órák eseményeit. Benjámin körül időzött el a legtöbbet. Felzaklatta a férfi emléke. Nem tudott szabadulni attól az érzéstől, amikor ott álltak a hideg kórházfolyosón összeölelkezve. Próbálta, de nem sikerült megtagadni önmagát, kedves és felkavaró élményként élte át újra azokat a pillanatokat.

Érthetetlen, hogy miért vonzó számára a pasi. A józan ész szerint nagyon elítélendő volt az a jelenet, hisz egy ajtó választotta el őket a haldokló feleségétől. Miért érzi mégis, hogy nem álszent, hogy szereti azt a nőt, és miért érzi, hogy vele sem az. Nehéz összekapcsolni logikusan ezt a történetet.

Örült, hogy hazaért az albérletbe, bekapcsolta a tévét, elnyújtózkodott a foteljában. – Végre itthon, jó lenne egy forró tea – gondolta, de a fáradtsága miatt inkább átadta magát a megnyugvásnak, próbált ellazulni. Nem emlékezett rá, hogy mikor aludt el. Hogy egyáltalán elaludt- e vagy sem? Csak arra emlékezett, hogy furcsa feszültség  uralkodott el rajta. Nem tudta megmagyarázni az okát. Valami történt, és változott körülötte. Lélegzetvisszafojtva figyelt. – Valaki lekapcsolta a tévékészüléket – állapította meg riadtan, hisz nem hallotta a hangját, csak a szíve dobogását a csendben, és még valami furcsa neszt. A szemben lévő fotel felől. Már fulladozott, alig kapott levegőt a félelemtől. –Valaki, vagy valami ott van a fotelben! – Tágra nyílt szemmel figyelt, megbénult a teste. Lassan oszlott a sötétség és meglátta tisztán az alakot. Karola sziluettjét ismerte fel, ott ült vele szemben, viaszfehér arccal. Számon kérőn nézett feléje.

Próbált felállni, de ijedten tapasztalta, hogy nem tud megmozdulni. Kiáltani akart, de egy hang sem jött ki a torkán.

– Megígért nekem valamit, ne feledkezzen el róla! – hallotta az asszony hangját, de olyan távolról, mintha csak visszhangot hallana. – A gyermekeim veszélyben vannak... megígérte, hogy vigyáz rájuk! Ne késlekedjen!

Karola teste felegyenesedett és furcsán közeledett felé. Nem a földön járt, csak kúszott előre az alak a semmiben, mintha a levegőben járna. Érezte, mikor mellé ért az asszony, hogy a félelemtől gyöngyözni kezd a homloka. Az elsuhanó alak először hideg légáramlattal borította be, majd intenzív kórházszagot érzett. Nem tudott utána fordulni, nem engedelmeskedtek az izmai. Nem látta, hová tűnt. De eltűnt, mert oldódott benne a félelem görcse. Levegőért kapkodott, míg lassan megnyugodott.

– Az asszony meghalt a kórházban! – suttogta maga elé. – Eljött hozzám, hogy figyelmeztessen az ígéretemre.

Sára reszketett a félelemtől, a tévében elkezdődött egy amerikai akciófilm. Idegesen lehalkította a készüléket, amiben egy autós üldözés miatt kellemetlenül felerősödtek a zajok.

Egész éjjel égette a lámpákat, nem mert sötétben maradni. Hajnal felé már szúródott a szeme a kialvatlanságtól. Nem mert elaludni, mindig úgy érezte, nincs a szobájában egyedül.

Végül felkelt, összegömbölyödve ült a fotelba, lábait maga alá húzta, és figyelt, mint egy eszelős. Közben arra gondolt, hogy bizonyára elment a józan esze, mert normális ember nem élheti át azt, amit ő valóságként átélt órákkal előtte. Győzködte magát, hogy mind csak álom lehetett, hisz előtte való nap a gondolatai szüntelen a haldokló asszony körül forogtak. Hiszen emiatt rágódott végig, hogy idiótán megígérte egy haldoklónak, hogy teljesíti az utolsó kérését. Bizonyára csak ezért álmodhatott ilyen ijesztő képeket. Majdnem sikerült meggyőzni magát, de eszébe jutott az az éjszaka, mikor kórházban eszméletlenül feküdt az apja, és ennek ellenére látta őt benyitni a szobájába. Megjelent nála, valamit közölni akart vele, de ő csak aludt tovább. Ezer százalék, mikor felriadt, őt látta az ajtóban. Az árnyék akkor is valós volt. – Valami nincs rendben vele, nem értette az egészet. Mi változott meg körülötte? Vele? Mi a fene ez, hogy érzékeli, látja a halott lelkeket? – tépelődött, majd eldöntötte, ilyen ramaty állapotban nem megy be dolgozni. Felhívja reggel a főnökét, kér még egy napot.

A nap felfénylett a kis erkélyre nyíló ablakból, körbe simogatta a szobát, megkereste Sára arcát. Megpihent rajta. Fáradtan elindult a konyhába kávét főzni. – Végre, vége ennek az éjszakának! – suttogta maga elé, míg kivette a filtert a dobozából.

Összerezzent a telefon zenéjére, megállt a mozdulat kellős közepén, aztán rohant, hogy felvegye. Már semmi jóra nem számított az éjszakai rémálom után.

– Igen! – szólt türelmetlenül a telefonba.

– Ne haragudjon, tudom, hogy nagyon korán van... bocsánat! – hallotta Benjámin hangját a vonal túloldaláról.

– Maga az? Hallgatom. Nincs semmi baj, fel vagyok... már rég.

– Csak el szerettem volna mondani... nem tudom... miért gondolom, hogy magát érdekli... – halkult el bizonytalanul a férfi hangja, majd folytatta – Karola, a feleségem az éjszaka eltávozott. Az ígéretét, amit tett neki, így már teljesen elfelejtheti. De még egyszer köszönöm, hogy olyan kedves volt, hogy bejött tegnap a kórházba. A feleségem lelki békéje miatt... és magam miatt is... megmondom őszintén, kellemesen csalódtam önben. Szerettem volna ezt is elmondani, és még azt is, hogy... nekem is jól esett a jelenléte. Akkor... többet nem zavarom. Ég önnel!

Benjámin letette a telefont.

– Ennyi? Megint hamar lerázott. Micsoda stílusa van, belehalok!

Aztán idegesen kikereste Róza telefonszámát.

– Figyelj, szeretnék a haverokkal beszélni ma este, muszáj, hogy segítsetek, mert megbolondulok!

Róza megígérte, hogy összehozza őket annak ellenére, hogy nem volt estére megbeszélt találkozójuk. Furdalta a kíváncsiság, mi baja lehet a kolléganőjének, de végül legyőzte magában a kíváncsiságot. Próbálta inkább Sárát megnyugtatni.

– Jól van aranyom, majd hívlak, mindenhogy összefutunk dumcsizni, ha jönnek, ha nem. Bármi történt veled, vegyél mély levegőt, az segít, nyugi!

Nézte a telefonján a híváslistát, visszakereste az előző számot, amin Benjámin hívta. Látta, hogy az nem mobiltelefon volt, hanem egy nyilvános vonal. Talán a kórház folyosó végén, ott látott sarokban telefont a falon – emlékezett vissza. – Szegény pasi, min megy most keresztül? Nem tudta elképzelni sem, hogy bírja ki agyilag. Tényleg pszichológusra szorul, mert elkezdett aggódni érte. Vagy komplett hülye, az előbb mondta a férfi, hogy nincs tovább szüksége rá, elhúzhat...

Végkép összezavarta a tudatát az éjszakai jelenés és a férfi reggeli telefonja. Az összefüggés a két dolog közt nyilvánvalóvá vált számára. Az asszony szelleme meglátogatta az éjjel, az már biztos. A férje csak megerősítette a tényt, mikor felhívta és közölte, hogy az éjjel meghalt a felesége.

Tehát nem álmodta, valóságos volt a találkozás. Felejtse el, arra kért, de hogyan tehetné meg, hogy elfelejtse? Hisz még halálában is felkereste a felesége, hogy számonkérje az ígéretét! Megőrül az egésztől. Valaki csak tud rajta segíteni!

Hát nem egy Claudia Schiffer

Könnyű szívvel lépett ki a panelházból, nem bánta, hogy beolvad majd a múlt emlékeibe minden ott töltött napja. Nézte a telerondított graffitis házfalakat, kapualjakat. Tudta, hogy ezeken pláne nem fog későbbiekben nosztalgiázni. Lassan szétpattant a lelkét abroncsba szorító burok, és darabjaira hullott. A belső szorongása nem húzta már visszafelé, már nem kellett aggódnia az anyjáért, mint azelőtt.
Vidékre akar költözni az anyja, és nem kényszerből, látja rajta az izgalmat és a várakozást. Menni akar, vágyik oda. Hát hadd menjen! Na, és ő? Benne miért nincs ez a nagy izgalom? Soha nem jutott eszébe egyszer sem az életben, hogy vidékre menjek élni. Egyáltalán nem örült annak, hogy más döntötte el a jövőjét. Mintha elvették volna a saját akaratát, mindenben a halálra készülők döntöttek a sorsáról... a keresztapja, hogy hol fog élni, Karola, hogy ki lesz a családja, talán még azt is eldöntötték, ki lesz a férje.

Idegesen szállt fel a buszra, ami a HÉV-megállóig vitte.

Sokszor volt az egyetemi évek alatt Csepelen Kíránál. Egyetem előtt nem ismerték egymást, csak a gólyabálon találkoztak. Ott jött össze a brancs, és attól kezdve elválaszthatatlanok lettek.

Kírát és az öccsét egyedül nevelte fel az anyja, még gyermekkorukban lelépett az apjuk egy nővel. Kíra mindig azt hajtogatta, hogy az apja egy szemét alak, mert megcsalta az anyját. Szerinte abba is rokkant meg az anyja, a sorozatos megaláztatásba. Mert attól az időtől mindig valami görcsös migrén gyötörte, meg mindenféle kórság. Kíra szerint csak képzelt beteg, hogy jobban kivívja a környezetétől a sajnálatot. Aztán lassan mégis elhitte, hogy beteg az anyja, amit el is mondott Sárának egyik alkalommal.

– Lehet, hogy anyám lelki beteg. Az is nagyon gázos, hisz mindig depressziós és negatív a látásmódja. A beteg lélek meg beteggé teszi a testet. Totál lelki roncs az anyám, és én tudom, hogy azért, mert nem tudja elfelejteni a fatert, szerintem még most is bele van zúgva, az meg ... még a gyerekeiről se akar hallani. A szemét!

Amikor leszállt a HÉV-ről, már tudta, hogy sietnie kell, nagyon elszaladt az idő. Két hosszabb utcán ment végig, ott még bőven voltak emeletes házak, de a város képe, amikor végig ért a második utcán, átváltozott, vidéki hangulat uralkodott el rajta. Drótkerítésekkel övezett kertek mellett haladt, ezeréves feltöredezett járdán botladozott. Nem hitt a szemének, mikor meglátta azt a többemeletes házat, amit pár hónap alatt építettek fel, pont Kíra családjának háza mellé. A magas épület teljesen árnyékba borította a régi, napfényes kertet. – Már itt is elkezdték szétbomlasztani a nyugalmat – csóválta meg a fejét, mikor megállt a zöldre festett kiskapu előtt. Nézett befelé az udvarba, hátha meglát valakit.

Kíra anyja okosan élt a lehetőségeivel. A hosszú ház elejét kiadta már évek óta albérlőknek. Elmúlt évben már a sufniba is beköltözött egy magányos öregasszony. Nagyon meglepődött, mikor ottjártakor hirtelen kilépett a rozoga melléképületből egy vén banya. Nem köszöntek egymásnak, csak összevillant a tekintetük.

– Te nem félsz ettől az öregasszonytól, olyan pont, mint egy boszorkány? – viccelődött Kírával.j

– Hát nem egy Claudia Schiffer az biztos, de ártalmatlan. Kidobták a gyerekei, még a nyugdíja se fogta vissza őket – nevetett Kíra –, most meg jattol az anyámnak.

Kíra anyja hamar leszázalékolt lett az örökös betegségei miatt, azután a szomszéd iskolát takarította mindennap. Megpróbált mindenből pénzt előcsikarni. Sokba került az iskoláztatása a gyerekeinek, csak mert beteg lett, nem lazsálhatott egy napot sem.

A kapu zárva volt. Sára ott topogott jó darabig előtte. Aztán elindult az iskola felé, ahol gondolata szerint már dolgozni kéne az asszonynak.

Az üres folyosó idegesítően kongott a lépéseitől, mikor végig ment rajta.

– Helló, van itt valaki? – kérdezgette egyfolytában.

– Szia, Sára! – hallotta a háta mögül a hangot.

Kíra öccse állt a tanterem ajtajában, kezével a felmosó nyelére támaszkodva.

– Szia, hozzátok jöttem. Anyukáddal szeretnék beszélni.

– Hát vele nem tudsz egyelőre, mert kórházban van. Én dolgozok helyette, hogy ne vegyenek fel senkit. Már tizenhét múltam, így szerencsére megengedték.

A fiú sokat nőtt, erősödött, mióta nem látta. Kopott sportcipője vizes volt, a baseball sapkája fordítva volt a fején, bizonyára az ésszerűség miatt, hogy ne zavarja a munkában.

– Miért van bent a kórházban? Mi a baja anyukádnak?

– Most komoly beteg. Azt hiszem, az a legnagyobb baja, hogy cukros lett. Itthon összeesett. Nagyon megijedtem! – válaszolt a fiú.

Sára látta rajta, hogy jólesik neki az érdeklődés.

– Elhiszem, félelmetes lehetett. És mit csináltál, gondolom hívtad azonnal mentőt.

– Hát... először apámat hívtam fel – válaszolt lehajtott fejjel a fiú, de mikor ránézett Sárára, csillogott a szeme. – Apám hívta a mentőt... azóta mindennap jön, meg ott van a kórházban is.

– Apád?

– Igen. Azt hiszem, jól kijönnek anyával megint – vigyorgott most már felszabadultan. – Lehet, végleg hazaköltözik hozzánk.

– Hát ez nagyszerű hír. Mit tudsz Kíráról? Hívott benneteket?

– Igen, de csak veszekedtek anyával. Összebalhéztak akkor is, mikor indult Londonba. Anyám nem örült, hogy külföldre megy. Mégis elment. Te miért maradtál itthon?

– Meghalt apám, azért. De nem bántam meg, hogy maradtam. Kírával is van odakint most egy kis gond. Pénzt kért tőlem, mikor telefonált. Haza akar jönni. De semmit nem tudok róla, még azt sem, hova küldhetném a pénzt. Ezek szerint nem tudtok róla semmit. Nektek miben tudok segíteni?

– Nem nagyon tudsz, én mindent elintézek.

– Várj, itt a névjegykártyám, hívj azonnal, ha Kíra telefonál, vagy ha segíteni kell valamiben. Számíthattok rám.

– Rendes vagy! – vette el a névjegykártyát a fiú. – Azt mondtad, Kíra hazajön? Megmondom anyának, örülni fog neki, meg apámnak is megmondom. Igaz ők sose jöttek ki egymással...

– Tudom, de azt is tudom, hogy az életünk múlásával sokat változunk. Talán Kíra is megváltozik apáddal szemben. Rendes az öregedtől, hogy törődik veletek.

– Igen, apám sokat változott, nem olyan, mint régen volt. Sokat beszélget velem... szóval törődik a családdal.

– Ezt nagyszerű hallani tőled.

Töprengve ült a villamoson, ami a buszpályaudvarig vitte: – Kira igazat mondott, haza kellene jönnie. Tényleg nem hazudott, azt se tudta megmondani honnan telefonált. Hogy lehetne kinyomozni, most hol van? Hol vannak? Mert csak remélte, hogy nincs egyedül.

Utolsó kérés

Az őszi reggel szürkén ébresztette, szitált az eső, halk surranással folyt az ereszcsatornákon az utca kövezetére. Nem szerette az ilyen reggeleket, nyirkos, ködös, ragadós lett tőle a város. Mikor kiért az utcára, próbálta kinyitni az esernyőjét, de az keményen ellenállt minden próbálkozásnak. Legszívesebben belecsapta volna az első kukába. Már rég tudta, hogy másikat kellene vennie helyette. Sokszor megfogadta, hogy nem vesz vacak kínai tömeg bóvlit, amik nem bírják a napi strapát. Aztán mindig elcsábult az olcsó árak miatt. Végre kipattant az esernyő, de akkorra már a gondosan felfésült haján gyöngyöztek az esőcseppek. – Jó kis reggel! – húzta el a száját önkénytelenül. Az egész élete egy nagy kavarodás, amiben nyakig ül. Úgy vonzza magához a problémás dolgokat, mint a mágnes a vasat.

Este eldöntötte, hogy mindennek utána jár, bemegy a kórházba az asszonyhoz, utána az első busszal Pestre utazik, meglátogatja az anyját, és még az is belefér a napjába, hogy kimenjen Csepelre, Kíra családjához. Hátha okosabb lesz, ha meglátogatja a barátnője anyját. Ezért döntött úgy, hogy fel se veszi a kosztümöt és hozzá a tűsarkú cipőit. Világoskék farmerbe bújt, a lábára sportcipőt húzott. Felvette a bőrdzsekijét és a vállára dobta a kedvenc hátizsákját, amibe találomra bedobálta, amire szüksége lehet egész nap.

A kollégák kíváncsian nézték, mikor a rendhagyó öltözetben beállított. Róza mikor meglátta, vihogott, mint egy fruska.

– Mi van kislány, ma szerda van, jól nézted a naptárt? Mi történt veled?

– Ha nem haragszol, most inkább nem beszélek róla, de ígérem, elmondom máskor. Szeretnék lelépni egy napra.

Róza megértően rábólintott, abbahagyta a kíváncsiskodást, legalábbis úgy mutatta.

Nehezen engedte el a főnöke, hisz közvetlen a hóvégi zárás előtt állt elébe a kérésével.

Kilenc óra körül ért a kórházhoz. Az eső elállt, a Nap lassan szétnyomta a sötét felhőket. – Milyen csodálatos nap lehetne ez is, ha nem lenne ennyi szarság az életemben! – mondta ki majdnem hangosan amit gondolt mikor a kórház portájához ért.

– Felmehetek a kórterembe? Nincs látogatási idő, de hívatott a beteg – kérdezte behajolva az elhúzott kis ablakon.

– Melyik osztályra, hölgyem?

– Az onkológiai osztályra. A tízes kórteremben fekvő Sági Benjáminnéhez jöttem.

A férfi telefonált, közben egyfolytában kalandozott a szemeivel, végig Sára mellein radarozott. Sára egyre türelmetlenül figyelte a férfit, akinek kopaszodó fején nullásra volt nyírva a haja, bizonyára ezzel ellensúlyozta a ritkaságát.

– Már nincs abban a szobában. Átmegy a belső udvaron a „B" épület alsó-szintjére, már ott van – mondta egykedvűen a kopasz, közben szemtelenül folytatta az elkezdett mustrát.

– Mi van? Nem értem miről beszél?

– Mit nem lehet ezen érteni, átvitték az elkülönítőbe!

– Gyökér... – sziszegte maga elé Sára míg elindult a megadott irányba.

– Mit mond, hölgyem? – szólt utána a portárs.

Sára legyintett a kezével, hátra se nézett. Míg átment az aulán, érezte a kávégépekből áradó illatokat, de nem csábulhatott el, kevés volt az ideje, még gyorsított is a léptein. Minél hamarabb túl akart lenni a látogatáson.

A „B" épület megbújt a nagy lombú fák mögötti ligetes, bokros részen. Szinte elhúzódott a főépülettől mint egy szégyenlős gyerek. Sára, mikor belépett a bejárati ajtaján, arra figyelt fel, hogy nagyon nagy a csend az épületben. Túlságosan is nagy, amit ő sose szeretett.

Nem sokáig tartott ez a rossz érzése, mert a huzatos folyosó végéről, halkan surrogva felé gurítottak egy hordágyat. Mikor elhaladtak mellette, már kérdezni akarta, merre menjen, mikor meglátta az alakot az ágyon. Azaz igazából nem látta, mivel az arca is a fehér lepedő alatt volt.

– Halott! – villant át rajta a felismerés, míg döbbenten nézett utánuk.

Egy kéz nehezedett a vállára, ijedten összerezzent, hátranézett, hogy megnézze a kéz tulajdonosát. Az asszony férje állt mögötte. A férfi még fáradtabb, még nyúzottabb volt, mint a legutóbbi találkozáskor.

– Köszönöm, hogy eljött! Megmondom őszintén, nem számítottam rá, hogy eljön. De ha már ilyen lelkiismeretes, sikerül ma nagyon jót cselekednie egy haldoklóval. Már nincs sok ideje szegény feleségemnek hátra. Úgy néz ki, a maga jóvoltából, most teljesülni fog az utolsó kívánsága is. Csak arra kérem, hogy bólogasson. Hadd higgye, hogy megtesz érte mindent. Lehetetlent fog kérni, de tegyen úgy, hogy önnek ez nem jelent lehetetlent. Jó ember volt egész életében, higgye el, megérdemli. Nem tudom, miért magát választotta... én sem értem...

– Maga biztosan tudja, mit akar tőlem a felesége?

– Igen tudom. De mondja ő el személyesen, hisz azért kellett idehívnom. Ha most elmondanám, megfordulna, és itt hagyna engem, azt meg nem szeretném, ha egyszer már eljött. Jöjjön, kérem!

Sára a férfi után belépett a kórterembe, ahol először nem is látott semmit, minden ágy körbe volt véve paravánnal. Akkorra már tudatosult benne, hogy ott végstádiumban lévők vannak. Karola haldoklik. Azért van az elkülönítőben. Már nem is volt olyan bátor és magabiztos, mint reggel, mikor nekiindult a napnak.

A különböző vegyszerektől, fertőtlenítőszagtól kezdett émelyegni a gyomra. Legszívesebben sarkon fordult volna, pedig még azt se tudta, mit fog hallani, miért hívta az asszony. Mi az a lehetetlen kérés, amiről a férfi beszélt a folyosón. Az a nap jutott eszébe, mikor meghalt az apja a kórházban, magányosan, senkitől se búcsúzva. Vívódott magában. Ha egy haldokló beszélni akar vele, azt meg kell hallgatnia. A másik én benne taszította a helytől – El innen, el innen, míg lehet!

Még se tette meg, nem fordult vissza, csak ment Benjámin magas alakja után.

Mikor a függönyt félrehúzta a férfi, Sára meglátta mögötte Karolát, aki ott feküdt kitágult pupillákkal, fehér arccal. Az asszony felismerte Sárát, mosoly jelent meg az arcán.

– Eljött. Tudtam, hogy eljön. Üljön le kedves, meg kell beszélni sok mindent – suttogta alig halhatóan.

Sára várakozóan leült az asszony ágya melletti székre.

– Nagy kérésem van, de ígérje meg, hogy teljesíti. A gyerekeim kicsik, állami gondozásba vitték őket. Ha nem rendeződik a család sorsa, örökbe is adhatják mindkettőt. Azt akarom elmondani, hogy tudom, hogy ön lesz a segítségemre... ön fogja felnevelni a gyermekeimet. Hozza ki őket onnan... hogy az életük boldogságban teljen el. Sajnos nekünk nincs élő rokonunk, nincs senki, aki segíthetne. Csak maga tud egyedül... hogy családban nőhessenek fel és szeretetben.

Karola izgatottan beszélt, látszott, hogy a beszéd nagyon kifárasztja.

Sára viszont megdöbbent a hallottaktól.

Próbálta elleplezni az érzéseit, de nem volt könnyű feladat. Felnézett Benjáminra, tőle várt segítséget, magyarázatot, miről is beszél a felesége? A férfi nem nézett a szemébe, ott állt a felesége ágyvégénél, elfordította a fejét és valahová távolba merengett. Talán ott sem volt velük lélekben. Egy pár pillanatig nézte a fáradt, mégis szép férfiarcot, melyen a belső idegek játékaként meg-megrándultak az arcizmok. Sóhajtott egyet és újra az asszonyra próbált koncentrálni. Karola szemeiben különös fény égett, várakozóan figyelte Sára minden mozdulatát. A tudata tiszta volt abban a pillanatban és a vele szemben ülő nő minden rezdülését élesen lereagálta. Látszott rajta, hogy nagyon fontos, milyen választ kap tőle.

Sára pár másodpercig nem válaszolt, nézte a haldokló várakozó arcát, közben önmagában vívódott azon, hogy kerülhetett ilyen lehetetlen helyzetbe. Arra gondolt, hogy most már végkép fel kellene állnia, és megmondani az igazságot: – Bocsánat, nem a megfelelő személyt hívták ide. Én nemrég múltam huszonöt éves, azt se tudom mi az, hogy nevelni egy gyereket, hát még kettőt! Teljesen én se vagyok megnevelve. Önök nem ismerik, nem ismerhetik az én kicsapongó, felelőtlen múltamat, szóval eltévesztették a házszámot rendesen. Viszlát!

Már majdnem ott tartott, hogy mindezt ki is mondja hangosan, mikor eszébe jutott Benjámin könyörgése.

„Csak tegyen úgy, hogy mindent megtesz, amit kér, játsszon el egy szerepet."

– Rendben van. Minden úgy lesz, ahogy kéri. Mindent megteszek a gyerekekért! – mondta ki végül azt, amire megkérte a férfi és újra felnézett Benjáminra, várta, hogy legalább egy elismerő pillantást küld felé.

Benjámin arcán meglepetés tükröződött, talán feltételezni sem merte addig, hogy belemegy a játékba, amire előzőleg megkérte.

Karola ajkán megkönnyebbült mosoly jelent meg.

– Tudja – szólt Sárához boldogan –, Isten keresztezte a mi utunkat, üzenetet kaptam, hogy csak magában bízhatok. Én most nyugodt szívvel hagyom itt a földi utam, mert maga odaáll majd a helyemre és tovább megy azon. Én megláttam a jövőt... láttam magát és a két kislányomat kézen fogva és boldogan. Csak maga előtt láttam egyenes utat... a férjem előtt nem láttam... – nézett fájdalmasan a férjére.

– Értem... azaz nem egészen, mégis...– nem tudta mit is mondjon, hogy ne tűnjön el a varázs, ami mosolyt csalt a haldokló arcára.

– Én most elmegyek, hogy ne zavarjam tovább önöket, bizonyára sok mindent meg kell még beszélniük. Isten önnel... magával is! – fordult Benjáminhoz – Keressen meg, ha szükségük lesz rám. Nem tudom, mit lehet ilyenkor mondani... annyira sajnálom, hogy ilyen nehéz az életük! – simította hátra a szemébe hulló haját zavartan – Majd találkozunk – mondta ki végül és felállt, hogy búcsúzzon.

Aztán eszébe jutott, hogy Benjámin nem is tudja a telefonszámát, bevillant, hogy mindig van nála névjegykártya, keresett egyet a táskájában, és odaadta Karolának.

– Akkor... ha szükség lesz rám.

– Köszönöm, így mindent lerendeztem. Látom, zavarja, hogy meghalok. Ne zavarja, én már belenyugodtam a sorsomba. Ott már nem fáj semmi, ahová megyek... voltam ott kis ideig. Tudom, miről beszélek, de visszatértem, hogy felkészítsem magát.

Megsimította Sára kezét.

– Segítsen nekem! – az asszony szemében könyörgés volt – Láttam a jövőt. A sok szenvedést a családomban. De maga elviszi nekik a szeretetet, vigyázni fog rájuk... láttam. Úgy gondoltam így helyes, hogy tudja előre, mi lesz a feladata...

– Segítek asszonyom, minden rendben lesz, ígérem! – hajolt közel hozzá Sára, a két nő keze összefonódott, a tekintetük összeolvadt egy kis időre.

Benjámin odalépett hozzá, gyengéden megfogta a könyökét.

– Köszönöm, hogy eljött. Kikísérem!

Ismeretlen erő

 

Sára értetlenül nézet rá, meglepődött az őszinte szavakon, amik valahogy nem voltak összhangban Róza kifelé sugárzó énjével, vörös felvarrott hajával, vastag sminkjével. Nem rajongott az első napokban a kollega nőjéért. Túl színpadiasnak, kiismerhetetlennek ismerte meg. Később rájött, hogy tudatos volt minden Rózában, még a felvett személyisége is, ami mindenkit megtévesztett. A magánéletében próbált megszabadulni a külsőségektől, kisebb nagyobb sikerrel, mert lassan egyé nőtt vele, formálta, mint az olvadó viaszt a láng. Smink nélkül nem igen látta senki az arcát, még a legközelebbi barátai sem.

– Nem értem miért vagy annyira oda azért, ami tegnap történt, úgy nyomod a szöveget itt, mint aki lázad a pénzrendszer ellen. De úgy látom, te is elejétől fogva elfogadtad, amit nyújt számodra. A többszörös fizetést például, mint ami kint van a civil életben. Én se vagyok különb, tisztában vagyok vele. Megalkuvó lettem. Jól jött a kecó, amit biztosítanak, a plusz pénzek, a jó fizetés. A segítség, hogy átütemezték a hitelünket. Eladtam a lelkem a biztos megélhetésért. Nincs szavazati jogom háborogni, kritizálni a rendszert. Őszintén nem is merem. Mi van, ha kinyitom a szám? Változik valami? Persze hogy változik! Úgy repítenek ki az utcára, hogy a lábam se éri közben a földet.
– Nem erről van szó – fortyant fel Róza –, szükség van a hitelező rendszerekre. Csak át kéne gyúrni, megreformálni az egészet. Most ebben a formában az egész csak egy uzsoraszervezet te is tudod. Ne fogd már annyira vissza magad! A tisztánlátás nem bűn kisanyám. Hogy mit gondolsz, és mit csinálsz, két külön fogalom. Találkozzunk este, itt nem beszélhetek a falnak is füle van, oké? – mondta Róza már halkabban, közben idegesen beletúrt a hajába.
– Rendben. Hol találkozzunk?
– A Vörös Rubinban, itt van a belvárosban, a Fenyő utcában a Pláza mellett. Ott szoktunk lógni páran esténként. Gyere oda kilencre.
– Oké! – ezzel Sára el is fordult Rózától, új ügyfele érkezett.
Négy órakor bezárták a főbejáratot, kicsit elengedhette magát ő is, közben úgy tett, mint aki elmélyülten figyeli a gépén futó adatokat. Igazából nem látta azt sem mi van a monitoron. Meditált. A saját személyiségében történt változásokon, ami már feltűnővé vált önmaga számára is. Megfogalmazódott benne az érzés is, amit addig nem tudott azonosítani. Szorongást érzett, valamilyen ismeretlen félelmet. Nem látott maga körül mást, csak az emberi közönyt egyik oldalról, a másik oldalról a kiszolgáltatottságot.
Vonultak elé a megkopott arcú emberek, csak azért, hogy ráhintsék a kilátástalan sorsuk kenyérmorzsáit. Az addig ragyogó aurája szitává lyukadt, a réseken beszivárgott hozzá a belőlük áradó negatív hullámáradat. Ez a meló teljesen kikészíti, ijedt meg a felismeréstől – Hát nem erről álmodott, hogy ez tölti ki az életét. Lekapcsolta a számítógépét.
Felállt a székéről, szedelőzködött. Összenézett Rózával, aki intett neki.
– Gyere Sára, várlak, ne gubbaszkodj otthon!

Az első megálló után leszállt a buszról, egyedül akart maradni a gondolataival, Ráérősen sétált, majd bement a boltba. Sokáig nézelődött. A kosárba már benne volt minden, ami kellett egy vacsorához. Eszébe jutott Karola. Visszafordult az édességekkel teli polchoz, csokit, süteményt és üdítőt vett le róla.

Elhatározta, hogy meglátogatja a kórházban az asszonyt. Hogy miért döntött így, maga se értette: hisz csak egy ügyfél, nem lehetne érzelmi kötődése hozzá, ennek ellenére mégis látni akarta. Mikor leszállt a kórházhoz közlekedő buszról, megállt a járdaszigeten, összegombolta a kabátját. Egyre jobban eluralkodott rajta a bizonytalanság. Tudta, hogy nem sok értelme van annak amit csinál, hiszen egy vadidegen asszonyt akar meglátogatni, akit csak futólag ismer. Már átértékelte többször magában, hogy mi váltotta ki belőle ezt a nagy empátiát: az asszonyból áradó kétségbeeséstől nem tud megszabadulni. De annyi elég ahhoz, hogy törődjön tovább a nő sorsával? Neki semmi köze ezekhez az emberi tragédiákhoz, még azt kellene, hogy mindenki nyomorát magára vállalja, mintha ő lenne azoknak az előidézője. A gondolatai közé befurakodott az asszony férjének vádló tekintete. Mi lesz, ha újra találkoznak, mit mond majd neki, ha megkérdezi, hogy mit keres a felesége betegágyánál? Milyen indokot tud felhozni, ami meggyőzi majd arról, hogy őszinte a látogatása? Egy pillanatra megtorpant, de elhessegette a félelmeit, ment tovább, mint egy megszállott. Hiába gondolkodott tisztán, olyan érzés uralkodott el rajta, hogy tehetetlen, mert egy külső erő irányítása alatt van, érzékelte az erőt is, ami minden gondolatát egyfelé terelte.

Gyász

 

Sajnálom 

 

A kórház folyosóján végig lebegett a fertőtlenítő szag. Tudta, hogy nem mehet be az intenzívre, mégis kinyitotta a kórterem ajtaját egy pillanatra. Meglátta az apját, ahogy rá volt kapcsolva az életfunkciókat ellenőrző gépekre. Egy negyvenes éveiben járó orvos közeledett feléje, Sára gyorsan becsukta az ajtót és elindult az orvos felé.

-- Kérem, bocsánat... Závori Mihály, az apám... megtudhatom, hogy van most, segítene? -- akadozott az idegességtől a szava.

-- Az ön apja? Súlyos az állapota. Ha itt akar maradni, van egy váró a folyosó végében! -- szánta meg a lányt az orvos, barna szemeiben részvét csillant. -- Itt nem tartózkodhat!

Engedelmesen elindult arra, amerre mutatta az orvos a várót. Egy család ült még ott rajta kívül. Úgy értelmezte a beszélgetésükből, hogy a hozzátartozójukat műtik éppen. Behunyta a szemét, gondolatai vadul kergették egymást. -- Hitelt vettek fel, hogy tanuljak -- suhant át rajta már századjára. Aztán eszébe jutott az előző éjszaka a kávézóban. Az apját közben vitte a mentő. Gyűlölte önmagát a vaksága miatt. - Vége! Pont. Befejezi a piálást, csak gyógyuljon meg az apja! Az utóbbi időben érezte, hogy valami változik körülötte. Mintha átléptt volna egy ismeretlen ajtó küszöbén, és ahová jutott, ott csak félelem várt rá. Megmagyarázhatatlan emlékek törtek rá a múltból. Talán ezek az elfeledett emlékek jelenthettek valamit, figyelmeztetést, hogy nézzen a tükörbe, ki is valójában. Az anyja szerint egy elvetemült, érzéketlen teremtés. De szegény keresztapja mindig azt mondta  „Te Isten ajándéka vagy, okkal születtél le a Földre."  Rengeteg minden jutott eszébe, ki volt az agya teljesen, már tisztán látta, hogy minden volt addig, csak Isten ajándéka nem. Összegörnyedve, kezébe temetett arccal ült, elmerült a gondolataiban, megszűnt a külvilág körülötte. Képeket látott maga előtt, a huncut mosolyt az apja arcán, mikor dugta a pénzt a kezébe, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, elapadhatatlan pénzforrásból merítene hozzávalót. „Kislány csak vigyázz magadra, szóljál, ha kell még."

Zenélt a telefonja, a barátnője hívta.

-- Hellóka, mizujs? -- hallotta Kíra vidám hangját. -- Készülsz már a hosszú útra?

-- Én nem megyek veletek, apám szívinfarktust kapott -- suttogta idegesen a telefonba.

-- Na, ezek az ősök, megrendelésre betegszenek le! Mindegy. Bocsi, azt akartam mondani... szóval sajnálom az öreged, félre ne értsd... pedig összejönnek a dolgok, előbb, mint egy hónap, most tudtam meg pár perce, két hét múlva indulunk = újságolta izgatottan Kíra, mint akihez semmi komoly információ nem jutott el a barátnőjétől.

-- Én maradok, az én részemre ne intézzetek semmit. Véglegesen elhatároztam. Jobb lenne, ha te is maradnál!

-- Nem ment el az eszem. Ha azt hiszed, rá tudsz beszélni, hogy itthon maradjak, nagyon nagyot tévedsz aranyom. Akkor te egy idióta vagy, már ne haragudj! Az ősökről csak annyit, nem értenek a mostani élethez, olyanok, mint a legyek a ragasztóban. Csak vergődnek.

-- Nem akarok erről vitatkozni! Túltárgyaltuk!

Feldühítette Kíra lekezelő modora, ingerülten kinyomta a telefonját.

A folyosó felől gyors lépésekre lett figyelmes, felállt, hogy megnézze, mi történik. Oda sietett két nővér, ahol az apja feküdt. Önkénytelenül indult megnézni, mire az a nagy sietség. A tiltás ellenére újra benyitott az intenzívre, lebénulva nézte, ahogyan próbálják odabent újjáéleszteni az apját. Szédült, levegő után kapkodott, mikor látta, hogy a szív ritmusa egy végtelenbe nyúló vonal lett a monitoron. Furcsa gyengeséget érzett, lehűlt a levegő körülötte, mégis mint a harmatcseppek, megjelentek a homlokán az izzadság gyöngyei. Visszalépett az ajtóból és megállt a folyosó közepén. Úgy érezte örökkévalóság óta áll egyedül, teljesen elhagyatottan. Valaki átölelte a vállát.

-- Sajnálom... 

 Felismerte az orvos hangját.

 -- Figyelmeztettem, hogy ide nem jöhet be!

A szó, hogy „sajnálom", lassan eljutott a tudatáig, a lábaiból minden erő kiszállt, hogy össze ne essen egész testével ránehezedett az orvos mellkasára. Az orvos átölelte.

-- Nincs igazság a földön, még el sem köszönhettem tőle... -- suttogta kétségbeesve maga elé. Az orvos visszakísérte a váróba, közben próbálta megnyugtatni.

-- Részvétem. Tudom, mit érez most. Nemrég veszítettem el én is a nagymamámat, akit a legjobban szerettem, aki felnevelt. Higgye el, mindent elkövettünk, hogy megmentsük az édesapját. Sajnos, a mi tudományunk is véges. Kér egy nyugtatót?

Sára ingatta a fejét, nem tudott beszélni, a torkát belülről folytogatta egy láthatatlan kéz. Szédelegve ment lefelé a lépcsőn, úgy érezte, bármelyik percben összeeshet. Nem hívta fel az anyját. Majd ha hazaér, csak akkor mondja el neki, nem lehet egyedül, mikor megtudja. A kijárathoz érve valaki megszólította.

-- Kedveském, mi a baj? -- Meglepődve ismerte fel az öreg kiflis hölgyet. Milyen öreg, gondolta gyűlölködve, az apja meg milyen fiatal volt, mégis ő halt meg.

-- Megyek az unokámhoz, megnézi a szívem. Ne felejtse el a meghívást, érvényes most is... tudom, hogy eljön hozzám nemsokára.

-- Hagyjon engem békén! Nincs valami sok közünk egymáshoz! -- kiáltott dühösen utána Sára.

Az öregasszony nem állt meg, ment tovább, de Sára hallotta, ahogy továbbra is hozzá beszélt.

-- Ugyan, kedvesem, ezen ne vívódjon. Semmire nem tudunk biztos választ, erre sem. Találkoztunk, ezért közünk van egymáshoz. Igaza van, tényleg fiatal volt a halálra, de ne sajnálja az apját, neki már könnyűek a léptei. Inkább önmagát sajnálja, maga maradt apa nélkül. Mondtam, hogy elkezdődik... nem hitt nekem.

Sára döbbenten látta, milyen furcsán elmosódott az öreg hölgy körvonala, ahogy belépett a liftajtón. Mint egy kísértet. És honnan tudja, hogy meghalt az apja? Mégiscsak jó lett volna az a nyugtató a dokitól, gondolta és még jobban összezavarodva indult a kijárat felé.

Számonkérés

Hol voltál? Hívtalak az éjjel!

Sára hozzálépett, kivette a táskát a kezéből, és várakozón megállt előtte.

- Mártikám, remélem nincs nagy baj? - szólt át Sára válla felett a szomszédasszony.

- Baj van Etelkám, de most hazaküldtek. Istenben lehet csak bízni. Kicsit pihenek, aztán visszamegyek hozzá.

Szótlanul léptek be az ajtón a lakásba, csak ott jött ki a remegés az anyjából.

- Mi van anyu, mondjál már valamit! Én semmit se tudok, mi volt itthon az éjjel? - kérlelte Sára.

Az anyja visszanézett rá, szúrós hideg fény villant meg a szemében, ami nem volt Sárának ismeretlen, most mégis megijedt tőle.

- Mit tudsz te rólunk? Itt laksz egy fedél alatt velünk, de csak laksz, mint egy albérlő. Egyetemre akartál menni? Hát elmentél! Külön világ, amit mi úgyse értünk meg. Haverok, meg a bulik! A kötelező zsebpénz, a ruhák! Le ne maradj a drága barátaidtól, még kinéznek. Mit érdekelt téged, miből? Hogyan? Meddig bírjuk? Apád agyonhajszolta magát miattad.

- Nem értek semmit sem!

- Nem vettél észre semmit a sűrű programodtól? Hogy veszekedtünk egyfolytában? Istenem! - csapta össze a két tenyerét az anyja. - Milyen világban élsz te, hogy ennyire homályos a látásod?

- A hitelre gondolsz, az előbb láttam a papírokat.

- Arra az istenverte hitelre, amit még öt évig kellene fizetni, igen.

- Miért vettétek fel?

- Szerinted? Telt volna a hóbortjaidra? Apád mindent meg akart adni neked, hiába kérleltem, hogy nem bírjuk, hát itt a vége! Összecsaptak a fejünk felett a hullámok.

- De soha nem szóltál róla, legalább elmondhattad volna. Akkor nem megyek a haverokkal, nem utazom velük mindenhová. Dolgoztam volna inkább.

- Dolgoztál volna? - kiáltott fel dühösen, szinte hisztérikus hangon az anyja. - Mármint te? Tudod mi az, hogy munka? Még a közelébe se engedett apád, annyira féltett a széltől is szegény. Én mondtam neki, hogy egy hálátlan senkit nevelünk így fel. Nem tisztelsz bennünket, nem leszel támaszunk öregségünkre. Észre kellett volna venned kislány, de csak a kezed nyújtogattad. Apád meg telerakta pénzzel! Összegörnyedve leült a konyhába a sarokülőre, onnan folytatta egy beletörődött sóhaj után, most már halkabban. - Mert az okozott neki boldogságot, hogy az ő kicsi lánya mindent megkap. Nem akartam az örömét elvenni. Hát ez lett belőle. Jó ideje nem tudtuk fizetni a hitelt, de azt mondta, neked ne mondjuk el, nehogy zavarjon a tanulásban.

- Most, hogy van apu?

- Rosszul, nagyon rosszul - ejtette kezét tehetetlenül az ölébe az anyja -, túl nagy a szívizomelhalás. Szeme sarkában megjelent egy könnycsepp. Ott ragyogott egy darabig, mint egy gyöngyszem, aztán végig folyt az arcán, szabad utat adva a következőnek.

- Bemegyek hozzá! - idegesen öltözni kezdett. - Te meg pihend ki magad, aludjál egy kicsit!

- Jól van, menjél csak. Kicsit pihenek, megyek én is utánad.

Míg sietős léptekkel ment lefelé a lépcsőn, eszébe jutott az éjszakai látomása, az alak az ajtóban. Hirtelen félelem fogta el. Hisz akkor szentül meg volt győződve arról, hogy az apja nézett be hozzá. De hát az apja akkor már a kórházban volt, ő mégsem lehetett. Ki állt ott az ajtóban? Mert állt valaki, biztosan tudta, nem ment el a józan esze. Meggyőzte magát, hogy csak egy álom lehetett. - Csakis egy álom. Vagy baj van vele, talán az utóbbi időben elszívott füves cigiktől elkezdett hallucinálni, víziókat látni, mint Fekete Pufi.