Hiányzol

 

Este mikor magába maradt, felhívta Rózát.

– Mond csak mi volt az a telefon délelőtt, hogyan változott meg a véleményed ilyen hirtelen?

– A véleményem még most is ugyanaz, de a haverok melléd álltak és képzeld közülük ki leginkább. Nem fogsz rájönni, lefogadom.

– Kicsoda?

– Hát doki. Azt tudod ugye, hogy csak csettintened kéne a srácnak, oda van érted most is.

– Részeg volt, ne beszéljünk róla...

– Ő igen aranyalmám, de te színjózan. Erre mit tudsz mondani? Szerintük csak szórakozol a férfiakkal, aminek egyszer nagyon rossz vége lesz. Zalán szerint el kellene végre dönteni, mit akarsz. Ha komolyan megérintett a börtönben csücsülő fazon, emeld fel a feneked és tegyél meg mindent, hogy érezze az illetékes is ugyanezt, mármint, hogy nemhiába epekedik utánad. Neked van szabad mozgásod, neki nincs. Zalán szerint egy férfi, ha szerelmes, nem lenne képes ilyen szinten elhanyagolni egy nőt... de itt teljesen más a szitu, hisz börtönben ül a szerencsétlen. Tehát neked kell átvenni a pasi szerepét, segíts rajta, hogy ne csavarodjon be.

– Annyi a munkám Róza, ki se látszom belőle, fáradt vagyok, meg aztán nem tudom megoldani a nagy távolság miatt, hogy folyton hozzá rohangáljak... a találka előtt egy nappal utaznom kellene. Nem fog menni... nincs se erőm se időm légyottokra. Figyelj Róza, mindennap beszélek vele, én nem érzem olyan tragikusnak a helyzetet, majd csak letelik az a két év. Jó, néha maga alatt van, próbálom tartani benne a lelket, ahogy tudom persze.

– Akkor húzd rá erre a kapcsolatra a halotti leplet kisanyám! Gondolod, két évig kibírja valaki a börtönben, ha rá se néznek kintről? Mondtam, ha egyáltalán rám figyeltél délelőtt, hogy segítek. A többi is komoly, amit mondtam... azt mondod sok a dolgod? Na, jó kifogás! Kinek dolgozol annyit? Akinek annyira bizonyítani akarsz, pont az fog tőled elfordulni, nem sok időt adok rá. A kapcsolatodon dolgozz először, utána lehet a többire hajtani... nagy okos! Nem hiszem el, hogyha valaki belezúg egy pasiba, ilyen érdektelen legyen iránta. Én biztosan véresre járnám utána a talpam. Na, ha csak ennyi nálad a románc, nincs értelme a további szájtépésnek.

Sára kis ideig hallgatott mert meglepte Róza lázadozása.

– Jól van, átgondolom.

– Ne gondolkozz sokat. Két napot tervezz be minden hónapban, hidd el, bele fog férni az idődbe. Csak előre tervezés kérdése az egész, a kégli itt van nálam, a pasi a börtönben, csak te nem vagy a képben sehol.

– Rendben van, estére megbeszélem vele, hogy kérvényezzen újra kimenőt, majd felhívlak, ha lesz eredménye – hajolt meg Sára Róza akarata előtt.

Még beszélgettek egy darabig más témákról, nagyon úgy látszott, helyre állt kettejük között a régi meghitt baráti kapcsolat.

–Talán mégis igazuk van – gondolta át újra a barátnőjével folytatott beszélgetést – Benjámin, minden esetben mikor beszélgetünk, elismeri a mostani erőfeszítéseim, biztat folyton, de lehet merő udvariasságból. Nincs abban a helyzetben, hogy bármi másra képes legyen. Mit tudok róla? Igaza van Rózának. Semmit. Elhiszem vakon, amit mond, közben csak udvarias társalgást folytatunk... a semmiről.

Végig feküdt az ágyán, nem gyújtott lámpát, lehunyta a szemét és próbált gondolatban eljutni Benjámin jelenlegi világába. Nem volt nehéz, hisz sokszor mesélt a férfi a benti életéről. A rideg folyosókról, a rácsos ablakokról, ajtókról. A betonhoz rögzített bútorokról a zárkában. Látta Benjámint az emeletes vaságy alsó részén feküdni. Fölötte ott forgolódott egy másik rab, aki mindig beszélt álmában. Szinte érezte a langyos melegben összekeveredett testszagokat, a kibírhatatlan összezártságot.

– Ha helyet cserélnénk, mi adna erőt, hogy ne ordítsak, ne balhézzak folyton? – elmélkedett tovább.

Tudta, hogy a férfi visszafojtja az indulatait, mert mindent elvesznek tőle, ha nem tud uralkodni magán. A telefont, a kimenőt, a láthatást. Még csomagot se kaphat. Csomag! – villant át rajta a felismerés – karácsony óta nem küldött neki semmit. Már több mint egy hónapja nem találkoztak és a gyerekeit sem látta közel két hónapja.

Összerezzent a telefon zenéjére, tudta, hogy itt az idő, Benjámin hívja. Felvette a telefont, de összeszorult a torka, alig tudott megszólalni.

– Valami baj van? – kérdezte aggódva a férfi – Nagyon csendben vagy.

Eldöntötte, hogy elmondja, min rágódott addig, aztán mégis csak egy sóhajra futotta.

– Nagyon kérlek, válaszolj! – kérte Benjámin egyre türelmetlenebbül.

– Igen. Baj van... mert... nagyon hiányzol.

Most meg a vonal túloldalán lett csend, majd onnan is átsuhant egy sóhaj.

– De hisz tudod, hogy nekem is minden percben hiányzol... nagyon... nagyon hiányzol.

– Kérlek, kérj kimenőt minden hónapban. Úgy döntöttem elutazom hozzád. Talán könnyebb lesz mindkettőnknek, ha rendszeresen tudunk találkozni.

– Nagyon megterhelő számodra az utazás... gondolom.

– Igen, megterhelő. De ha nem láthatlak az mindennél rosszabb.

– Köszönöm, jó hallani – sóhajtott fel újra a férfi. – Nagyon jó érzés tőled hallani.

Az a pár perc, amit beszélgetéssel töltöttek, nagyon hamar elszállt. Mikor Sára letette a telefont hálásan gondolt Rózára – Mégis csak jó egy barátnő ebben a kavarodásban, szerencsére nem olyan elfogult, mint ő.

Ha még azt is láthatta volna, hogy mennyire boldoggá tette Benjámint azzal, ahogy széthintette körülötte a reményt, hogy újra és újra találkozhatnak, és ezért nem neki kellett könyörögnie, hanem Sára akarja." Hiányzol" – hallotta még Benjámin sokáig bent a lelkében Sára hangját. A hang zenélt és suttogott, átölelte és bebújt minden idegszálába, benne remegett egész éjszaka.

Jó barátok

 

Róza nagyon hamar rájött és megbánta, hogy Sára lelkébe tiport. Sára ugyanis nem csak hogy lecsapta a telefonját, de fel se vette később, hiába hívta minden nap. A barátaival is kitárgyalta egy este, hogy mennyire idióta lett a barátnője, diszkréten elhallgatva, hogy vérig sértette mikor elengedte a gyilkos kritikáját a börtönben ülő Benjáminról. Nagyon meglepődött, hogy nem adtak neki igazat. Még doki se, pedig tőle elvárta volna, hogy mellé álljon.

– Mit gondolsz Róza, mi férfiak olyanok vagyunk, mint egy kőszobor? Hát nagyot tévedtél. Mi is tudunk sírni, jajgatni, kétségbeesni! Tán néha még jobban, mint ti nők. A külső elvárások miatt próbáljuk csak az ellenkezőjét mutatni. Színjáték a nagy arcunk, amit mutatunk a külvilág felé. Kiskorunktól így neveltek a szüleink – „ne sírj, egy kisfiúnak nem illik sírni" – ha elestünk mit kaptunk? – „katonadolog"! – mikor felnőttünk, már elérték nálunk, hogy összeszorított foggal tűrtük a fájdalmat. De ez csak látszat, nagyon is érzékenyek vagyunk és sebezhetőek. Azt mondtad, mikor Sára még itt élt a városban kiengedték hozzá a börtönből egy alkalommal az emberünket és eltölthettek együtt egy napot? Na, erőltesd meg magad, ha egyáltalán képes vagy rá, és képzeld el, milyen kegyetlenül bánik a sors a pasival, akit te most annyira alázol. Mozdulni se tud a sittről, csak egy lehetősége van, lehet kétségbeesni, hülyeségeket kitalálni, depressziózgatni. Igen, a drága barátnőd a hunyó az egészben. A nőkre jellemzően túlforogta az egész sztorit!

– Miről beszélsz? – nézett Róza értetlenül Zalánra.

– Nekem is volt egyéjszakás románcom Sárával... igaz részeg voltam. De szabad emberként döntöttünk másnap, hogy csak annyi volt. Ha biztatott volna Sára, hogy jó vagyok nála, mint ahogy biztatja most ezt a pasit, nem tudna levakarni magáról. Ez a különbség egy szabad és egy rabosított férfi közt. Remélem érted, amiről beszélek? Itt csak Sárának van szabad mozgása, de ő ledekkolt vidéken, beleölte magát az újrakezdésbe. Ne érts félre, tisztelem azért, amit csinál, de az élet nem csak erről szól. Ha nem szereti senki az embert, szart ér az egész újrakezdés, bármilyen nagyot tudunk alakítani általa. Végül is mindent egy ok miatt csinálunk, és az a hajtó motivációnk, hogy valaki elismerését meg akarjuk szerezni. Döntenie kellene nagyon gyorsan, mennyit ér neki ez a kapcsolat.

– Nem értem, hogyan sétált ebbe a kilátástalan kapcsolatba. Szerintem teljesen elvesztette a realitását – fortyogott tovább Róza, mintha semmi nem ért volna el hozzá abból, amit a doki mondott.

– Ahhoz, hogy ítélkezni tudj valaki fölött, meg kéne ismerned, hogy ki az illető valójában. Ha nélküle ítélkezel, felszínes és pontatlan a véleményed, amit megalkotsz róla. Nézz rám, itt vagyok egy aránylag jó szerelésben, hogy tetszem? A legvadítóbb After shav-ét használom, okos telefonom van, autóm, lakásom, jó dumám, egzisztenciám, mégse jöttem be Sárának. Akkor most mi számít szerinted? A nagy büdöst számít csak a külsőség, láthatod. Lényeges a megjelenés persze, a bőröd, a hajad, a nézésed, a testfelépítésed bizonyára. De a legfontosabb a kisugárzásod, csak ebben van valami titok, mert a továbbiakban megfoghatatlan, miért szeret meg valaki pont téged, vagy te miért szeretsz meg valakit. Ebben a pasiban van valami plusz, én úgy gondolom, ami Sárát rabul ejtette. El kell fogadnod Róza, inkább segíteni kéne rajtuk.

– Na, de okos vagy már megint, mármint mi segítsünk! Ugyan, hogy képzeled?

– Mondjuk te külön is, és mi is...

– Bővebben, mert kezdem elveszíteni a fonalat – méltatlankodott Róza.

– Én tudom, hogy mit tudnánk közösen segíteni – kapcsolódott a vitába Zsolt. – Le kéne mennünk, segíteni egy két hét végén. Kis meló egy kis víkenddel összekötve... végül is hívott bennünket. Emlékeztek?

– Jó ötlet, én is szeretném a gyerkőcöket megismerni. Jól összeszedte őket, arab, cigány, magyar. Hihetetlen ez a csajszi! – helyeselt mosolyogva Kátya.

– Engem nem szívesen lát bizonyára. Kicsit összegubancolódott a barátságunk... – mondta keserűen Zalán.

– De ósdi felfogású vagy hallod, jólesett mindkettőtöknek, nem bánt ő egy szóval se, csak te hagyd abba a cikizést nála! – szólt Róza indulatosan dokira – Na, és én? Mit tudok segíteni szerintetek?

– Van kéglid. Nehogy én mondjam már meg. Vedd rá, hogy emelje ki a popóját a szekérderékból, minden hónapban egyszer, és hozza a pasi gyerekeit is, mert azok is hozzá tartoznak a meséhez. Talán elébe tud menni, hogy ne csavarodjon be az emberünk, mire kiengedik a sittről – jött azonnal Zsolttól a legészszerűbb tanács.

– Benne vagyok én is – lelkesedett Anna. – Sűrűn beszélgetünk telefonon, szerintem itt az ideje, hogy megmutassuk, hogy a barátság megmaradt, hiába van távol tőlünk. Én is észrevettem, hogy bizonytalanná vált velünk kapcsolatban. Akkor megbeszéltük?

– Meg, csak van egy kis bibi... nem veszi fel a telefont, ha hívom... – vallotta be Róza.

– Írj neki egy sms-t. Azt csak elolvassa.

Róza mikor hazaért, bepötyögött két sort a telefonjába:

„Sára!

Remélem, elolvasod és már nem haragszol rám. Nagyon fontos, hogy beszéljünk Benjáminról és a lányairól. Kérlek, hívjál fel, életbevágóan fontos, amit el akarok mondani.

Róza."

Esély

 

Mi a baj azzal az iskolával? Nagyon le vagytok maradva. A nyolcadikat el kell végezni, hogy tudjatok tovább tanulni – érvelt Sára tovább.

– Na, ja, má' félév hiányzik. Minek mán! – sóhajtott ingerülten Zita.

Sára úgy döntött nem firtatja tovább ezt a kényes témát, nem lesz ünneprontó, hadd folyjon ezután arról a beszélgetés, ami a kis csapatnak kedvére való. Megkedvelte a két gyereket, igaz kicsit másként gondolt rájuk, mint a két kicsire, de az nem számított már semmit. Elhatározásra jutott. Megadja az esélyt mind a kettőnek, hogy emberhez méltó életet éljenek. Még ott a tanyán eldöntötte, hogy ha megérkeznek az Otthonba, azonnal beadja az igényét, helyezzék ki a két fiatalt hozzá. Azt is tudta, hogy hiú ábrándokat nem kelthet bennük, míg a vezetőség nem dönt a kérelméről. Ezért is hagyta abba a kényes tanulási témát, ráér azzal később foglalkoznia.

Az úton végig nagyon óvatosan vezetett, kimerült a folyamatos koncentrálástól. Mire megérkeztek, arcul köpte a várost a köd, ott hömpölygött az emeletes házak közt, aztán szétterült a kertvárosban, lustán piszkosan bevont mindent. Megváltás volt számára az Otthon elé bekanyarodni.

– Végállomás! – szólt hátra fellélegezve.

Felkísérte a gyerekeket az emeletre, még megvárta, hogy Aranka néni nagyhangú üdvözlő beszéde közben kipakoljanak. Sára búcsúzott, majd rájuk szólt, hogy ne kísérjék le az utcai ajtóhoz, pihenjenek inkább.

– Még bemegyek az irodába Marika nénihez, szólok neki, hogy épségben megérkeztetek.

Zsuzska és Mónika ölelte, ahol érte, puszikat adtak búcsúzóul, csak Zita vált hirtelen egyhangúvá, levágta magát az ágyára és közömbösen bámulta a mennyezetet.

– Szia, kislány, majd találkozunk nemsokára! – lépett hozzá Sára és megsimogatta a haját – Flóri?

– Lelépett! – lökte oda félvállról Zita a választ.

– El se köszönt tőlem?

– Úgy láccik.

Sára összevonta a szemöldökét, de nem szólt, lesietett az otthonvezetőhöz. Tudta, hogy a fiú dacos és sértődött. De nem ment utána, nem tudott volna mit mondani neki.

Az otthonvezető nagyon barátságos volt, többször elmondta, milyen jó, hogy elvitte a két roma gyereket a téli szünetre.

– Azért is vagyok itt, ő miattuk. Úgy döntöttem, beadok egy igény a nevelésükre. Ha már elvégzem a tanfolyamot, úgy gondoltam mindegy, hogy kettő vagy négy gyermek lesz kint nálam, úgy vettem észre mind a kettőnek tetszik az ottani élet. Megbeszéltem már a családommal is.

– Meg kell gondolni nagyon Sára. Ne értsen félre, nem akarom lebeszélni róla, de mindkettő megjárta már az élet iskoláját, kiszámíthatatlan dolgokra is képesek.

– Meséltek ezt, azt. Ha gubanc lesz, akkor... majd meglátjuk... – gondolkodott el Sára aztán egyenesen az otthonvezető szemébe nézett. – Egy próbát megér, vagy nem?

– Ha élni tudnak azzal, amit kapnak, akkor nagyon is megér – bólintott rá a vezető.

Mikor visszaült az autóba azonnal felhívta Rózát.

– Hazaértem. Élsz még? Mikor találkozunk?

– Gyere most, én is szabin vagyok. Itt is alhatnál nálam, este leugrunk inni valamit a haverokkal.

– Jól van. Kezdetnek nem rossz. De nagyon fáradt és éhes vagyok, még enni se mertem az úton.

– Örülj neki, hogy nem egy árokban éjszakáztatok, baromira gázos most közlekedni. Na, indulj már! Összeütünk valami kaját.

Róza lakása felé vezető úton azon tépelődött, hogy az elmúlt este nem hívta fel a Benjámin a börtönből. Egy pillanatra meg is állt, hogy ellenőrizze a nem fogadott hívásokat. Jól gondolta, nem volt tőle semmi. Nagyon különösnek tartotta a némaságát azután, hogy szerelmet vallott a legutóbbi telefonbeszélgetésükkor. Megijedt a kimondott szavaktól? Mindenesetre sikerült jól összezavarnia azt, ami addig is zavaros volt. Szerette volna megérteni, mi zajlik a férfiban, mit miért tesz. Nem ámítgatta magát, nem volt már értelme önmagának letagadni, hiányzott a férfi telefonhívása.

Ismeretlen erő

 

Sára értetlenül nézet rá, meglepődött az őszinte szavakon, amik valahogy nem voltak összhangban Róza kifelé sugárzó énjével, vörös felvarrott hajával, vastag sminkjével. Nem rajongott az első napokban a kollega nőjéért. Túl színpadiasnak, kiismerhetetlennek ismerte meg. Később rájött, hogy tudatos volt minden Rózában, még a felvett személyisége is, ami mindenkit megtévesztett. A magánéletében próbált megszabadulni a külsőségektől, kisebb nagyobb sikerrel, mert lassan egyé nőtt vele, formálta, mint az olvadó viaszt a láng. Smink nélkül nem igen látta senki az arcát, még a legközelebbi barátai sem.

– Nem értem miért vagy annyira oda azért, ami tegnap történt, úgy nyomod a szöveget itt, mint aki lázad a pénzrendszer ellen. De úgy látom, te is elejétől fogva elfogadtad, amit nyújt számodra. A többszörös fizetést például, mint ami kint van a civil életben. Én se vagyok különb, tisztában vagyok vele. Megalkuvó lettem. Jól jött a kecó, amit biztosítanak, a plusz pénzek, a jó fizetés. A segítség, hogy átütemezték a hitelünket. Eladtam a lelkem a biztos megélhetésért. Nincs szavazati jogom háborogni, kritizálni a rendszert. Őszintén nem is merem. Mi van, ha kinyitom a szám? Változik valami? Persze hogy változik! Úgy repítenek ki az utcára, hogy a lábam se éri közben a földet.
– Nem erről van szó – fortyant fel Róza –, szükség van a hitelező rendszerekre. Csak át kéne gyúrni, megreformálni az egészet. Most ebben a formában az egész csak egy uzsoraszervezet te is tudod. Ne fogd már annyira vissza magad! A tisztánlátás nem bűn kisanyám. Hogy mit gondolsz, és mit csinálsz, két külön fogalom. Találkozzunk este, itt nem beszélhetek a falnak is füle van, oké? – mondta Róza már halkabban, közben idegesen beletúrt a hajába.
– Rendben. Hol találkozzunk?
– A Vörös Rubinban, itt van a belvárosban, a Fenyő utcában a Pláza mellett. Ott szoktunk lógni páran esténként. Gyere oda kilencre.
– Oké! – ezzel Sára el is fordult Rózától, új ügyfele érkezett.
Négy órakor bezárták a főbejáratot, kicsit elengedhette magát ő is, közben úgy tett, mint aki elmélyülten figyeli a gépén futó adatokat. Igazából nem látta azt sem mi van a monitoron. Meditált. A saját személyiségében történt változásokon, ami már feltűnővé vált önmaga számára is. Megfogalmazódott benne az érzés is, amit addig nem tudott azonosítani. Szorongást érzett, valamilyen ismeretlen félelmet. Nem látott maga körül mást, csak az emberi közönyt egyik oldalról, a másik oldalról a kiszolgáltatottságot.
Vonultak elé a megkopott arcú emberek, csak azért, hogy ráhintsék a kilátástalan sorsuk kenyérmorzsáit. Az addig ragyogó aurája szitává lyukadt, a réseken beszivárgott hozzá a belőlük áradó negatív hullámáradat. Ez a meló teljesen kikészíti, ijedt meg a felismeréstől – Hát nem erről álmodott, hogy ez tölti ki az életét. Lekapcsolta a számítógépét.
Felállt a székéről, szedelőzködött. Összenézett Rózával, aki intett neki.
– Gyere Sára, várlak, ne gubbaszkodj otthon!

Az első megálló után leszállt a buszról, egyedül akart maradni a gondolataival, Ráérősen sétált, majd bement a boltba. Sokáig nézelődött. A kosárba már benne volt minden, ami kellett egy vacsorához. Eszébe jutott Karola. Visszafordult az édességekkel teli polchoz, csokit, süteményt és üdítőt vett le róla.

Elhatározta, hogy meglátogatja a kórházban az asszonyt. Hogy miért döntött így, maga se értette: hisz csak egy ügyfél, nem lehetne érzelmi kötődése hozzá, ennek ellenére mégis látni akarta. Mikor leszállt a kórházhoz közlekedő buszról, megállt a járdaszigeten, összegombolta a kabátját. Egyre jobban eluralkodott rajta a bizonytalanság. Tudta, hogy nem sok értelme van annak amit csinál, hiszen egy vadidegen asszonyt akar meglátogatni, akit csak futólag ismer. Már átértékelte többször magában, hogy mi váltotta ki belőle ezt a nagy empátiát: az asszonyból áradó kétségbeeséstől nem tud megszabadulni. De annyi elég ahhoz, hogy törődjön tovább a nő sorsával? Neki semmi köze ezekhez az emberi tragédiákhoz, még azt kellene, hogy mindenki nyomorát magára vállalja, mintha ő lenne azoknak az előidézője. A gondolatai közé befurakodott az asszony férjének vádló tekintete. Mi lesz, ha újra találkoznak, mit mond majd neki, ha megkérdezi, hogy mit keres a felesége betegágyánál? Milyen indokot tud felhozni, ami meggyőzi majd arról, hogy őszinte a látogatása? Egy pillanatra megtorpant, de elhessegette a félelmeit, ment tovább, mint egy megszállott. Hiába gondolkodott tisztán, olyan érzés uralkodott el rajta, hogy tehetetlen, mert egy külső erő irányítása alatt van, érzékelte az erőt is, ami minden gondolatát egyfelé terelte.

Húzzunk ki külföldre

Miről maradtam le?

– Arról dumcsizunk, hogy kimegyünk külföldre. Kaland, buli, szerelem, lóvé! Igaz Zotya?

– Miért kell azért külföldre menni, itthon is szét lehet nézni meló után.

– Nézelődjél aranyom, míg el nem fárad a szemed, mi addig utazunk! – vihogott Kíra.

– Melót keresel itt, Magyarországon? – nevetett Zotya

– Mi nem is erőlködünk, vár a nagyvilág! Ki külföldre, ha van eszed, vagy robotoljál nyolcvanért, diplomával a zsebedben. De tudod mit, kimész külföldre bárminek, dől a lóvé.

A pincér állt meg Sára mellett.

– Parancsol?

– Egy vodkát! – adta le Sára a rendelését kacér szemvillanás kíséretével a jóképű férfinak. A pincéren fekete rövid ujjú ing volt, ami alól egy kígyótetoválás tekeredett a könyökétől a csuklójáig. Sára az italt egy hajtásra kiitta, a szeme különös fényt kapott az erős italtól, már érdekelte a három barát véleménye.

– Ki akartok húzni külföldre? Kell egy milla hozzá. Gondolkozz... csak az út, a kéró, míg találsz munkát. Addig miből élsz?

– Mint rkell majrézni folyton, lehet fordítva is! Van olyan span, akinek csak később kell visszafizetni az indulóköltségeket, addig is mindent rendez. Figyelj, itt meg lehet dögleni még vagy húsz évig, nincs min gondolkodni! – legyintett Zotya.

– Ebben igazad van, nincs itt semmi perspektíva. Mikor akartok indulni?

– Talán egy hónap múlva. Már szervezzük az utat, de előtte leugrunk a Balcsira mi is feltöltődni. Na, jössz velünk, Sára?

– Nem tudom, valami nincs rendben az őseimmel. Anyám mindig balhézik az utóbbi időben, nem tudok kiigazodni rajta.

– Vagy nem is akarsz! Az ősök boldogulnak nélkülünk is, örülnek, hogy nem esszük őket. Ezen ne törd a fejed! – nyugtatta Kíra. – Az én anyám is jajgat állandóan, hogy beteg, de itthon marad vele az öcsém. Majd segítek nekik kintről. Még jól is járnak, ha lelépek!

– Mi baja van az anyádnak? – lepődött meg Sára – Nem említetted soha, hogy beteg.

– Mit tudom én, panaszkodik reggeltől estig, már halálra unom – hárította Kíra a kellemetlen témát.

– Mi lenne, ha megkérdeznéd? Fájna? – szólt rá erélyesen Sára.

– Jó, megkérdezem, ha ennyire akarod! – kiáltott fel idegesen a barátnője. – De odavagy hirtelen! Te sem vagy a helyzet magaslatán, pont az előbb nyögted ki, hogy nem érted mi van az őseiddel. Beszéljünk már értelmesebb dolgokról! Na, velünk jössz? A pincér a harmadik kört szolgálta fel, mikor a telefonja megszólalt. Az anyja hívta. Nem vette fel, nem akarta a vádaskodást hallani: – „Hol vagy már, mit csinálsz? Ideje volna..." – Hanyagul visszacsúsztatta a mobilját a táskájába. Jóleső bódulattal nevetgélt tovább, tervezgette már ő is, mennyi csoda várhat rájuk a nagyvilágban. Aztán megtárgyalták a záró bulit. Dőltek a röhögéstől, míg egytől egyig kitárgyalták az éjszakát és kikotortak egy – egy gyöngyszemet a hajnalig tartó kábulatból. Sára úgy gondolta ideje megtudnia, hogy az emlékeiből kiesett időszakban mi történt vele.

– Figyeljetek, kiesett nálam egy kis idő az éjszakából, nem emlékszem ha beledöglök sem, kivel kavartam a végén.           A társaság hangos röhögésbe kezdett.

– Nem emlékszel? Aludtál közben, vagy mi van? – visongott Kíra.

– Nem, csak tökrészegre ittam magam. Gondolom ti sem józanul üldögéltetek egész éjszaka.

– Jó lesz, ha sürgősen felkeresed a nőgyógyászod! Mert nem csak Ronival léptél le. Ő kiütötte magát még éjfél előtt, amíg pihent, te ugyancsak ráhajtottál Fecóra.

– Vagy Fecó rád, mindegy... – húzta el a száját Nelli.

– Fecó?! Meg vagytok őrülve, sose bírtam a szövegét annak az alaknak. Felfújt hólyag. Még hogy én hajtottam rá? Nem veszem be, kár etetni vele! – háborodott fel Sára.

– Pedig igaz. Az egészhez nem sok köze lehetett a srác szókincsének. Nem irodalmi estet tartott neked, mikor leléptetek az már tuti biztos.

Sára elvörösödött, kiitta a vodkát utolsócseppig a poharából.

– Akkor jó. Már megijedtem, hogy csak beszélgettünk – válaszolt kényszeredett vigyorral.

Lassan kiürült a kávézó, a pincér udvarias mosollyal figyelmeztette őket.

– Sajnálom, záróra! Holnap is nap lesz... pár perc múlva – nézett az órájára.

Egyszerre álltak fel, jókedvűen, hangosan indultak kifelé. Sára intett a pincérnek, nem tudta megállni, hogy ne tegyen egy utolsó megjegyzést a jóképű férfinak.

– Jó kígyója van! – súgta oda nevetve.

A férfi vette a lapot, udvariasan válaszolt.

– Momentán ez a kígyó nem egyidős velem, két éve varrattam fel – teliszájjal mosolygott, közben a szeme huncutul rávillant a lányra.

– Értem én... jó éjt! – nevetett hangosan Sára.

– Nem vagy normális, ki ne kezdj vele! Mióta izgat egy pasin lévő tetkó, tudtommal én vagyok oda érte – szólt Kira kifelé menet. – A fenébe, megint berúgtam.

Egymásba karoltak, imbolyogva, hangosan beszélve haladtak a pesti éjszakában.

– Idióták – szólt rájuk Nelli –, halkabban!