Emlék Katától

Akkor este megértette, hogy  Kata félelmeit a bátyja hiánya váltotta ki. Másnap hosszan beszélgettek. A kislány szívesen mesélt. Elmondta, hogy az apja rendesen járt dolgozni, de az anyja néha napokra, hetekre lelépett. Nem tudták hová, vagy kivel, minden előjel nélkül távozott otthonról. Az apja nem tudott a munkából kimaradni, ilyenkor Sanyinak adott pénzt, hogy vegyen ennivalót. Az utcán várták a kenyeret, mert nagyon éhesek voltak. Sanyi sűrűn elcsavargott, ilyenkor a haverjaival lógott, cigarettáztak. Nem merték megmondani este az apjuknak, hogy egész nap nem ettek semmit. Amikor haza keveredett az anyjuk, mindig oltári nagy balhé volt. Az apja ordított torkaszakadtából, az anyja bújt a dühöngő elől. Az utcán kiálltak a szomszédok, hallgatták mi történik náluk. Ilyenkor akart mindig öngyilkos lenni az anyjuk. Elindult a padlásra, azt kiabálta vissza, ha nem hagyják békén, kinyírja magát. Nincs neki nyugalma ezen a világon.

 Lassan elmaradtak az éjszakai bepisilések, begyógyultak a sebek a bőrükön. valamennyire a lelkükben is. A két gyerek vidáman rohangált a tágas udvaron, jó volt hallgatni az üdítő kacagásukat. Eljött a nap és megjelent a gazdag rokon, akit alkalmasnak találtak a nevelésükre.
– Szeretném megismerni a gyerekeket, mielőtt elviszem őket – mondta nyájasan, mikor kiszállt a luxus autóból.
Hol voltál eddig, hogy még csak nem is ismered őket, számukra te idegenebb vagy az idegennél – morgott Nóri magában, de kifelé mosolyt erőltetett az arcára. Udvariasan tessékelte befelé a lakásba a kedves rokont.
Segített neki, mert ez volt a protokoll, összebarátkoztatni a gyerekekkel. Eljött a búcsúzás napja, pakoltak. Szomorúság telepedett a házra. Béci szája sűrűn minden ok nélkül sírásra görbült. Kati letaposta a papucsát, folyton a nyomában loholt.
– Kérhetek tőled valamit? – fordult váratlanul hozzá.
– Hát persze, csak teljesíthetőt, ha egy mód van rá.
– El akarok vinni egy cserép virágot... vigyázok rá. Emlékbe.
Furcsa volt ez a kérés, meglepődött rajta.

 – Válassz csak nyugodtan, persze hogy viheted, de miért pont cserepes virágot kérsz? – fordult a kislányhoz.
– Mert együtt ültettük el, rád emlékeztet majd – bújt oda hozzá, de akkor már folytak a könnyei. – Muszáj elmenni innen, nem maradhatnánk? – nézett esdeklőn. Béci is oda somfordált, nem bújt hozzá csak hatalmas krokodil könnyeket sírt, közben simogatta a nővére hátát. Vigasztalta, nyugtatta a nővérét.
– Sajnos nem maradhattok itt Katikám, akihez mentek vérszerinti rokonotok, én nem vagyok az, te is tudod. De annyit meg tudok ígérni, hogy bármikor eljöhettek meglátogatni, mindig szívesen látlak benneteket.
Nehéz volt a könnyeit visszatartani, legszívesebben sírdogált volna velük együtt, hisz a szívébe zárta őket. Mégis mosolygott végig, mutatta kifelé, hogy ami történik az számukra a legjobb dolog a világon.
Mikor az autó kigördült az udvarról csak akkor engedte szabadjára a könnyeit. Tudat alatt rossz előérzete lett velük kapcsolatban.
– Emléket kért, emlékezni akar – morfondírozott magában, míg Ferenccel kivitték a gyepre az ágybetéteket, hogy alaposan átmossák. Takarítás közben vette észre a kezén az elváltozást.
– Gyere papa, nézd, rühes vagyok!
Nem haragudott, szomorúan elkezdte kenegetni a kezét a maradék kenőccsel. 

– Emlék Katától – sóhajtott fel szomorúan.

Búcsú a lélektől

Mikor eljött a temetés napja, már úgy érezte nem kellett erősnek lennie, már oda tudott figyelni saját gyászára, az ürességre, amit az anyja halála hagyott maga után.
Emlékeiben ott élt az utolsó nap, amikor megsértődött. Aznap a vacsoránál szokásosan fejtegette, milyen szenvedés az élete, mennyi fájdalom éli fel a testét, lelkét. A férje nem szerette, ha étkezés alatt betegségről, negatív dolgokról beszéltek hozzá.
Igazából őt is zavarta, de már megszokta az anyja folyamatos kimerítő beszédét– „itt fáj, meg ott fáj, nem sok van már hátra... vár apátok odaát".
A férje akkor se volt jó passzban, ingerülten szólt rá az anyjára.
– Hagyja már abba a siránkozást anyuka, tizennyolc éve halálát kelti, szegény apósom nem panaszkodott, mégis őt temettük el. Nem hal maga meg, együnk már nyugodtan!
A mama megsértődött, feltápászkodott az asztaltól, indult a szobája felé. Az ajtóban megállt, nem fordult vissza, csak maga elé beszélt.
– Drága fiam, nemsoká megtudod te is, mi a fájdalom.
Bement a szobájába, igazgatta a nagy dunyhát. Sose vált meg tőle, még nyári melegben sem. Ilyenkor mindig egy tálcán kenyeret, vizet vitt utána, a gyógyszereit ezekkel szedte be.
Végezte a dolgát, jött ment, egyszer mikor a mama ajtaján bepillantott, az látta, hogy az anyja el van dőlve a nagy dunyhában, a tálca meg a földön.
– Ejnye, anyám, hát elaludt... minden a földön van! - lépett be hozzá.
De az anyja nem aludt, a szeme nyitva volt, erőltetve próbálta a nevét mondani, de csak artikulátlan szavak törtek elő belőle. Azonnal hívta az orvost hozzá, aki megállapította nála az agyvérzést. Ezután három hónapig küzdöttek az életért, bizakodtak.
A legborzalmasabb az volt Nóri számára, amikor már enni se tudott, néha olyan mozdulatlanul feküdt hosszú ideig, mint aki már nincs köztük. Olyan volt ez a három hónap, mintha egy mély kút fenekén ült volna, nézett felfelé egy fénysugarat keresve, de csak a sötétséget látta. Nem volt kiút belőle.
A férje nagyon megbánta utolsó szavait, odament az ágyához kérte, hogy ne haragudjon rá.
– Már elhiszem, hogy beteg volt, gyógyuljon meg meg mama – mondta bűnbánóan a tehetetlenül fekvő anyósának.
A temetés után az egyik este, mikor ágyba került, és fáradtan mély álomba zuhant, arra eszmélt, hogy kaparászást hall az ajtó felől. Aztán lassan kinyílt az ajtó, hallotta azt is, hogy valaki belép rajta. Lesokkolt a rémülettől. Fel akarta kapcsolni az éjjeli lámpát, kiabált a férjének – Ébredj, valaki bejött hozzánk!
De nem engedelmeskedett a karja, ólomsúlyokkal nehezedett az ágyra, hang se jött ki a torkán, a szíve majd kiugrott a félelemtől. Csak a szeme volt tágra nyitva, erősen figyelt az ajtó felé. A fotel nyikorogva mozdult mellette, hirtelen hűvös levegő áramlott az arcára. Érezte, hogy valaki fölé hajol. Arra ébredt, hogy a férje rázogatja.
– Ébredj már fel, mi van veled, úgy nyüszítesz, mint a kiskutya!
Magához tért, egész testében remegett.
– De hát nem alszom. Nem hallottad, hogy segítségért kiabáltam? Itt járt anyu elköszönni – nyögte ki végül.
– Honnan tudod, hogy elköszönni jött? Ezt a butaságot...
– Mert tudom. Nem jön többet. Azt is.
Tudta, hogy ébren volt, hogy nem álmodott, hisz annyira valóságosan élte át a történteket.