Translate

A következő címkéjű bejegyzések mutatása: éhezés. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: éhezés. Összes bejegyzés megjelenítése

2023. március 12., vasárnap

De hát mindenkinek van apja


Tomi kihányt némely ételt, nem ette meg a császár szalonnát, a sonkát, a jó, fokhagymás abált szalonnát. De a csirkepörköltben lévő husiról is le kellett mindent fejteni, egy kis bőrcafat láttán undorral kelt fel az asztaltól. De ezen felül mindenevő volt. Kiette a zacskóból a delikát ételízesítőt, a tejport a kávé elől, a kristálycukrot a cukortartóból, ezeket titokevésként művelte. 
Azt hogy Tomi miért undorodott a legjobb falatoktól, később Pisti és Tomi maga mesélte el, a pesti kukás életükre emlékezveKésőbb már rájött, hogy Tomi mindenevő, ha nem talált a közelében ételt, akkor is rágott valamit, a szék bőrhuzatát, szívószálat, lyukakat a pólójára. Balkezessége miatt sete is volt, bármi került az útjába, az sérülés nélkül nem úszta meg. Nóri érdekes jellemvonásokat tapasztalt nála.
A viselkedése, kedélyállapota, reakciói, egy nagyon gyenge idegrendszerre utaltak. Minden csekélységért megsértődött, hatalmas krokodilkönnyekbe menekülve. Néha pont az ellenkezőjét tapasztalta. Elgondolkodó, elmélyült, érdeklődő kreativitást.
Hanna, a német barátnője sokat járt Magyarországra. Akkoriban rendezték az átköltözést nyugdíjas korukra, hisz itt a kinti nyugdíjukból királyként élhettek. Hanna családoknál takarított Németországában, jól megfizették, jobban mint Magyarországon egy tanárt vagy egy orvost. Előszeretettel mesélt a munkaadóknak, hogy a magyar barátnője szegény sorsú gyermekeket nevel. Elhalmozták a németek játékokkal, ruhákkal, vigye nekik Magyarországra. Sokszor felhívta telefonon Nórit.
– Nórika, mennyi idős a kisebb fiad, milyen nagy a láb?
Mikor beállítottak az udvarba, azt hitték Nóriék, hogy a Máltai Szeretet Szolgálat landolt le náluk. Hanna élvezte a gyerekek örömét, csillogó szemeiket, amikor a sok hozott ajándékkal meglepte őket.
– Ez tied Lili, jó neked, igaz? Ez tied Tomi, próba!
Tomi örült az ajándéknak, de nem értékelte. Kisebb korában nem volt igazi játéka, először a csoda autók, kirakók se érdekelték. Kint a kertben alkotott inkább. Mobiltelefont egy korhadt fadarabból, kardot faágból, nyilat dudvaszárból, vesszőből.
Egy alkalommal kihallgatta Nóri, amikor hívta a telefonján a tűzoltókat.
– Ttüzolttósság, jjjöjjönekk, ééég aa….hház! – a fél falu is leégett volna, mire kitárgyalta az elképzelt lánglovagokkal, hol ég, meg mi ég.
Nóri és Ferenc sokat derült rajta. Szerencsére ők már gyorsan megfejtették a sokaknak érthetetlen szóhalmazt.
Képes volt hosszú ideig guggolni egy helyen a kertben és piszkálgatta a földet. Nem volt körülötte senki, valakivel mégis elmélyülten beszélgetett. Ez a tulajdonsága sokáig elkísérte, mikor ment, jött az iskolából akkor is- Lemaradt a többitől, rendesen beszélgetett valakivel.
Mivel annyi felfedezett furcsaság, hiányosság állt megfejtés nélkül Nóri előtt, elindult, hogy utánajárjon, ki ez a gyerek valójában, tud e rajta segíteni, hogy teljes életet tudjon élni a későbbiekben.
Legelső dolga volt előtte, hogy Pistit elvitte a háziorvoshoz, aki azonnal beutalót írt ortopédiára az eltorzult karja miatt. A röntgenfelvételen jól látszódott, hogy a csont összeforrt, de az ínszalagok torzultak.
Sokat beszélgettek ezen a napon, kettesben voltak, idejük meg rengeteg. Pisti halkan, csendben beszélt Nórinak az addigi életéről, a családjáról, többek között arról, hogy azt se tudja, ki az apja.
– Tudod mama, az van beírva a születésimbe, hogy képzelt apám van, de hogy lehet képzelt? Mindenkinek van apja.
-- Nyugi, neked is van valahol. Szerintem anyukád titkolja előletek, mert nem akarja, hogy megismerjétek. Ha felnősz, jogodban lesz felkutatni. 
Pisti teljesen ellentéte volt Tominak, hatalmas szomorú kék szemeivel, csigába göndörödő szőke fürtjeivel úgy nézett ki, mint egy kamasz angyal. Zárkózott volt, belül élte az életét. Álomországot teremtett magának, így bírta ki  a kegyetlen világot, amit a sors adott neki. Nehezen nyitott mások felé, néha senkit nem engedett közel magához.
– Sokat éheztél, Pisti? – kérdezte Nóri.
– Mindig éheztem, még a romlott kaját is megettem a kukából. Tudod milyen volt ott Pesten az iskolában? Engem mindig csúfoltak, meg direkt előttem zabáltak– rándult meg az emléktől dacosan az arca.
– És mit csináltál, ha nagyon éhes voltál? – kérdezte szomorúan Nóri.
Pisti elvigyorogta magát, kék szemében mégis szomorúság és szégyen ült.
– Elkezdtem futkározni körbe-körbe az udvaron, aztán vizet ittam. De sokszor kilógtam, kerestem kukát ennivalóért.
Pisti mesélt. Nóriban lassan előjöttek az előadása alatt a képek, látta min ment keresztül a két gyerek, míg hozzá került.
Rekonstruálta, összeillesztette a mesélt képeket, mint a filmrendező a filmet.
– Akkor jöttél el értünk mama, hallasz engem?– rázta meg Pisti Nórit.
– Igen, figyelek, nagyon is figyelek.
Az ortopéd orvos végül szigorú gyógytornát írt elő.
Nóri csendben figyelte Pistit hazafelé a buszon, aki újra elfeledkezett magáról, tekerte a képzeletbeli kormányt, elhajolt a kanyaroknál, zümmögött, berregett mintha eggyé vált volna a járművel. Bizonyára nagyon hálás volt azért, hogy Nóri az első ülésre ült vele, onnan nagyon jól tudta érzékelni a busz mozgását, és belátta a kanyargó úttestet is rendesen.

2023. március 5., vasárnap

A gomba



A reggeli napfény végig kúszott a mocskos ablaküvegen, belopta magát a falakra, végül megpihent a rongyok alatt alvó kisfiún. Tomi felébredt, felült az ágyában. Látta, hogy az anyja már elment, csak Pisti szuszogott mellette a rongyok alatt.
Nem nyugtalankodott, tudta, hogy hova ment el az anyja.  Az öreg Éva nénihez járt egy héten kétszer segíteni. Takarított, mosott rá, elment a boltba, és ezért a munkáért mindennap kapott egy kis ennivalót. Általában kenyeret, tejet, ételmaradékot, de mindig vitt haza valamit. Már régen elmehetett, sose ébresztette fel őket, addig is nyugton voltak. Tomi egyre éhesebb lett. A szoba hideg volt, forgolódott, a derekát megszúrta a rozzant heverő törött rugója. Irigy volt a bátyjára, aki már tíz évesen jobb ágyban aludt, mint ő, Pisti ágyában csak gödrök voltak, nem szúrt, mint az övé. Az éhség mardosta a gyomrát, felkelt, ivott egy nagy pohár vizet. Az anyja azt szajkózta mindig, ha nem volt ennivaló a házban – A víz veri az éhséget.
Aztán újra lefeküdt, megpróbált aludni. Nem lelte a helyét, erősen behunyta a szemét közben ütemesen jobbra balra mozgatta a fejét. Felébredt a bátyja, felöltözött és kinyitotta a betört üvegű ablakot, kilépett rajta.
– Mindjárt jövök – szólt vissza – maradj az ágyban!
– Méész kkukázni? – dadogott halkan Tomi, félt a teljes egyedülléttől.
– Öhöm. Hátha kidobták már a szemetet – felelt vissza amaz, és eltűnt a szeme elől.
Nagyon lassan múlt az idő míg megérkezett a bátyja. Belépett az ablakon, fontoskodóan vigyorgott az öccsére.

-- Bújj már elő, vagy nem vagy éhes?

Pisti zsebe, a keze tele volt ennivalóval. Nagy lakomát csaptak, szerencsés volt a felderítő út, még szívószálas üdítőt is hozott, félig volt, meg félig romlott almát, szendvics darabokat. Jó kukát talált. Igaz biztosra ment, oda ahol módosabbak laktak. Néha nem sikerült időben odaérnie, nem csak ő ismerte hol dobnak ki ehető élelmet. Volt amikor elzavarták, megfenyegették a hajléktalanok. Jól laktak és  visszabújtak a rongyok közé a hideg elől. Mikor hazaért az anyjuk, már az ajtóban szidta az öregasszonyt.
– Egyre fukarabb a banya, már azt hiszi, csak ingyen megyek! – hangoskodott.
– Cigire adott pénzt, meg csak kenyeret, itt van, ni, egyetek!
– Nem baj, egyél, mi már ettünk – nyugtatta meg Pisti.
Az anyjuk rágyújtott. Mélyen letüdőzte a füstöt, szélesen elvigyorodott.
– Kint voltál az utcán, mi? Hagytatok nekem, vagy mind felzabáltátok?
Kotorászott a hulladékban, elégedetten eszegetett.
– Neked meg hogy néz ki a fejed? Na, gyere, megnyírlak! – nézte Tomi nagyra nőtt, kócos, fekete haját.
Tomi kiskora óta félt a nagyollótótól amivel az anyja a haját nyírta. Egyik helyen rövidebbre nyírta, másik helyen hosszabbra. Kit érdekelt, őket nem az biztos. Nem volt fontos nekik soha semmi. Az se volt érdekes, hogy milyen ruha van rajtuk, bokáig érő vagy felgyűrt, kétszer nagyobb nadrág. Egy zsákból öltöztek, amit szomszédoktól, vagy épp onnan kapták ahol takarított az anyjuk, vagy azt is kukázták az utcán. Volt a lakásban fürdőkád, de nem fürödtek benne, az is tele volt rongyokkal. Az ablak ki volt törve már évek óta, egy matracfélével barikádozták el a kinti hideget. Tomi még kicsi volt, csak hét éves, nem foglalkoztatta, hogy jó-e ez az élet nekik, hogy mások nem így élnek. Ebbe szocializálódott, ezt ismerte, nem volt összehasonlítási alapja.
Mikor kész lett a remekmű megforgatta az anyja.

 – Na, hogy nézel ki gyerek? Mint egy császár!

 Röhögtek, felszabadultan, tiszta erőből, mintha egy vicces jelenetet hallgatnának a kabaréban. Össze dobálták a holmijukat, indultak a városba, Tomi óvodába, Pisti iskolába. Az anyja ilyenkor nem kísérte Tomit, Pisti dolga volt a kistestvérre vigyázni. Az óvodát szerette a fiú, leginkább az ebédért, amit ingyen kapott.
A szomszéd szobából előjött borostásan az anyjuk bátyja. Fél éve költözött hozzájuk. Emlékeztek nagyon arra a napra, mert  fűt fát ígért, hogy mennyivel könnyebben élnek majd, ha ő ott lesz velük, csak fogadják be. De az ígéreteket hamar elfelejtette, csak a sarki kocsmát nem. Este se egyedül ment haza, részeg volt, mint mindig. Szétnézett a kenyérmorzsás asztalon, vakaródzott, álmosan megkérdezte.
– Nem maradt valami?
– Mennyéé keress magadnak, jó, hogy nem a gyerek kukázik a beledbe! – mordult rá az asszony.
– Takarodjál mán, hogy beszélsz velem, add meg a tisztességet! – kiáltott vissza a bátyja ingerülten. Sietett, mosdatlanul kabátot vett magára, elindult hazulról.
Az anya is elindult munkába, hívták egy másik helyre, reménykedve lépegetett a másik utcában lévő bérház felé. A szeme a járda szélét pásztázta, elégedetten szedegette felfelé a nagy csikkeket, rakta mohón a zsebébe. Szerencséje volt, a házmester nem csapta be, délutánig dolgozott egy kövér asszonyságnál. Igaz, idegesítően egész nap felette állt, vigyázta a kezét, nehogy elemeljen valamit. Már- már ott tartott, hogy lecsapja a súroló rongyot és kimondja, amit gondolt: Menyen már a picsába, ne bámulja folyton, ő szegény, de sose lopott!  Ha lopott volna egyszer is, nem ajánlanák dologra. Van ő neki magához való esze.

De nem szólt szerencsére. Mikor végzett az asszonyság ezer forintot adott meg ennivalót.
– Jóravaló ember maga, mondták, hogy van két fia, na itt van ez is, vigye nekik haza – nyomta a reklámszatyrot a kezébe – Majd hívatom, ha kell kedveském.
Megelégedett és boldog volt, könnyűvé váltak a léptei míg hazafelé tartott. Otthon azonnal megnézte mit pakolt az asszony a szatyorba. Volt benne só, cukor, olaj, meg egy csomag száraz tészta.
– Mi a fene ez? – vette ki az utolsó darabot, egy konzervdobozt – Gomba? Na, micsoda finomat főzök ma! – örült meg a szerzeménynek.
Hozzá is fogott tüstént, sietve főzött mert mennie kellet Tomi elé az óvodába.
Hamarabb ért haza a testvére mint ők, mindent megevett előlük. Mikor az asszony hazaért és felemelte nagy boldogan a lábasról a fedőt, csak az alján gyöngyöző pirosló zsírcseppeket látta. Egy világ omlott össze benne. Hisztérikus artikulálatlan üvöltésbe kezdett.
– Elegem van belőled, takarodj innen! Képes voltál a gyerekek elől felzabálni a kaját! Menjél, menjél el innen! 
A férfi akkor is részeg volt. Kiegyenesedett és megállt felette, hallgatta egy ideig. Majd erős kézzel elkapta a karját és egy mozdulattal kilökte az ajtón.
– Megmondtam reggel, hogy add meg a tiszteletet, takarodjál te innen!
Tomi az asztal alá bújt, a férfi lehajolt hozzá és rámordult.
– Menjél, húzzál innen te is!
Tomi vinnyogva szaladt kifelé, odabújt az anyjához, aki sokkos állapotba volt, levegőért kapkodott – Nézd fiam a saját lakásunkból dobott ki bennünket. Megkeserülöd még te ezt, várjál csak! – dühöngött, de nem mert vissza menni. Félt, ismerte a testvére agresszivitását.
Leültek a lépcső aljára ott várták meg Pistit. Mikor együtt voltak elindultak ennivalót keresni.
Kóboroltak az utcákon, aztán felmentek a János-hegyre. Fent a hegyen egy bozótos részen letáboroztak, összebújtak, mint a kutyák a vackon. Arra figyeltek fel, hogy lökdösi őket valaki. Egy hajléktalan ember állt felettük, a botjával ellenőrizte, hogy élők e vagy holtak.







2023. február 26., vasárnap

Emlék Katától





Akkor értette meg, hogy Sanyi távozása után újra előjöttek a félelmek Katiban. Másnap hosszan beszélgettek az estéről. A kislány szívesen mesélt. Elmondta, hogy az apja rendesen járt dolgozni, de az anyja néha napokra, hetekre lelépett. Nem tudták hová, vagy kivel, minden előjel nélkül távozott otthonról. Az apja nem tudott a munkából kimaradni, ilyenkor Sanyinak adott pénzt, hogy vegyen ennivalót. Az utcán várták a kenyeret, mert nagyon éhesek voltak. Sanyi sűrűn elcsavargott, ilyenkor a haverjaival lógott, cigarettáztak. Nem merték megmondani este az apjuknak, hogy egész nap nem ettek semmit. Amikor haza keveredett az anyjuk, mindig oltári nagy balhé volt. Az apja ordított torkaszakadtából, az anyja csak bújt előle. Az utcán kiálltak a szomszédok, hallgatták mi történik náluk. Ilyenkor akart mindig öngyilkos lenni az anyjuk. Elindult a padlásfeljáróhoz, azt kiabálta vissza, ha nem hagyják békén, kinyírja magát. Nincs neki nyugalma ezen a világon. Lassan elmaradtak az éjszakai bepisilések, begyógyultak a sebek a bőrükön. valamennyire a lelkükben is. A két gyerek vidáman rohangált a tágas udvaron, jó volt hallgatni az üdítő kacagásukat. Eljött a nap és megjelent a gazdag rokon, akit alkalmasnak találtak a nevelésükre.
– Szeretném megismerni a gyerekeket, mielőtt elviszem őket – mondta nyájasan, mikor kiszállt a luxusautóból.
Hol voltál eddig, hogy még csak nem is ismered őket, számukra te idegenebb vagy az idegennél – morgott Nóri magában, de kifelé mosolyt erőltetett az arcára. Udvariasan tessékelte befelé a lakásba a kedves rokont.
Segített neki, mert ez volt a protokoll, összebarátkozni a gyerekekkel. Eljött a búcsúzás napja, pakoltak. Szomorúság telepedett a házra. Béci szája sűrűn minden ok nélkül sírásra görbült. Kati letaposta a papucsát, folyton a nyomában loholt.
– Kérhetek tőled valamit? – fordult váratlanul hozzá.
– Hát persze, csak teljesíthetőt.
– El akarok vinni egy cserép virágot... vigyázok rá. Emlékbe.
Furcsa volt ez a kérés, meglepődött rajta – Válassz csak nyugodtan, persze hogy viheted, de miért pont cserepes virágot kérsz? – fordult a kislányhoz.
– Mert együtt ültettük el, rád emlékeztet majd. – bújt oda hozzá, de akkor már folytak a könnyei – Muszáj elmenni innen, nem maradhatnánk?– nézett esdeklőn. Béci is oda somfordált, nem bújt hozzá csak hatalmas krokodilkönnyeket sírt, közben simogatta a nővére hátát. Vigasztalta, nyugtatta a nővérét.
– Sajnos nem maradhattok itt Katikám, akihez mentek vérszerinti rokonotok, én nem vagyok az, te is tudod. De annyit meg tudok ígérni, hogy bármikor eljöhettek meglátogatni, mindig szívesen látlak benneteket.
Nehéz volt a könnyeit visszatartani, legszívesebben sírdogált volna velük együtt, hisz a szívébe zárta őket. Mégis mosolyogott végig, mutatta kifelé, hogy ami történik az számukra a legjobb dolog a világon.
Mikor az autó kigördült az udvarról csak akkor engedte szabadjára a könnyeit, mert tudat alatt rossz előérzete alakult ki velük kapcsolatban.
– Emléket kért, emlékezni akar – morfondírozott magában, míg Ferenccel
kivitték a gyepre az ágybetéteket, hogy alaposan átmossák. Takarítás közben vette észre a kezén az elváltozást.
– Gyere papa, nézd, rühes vagyok!
Nem haragudott, szomorúan elkezdte kenegetni a kezét a maradék kenőccsel. – Emlék Katától – sóhajtott fel.







2023. február 8., szerda

Karikatúrák

 


Nóri bizonyítványa kitűnő lett, ezzel együtt álomvilágot teremtett magának, ő nem lesz rabszolga, festőművész akar lenni, vagy író.

Mikor a pályaválasztás ideje eljött, házhoz ment a tanár.
– Mari néném, adják képzőművészetibe a gyereket, Isten adta tehetsége van! – kérlelte az anyját sokáig, de hiába volt minden erőfeszítése, mert az nem állt kötélnek.
– No, azt már nem, oda csak latrok járnak, meg rossz vérűek – volt az anyja válasza. Így lett mezőgazdász végül, oda elengedte. Nóri beletörődött, mindegy volt már neki, csak engedjék tanulni, beleegyezett a gazdász iskolába.
Mikor felszállt a két vagonból álló piros csühögőre, ami a szomszéd városból indult, nagyon félt. Soha nem utazott egyedül addig. Vele csak a házukból a szegénység ment, az végig a barátja is maradt, soha nem hagyta magára.
Olyan volt számára az idegen város, az idegen iskola, mintha elvarázsolt világba ért volna. Szédült a sok élménytől, magányosan félelembe élte át a napjait. Lassan nyitott a közösség felé, mindig kisebb rendűnek érezte magát a többivel szemben.
A középiskolában sok volt a fiú, mezőgazdász nem sok lány akart lenni. Mégse lett udvarlója, hiába volt széplány. Szegénységét különcködéssel leplezte, nagyvonalúan hárított, közben irigyelte a többit, akik önfeledten élték át a fiatal éveiket. Már ott az iskolában, az osztályban szerelmek szövődtek, enyelegtek órán, szünetben. Úgy tett, mint aki észre se veszi.
Második éves volt, mikor egy tízpercben rábírták a lányvécében, szívja el élete első cigarettáját.
Erős testalkatú igazi paraszt kislány volt, a kedvenc sportja talán ezért is, a súlydobás lett. Csábították a többiek, akik kardvívásra jártak be a városba, járjon ő is velük, csak meg kell vennie a vívó felszerelést. Sokáig gondolkodott, de az örökös unszolásra megírta végül az anyjának, hogy szeretné ezt a sportot elkezdeni. Pár napon belül megérkezett a pénz rá. Egy napra rá egy levél is utána érkezett, az anyja ákombákom írásával. Szegény öt eleminél kivált az iskolából, ez miatt az írása sose vált tökéletessé. De még így is ő volt a tanult ember, az apja csak a nevét tudta leírni, olvasni meg nem is tudott. Az anyja szűkszavúan pár sort írt csak.
"Édes leányom, bizonyára nagyon fontos neked ez a kard, apád az összes pénzünket feladta rá, nehogy megszóljanak, hogy te nem tudod megvenni. Szerető anyád."
Mikor olvasta a levelet, látta maga előtt a két öreg szülőjét, ahogy vitatkoznak a vívókardon, látta a jó szívű apját, aki olyan könnyen elsírta magát, ha megérintette szívét egy- egy érzelem. Nóri bármit kérhetett tőle, mindent megpróbált megadni neki. Rádöbbent, hogy egyik szülője az egész havi nyugdíját elküldte a hóbortja miatt.
Becsomagolta a pénzt, jól eltette, mikor ment haza, visszavitte. Az anyja nézett rá, majd elmosolyogta magát.
– Apád döntött így, azt akarja, hogy legalább ti ketten a bátyáddal tanult emberek legyetek. A többit nem tudtuk taníttatni, sajnos. Kérted, ő azt mondta, biztos szükséges.
Nóri tudta, hogy így volt. Soha nem kért ezután semmit, ha kapott, megköszönte, ha nem, hallgatott.
A középiskolában zajlott az élet, megtanult mindent, nem félt már semmitől. Furcsa volt a gépi fejés a gazdaságban, ő csak kézzel tudott fejni tehenet, de a műszaki dolgok, géptan is tantárgyuk lett, lassan megértett mindent.
A barátját, a szegénységet néha sikerült maga mögé szorítani, így tudott kitűnni a többi közül sokszor, akarattal, bátorsággal. Első volt még a fiúk közt is, aki először traktorra mert ülni egyedül. Lett is belőle kalamajka, mivel egy több funkciós RS-09-es gépet választott. Elindulni eltudott, csak megállni nem. A tanár a mezőn futott utána az osztállyal együtt. Megpróbálták túlkiabálni a traktor zaját, hogy segítsenek rajta. A traktor önálló életre kelt, a hidraulika emelte elől a karokat, villákat. Idegességében azzal nem is foglalkozott, hogy le lehetne venni a lábát a gázpedálról.
Aztán mégis elért hozzá egypár hangfoszlány – Menj a kazalra, a kazalra! – megértette, belandolt a szalmakazalba. A traktor motyogott egy darabig, aztán lefulladt. Akkor jött rá, hogy a bátorság nem elég önmagában, hogy véghez vigyen egy feladatot.
Mindig éhes volt, mint általában a kamaszok, ezért ő is megtanulta, hogy az ebédlő bejáratánál kitett kenyér ne csak tálcára kerüljön, a zsebébe is. Sokszor bajba is keveredett az örökös éhsége miatt. Egyszer a gyakorló gazdaságban is szorult helyzetbe került, mikor kilógtak este hagymáért a földre, hogy legyen a zsíros kenyér mellé. A tanyagazda észrevette az árnyakat a fák között, elindult megnézni mit látott. Csak az istálló felé tudtak visszamenekülni. Mikor hallották a hangokat, beugrottak a tehenek elé a jászolba.
– Hol vagytok, mihasznák? – hallották a tanyagazda hangját, de hiába nézelődött, nem találta meg őket, pedig ott voltak az orra előtt, kushadtak a szénában, akkor már ijedten, mivel a tehén érdes nyelvével nyalta a csupasz karjukat, böködte őket a szarvával. Örültek, hogy komolyabb sérülés nélkül ágyba tudtak keveredtek aznap éjszaka.
Kényszerűségből elfogadta az iskolát, de nem engedett az álmaiból. Soha nem állt le az alkotásról, csak papír és ceruza kellett hozzá, és az ujjai alatt életre is kelt az élettelen. A szeme olyan volt, mint egy fényképezőgép, belül bevillant a vaku és rögzült a kép.
Emlékezetből rajzolt, néha csak karikatúrákat. Ez lett a legnépszerűbb, mert tanárok is célponttá váltak. A legjobb alkotása az öreg matektanárnőről készült, akiről azt suttogták, hogy apáca volt fiatalon. Nem adott szegény a külsőségekre, sokszor jelent meg az órán, pacuhán. Legjobb öltözködési stílusa már hagyománnyá avanzsált, megállta volna a helyét a mai hóbortos divatkreációk között. Bizonyára nem készakarva, csak mert szétszórt volt mint a homok a sivatagban. A köpenyét vagy lejjebb egy lyukkal, vagy feljebb egy lyukkal gombolta. Na, ezt dobta még fel, ha szemérmesen még a kombiné is kikukucskált a köpenye alól öt tíz centire. Nóri megörökítette ezt is olyan sikerrel, hogy óra előtt mikor megmutatta a többieknek, visongtak a röhögéstől.
Azt sem vették észre, hogy bement az óraadó tanár. Kíváncsian megállt a pukkadozó tinédzserek mögött, nézte ő is Nóri remekművét. Mikor észrevették még az ütő is megállt a fali órán, olyan csend lett. A tanár elvette a rajzokat, vitte a tanáriba. A mappában minden tanárról volt karikatúra, még az igazgatóról is.
Még aznap behívatták az igazgatóhoz. Az Igazgató, nagydarab délceg ember volt, szép kackiás bajusszal. Nóri állt előtte, mint a szobor.
– Ezek a te műveid, nagylány? – kérdezte, de furcsamód nem volt harag az arcán.
– Igen, bocsánat érte, nem rajzolok többet – mondta sírva, már akkor az is eszébe jutott, ki is rúghatják érte, ha kirúgják mi lesz otthon, mit gondol róla az apja, az anyja, hogy nem tudja megbecsülni magát egy középiskolában.
– Dehogynem rajzolsz, majd gondoskodunk róla, hogy ne unatkozz, csak bennünket kímélj... ha szabad ilyet kérni – mondta nevetve az igazgató.
Attól kezdve mindig volt min dolgoznia, utolsó évben a tablót is ő tervezte.
A szerelem szele néha őt is elérte, de mindig csúf vereséget szenvedett a közelében. Nem volt könnyű dolga a szerelemnek Nórival. A szegénység olyan volt rajta, mint a bilincs. Egyszer mégis igent mondott, bálba hívta egy fiú. De Nóri nem ért oda a megbeszélt helyre.
Öltözködött pedig, készülődött, nagyon vágyott menni, a fiú is tetszett neki. De mikor rájött, hogy minden nejlon harisnyája lyukas, kétségbeesett. Mégis kísérletezett, ha ráhúzza egyiket a másikra, talán eltakarja egyik a másik szakadását. Nem jött össze, sírva feküdt le este. Míg álomba ringatta magát megfogadta, kitör ebből a nyomorult szegénységből.
A harmadik évben érte utol az első szerelem.

Észrevette, hogy mindennap amikor hazafelé tart, az egyik ház ablakából figyeli valaki. Eleinte úgy tett, mint aki észre se veszi, pedig dehogynem. Már előre azon szórakozott, míg a ház felé közeledett, hogy vajon ott szobrozik e az illető. Ott volt. Mindennap látta az árnyékát a függöny takarásában. Még arra is gondolt, nem e egy hulla, akit véletlenül ott felejtettek ücsörögni hetekre egy karosszékben. Aztán egy nap kint állt a műhely ajtajában egy férfi, aki szemmel láthatóan őt várta, mert ahogy közeledett felé, megjelent árulkodón az arcán egy ideges mosoly.

– Szia! Szeretnék beszélgetni veled, ha nem haragszol elkísérlek egy darabon. Tudom, hogy hol laksz. Megengeded?

Hoppá, gondolta ez lehet a hulla a függöny mögül. Jól megnézte magának, nagyon is élőnek tűnt. Azonnal lecsekkolta, hogy jóval idősebb tőle. Huszonhárom éves volt, Nóri csak tizenhét. A férfi ezután mindennap várta. Csendes szóval kísérte hazáig. Nem mérlegelte a komolyságát a szándékának, pedig Illett volna észre venni, milyen tisztelettel beszél hozzá, egyáltalán nem volt tolakodó, végül is utólag visszagondolva, ez imponált neki a legjobban. De furcsának találta a kimért távolságtartást, amit közvetített felé. Lassú sétáikon fogták egymás kezét, közben csendesen duruzsoltak az élet dolgairól. Nem sok idő kellett ahhoz, hogy észre vegye, ez már több mint barátság, nem egy komolytalan flört, amit egy kézlegyintéssel abba tud majd hagyni – Menj a fenébe, ennyi volt... ! Elérkezett az a nap is, hogy megkérte menjen el hozzájuk, meg akarja ismerni az anyja. Meglepődött a kérésén, addig eszébe sem jutott, hogy közelebb kerüljön a családjához. Félve mondott igent.


2020. november 24., kedd

Katerina Forest: ÉHEZÉS 2.



Terítő nélküli asztal közepén
üres tányér.
Meleg leheleted kondenzcsíkként
körbejárja a hideg szobád.
Nem vagy egyedül.
Veled ül az üres tányért bámulva
a család.
Huszonegyedik század!
Ki hitte volna,
hogy ezt hozza rád?
Társbérlőd a nyomor.
Mindennap várod a végrehajtót.
Pedig dolgoztál, reggeltől estig,
hisz te voltál az átlag,
aki az életbe belefáradt.
Hittél,
az égen tündöklő tűzijátéknak,
hittél,
a hülyítő reklámoknak,
elhitted,
hogy megengedheted magadnak,
hogy házat vehetsz, plazma tévét.
Hittél az összes hazugságban, a

híres huszonegyedik században:
hogy napról napra csak jobb lesz
... üres tányér
az asztal közepén,
kenyérmorzsa,
fűtetlen szoba.
Gyermeked kérdő tekintete.
A tehetetlen düh, ami benned remeg!
És csak nézed, hogy
asztalod mellett a nyomor
kenyérmorzsákat majszol.

Katerina Forest: Tenyerembe veszlek


Tenyeremre veszlek,
felemellek, hogy lásd milyen a világ.

Ha kimozdulsz az álmaidból,
alvó lelked kinyitod,
meglátod, az csak ámbrád
volt, miben magad ringatod,
 nem a holnapod.

Ébredj már fel, menj az utcára,
figyelj a fagyos éjszakában.
Nézd a hajléktalant,
kékülő ujjában a halált, a
zörgő összetört magányt.

Nézd a munkanélkülit,
az utcán kódorgót,
ki önmagával nem mer
 szembe nézni, görcsben
gyomra, lelke, mert
keres, egyre keres egy
kiutat a bizonytalanságban.

Ott van a nyomorék,
ki bizonygatja, hogy beteg,
az évek malmában
a kerék felmorzsolta.
De hiába, csak ő tudja
 kín milyen keserves,
más csak vigyorog rajta.

Ébredj már fel, menj ki az
utcára ne a Pláza cicomába.
Karácsony közeleg, nézd
a sóvárgó szegényt,
ott a csillogó kirakatüvegén.

Álom világod szemed sötét
 függönye, takarásából nem
veszed észre, hogy lazán
felelőtlen semmittevésben,
ha felnőttként elindulsz,
hogy megvívd a saját csatád,
az utca végétől te sem jutsz
tovább. Majd állsz az út  sarkán
egyedül, bizonytalanul,
nézed, hogy álmod a sárba gurul.
A csőcselék rajta átvonul.

Tenyerembe veszlek
újra és újra, fáradhatatlanul
mondom, írva és szóval az imám.
Talán egyszer elér hozzád,
hogy  a jövő mi szembe jön
 veled, rideg és könyörtelen.


2017. március 18., szombat

Katerina Forest: MIT ÉR AZ EMBER



Mit ér az ember, ha nincs hajléka,
ha csak a kemény föld derékalja,
takarója nagykabátja, feje alja
daróctáska, mondd mit ér !?

Mit ér az ember, ha nincs asztala,
min ott a mindennapi elemózsia,
csak annyi mi elég, ne haljon éhen,
de ha nincs... mondd, mit ér !?

Mit ér az ember, ha nincs szerelme,
ha sivár minden naplemente,
nem tépik érzelmek szívét ezerfelé,
nem ölel karja, mondd, mit ér !?

Mit ér az ember, ha nincs célja,
se hite, ha álmodni se akar
egy szebb világot, hol háza van,
fekhelye, szerelme,asztala,
... mondd, mit ér !?